Rakéta Regényújság, 1992. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-05 / 18. szám
HOWARD PHILLIPS LOVECRAFT Egy álmatlan éjszakán láttam meg őt, amikor kétségbeesetten kóboroltam, hogy megmentsem telkemet és ábrándjaimat. Hiba volt New Yorkba jönnöm, mert míg én elsöprő erejű csodákat és ihletet kerestem az ódon utcák nyüzsgő labirintusában, amelyek vég nélkül kanyarognak elfeledett udvaroktól, terektől és vízpartoktól ugyanolyan elfeledett udvarokig, terekig és vízpartokig, és a ciklopszi modern tornyok és csúcsok között, amelyek babiloni feketén törnek a fogyó hold felé, addig helyette csupán rémületet és szorongást találtam, ami azzal fenyegetett, hogy a hatalmába kerít, megbénít és megsemmisít engem. A kiábrándulás fokozatos volt. Naplementekor láttam meg először a várost egy hídról, amely fenségesen trónolt vizei fölött, valószínűtlen csúcsai és piramisai kecses virágszirmokként emelkedtek ki az ibolyaszínű ködből, hogy játszadozzanak az este lángoló felhőivel és első csillagaival. SSO HOWARD PHILLIPS LOVECRAFT amerikai író, a fantasztikus irodalom egyik nagy klasszikusa 1890- ben született a Rhode Island-i Providence-ban. Kora gyermekségétől kezdve beteges alkatú volt, és egész életét nagy szegénységben töltötte. Irodalmi pályafutását az 1910-es évek végén kezdte a Különös történetek című folyóiratnál. Életében csak egyetlen könyve és kb. ötven novellája jelent meg különböző magazinokban. 47 éves korában, 1937- ben halt meg. RAKETA 3 Azután egymás után gyulladtak ki az ablakok fényei a csillámló áradatok fölött, ahol lámpások bólogattak és silkottak, és mély hangú kürtök fújták különös dallamaikat, és a város maga is a tündérzenét lehelő álmok csillagos égboltjává változott. Carcassonne, Szamarkand, El Dorado és valamennyi ragyogó és félig mesebeli város csodáival terhessé. Nem sokkal később már jártam is a képzeletemnek oly kedves ódon utcákat -a keskeny, kanyargós fasorokat és átjárókat, ahol György-korabeli vörös téglás házsorok apró tetőablakai pislákoltak az oszlopos kapuk fölött, amelyek valaha aranyozott gyaloghintókra és párnázott kocsikra néztek - és ezen régen áhított dolgok megpillantásának első örömében azt hittem, hogy valóban olyan kincsekre teltem, amik idővel költővé tehetnek. De a siker és a boldogság nem akart eljönni. Az éles napfény csak mocskot és idegenséget és a feltörekvő, egyre terjedő kőrengeteg egészségtelen elefántkórját mutatta ott, ahol a holdfény szépséget és régi varázst ígért, és a csatornaszerű utcákon áradó emberek zömök, barna bőrű idegenek voltak, kemény arcvonásokkal és apró szemmel, alattomos idegenek, álmok nélkül, akiknek semmi közük az őket körülvevő helyhez, semmi közük a régiek kék szemű embereihez, akiknek a szívéhez olyan közel álltak a szép zöld örvények és a fehér, New England-i falusi templomtornyok. És a remélt versek helyett csak borzongató sötétség és kimondhatatlan magányosság jött, és végül megláttam azt a félelmetes igazságot, amit eddig még senki nem mert kimondani - a suttogva sem kimondható titkok titkát hogy ez a csupa kő és csupa zaj város nem érző folytatása a Régi New Yorknak, mint London a Régi Londonnak vagy Párizs a Régi Párizsnak, hogy ez a város tulajdonképpen teljesen halott, terpeszkedő testét csupán tökéletesen bebalzsamozták és megfertőzték fura élőlényekkel, akiknek semmi dolguk vele, ahogy életében sem volt hozzá semmi közük. Ez után a felfedezés után többé nem tudtam nyugodtan aludni, bár némi rezignált nyugalom visszatért hozzám, amint fokozatosan szokásommá vált, hogy nappal nem léptem ki az utcára, és csak éjszaka merészkedtem ki, amikor a sötétség előcsalogatta azt a keveset a múltból, ami még kísértetként