Reform, 1870. január (2. évfolyam, 18-47. szám)

1870-01-26 / 42. szám

42. szám. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egész évre Fél évre , 18 frt — kr. Negyed évre Egy hóra , 1 4 frt 50 kr » 50 „ I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségb­e intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal, Kétsas­ utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető­ közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK „REFORM“­ A deczemberi számok 1 ftért megrendelhetők. Az előfizetési összegek a ,,Reform‘‘ kiadó hivatalához (kétsas-utcza 14. sz. intézendők. Helyben Ráth Mór könyv­­kereskedésében is lehet előfizetni. Egész évre . . . 18 ft — Fél évre . . . . 9 , — Negyedévre . . . . 4 „ 50 Egy hónapra . . .­­ 1­8 50 Szerbia, január 26. 1870. Pest, jan. 26-án. A tizenkilenczedik század roppant anya­gi fejlődésének titka a munka felosztás­ban rejlik. Egy helyett tiz ember járul most egy szeg vagy gombostű készíté­séhez, de ezerszer annyit készít is ugyan­­egy időben és százszorta olcsóbban ; a mun­ka e felosztás által ezerszer inkább érvé­nyesíttetik, és ez által lehetővé lesz mind­azon szegek és gombostűk millióit előte­remteni, melyekre a mostani világnak szük­sége van.­­De nemcsak a szeg- és gombostű­gyártásban elkerülbetlenül szükséges ily­ munka-felosztás, hanem az emberi tevékeny­ség minden más terén is. Mindenütt na­ponta élénkebb az élet, és gyorsabb a moz­galom, tehát számosabb a teendő; még a legczélszerűbb munka-felosztás mellett is alig győzzük azt, anélkül pedig az bizonyára le­győz bennünket. A parlamentáris rendszer behozatala által nemzeti tevékenységünk egy egészen új tere nyilt meg, melyen, minthogy az csak­is most nyilt­ meg óriási munka vár reánk. Hogy ebben haladjunk, első föltétel, hogy mindenki tudja, mi a teendője és meg is tegye ; második, hogy mások munkájában ne kontárkodjék. Sok oldalról hallunk panaszokat, hogy minden közigazgatási ágban egy majdnem hegyezhetetlen vis m­ertiae harapódzott el, melyet még a legnagyobb erőfeszítés egye­sek részéről sem győzhet le. Önkormányzatunk van, vagy legalább annak kellene lenni, és így nagy részben, ha panasz van, csak önmagunkat vádolhatjuk. Nem elég az szép pbrázisokban az önkor­mányzatról szónokolni, hanem azt gyako­rolni is kell, hogy az valósággá váljék. De mit tapasztalunk? Vessünk egy pillantást bármely hatósági közgyűlésbe. Telve lesz az, és heves lesz a vita ott,, ha valami po­litikai kérdés van a szőnyegen, de mi­helyt beligazgatási tárgyakra kerül a sor, megürül a terem, és alig tartja valaki is érdemesnek, hogy idejét ezen pazarolja. Magas politikát akarunk csak űzni, de a gyakorlati önkormányzat terhétől, ha csak lehet menekülünk. Megven tehát a közigaz­gatás, a­hogy mehet, és mi panaszkodunk, de nem teszünk semmit, önkormányzati munkát és gyakran súlyos munkát jelent, nemcsak korteskedést.­­ De hát a kormány ? mire van az ott, minthogy fölügyeljen, serkentsen.És ez nem csak hogy nem történik, hanem ott is csak ugyanazon vis m­ertiae súlya érezhető. Min­den beadvány hetekig és hónapokig vá­ndo­­rol ide oda, — m­íg nem ritkán egészen eltéved; a legsürgősb fölterjesztésekre is reak későn jön a felelet és határozat, és még a legegyszerűbb tárgyak elintézése is sok időt és unszolást igényel, így a panaszlók, és ezek száma oly nagy, hogy a panaszok egészen alaptalanok alig lehetnek. Ellenkezőleg a csodák legna­gyobbika lenne, ha e tekintetben panaszra ok nem lenne. Jelenleg még az abszolút és alkotmá­nyos rendszer között lebegünk, mint Maho­med koporsója ég és föld között. Nem lé­vén még időnk, vagy nem találván még időt a szükséges törvények alkotására, még majdnem minden közoktatási ágban rende­letek útján kormányoztatunk, abszolút rendszer alatt készülvén, melyek az gyakran az önkormányzat hatáskörébe vágnak, mi­által a czélszerű munka­felosztás lehetetlen­né válik. Mindegyik fél a másiktól várja az inicziativát és panaszkodik. De nemcsak a kormány és a hatósá­gok teendői közt nem történt meg, a kellő munkafelosztás hanem még magában a kormányban sem. A kormány a végrehajtó hatalom és egyszersmind a törvényjavaslatokat kidol­gozza és előterjeszti. Naponta emlékeztetik a kormányt a házban egyik vagy másik törvényjavaslatra, melyet be kellett volna rég nyújtani, és naponta felhívják , hogy új törvényjavaslatokat készítsen elő más tárgyakra nézve is. De hogy teheti azt ? A ház az utóbbi években rendesen kilencz hónapig együtt ült, amely idő alatt a nyilvános, bizottsági, enquete-ülések és konferencziák a minisztert oly an­nyira igénybe veszik, hogy kevés ideje marad még a közigazgatás vezetésé­re is, és így vagy az erre fenmaradt időt is fel kell áldoznia a törvényjavaslatok el­készítésére, vagy mind a kettőt kísértvén meg, mint most történik, mindkettőt csak hiányosan végezheti. Ez a fő oka mindazon panaszoknak, melyek a kormány tétlensége ellen egy részről, és a benyújtott­­ törvény­­javaslatok hiányossága ellen emeltetnek más részről. Itt csak munka­felosztás által lehet segítenünk. Az elsőre nézve az­által, hogy, mint Angliában, minden minisztériumnál két államtitkár hozassák be, az egyik a parlamentáris, ki a minisztériummal válto­zik, a másik az állandó, ki csak­is a folyó ügyekkel foglalkozik. A másikra nézve pedig vagy a már megpendített államtanács, vagy a mi véle­kedésünk szerint, czélszerűbb és kevésbé nehézkes lenne és egyszersmind az alkotmá­nyos eszmének inkább megfelelne, hogy az igazság­ügyi minisztériumnál egy állandó kodifikáló szak­bizottság szerveztessék, mely­nek feladata lenne a törvényjavaslatokat a minisztérium által megállapított elvek sze­rint kidolgozni és formulázni. Ha ez megtörténnék, mindenki tudná, mi a teendője, és azt be is végezhetné a helyett hogy’’, mint most, mindenki csak ide s tova kapkodna, és igy sem végezheti be a munkának egy részét czélszerüen és kielégi­tőleg. A föszámvevőszékről. (A „Reform” közlése.) A központi bizottság ma este végezte be a „föszámvevőszék felállításáról és hatásköréről“ szóló törvényjavaslat tárgyalását. Az ülésen A­n­d­r­á­s­y Gyula gróf miniszterelnök is megjelent, G­o­r­o­v­e István kereskedelmi miniszter pedig a tárgyalások­ban mindvégig részt vett. A törvényjavaslat élénk vita tárgya volt, s ennek tulajdonítható, hogy az ülés csak 9­­., órakor oszlott el. A főszámvevőszék­­ről szóló törvényjavaslatot már akkor bővebben is­mertettük, midőn a pénzügyi bizottság kezein ment keresztül; miért most csak a központi bizottság ál­tal megállapítottt módosítások közlésére szorít­kozunk. A központi bizottság mindenekelőtt főszám­vevőszék elnevezés helyett „az állami számvevő­­szék“-et hozza javaslatba. A törvényjavaslat 3. §. helyett, mely az ere­deti szövegezés szerint így hangzott: „A főszám­­­vevőszék tagjai: egy elnök, egy főszámlatanácsos, a szükséges számú tanácsosok és segédszemélyzet“ — a bizottság a következő szerkezetet fogadta el: „Az állami főszámvevőszék áll: egy elnökből, egy főszámtanácsosból, a szükséges számú tanácsosokból és segédszemélyzetből; kikhez a kezelő személy­zet járul.“ A 4. §. is lényeges módosításon ment keresz­tül. E § szerint államszámvevőszék tagjai az or­szággyűlés egyik házának sem lehetnek tagjai, s a miniszterekkel, vagy egymás közt oly rokonságban v­agy sógorságban lehetnek, mely a törvényke­zési rendtartás 5­3 §. b. pontjában elősoroltatik. — E §-hoz némi styláris módosításon kívül a közp. bizottság a következő toldatot hozza javaslatba: „Időközben beállható egyes esetekben az­ illető át­helyezésének van helye.“ Az 5. §, az állami számvevőszék tagjait ál­lami, vagy magánhivatal, valamint számadási és va­gyoni felelősséggel járó tisztség viselésétől eltiltja. A központi bizottság ezt oda módosítja, hogy a fent jelzett hivatalokból és tisztségekből „a termé­szetes és törvény szerinti gyámság“ kivétessék. A 6. §-ban, mely korábban a miniszterelnök távolléte miatt nem állapíttathatott meg, e szavak helyett: „a főszámtanácsost és tanácsosokat ö föl­­sége a számvevőszék elnökének fölterjesztésére ne­vezi ki“, a bizottmány a következő szövegezést fogadta el: „a főszámtanácsost és tanácsosokat ö fölsége a számvevőszék elnökének javaslata alap­ján, a miniszterelnök fölterjesztése és ellenjegyzése mellett nevezi ki.“ A javaslat 11. §-a a számvevőszék főszámta­­nácsosa s tanácsosai ellen netán indítandó bünte­tő, illetőleg fegyelmi eljárást szabályozza. A bi­zottság még a következő bekezdést csatolja ezen §-hoz: „A segéd- és kezelő személyzet tagjai fö­lött a fegyelmi hatóságot az állami számvevőszék gy­akorolja.“ A 22. §. a főszámvevőszék által gyakorlandó ellenőrzést oly módon szabályozza, hogy a számve­vőszék „az összes ellenőrzés eredményéről évne­­gyedenként jelentést terjeszt a miniszteri tanács elé.“ A közp. bizottság ezt oda módosítja, hogy a számvevőszék ellenőrzése eredményéről „évnegye­­denként kimutatást készít és azt észrevételei kísé­retében megküldi a minisztertanácsnak.“ A bizottság munkálatában lényegesebb módo­sítással még a 25. §-ra nézve találkozunk. A bi­zottság e §-ban az „elöleges“ szót törölte, minél­fogva a főszámvevőszék vizsgálattételre az illető miniszter előleges értesítése nélkül is van jogosítva. A központi bizottság előadójának Széll Kálmánt választotta meg. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, jan. 25. A pénzügyminisztérium budgetje remé­nyünk ellenére még a mai ülés legnagyobb részét igénybe vette, és­pedig egyetlen téte­lével, amely egy nagymérvű vitát idézett elő, és a kormánypártot is megosztván csak kicsiben múlt, hogy a minisztérium vere­ségére nem vezetett. Ez a tétel a Kisbér megvételére előirányzott 1.750.000 forint. A baloldal részéről Győrff­y hivatkozva a háznak múlt évi deczember 4-én az ál­lam általi birtokvásárlásokról szóló határo­zatára, azt indítványozta, hogy a miniszté­rium Kisbér megvételéről egy­­ törvényja­vaslat beadására utasíttassék.­­ Ez volt kiinduló pontja a vitának. A miniszté­rium és a jobboldal szónokai nem vonták kétségbe az illető határozat átalános érvé­nyét és kötelező erejét, de igen annak al­kalmazhatóságát a jelen esetre, ők azon felfogást igyekeztek érvényre emelni, hogy a jelen esetben nem valóságos vétel történt, hanem­­ egyezség az állam és illető örökö­sök közt, egy­részről az állam roppant be­ruházási igényeinek, másrészről az örökösök tulajdonjogi igényének kiegyenlítésére. A baloldal nem mulasztotta el az el­len azon igen is közel fekvő argumentu­mot felhasználni, hogy a kormány felfogása sankczionálása volna a konfiskáczió tényének, és hogy azon jószág idegen vagyon, amely­nek jogos birtokába az állam máskép, mint vétel útján nem juthat. E két pont volt a vita sarkpontja, és ezek mellett nagyon fölösleges dolog volna azon sok felesleges dologra reflektálni, a­melyet néhány óra alatt vagy huszonöt szónok pro et contra, egyaránt túlmenve az igazságon, elmondott. Mi elvi és politikai szempontból ves­­­szük a kérdést tekintetbe, s a kormány el­járását egyik szempontból sem tarthatjuk sem helyesnek, sem szerencsésnek. A dolog elvi oldalának nem azon magánjogi kérdést tekintjük, hogy a birtokszerzés vétel-e,vagy nem; ez nagyon alkalmas lehet arra, hogy az ellenzék vezérférfiai argumentumokat ko­vácsoljanak belőle a konfiskácziók sankczio­­nálásáról, de teljesen háttérbe lép a dolog tulajdonképeni súlypontja előtt, a­mely ab­ban áll, hogy ez üzlet az állam vagyoná­nak oly nevezetes alterálása, amelynek törvényhozás hozzájárulása nélkül nem sza­­­bad megtörténni. A kormány tehát itt tévedett, és ter­mészetes, hogy a baloldal megragadta az alkalmat arra, hogy a kormányt a ház megrovásának szerencséjében részesítse ; de természetes azután az is, hogy a jobboldal nem hagyhatta cserben — a­mint hogy semmiféle parlamentáris párt sem hagyta volna — kormányát egy oly kérdésben, a­mely bármily fontos is, de még­is csak forma dolga, a­mennyiben a dolog lényegére néz­ve végre is a törvényhozástól kéri és ennek megszavazása útján kapja a pénzt a kérdé­ses czélra. De épen itt lép előtérbe a kér­dés politikai oldala, a­mely abban áll,hogy a kormány a­helyett, hogy pártjának hely­zetét kön­nyítené, inkább tévedésének egész súlyával rá nehezedik. Mi egyátalán nem követelünk a kor­mánytól infallibilitást, és nem is tartjuk különös szerencsétlenségnek, ha a kormány egyes esetekben hibát követ el; ez apró botlások bizonyára nem fogják megingatni bizalmunkat politikájában, vagy tán képes­ségében, és mindenkor készek vagyunk egész erőnket latba vetni támogatására. De ak­kor másrészről a többség is megkívánhatja kormányától, hogy az ne használja őt min­den apró tévedéseinek köpenyéül, és ne kényszerítse oly hamis helyzetekbe, mint a mai. Úgy his­szük, hogy a kormány min­den megerőltetés nélkül kijelenthette vol­na, hogy a Kisbérre vonatkozó szer­ződést előterjesztendi, és ezzel megakadályozta volna pártjának megoszlását, és azon szegé­nyes győzelmet, a­melyet végre is négy szavazattal nyert meg. Különben a baloldal sem mulaszthatta el az alkalmat, hogy ismét túlhajtson, ha nem is czélján, mert ezt nem ismerhetjük, de az igazságon. Tiszának az államjavakra vonatkozó indítványáról még lesz alkalmunk szólni akkor, ha az napirendre kerül. De annyit most is mondhatunk, hogy túlzott kívánságnak látszik az, amelyet a pénz­ügyminiszterrel való polémiájában kifejezett, hogy az államjószágokon történő csekély birtokváltozásoknak, minők p. apró kedve­­­­zőtlen helyen fekvő parcellák eladása, vagy vasúti expropriácziók, szintén a törvényho­zás beleegyezésével kelljen történniök. A képviselőháznak tán mégis más dolga van, mint az ily honorum directoralis-féle teen­dők, és Tisza úr igen­is nagyra van saját „nézeteivel és meggyőződéseivel,“ ha pénzügyminiszter alkotmányos érzületét meri a kétségbe vonni azért, hogy p. o. e dologban is, Tisza úrral ellenkező nézetben merészel lenni. A képviselőház ülése. (Napirend: a költségvetés részletes tárgyalása­­­ pénz- és közlekedési minisztérium.) Elnök: S­o­m­s­s­i­c­h Pál, az ülést 10 órakor nyitja meg. Jegyzők: Bujanovics Sándor, Széll Kál­mán, Jámbor Pál. A kormány részéről jelen vannak: András­­sy Gyula gr., Lónyay Menyhért, Fe se­tics György gr., Horváth Boldizsár, Bedekovics Kálmán, Mikó Imre gr. és Go­rove István, mi­niszterek. A múlt ülésjegyzőkönyve hitelesíttetik. Irányi Dániel azon óhajának ad kifejezést, hogy jövőben, ha valamely képviselő meghalna, vagy mindegyiknek emléke jegyzőkönyvileg meg­­örökittessék, vagy mindegyik halála egyszerűen fájdalmas tudomásul vétessék. (Helyeslés.) Kérvények, jelentések. Elnök bemutatja Kőszegh város kérvényét, egy első folyamodása bíróságnak városukban leen­dő felállítása iránt;; — Nagyvárad és Eperjes vá­rosok kérvényeit, az Eszterházy képtár országos költ­ségen való megvétele iránt; — Szathmár-Németi város kérvényét, a zárdák és kolostorok eltörlése iránt; — Eperjes másik két kérvényét, a kassa­­oderbergi vasút kiépítése, és a Fiuménak Magyar­­országhoz leendő visszacsatolása tárgyában; — Sáros megye feliratát, melyben a közlekedési mi­nisztériumot a kassa­ oderbergi vasút kiépítésére és megnyitására nézve határidők kitűzésére utasittatni kéri; — Debreczen város kérvényeit, a törvény­­hatóságok mielőbbi rendezése, illetőleg a város alapítványi pénztárán elkövetett több sérelem orvos­lása iránt, végül több magán kérvényt. — A kér­­vényi bizottsághoz utasíttatnak. Elnök jelenti, hogy a keresk. minisztérium átküldé a hivatalos statisztikai közlemények II. év­folyamának 2, 3 és 4-ik füzetét. — Tudomásul vétetik. László Imre beadja 134 szentesi lakos kér­vényét a regálék eltörlése iránt; Joannovics, György pedig Temes és Krassó megyék kérvényét, melyben a még 1846-ban elvileg elfogadott te­­mes-karánsebesi vasút mielőbbi végleges elintézé­sét kérik. — A kérvényi bizottsághoz utasit­tatnak. A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Népszerű rhetorika vagy Hogyan kell szónokolni nyilvános gyűlésekben. „Részemről, — folytatja Montaigne — azt tartom s Sokrates is ezt tanítja, hogy a kinek lel­kében élénk és világos képzet van, az ki is fogja azt fejezni, legyen az képben, legyen azezvonásai által, ha esetleg néma. Versaqu­e praevidam rém non invita sequestrr. A jól felfogott dolgot, mondja Seneca, a sza­vak önkényt követik. „ . . . . Elöl vagy hátul, egy hasznos mondat, egy szép mondás mindig jókor jön: ha nem jó egészen arra, a­mi előtte van, vagy arra, a­mi utána jó, jó az magában.“ Tehát nem is léteznék a jól beszélés művé­szete ? Bizon­nyal, kétségkívül létezik, mint létezik az írás és festészet művészete. De nem ismétel­hetem eléggé, hogy egy beszéd kigondolásáról és előadásáról lévén szó, a művészet nem teremtő, nem ad tehetséget senkinek; minden, mit tehet az, hogy jó tulajdonainkat kifejteni és hibáinkat kiiga­zítani segít. Nem arról van tehát szó, hogy termé­szetünket erőltessük, hanem ellenkezőleg arról, hogy mindent előhozzunk belőle, amire képes. Mint egy a rhetorikáról igen bölcsen iró régi auctor mondja: „Ars naturae commoda firmat et auget.“ Az eszmé­nek, melyet lelkünkben viselünk, testet adni, ez az ékesszólás tárgya, de ez láthatólag egyéni ta­nulmány dolga. Más ember nem gondolkozhatik, sem nem érezhet, sem nem beszélhet helyettünk. Kísértse meg, beszélni vagy imi, és látni fogja, mennyi megerőltetésbe kerül alakba, még pedig mindig nem elég szabatos alakba önteni az igazsá­got, mely lelkünket elfoglalva tartja, és azt isteni fényével világítja. Hogyan lehet haladni e nehéz művészetben? Gyakorlat és minták választása által. A gyakorlat a nagy mester, finnt­óra te­res szónokká leszünk munka és tanulmány által. Húsz példa van rá a történetben, idézni elég De­­mosthenest. A gyakorlat biztosságot és könnyed­séget ad, olykor sokat is mindkettőből. Ragad­jon meg tehát minden alkalmat a szónoklásra. Vá­logassa tárgyait és nyelvét. Nyilvános gyülekeze­teket, munkások gyűléseit, lakomákat, díjosztáso­­kat, mindent próbáljon meg. De mindannyiszor készüljön a legnagyobb gonddal, feledjen mindent, hogy csak beszédére gondolhasson. Térjen ma­gába az ülés után, gondolkozzék szavainak hatásá­ról; a gondolkozás éreztetni fogja, mire hiányzik, és végül a gyorsirat kérlelhetlen hűségével szeme elé fogja tartani minden hibáját, és megtanítja né­melyik kijavítására. Ha magába zárkózva maradna az ember, azt koczkáztatná, hogy hibáit megörökítse; be kell járni a tapasztalások mezejét, tanulmányozni kell a mintákat, hogy tetten kapjuk azon tulajdonainkat, melyek hiányoznak és a hibákat, melyek saját­jaink, de melyeket az önszeretet gyakran rejteget előttünk. Az élő mintáknak egy nagy előnyük van: erő­sen szólnak az észhez. Hallgassa meg tehát a hí­res hitszónokokat, a nevezetesebb ügyvédeket, lá­togassa a képviselők házát, tanulmányozza a nagy szónokokat, de ne igyekezzék utánozni. A szó­nokló embernél minden összefügg, minden egy da­rabból van; nyelv, hangnyomat, mozdulata elvál­­hatlanok, mint az arcz vonásai. Egy szónoktól szint oly kevéssé lehet lelket kölcsönözni, mint ar­­czet. Egy hanghordozást, egy mosolyt, egy moz­dulatot venni el egy szónoktól annyi, mint önként hibát, sőt nevetségességet vállalni magára. A min­ták haszna az, hogy magunkba térni késztenek, hogy nagyítják eszméinket, fölvilágosítják elmén­ket, fölhevítik akaratunkat. Mit tőlük tanulha­tunk, az nem az utánzás, hanem az eredetiség. Mi az írott mintákat illeti, a görögöktől cso­dálatos példákat kapunk. Átlátszó beszédük egész tisztaságában láttatja a gondolatot. A rómaiak, ki­ket jobban ismerünk, s kiket utánolvasni jó, még­is messze állanak görögök megett. Átalában véve ők csak utánzók, irodalmuk másod­kézből való. Hazai példáink is számosak a múltból és a jelen­ből. Napjainkban voltak politikai szónokok, kiket haszonnal lehet tanulmányozni. Hogy csak az el­hunytakról szóljunk, Roger-Collardnak nagy tulaj­donai voltak, s nem lehet egyebet szemére­­ vetni, minthogy nagyon feszes volt. Korunk irodalmát ille­tőleg érezhető Rousseau befolyása; a természetes­ség hiányzik, az ellentétek és a deklamáczió túlárad­nak. Írnak, hogy írjanak és nem, hogy megmond­ják a valót. Musset Alfred, például, válogatott alak­ban igaz és mély érzelmeket fejez ki. De nagyjá­ban a­ modern iskola irálya erőltetett, több benne a phrázis, mint az eszme. Seneca és Lucanusz ta­lálkoznak divatos irodalmunkban. Hogy a néphez szóljunk, nincs szükségünk e sok elmésségre; ide kevesebb keresettség és több meggyőződés kell. Tanulmányozza ön a beszédeket, melyeket az angolok és az amerikaiak tartanak népgyűléseiken, ezeknek hangja bizalmas és való. A szónok szeret közmondásokat, életeket és adomákat idézni, hogy a nép hozzá jöjjön, ő megteszi az ut felét. Látni, hogy nem igyekszik tündökölni, meggyőződést akar kelteni, s ez gyakran sikerül neki. Egy találó elmés szó, egy-egy jó alkalommal elmondott törté­­netke, hányszor nem ragadja el a közönséget, és dönti el a kérdést. Amit mindenekfelett csodálok, ez a jó humor, mely e népsze­rű beszédeket eleveníti ; a mieink nagyon gyakran gyűlöletet és irigységet lehelnek; érzik rajta a fellázadt szolga. Miért ne kölcsönöznék szomszédainktól e férfias hangot? Talán ízlésünk kényessége nem engedi ? De hát meste­reink, a régiek, átallottak-e nevetni? Az attikai szó csak üres szó-e? Olvassátok el Cicero beszé­deit, nagyon is sósnak fogjátok találni. Soha a nagy szónak nem tagad meg magától egy tréfát? Gyengeség ez benne vagy hiúság? Nem, ez szá­mítása egy férfiúnak, kinek szokása a néphez szó­lald, és ki tudja az utat a szívhez. „Suavis, mondja, et vehementer saepe utilis jocus et fa­cetiae.“ A tréfa neki kellemes és gyakran nagyon hasznos. Nálunk *­ ellenkezőleg a beszédek prédikácziók; nyelvünk halvány és fénytelen; nincs meg bennünk a tehetség, belevegyiteni a nevetést mint egy napsugarat, mely meleget és életet hoz magával. A lépés koczkáztatott, tudom , kényeskedő nép vagyunk. Mosolygasd meg a közönséget és a tied, nevettesd meg és észreveszik magukat, és nem vesz­nek többé komolyan. Hogy meggyőzessünk, szük­séges-e sírnunk? Őseink, okosabban mint mi, nem vetették meg a tréfát, ha illedelmes és tisztességes, pádens ez liberális, egy régi, azaz tisz­tességes és jó ízlésű ember szavai szerint (Auctor ad Herennium). De negyven óta belénk nevelik az imádó tiszteletet egy komorkodó, vaskos dekla­­mátor-faj iránt ; nem tudják már, hogy a vidámság az erős lélek és az egészséges ész bizonyítványa. Csak azokat tiszteljük, a­kik u­atnak. Őszinteség, jó kedv, egyszerűség, íme az ékes szólás elemei, azé, mely a néphez szól és nem a szép szellemekhez. Nem adhatok róla világosabb fogalmat, mintha Cicerótól veszem kölcsön a philo­­sophiai szónoklat meghatározót: „Nem érezni rajta sem haragot, sem irigységet. Semmi erőszakosko­dás, semmi színpadi fogás, semmi ármány. Hajadon az, szűz, szemérmes, ártatlan. Inkább beszélgetés­nek mondható, mint szónoklatnak.“ Íme eszménye egy szónok, ki a néphez fordul, nem hogy hízeleg­jen neki és eszközzé tegy­e, hanem hogy fölvilágo­sítsa és oktassa. Ez nem ama ravasz nyelv, mely cs­ak a bírót akarja megzavarni, ez egy jó barát és testvér szava. De hogy ez eszményt elérjük, hogy szert tegyünk e bizalmasságra, melyben semmi pórias nincs, e beszédre, mely mindenkié és sen­kié, ahol az igazság oly szeretete, az érzelem oly *) Azaz a francziáknál. >N­á­l­u­n­k< Berzenczey és Németh urak túltesznek Cicerón. Szerk. tisztasága, az ízlés oly finomsága kell, mely nem közönséges emberek sajátja. Ez nem elég: olvas­ni kell naponkint, irái sokat, és szünet nélkül gya­korolni magát a szavak nehéz mesterségében. — „Mindezzel, mondhatja valaki, nem fogod megigézni a tömeget, neki deklamáczió és dekla­­mátor kell. Többet ér, erősen ütni mint a szeg fejére ütni, monda­­ Voltaire, ki ismerte a gallokat.“ —■ Jobb véleményen van a franczia ízlésről és több tiszteletem polgártársaim iránt. Az igazságnak van hangja, melyet a nép jobban ki­­érez, mint az akadémikusok; ha rész mintákat meg­tapsol, azért teszi, mert nem jól nevelték. Be­széljetek neki nyíltsággal és egyszerűséggel, a nép szereti a beszédet, szíve felelni fog reá. Azon népben, mely Moliérenek tapsol, megvan minden tulajdon arra, hogy a hárompróbás szónoklatot mél­tányolja. Találjátok meg nekem a szónokot, a közön­ségről én jótállok. Arra térek most már, mit a régiek akcziónak neveztek, a­mi a hangot és a taglejtést jelenti. Tudva van, mily fontosságot tulajdonítottak annak. Az amer­ikaiak, kik részükről szintén a szabadság egyik alapelemének tekintik a szónoklatot, nem kevésbé gondolnak a szónok e két sajátságával. Rush tudor remek könyvet irt ily czím alatt: „Az emberi hang philosophiája,“ mely számos ta­nulót talált. Minden amerikai iskolában a gyer­mekeket oktatják a hangos olvasásra, szavalatra és taglejtésre. Nincs polgár, ha még oly szegény is, ki jókorán ne tanulja meg, hogyan kell gondo­latait másokkal közölni. A szónoklás e könnyűsége nem utolsó oka annak, hogy az Egyesült Államok­ban a társadalom minden osztályai egymáshoz oly közel állanak és összevegyülnek. — Remélem, hogy e tantárgyat mi is behozzuk iskoláinkba; a franczia demokratia nem maradhat hátra az ameri­kai mellett. A szó használata megszeretteti az olvasást és a jó modort,vagy emeltyűje az a mű­velődésnek.

Next