Rakéta Regényújság, 1992. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-07 / 1. szám

gatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember.” Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek is serrának nevezik, ezzel a spa­nyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ös­vénnyé váló utak. Az utolsó vil­lanylámpán túl még mindig van­nak virágoskertek, még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa. Egyszer kilovagoltam arrafe­lé. Szép szeptemberi, vagyis ta­vaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljut­hatnék a világ peremére is, leül­hetnék egy kicsit, és lóbálhat­­nám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett do­hány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: „Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége?” Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. „Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagoljon csak egy-két órát to­vább!” Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kiseb­bek lettek, a fák még magasab­bak. A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40x40 négyzetkilométer­re, amelyet a fehér ember az utolsó botokud indióknak meg­hagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. „Ott laknak - mutat­ta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!” Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világminden­ségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, minden­honnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem min­den kísér el utunkon: a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpan­tak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek kata­lógusában még előfordul Rotter­dami Erazmus neve, a Sao Pauló-i. Blumenauban még tud­ják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmonium még elhatolt Donna Irma templomáig. S vé­gül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol sem­mit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy „minden javát magánál hordja”. Völgyem leírásának ezen a pontján kiadóm figyelmeztet, hogy illene bemutatkoznom. Első személyben írtam, az ol­vasó joga, hogy megtudja, ki fia-borja vagyok.­­Mielőtt hozzálátnék, irigy pil­lantást vetek a szemben levő dombokra. Az ottani legelők ura ötvenkét birka tulajdonosa. Ezek minden évben megajándé­kozzák ötvenkét hófehér bá­ránnyal ... A jó olasznak nincs más gondja, mint minden szom­baton eladni egy birkát. Ebből egy hétig ehet, ihat, pipázhat. Neki az égvilágon senki sem parancsol, és az se bántja, mi illik, mi nem.) Kiadómnak igaza van. A ha­gyomány megköveteli, hogy aki úti kalandjait elmondja, az be is mutatkozzék. Kartársam, doktor Lemuel Gulliver már kezdetben megmondja, hogy Nottingham­­shire-ben született, és Cam­­bridge-ben járt egyetemre. Sorstársam, Robinson Crusoe még azt is elmeséli, milyen hos­szú volt hajója, s milyen magas az árboc. A világirodalom régeb­bi és híresebb hajótöröttjei, Odüsszeusz és Jelky András is szívesen mesélték, hogyan in­dultak útnak, hogy jutottak cél­hoz. A hajótöröttek általában irigy­­lik egymást, s mindegyik azt hi­szi, hogy neki jutott a leghide­gebb víz, a legmagasabb hul­lám, a leggyengébb deszka. Én is ezt hiszem, harmincnyolcban vágtam neki a világnak, egy kis kofferrel, pénz nélkül, hiányos nyelvtudással és egy útlevéllel, amelyben már benne állt, hogy „külképviseleti hatóságaink... bajba jutott honosainkat sem anyagilag, sem más módon nem támogathatják.” Rövidesen ezt is megvonták. Európában vihar vonult fel, üvöltő diktátorok álltak a kormányhídon, színes ingekbe bújt opportunisták fújták a vissz­hangot. Azt hiszem, egyet­értek a többi hajótöröttel: csodálkozom, hogy föld van a talpam alatt. Nem értem, hogy kerültem partra. Ha csak egy kis rend volna a világon, ha a logika előre világítana, régen el kellett volna pusztulnom. De nincs rend, éhe­zők nem mindig halnak éhen, fegyencek átmásznak a börtön falán, s egyes hajótörötteket a homokra vet a hullám. Gullivert Lilliputban, Crusoe­t szigetén, Odüsszeuszt Nauszikaánál, en­gem a Riói-öböl büdös koncent­rációs táborába, ahol a beván­dorlók egykor szenet szállító ha­jója kihányja fáradt terhét. Tizenöt évig tartott az út a müncheni tárgyalások lázas napjaitól a riói banánfák árnyé­káig. „Infandtum renovare dolo­rem" - elmondani a kimondha­tatlan szenvedést - még a hős Aeneasnak is túl sok volt: a ta­pasztalt hajótörött a költő Vergi­­liusra hagyta, mondja el helyet­te. Soroljam még fel - mint ahogy ez bemutatkozásnál illik-foglal­kozásaimat? Voltam kukta, mér­tem házról házra járva vérnyo­mást, voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropoló­gusa csontvázakat raktam ösz­­sze apró darabkákból - a Balkán felett lelőtt repülők csontvázait enyveztük össze -, s ezelőtt ír­tam még - másoknak - művé­szettörténeti, archeológiai, or­vosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban. A könyvtár 1941-ben sziget volt, a bárban ott lebegett a kávé sem­legességillata, és jól táplált mon­­signorék a fotofágok csendes mosolyával majszolták a svájci csokoládét. Egy ideig két zongo­rán játszottam egy bankigazga­tóval vacsoráért, s nála megér­tőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy más­nap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első, háború utáni kongresszusának fordítója. Voltak pácienseim... egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zseb­tolvajhoz, aki továbbajánlott zsebtolvaj- és betörőkörökben. (Igen jól fizető betegek voltak.) Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbe­tétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó meg­tenni a boldoggá avatásához szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is - az értékes állat 1943 hideg telén meghalt, mert nem lehetett fűteni a követ­­ségi villa hevenyészett disznóól­ját. Ez a malac külön regényt érdemelne. A világ első diplo­máciai immunitást élvező hízója. Jelen voltam a disznótoron is. Brazíliában mint egy ólombánya mindenes orvosa kezdtem, be­tegápolói fizetéssel... csak hogy főbb foglalkozásaimat em­lítsem. A Riói-öbölből a Donna Irma­­völgyig már csak négy évig tar­tott az út. A határtalan távolságokon tu­lajdonképpen először épp az európai marad el, pontosabban: a második világháború korának emigránsa. Halálra rémül, ha el­veszti az aszfaltot a lába alól, s büszkének szánt, de ügyefo­­gyott jelmondata: „Nem élhetek fürdőszoba nélkül.” Érthetetlennek tűnik, hogy éppen az európai, aki megis­merte a borzalmak mélységeit, megismerte a halálfélelmet és az éhséget, akit a civilizáció át­kai sújtottak, amikor a kultúra áldásai már régen elhagyták, még mindig átjelzések és tila­lomfák közt akar élni. Irodába, gyárba vágyik. A gonosz feljebb­valóra, a tökkelütött alárendeltre akar panaszkodni, moziba akar menni, hogy láthassa azokat a tájakat, ahol nem merne és kép­telen volna élni. Nem, nem érhetetlen. Az európai már olyan ügyefogyott, hogy nem is választhatja az egy­szerű, kezdetleges élet végtelen szabadságát. Az egyének gyen­gesége teremti meg a csordát; udvarias politikusok ilyenkor is tömeget mondanak. A gyengék igénylik a színes inget, az egyenruhára varrt sasokat, a fe­kete fezt, a csizmát, mert enélkül még gyengébbnek érzik magu­kat. Az első háború utáni, vagy ami ugyanazt jelenti, a második háború előtti európaiak olyan gerinctelenek voltak, hogy egy­­pár nagyhangú pojáca a nya­kukra ülhetett - és itt olyan gyen­gék, hogy a lábuk nem viszi őket tovább, ha a villamos megállt. (Részlet a szerző azonos című regényéből) Illusztráció: Bogdán István 4 LAKér*

Next