Rakéta Regényújság, 1994. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1994-11-25 / 47. szám
Budapest nagykávéház zenéjükkel. De aránylag elég kevesen viselnek szemüveget. - Játsszunk jóembert! — indítványozza Mertz. - Mi az? - Gondoljunk és mondjunk jót az emberekről. Mindenkiről, aki itt előttünk elhalad. Valahogy így: szereegény ember, hiszen igazán meg lehet őt érteni, mit is tehetne mást? - Nem értem. - Majd mindjárt bemutatom. Gerleit és Peturt várom, találkám van velük, csak addig játszunk, amíg meg nem érkeznek. - Tessék kezdeni. - Háát... itt jön ez a Sulyok. - Nem ismerem. - Ez egy úgynevezett álhírlapíró. Ó, szegény, közvetlenül a maga, tehát nem a gazdája számára akarja gyümölcsöztetni azt, amit megír, vagy amit nem ír meg. - Ezt úgy mondják, hogy: zsarol. - Igen. Zsarol. Na látja, pedig nem is rossz ember. Biztos vagyok benne, hogyha szegény lennék s már két nap óta nem ettem volna s odemennék hozzá, hát szó nélkül adna egy-két pengőt. Ez egy olyan ember, akire azt mondják, hogy van szíve. Nagy dolog. Nem lehet az ilyent eléggé megbecsülni. - Kezdem érteni a játékot. - Hát így megy. Ez itt egy rendőr. Egyenruhás, baktat, kard az oldalán. Szabadnapos. Nem ismerem, de egész derék ember lehet. Mi rosszat csinálhat? Kötelességét teljesíti. Csak a nagy egészet kell nézni, végtelenül bonyolult, százezer felől determinált törvényszerűségével s akkor az indiai útszélen ülő fakir is, aki karját már két hete tartja az ég felé s mozdulatlanul ül, joggal feleli arra a kérdésre, hogy mit csinál, kötelességemet teljesítem. Enyves: - Mindent tudok. Folytatom. Vámos Béla! Itt jön, író. - Mégpedig rossz. - Szörnyű. Agyon kellene csapni, mondhatnák rá a türelmetlenek. De hát mit csináljon szegény? Jószándékkal kezdte, elismerték, írónak elfogadták. Mibe kezdene ma már, közel a hatvanhoz? Viseljük el őt békességgel. Mertz: - Most én! Ez egy prostituált nő. - Elég! - vág közbe Enyves. - Előttem nem kell őt védeni, sem magyarázni. Én szeretem a prostituált nőket. — Akkor magáról kell néhány jó szót mondanom. íme, egy sajnálatraméltó fiatalember, itt ül mellettem. Szegény, a prostituált nőkre van utalva. Szabad-e őt vádolnunk, amikor felnőtt, egészséges, erőteljes férfi létére nincs elég keresete ahhoz, hogy megnősüljön? De itt jön egy másik prostituált nő! — Rémes. — Nem kell olyan szigorúnak lenni! Miért kellene a saját ízlésünket másokra oktrojálni? Hogy egy kis vakarcs? Az ízlések különbözők, kinek, a pap, kinek a papné, kinek meg éppen a kis vakarcs. De elítélhetem-e annak a háznak szegény öreg házmesterét, amelyben én lakom? Ugyanis ez a kis vakarcs ugyanabban a házban lakik. A házmester vallásos, erkölcsös ember. Egyszer éjjel, amikor kaput nyitott, meglátta, hogy a szemközti kapumélyedésben egy fiatalember és egy leány egymásba bújva enyeleg. Állt, bámult, a fejét csóválta s nehéz szívvel vonult vissza szobájába. Egy óra múlva újra kaput kellett nyitnia, hát látta, hogy a fiatalember és a leány még mindig ott enyeleg a kapumélyedésben. Erre olyan ingerültség lepte el, hogy éjnek idején elkezdett ordítani, magából egészen kikelve, s megfenyegette a szerelmeskedőket, hogy rendőrt hoz. Sikerült is az idillt szétugrasztania. Haragudjunk-e rá? Nem kell-e őt megértenünk és sajnálnunk, őt, akinek nemi ingerülete nem tudott egyenes vágy formájában feltörni, hanem csakis mint irigység, mint megbotránkozás és erkölcsi felháborodás talált utat. Ő vallásos és erkölcsös ember. Nemcsak a házra s a lakóira vigyáz, hanem még a környékre is. Hogy a kis vakarcs mégis ott lakik a házban? Istenem, van gyógyszer, amely a háborogni készülő indulatokat elcsitítja. A kis vakarcs éjjel bonyolítja le üzleteit, senkit sem zavar, az erkölcsi háborgást pedig egyegy pengő kapupénzzel juhászítja meg minden kapunyitáskor. — Remek. Minden a legnagyobb rendben. Mertz megnézi az óráját. — Már fél öt. Négyre kellett volna jönniök. Jól indul a dolog. Úgy látszik nem lesz a lapból semmi. Az ilyen züllött alakokkal... — Züllött? — Igen, züllött. Már hogyne lenne züllött az olyan ember, aki találkát ad másnak és nem jelenik meg a találkán. Fél öt van, kérem, nincsenek itt, két züllött fráter. — Nem tud a védelmükre semmit felhozni? — Nem is akarok, a játék véget ért, most dühös vagyok. Most nem játszunk jóember. — Tehát csak játszottunk? — Igen. No... nem egészen. — Hátha megbetegedtek? Hátha meghaltak? Hátha annyi pénzük sincs, hogy kimozduljanak hazulról? Hátha valami elhalaszthatatlan, életbevágó dolguk akadt? — Hátha, hátha! Egye meg a fene őket. De ha eljön akármelyik ekkora késéssel, megmosom a fejét. Engem ne tegyenek lóvá! Ebben a pillanatban jelent meg a terraszon Gerlei. De nem az utcáról jött, hanem bentről a kávéházból. Az ajtóban szétnézett, meglátta Mertzet, közeledett feléje. — Hát maga itt van? Hogy lehet az? Mi már egy órája ülünk benn s szidjuk magát, mint a bokrot. Hatan tárgyalnak az új lapról, Gerlei, Mertz, Petur, Kaluzsay, Kompanek és Csortos. Szóval a lap meg fog indulni. De nem Kelevéz lesz a címe. A kelevéz fegyver. Már pedig a lap... Itt Kaluzsay így fejezte ki magát: — Az emberi értelemre apellál ebben a mai kegyetlen, harcias világban. — És a jóságra, — tette hozzá Kompanek. — Hát az meg mi? — csodálkozott el Petur. — Maga nem hisz a jóságban? — Nem. — Különös. — Hiszek, de csak a jók jóságában. — Nincsenek jók és rosszak. Minden ember jóból és rosszból van megalkotva. Mi, hogy úgy mondjam, minden emberhez szólunk, még pedig az embernek a jobbik feléhez. Csortos: — És akiben csak egy tizedrész jóság van, hát ahhoz a kevéshez. Mindig annyi jósághoz, amennyi az emberben lakozik. — Lakozik! Túlságosan egyházi kifejezés, — dohog Petur. — Lehet. Mi az egyházzal szövetségi és baráti viszonyban vagyunk. — Melyik egyházzal? Petur kérdése kissé keresztkérdés jellegű. Kompanek megzavarodik. El is pirul. — Minden keresztény egyházzal. Petur gúnyosan: — Nana, kis ártatlan! Ne tettesse magát. Maga csak egyre gondolt? Maga kis eretnekégető! Mertz segíti Kompaneket: — Hagyjuk a villongást. Az urak megfeled 22.