Rakéta Regényújság, 1992. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-07 / 1. szám
gatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember.” Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek is serrának nevezik, ezzel a spanyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ösvénnyé váló utak. Az utolsó villanylámpán túl még mindig vannak virágoskertek, még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa. Egyszer kilovagoltam arrafelé. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: „Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége?” Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. „Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagoljon csak egy-két órát tovább!” Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak. A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40x40 négyzetkilométerre, amelyet a fehér ember az utolsó botokud indióknak meghagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. „Ott laknak - mutatta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!” Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon: a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erazmus neve, a Sao Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmonium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy „minden javát magánál hordja”. Völgyem leírásának ezen a pontján kiadóm figyelmeztet, hogy illene bemutatkoznom. Első személyben írtam, az olvasó joga, hogy megtudja, ki fia-borja vagyok.Mielőtt hozzálátnék, irigy pillantást vetek a szemben levő dombokra. Az ottani legelők ura ötvenkét birka tulajdonosa. Ezek minden évben megajándékozzák ötvenkét hófehér báránnyal ... A jó olasznak nincs más gondja, mint minden szombaton eladni egy birkát. Ebből egy hétig ehet, ihat, pipázhat. Neki az égvilágon senki sem parancsol, és az se bántja, mi illik, mi nem.) Kiadómnak igaza van. A hagyomány megköveteli, hogy aki úti kalandjait elmondja, az be is mutatkozzék. Kartársam, doktor Lemuel Gulliver már kezdetben megmondja, hogy Nottinghamshire-ben született, és Cambridge-ben járt egyetemre. Sorstársam, Robinson Crusoe még azt is elmeséli, milyen hosszú volt hajója, s milyen magas az árboc. A világirodalom régebbi és híresebb hajótöröttjei, Odüsszeusz és Jelky András is szívesen mesélték, hogyan indultak útnak, hogy jutottak célhoz. A hajótöröttek általában irigylik egymást, s mindegyik azt hiszi, hogy neki jutott a leghidegebb víz, a legmagasabb hullám, a leggyengébb deszka. Én is ezt hiszem, harmincnyolcban vágtam neki a világnak, egy kis kofferrel, pénz nélkül, hiányos nyelvtudással és egy útlevéllel, amelyben már benne állt, hogy „külképviseleti hatóságaink... bajba jutott honosainkat sem anyagilag, sem más módon nem támogathatják.” Rövidesen ezt is megvonták. Európában vihar vonult fel, üvöltő diktátorok álltak a kormányhídon, színes ingekbe bújt opportunisták fújták a visszhangot. Azt hiszem, egyetértek a többi hajótöröttel: csodálkozom, hogy föld van a talpam alatt. Nem értem, hogy kerültem partra. Ha csak egy kis rend volna a világon, ha a logika előre világítana, régen el kellett volna pusztulnom. De nincs rend, éhezők nem mindig halnak éhen, fegyencek átmásznak a börtön falán, s egyes hajótörötteket a homokra vet a hullám. Gullivert Lilliputban, Crusoet szigetén, Odüsszeuszt Nauszikaánál, engem a Riói-öböl büdös koncentrációs táborába, ahol a bevándorlók egykor szenet szállító hajója kihányja fáradt terhét. Tizenöt évig tartott az út a müncheni tárgyalások lázas napjaitól a riói banánfák árnyékáig. „Infandtum renovare dolorem" - elmondani a kimondhatatlan szenvedést - még a hős Aeneasnak is túl sok volt: a tapasztalt hajótörött a költő Vergiliusra hagyta, mondja el helyette. Soroljam még fel - mint ahogy ez bemutatkozásnál illik-foglalkozásaimat? Voltam kukta, mértem házról házra járva vérnyomást, voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam öszsze apró darabkákból - a Balkán felett lelőtt repülők csontvázait enyveztük össze -, s ezelőtt írtam még - másoknak - művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban. A könyvtár 1941-ben sziget volt, a bárban ott lebegett a kávé semlegességillata, és jól táplált monsignorék a fotofágok csendes mosolyával majszolták a svájci csokoládét. Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első, háború utáni kongresszusának fordítója. Voltak pácienseim... egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlott zsebtolvaj- és betörőkörökben. (Igen jól fizető betegek voltak.) Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatásához szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is - az értékes állat 1943 hideg telén meghalt, mert nem lehetett fűteni a követségi villa hevenyészett disznóólját. Ez a malac külön regényt érdemelne. A világ első diplomáciai immunitást élvező hízója. Jelen voltam a disznótoron is. Brazíliában mint egy ólombánya mindenes orvosa kezdtem, betegápolói fizetéssel... csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem. A Riói-öbölből a Donna Irmavölgyig már csak négy évig tartott az út. A határtalan távolságokon tulajdonképpen először épp az európai marad el, pontosabban: a második világháború korának emigránsa. Halálra rémül, ha elveszti az aszfaltot a lába alól, s büszkének szánt, de ügyefogyott jelmondata: „Nem élhetek fürdőszoba nélkül.” Érthetetlennek tűnik, hogy éppen az európai, aki megismerte a borzalmak mélységeit, megismerte a halálfélelmet és az éhséget, akit a civilizáció átkai sújtottak, amikor a kultúra áldásai már régen elhagyták, még mindig átjelzések és tilalomfák közt akar élni. Irodába, gyárba vágyik. A gonosz feljebbvalóra, a tökkelütött alárendeltre akar panaszkodni, moziba akar menni, hogy láthassa azokat a tájakat, ahol nem merne és képtelen volna élni. Nem, nem érhetetlen. Az európai már olyan ügyefogyott, hogy nem is választhatja az egyszerű, kezdetleges élet végtelen szabadságát. Az egyének gyengesége teremti meg a csordát; udvarias politikusok ilyenkor is tömeget mondanak. A gyengék igénylik a színes inget, az egyenruhára varrt sasokat, a fekete fezt, a csizmát, mert enélkül még gyengébbnek érzik magukat. Az első háború utáni, vagy ami ugyanazt jelenti, a második háború előtti európaiak olyan gerinctelenek voltak, hogy egypár nagyhangú pojáca a nyakukra ülhetett - és itt olyan gyengék, hogy a lábuk nem viszi őket tovább, ha a villamos megállt. (Részlet a szerző azonos című regényéből) Illusztráció: Bogdán István 4 LAKér*