Rakéta Regényújság, 1993. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1993-04-16 / 16. szám

Krákogott, Traps megigé­­zetten rábámult, még a vache­­rini sajtot sem nyelte le. Szakértő lévén, abból a tényből indult ki, folytatta az ügyész, hogy minden ese­mény, minden személy mö­gött bűncselekmény rejlik. Ak­kor sejtette meg először, hogy Traps úrban a szerencse ke­­gyencére és egy bűntény nagy­ra becsült elkövetőjére talált, amikor megtudta, hogy a tex­tilügynök néhány éve még egy öreg Citroennel szaladgált, és most Studebakerrel jár. - Persze nagyon jól tudom -folytatta-, hogy virágzó kon­junkturális korszakban élünk, s így előbb bizonytalanul, in­kább valamilyen megérzés­hez hasonlóan, csak megsej­tettem, hogy örvendetes ese­mény előtt, méghozzá gyil­kosság felfedezése előtt ál­lunk. Az, hogy kedves bará­tunk átvette főnöke hivatalát, hogy maga alá kellett gyűrnie főnökét, hogy főnöke meg­halt, mindez még semmit se bizonyított, mindössze né­hány, érzésemet megerősítő és megalapozó momentum volt. Logikailag támogatott gyanú először akkor merült fel bennem, amikor kitudódott, miben halt meg a legendás főnök: szívtrombózisban. Itt már érdemes volt kockáztatni, kombinálni, éleselméjűséget és szimatot latba vetni, tapin­tatosan előrenyomulni, körül­cserkészni a valóságot, a megszokottat szokatlannak tekinteni, a bizonyosat bi­zonytalannak, homályosan körvonalazottnak tartani, gyil­kosságra gondolni, és gyil­kosságot feltételezni épp azért, mert mindez képtelen­ségnek tűnt. Tekintsük át a rendelkezésünkre álló anya­got. Vázoljuk fel az elhunyt képét. Keveset tudunk róla, s amit tudunk, azt rokonszen­ves vendégünk szavaiból me­rítjük. Gygax úr vezérképvi­selője volt ama Hephaistos műanyagárunak, melynek előnyös tulajdonságaiban pil­lanatig sem kételkedünk, mi­vel hitelt adunk kedves Alfre­do barátunk szavainak. Gy­gax, ha szabad e következte­téssel élnünk, olyan ember volt, aki mindenkin átgázolt, kíméltelenül kizsákmányolta beosztottjait, aki értette szak­máját, még ha leggyakrabban­­ enyhén szólva - elgondol­koztató eszközökkel kötött is üzleteket. - Ilyen volt - kiáltott fel lel­kesen Traps -, pompásan le­festette a gazembert! - A továbbiakban arra a következtetésre juthatunk - folytatta az ügyész -, hogy Gygax szívesen játszotta meg az erős férfit, a vasgyúrót, a sikeres üzletembert, aki min­den helyzetben feltalálja ma­gát, és minden hájjal meg­kent. Ezért - ezúttal megint Alfrédét idézzük - gondosan titkolta még súlyos szívbaját is, s elképzelhetjük, milyen ko­nok dühvel viselte el fájdal­mát, melyet - hogy úgy mond­jam - tekintélyén esett csor­bának tartott. - Csodálatos - álmélkodott a vezérképviselő -, ez való­sággal boszorkányság, fo­gadni mernék, hogy Krut is­merte az elhunytat. - Jobb lesz, ha elhallgat - sziszegte a védő. - Ehhez járul még - jelen­tette ki az ügyész-, ha szabad Gygax úr arcképét néhány vo­nással kiegészítenem, hogy az elhunyt - Traps barátunk kifejezésével élve - elhanya­golta feleségét, ezt az elkép­zelésünk szerint csinos, ké­nyes asszonykát. Gygaxnak csak a siker számított, az üz­let, a külsőség, a látszat, és mi szinte teljes bizonyossággal feltételezhetjük, hogy meg volt győződve felesége hűsé­géről, s azt hitte, hogy az asszonyban - mivel egy ilyen rendkívüli, kivételes férfi fele­sége - fel sem merülhet a há­zasságtörés gondolata; épp ezért súlyos csapásként érte volna, ha arról értesül, hogy az asszonyka hűtlenül meg­csalja a mi eldoradóbeli Casa­novánkkal. Mindnyájan nevettek, Traps a combját csapkodta. - Pontosan így volt - erősí­tette meg ragyogó arccal az ügyész feltevését. - Betette neki az ajtót, amikor megtudta a dolgot. - Maga egyszerűen meg­bolondult - nyögött fel a védő. Az ügyész felállt, és boldo­gan Trapsra tekintett, aki ké­sével a Tété de Moine-t kapar­­gatta. - Nocsak - kérdezte -, hogy tudta meg a dolgot az öreg bűnös? A kényes kis asszonyka vallotta be neki? - Ahhoz túlságosan gyáva volt, ügyész úr-felelte Traps -, rettenetesen félt a geng­­szertől. - Maga Gygax jött rá? - Ahhoz meg Ggygax volt túlságosan önhitt. -Talán te vallottad be neki, kedves Don Juan barátunk? Traps akarata ellenére el­vörösödött. - Ugyan, Kurt - mondta -, miket tételezel föl rólam. Egy jó firma üzletfele világosította fel a gazembert. - Hogyan? - Nekem akart ártani. Szál­ka voltam a szemében. - Micsoda emberek van­nak - ámuldozott az ügyész. - De hát hogyan szerzett tudo­mást a jóember a viszonyod­ról? - Én magam meséltem el neki. - Elmesélted neki? - No igen, poharazgatás közben az ember sok mindent kifecseg. - Igaz - bólintott az ügyész. - De épp te mondtad az imént, hogy Gygax üzletfe­lének szálka voltál a szemé­ben. Nem voltál te eleve bizo­nyos benne, hogy a vén gaz­ember mindent megtud az is­merősétől? Ezúttal a védő erélyesen közbelépett, s verítékesen, át­izzadt galléré császárkabátjá­ban még fel is emelkedett. Szeretné figyelmeztetni Trap­­sot, jelentette ki, hogy nem kell felelnie a kérdésre. De Traps más véleményen volt. - Miért? - mondta. - Egé­szen ártatlan kérdés. Engem teljesen hidegen hagyott, hogy Gygax megtudja-e a dol­got, vagy sem. Az öreg geng­szter egyébként is olyan kímé­letlenül bánt velem, hogy iga­zán felesleges volt megját­szanom a kíméletest. Egy pillanatra megint csönd támadt a szobában, ha­lálos csönd, aztán kitört a lár­ma, a féktelen jókedv, a ho­méroszi kacaj, az örömrival­­gás. A kopasz, szótlan aggas­tyán megölelte és megcsókol­ta Trapsot, a védő elvesztette nevetés közben az orrcsíp­­tetőjét, ilyen vádlottra nem le­het megharagudni, s közben a bíró és az ügyész körültáncol­ta a szobát, öklükkel verték a falat, egymás kezét rázták.­ ­ „Nekem nem kell a pénz. Csak azoknak kell, akik kifizetik­­ a számláikat. Én nem szoktam.” Oscar Wilde­ r&AKgTA ~5

Next