Reform, 1870. január (2. évfolyam, 18-47. szám)
1870-01-26 / 42. szám
42. szám. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egész évre Fél évre , 18 frt — kr. Negyed évre Egy hóra , 1 4 frt 50 kr » 50 „ I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal, Kétsas utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK „REFORM“ A deczemberi számok 1 ftért megrendelhetők. Az előfizetési összegek a ,,Reform‘‘ kiadó hivatalához (kétsas-utcza 14. sz. intézendők. Helyben Ráth Mór könyvkereskedésében is lehet előfizetni. Egész évre . . . 18 ft — Fél évre . . . . 9 , — Negyedévre . . . . 4 „ 50 Egy hónapra . . . 18 50 Szerbia, január 26. 1870. Pest, jan. 26-án. A tizenkilenczedik század roppant anyagi fejlődésének titka a munka felosztásban rejlik. Egy helyett tiz ember járul most egy szeg vagy gombostű készítéséhez, de ezerszer annyit készít is ugyanegy időben és százszorta olcsóbban ; a munka e felosztás által ezerszer inkább érvényesíttetik, és ez által lehetővé lesz mindazon szegek és gombostűk millióit előteremteni, melyekre a mostani világnak szüksége van.De nemcsak a szeg- és gombostűgyártásban elkerülbetlenül szükséges ily munka-felosztás, hanem az emberi tevékenység minden más terén is. Mindenütt naponta élénkebb az élet, és gyorsabb a mozgalom, tehát számosabb a teendő; még a legczélszerűbb munka-felosztás mellett is alig győzzük azt, anélkül pedig az bizonyára legyőz bennünket. A parlamentáris rendszer behozatala által nemzeti tevékenységünk egy egészen új tere nyilt meg, melyen, minthogy az csakis most nyilt meg óriási munka vár reánk. Hogy ebben haladjunk, első föltétel, hogy mindenki tudja, mi a teendője és meg is tegye ; második, hogy mások munkájában ne kontárkodjék. Sok oldalról hallunk panaszokat, hogy minden közigazgatási ágban egy majdnem hegyezhetetlen vis mertiae harapódzott el, melyet még a legnagyobb erőfeszítés egyesek részéről sem győzhet le. Önkormányzatunk van, vagy legalább annak kellene lenni, és így nagy részben, ha panasz van, csak önmagunkat vádolhatjuk. Nem elég az szép pbrázisokban az önkormányzatról szónokolni, hanem azt gyakorolni is kell, hogy az valósággá váljék. De mit tapasztalunk? Vessünk egy pillantást bármely hatósági közgyűlésbe. Telve lesz az, és heves lesz a vita ott,, ha valami politikai kérdés van a szőnyegen, de mihelyt beligazgatási tárgyakra kerül a sor, megürül a terem, és alig tartja valaki is érdemesnek, hogy idejét ezen pazarolja. Magas politikát akarunk csak űzni, de a gyakorlati önkormányzat terhétől, ha csak lehet menekülünk. Megven tehát a közigazgatás, ahogy mehet, és mi panaszkodunk, de nem teszünk semmit, önkormányzati munkát és gyakran súlyos munkát jelent, nemcsak korteskedést. De hát a kormány ? mire van az ott, minthogy fölügyeljen, serkentsen.És ez nem csak hogy nem történik, hanem ott is csak ugyanazon vis mertiae súlya érezhető. Minden beadvány hetekig és hónapokig vándorol ide oda, — míg nem ritkán egészen eltéved; a legsürgősb fölterjesztésekre is reak későn jön a felelet és határozat, és még a legegyszerűbb tárgyak elintézése is sok időt és unszolást igényel, így a panaszlók, és ezek száma oly nagy, hogy a panaszok egészen alaptalanok alig lehetnek. Ellenkezőleg a csodák legnagyobbika lenne, ha e tekintetben panaszra ok nem lenne. Jelenleg még az abszolút és alkotmányos rendszer között lebegünk, mint Mahomed koporsója ég és föld között. Nem lévén még időnk, vagy nem találván még időt a szükséges törvények alkotására, még majdnem minden közoktatási ágban rendeletek útján kormányoztatunk, abszolút rendszer alatt készülvén, melyek az gyakran az önkormányzat hatáskörébe vágnak, miáltal a czélszerű munkafelosztás lehetetlenné válik. Mindegyik fél a másiktól várja az inicziativát és panaszkodik. De nemcsak a kormány és a hatóságok teendői közt nem történt meg, a kellő munkafelosztás hanem még magában a kormányban sem. A kormány a végrehajtó hatalom és egyszersmind a törvényjavaslatokat kidolgozza és előterjeszti. Naponta emlékeztetik a kormányt a házban egyik vagy másik törvényjavaslatra, melyet be kellett volna rég nyújtani, és naponta felhívják , hogy új törvényjavaslatokat készítsen elő más tárgyakra nézve is. De hogy teheti azt ? A ház az utóbbi években rendesen kilencz hónapig együtt ült, amely idő alatt a nyilvános, bizottsági, enquete-ülések és konferencziák a minisztert oly annyira igénybe veszik, hogy kevés ideje marad még a közigazgatás vezetésére is, és így vagy az erre fenmaradt időt is fel kell áldoznia a törvényjavaslatok elkészítésére, vagy mind a kettőt kísértvén meg, mint most történik, mindkettőt csak hiányosan végezheti. Ez a fő oka mindazon panaszoknak, melyek a kormány tétlensége ellen egy részről, és a benyújtott törvényjavaslatok hiányossága ellen emeltetnek más részről. Itt csak munkafelosztás által lehet segítenünk. Az elsőre nézve azáltal, hogy, mint Angliában, minden minisztériumnál két államtitkár hozassák be, az egyik a parlamentáris, ki a minisztériummal változik, a másik az állandó, ki csakis a folyó ügyekkel foglalkozik. A másikra nézve pedig vagy a már megpendített államtanács, vagy a mi vélekedésünk szerint, czélszerűbb és kevésbé nehézkes lenne és egyszersmind az alkotmányos eszmének inkább megfelelne, hogy az igazságügyi minisztériumnál egy állandó kodifikáló szakbizottság szerveztessék, melynek feladata lenne a törvényjavaslatokat a minisztérium által megállapított elvek szerint kidolgozni és formulázni. Ha ez megtörténnék, mindenki tudná, mi a teendője, és azt be is végezhetné a helyett hogy’’, mint most, mindenki csak ide s tova kapkodna, és igy sem végezheti be a munkának egy részét czélszerüen és kielégitőleg. A föszámvevőszékről. (A „Reform” közlése.) A központi bizottság ma este végezte be a „föszámvevőszék felállításáról és hatásköréről“ szóló törvényjavaslat tárgyalását. Az ülésen Andrásy Gyula gróf miniszterelnök is megjelent, Gorove István kereskedelmi miniszter pedig a tárgyalásokban mindvégig részt vett. A törvényjavaslat élénk vita tárgya volt, s ennek tulajdonítható, hogy az ülés csak 9., órakor oszlott el. A főszámvevőszékről szóló törvényjavaslatot már akkor bővebben ismertettük, midőn a pénzügyi bizottság kezein ment keresztül; miért most csak a központi bizottság által megállapítottt módosítások közlésére szorítkozunk. A központi bizottság mindenekelőtt főszámvevőszék elnevezés helyett „az állami számvevőszék“-et hozza javaslatba. A törvényjavaslat 3. §. helyett, mely az eredeti szövegezés szerint így hangzott: „A főszámvevőszék tagjai: egy elnök, egy főszámlatanácsos, a szükséges számú tanácsosok és segédszemélyzet“ — a bizottság a következő szerkezetet fogadta el: „Az állami főszámvevőszék áll: egy elnökből, egy főszámtanácsosból, a szükséges számú tanácsosokból és segédszemélyzetből; kikhez a kezelő személyzet járul.“ A 4. §. is lényeges módosításon ment keresztül. E § szerint államszámvevőszék tagjai az országgyűlés egyik házának sem lehetnek tagjai, s a miniszterekkel, vagy egymás közt oly rokonságban vagy sógorságban lehetnek, mely a törvénykezési rendtartás 53 §. b. pontjában elősoroltatik. — E §-hoz némi styláris módosításon kívül a közp. bizottság a következő toldatot hozza javaslatba: „Időközben beállható egyes esetekben az illető áthelyezésének van helye.“ Az 5. §, az állami számvevőszék tagjait állami, vagy magánhivatal, valamint számadási és vagyoni felelősséggel járó tisztség viselésétől eltiltja. A központi bizottság ezt oda módosítja, hogy a fent jelzett hivatalokból és tisztségekből „a természetes és törvény szerinti gyámság“ kivétessék. A 6. §-ban, mely korábban a miniszterelnök távolléte miatt nem állapíttathatott meg, e szavak helyett: „a főszámtanácsost és tanácsosokat ö fölsége a számvevőszék elnökének fölterjesztésére nevezi ki“, a bizottmány a következő szövegezést fogadta el: „a főszámtanácsost és tanácsosokat ö fölsége a számvevőszék elnökének javaslata alapján, a miniszterelnök fölterjesztése és ellenjegyzése mellett nevezi ki.“ A javaslat 11. §-a a számvevőszék főszámtanácsosa s tanácsosai ellen netán indítandó büntető, illetőleg fegyelmi eljárást szabályozza. A bizottság még a következő bekezdést csatolja ezen §-hoz: „A segéd- és kezelő személyzet tagjai fölött a fegyelmi hatóságot az állami számvevőszék gyakorolja.“ A 22. §. a főszámvevőszék által gyakorlandó ellenőrzést oly módon szabályozza, hogy a számvevőszék „az összes ellenőrzés eredményéről évnegyedenként jelentést terjeszt a miniszteri tanács elé.“ A közp. bizottság ezt oda módosítja, hogy a számvevőszék ellenőrzése eredményéről „évnegyedenként kimutatást készít és azt észrevételei kíséretében megküldi a minisztertanácsnak.“ A bizottság munkálatában lényegesebb módosítással még a 25. §-ra nézve találkozunk. A bizottság e §-ban az „elöleges“ szót törölte, minélfogva a főszámvevőszék vizsgálattételre az illető miniszter előleges értesítése nélkül is van jogosítva. A központi bizottság előadójának Széll Kálmánt választotta meg. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, jan. 25. A pénzügyminisztérium budgetje reményünk ellenére még a mai ülés legnagyobb részét igénybe vette, éspedig egyetlen tételével, amely egy nagymérvű vitát idézett elő, és a kormánypártot is megosztván csak kicsiben múlt, hogy a minisztérium vereségére nem vezetett. Ez a tétel a Kisbér megvételére előirányzott 1.750.000 forint. A baloldal részéről Győrffy hivatkozva a háznak múlt évi deczember 4-én az állam általi birtokvásárlásokról szóló határozatára, azt indítványozta, hogy a minisztérium Kisbér megvételéről egy törvényjavaslat beadására utasíttassék. Ez volt kiinduló pontja a vitának. A minisztérium és a jobboldal szónokai nem vonták kétségbe az illető határozat átalános érvényét és kötelező erejét, de igen annak alkalmazhatóságát a jelen esetre, ők azon felfogást igyekeztek érvényre emelni, hogy a jelen esetben nem valóságos vétel történt, hanem egyezség az állam és illető örökösök közt, egyrészről az állam roppant beruházási igényeinek, másrészről az örökösök tulajdonjogi igényének kiegyenlítésére. A baloldal nem mulasztotta el az ellen azon igen is közel fekvő argumentumot felhasználni, hogy a kormány felfogása sankczionálása volna a konfiskáczió tényének, és hogy azon jószág idegen vagyon, amelynek jogos birtokába az állam máskép, mint vétel útján nem juthat. E két pont volt a vita sarkpontja, és ezek mellett nagyon fölösleges dolog volna azon sok felesleges dologra reflektálni, amelyet néhány óra alatt vagy huszonöt szónok pro et contra, egyaránt túlmenve az igazságon, elmondott. Mi elvi és politikai szempontból vesszük a kérdést tekintetbe, s a kormány eljárását egyik szempontból sem tarthatjuk sem helyesnek, sem szerencsésnek. A dolog elvi oldalának nem azon magánjogi kérdést tekintjük, hogy a birtokszerzés vétel-e,vagy nem; ez nagyon alkalmas lehet arra, hogy az ellenzék vezérférfiai argumentumokat kovácsoljanak belőle a konfiskácziók sankczionálásáról, de teljesen háttérbe lép a dolog tulajdonképeni súlypontja előtt, amely abban áll, hogy ez üzlet az állam vagyonának oly nevezetes alterálása, amelynek törvényhozás hozzájárulása nélkül nem szabad megtörténni. A kormány tehát itt tévedett, és természetes, hogy a baloldal megragadta az alkalmat arra, hogy a kormányt a ház megrovásának szerencséjében részesítse ; de természetes azután az is, hogy a jobboldal nem hagyhatta cserben — amint hogy semmiféle parlamentáris párt sem hagyta volna — kormányát egy oly kérdésben, amely bármily fontos is, de mégis csak forma dolga, amennyiben a dolog lényegére nézve végre is a törvényhozástól kéri és ennek megszavazása útján kapja a pénzt a kérdéses czélra. De épen itt lép előtérbe a kérdés politikai oldala, amely abban áll,hogy a kormány ahelyett, hogy pártjának helyzetét könnyítené, inkább tévedésének egész súlyával rá nehezedik. Mi egyátalán nem követelünk a kormánytól infallibilitást, és nem is tartjuk különös szerencsétlenségnek, ha a kormány egyes esetekben hibát követ el; ez apró botlások bizonyára nem fogják megingatni bizalmunkat politikájában, vagy tán képességében, és mindenkor készek vagyunk egész erőnket latba vetni támogatására. De akkor másrészről a többség is megkívánhatja kormányától, hogy az ne használja őt minden apró tévedéseinek köpenyéül, és ne kényszerítse oly hamis helyzetekbe, mint a mai. Úgy hisszük, hogy a kormány minden megerőltetés nélkül kijelenthette volna, hogy a Kisbérre vonatkozó szerződést előterjesztendi, és ezzel megakadályozta volna pártjának megoszlását, és azon szegényes győzelmet, amelyet végre is négy szavazattal nyert meg. Különben a baloldal sem mulaszthatta el az alkalmat, hogy ismét túlhajtson, ha nem is czélján, mert ezt nem ismerhetjük, de az igazságon. Tiszának az államjavakra vonatkozó indítványáról még lesz alkalmunk szólni akkor, ha az napirendre kerül. De annyit most is mondhatunk, hogy túlzott kívánságnak látszik az, amelyet a pénzügyminiszterrel való polémiájában kifejezett, hogy az államjószágokon történő csekély birtokváltozásoknak, minők p. apró kedvezőtlen helyen fekvő parcellák eladása, vagy vasúti expropriácziók, szintén a törvényhozás beleegyezésével kelljen történniök. A képviselőháznak tán mégis más dolga van, mint az ily honorum directoralis-féle teendők, és Tisza úr igenis nagyra van saját „nézeteivel és meggyőződéseivel,“ ha pénzügyminiszter alkotmányos érzületét meri a kétségbe vonni azért, hogy p. o. e dologban is, Tisza úrral ellenkező nézetben merészel lenni. A képviselőház ülése. (Napirend: a költségvetés részletes tárgyalása pénz- és közlekedési minisztérium.) Elnök: Somssich Pál, az ülést 10 órakor nyitja meg. Jegyzők: Bujanovics Sándor, Széll Kálmán, Jámbor Pál. A kormány részéről jelen vannak: Andrássy Gyula gr., Lónyay Menyhért, Fe setics György gr., Horváth Boldizsár, Bedekovics Kálmán, Mikó Imre gr. és Gorove István, miniszterek. A múlt ülésjegyzőkönyve hitelesíttetik. Irányi Dániel azon óhajának ad kifejezést, hogy jövőben, ha valamely képviselő meghalna, vagy mindegyiknek emléke jegyzőkönyvileg megörökittessék, vagy mindegyik halála egyszerűen fájdalmas tudomásul vétessék. (Helyeslés.) Kérvények, jelentések. Elnök bemutatja Kőszegh város kérvényét, egy első folyamodása bíróságnak városukban leendő felállítása iránt;; — Nagyvárad és Eperjes városok kérvényeit, az Eszterházy képtár országos költségen való megvétele iránt; — Szathmár-Németi város kérvényét, a zárdák és kolostorok eltörlése iránt; — Eperjes másik két kérvényét, a kassaoderbergi vasút kiépítése, és a Fiuménak Magyarországhoz leendő visszacsatolása tárgyában; — Sáros megye feliratát, melyben a közlekedési minisztériumot a kassa oderbergi vasút kiépítésére és megnyitására nézve határidők kitűzésére utasittatni kéri; — Debreczen város kérvényeit, a törvényhatóságok mielőbbi rendezése, illetőleg a város alapítványi pénztárán elkövetett több sérelem orvoslása iránt, végül több magán kérvényt. — A kérvényi bizottsághoz utasíttatnak. Elnök jelenti, hogy a keresk. minisztérium átküldé a hivatalos statisztikai közlemények II. évfolyamának 2, 3 és 4-ik füzetét. — Tudomásul vétetik. László Imre beadja 134 szentesi lakos kérvényét a regálék eltörlése iránt; Joannovics, György pedig Temes és Krassó megyék kérvényét, melyben a még 1846-ban elvileg elfogadott temes-karánsebesi vasút mielőbbi végleges elintézését kérik. — A kérvényi bizottsághoz utasittatnak. A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Népszerű rhetorika vagy Hogyan kell szónokolni nyilvános gyűlésekben. „Részemről, — folytatja Montaigne — azt tartom s Sokrates is ezt tanítja, hogy a kinek lelkében élénk és világos képzet van, az ki is fogja azt fejezni, legyen az képben, legyen azezvonásai által, ha esetleg néma. Versaque praevidam rém non invita sequestrr. A jól felfogott dolgot, mondja Seneca, a szavak önkényt követik. „ . . . . Elöl vagy hátul, egy hasznos mondat, egy szép mondás mindig jókor jön: ha nem jó egészen arra, ami előtte van, vagy arra, ami utána jó, jó az magában.“ Tehát nem is léteznék a jól beszélés művészete ? Bizonnyal, kétségkívül létezik, mint létezik az írás és festészet művészete. De nem ismételhetem eléggé, hogy egy beszéd kigondolásáról és előadásáról lévén szó, a művészet nem teremtő, nem ad tehetséget senkinek; minden, mit tehet az, hogy jó tulajdonainkat kifejteni és hibáinkat kiigazítani segít. Nem arról van tehát szó, hogy természetünket erőltessük, hanem ellenkezőleg arról, hogy mindent előhozzunk belőle, amire képes. Mint egy a rhetorikáról igen bölcsen iró régi auctor mondja: „Ars naturae commoda firmat et auget.“ Az eszmének, melyet lelkünkben viselünk, testet adni, ez az ékesszólás tárgya, de ez láthatólag egyéni tanulmány dolga. Más ember nem gondolkozhatik, sem nem érezhet, sem nem beszélhet helyettünk. Kísértse meg, beszélni vagy imi, és látni fogja, mennyi megerőltetésbe kerül alakba, még pedig mindig nem elég szabatos alakba önteni az igazságot, mely lelkünket elfoglalva tartja, és azt isteni fényével világítja. Hogyan lehet haladni e nehéz művészetben? Gyakorlat és minták választása által. A gyakorlat a nagy mester, finntóra teres szónokká leszünk munka és tanulmány által. Húsz példa van rá a történetben, idézni elég Demosthenest. A gyakorlat biztosságot és könnyedséget ad, olykor sokat is mindkettőből. Ragadjon meg tehát minden alkalmat a szónoklásra. Válogassa tárgyait és nyelvét. Nyilvános gyülekezeteket, munkások gyűléseit, lakomákat, díjosztásokat, mindent próbáljon meg. De mindannyiszor készüljön a legnagyobb gonddal, feledjen mindent, hogy csak beszédére gondolhasson. Térjen magába az ülés után, gondolkozzék szavainak hatásáról; a gondolkozás éreztetni fogja, mire hiányzik, és végül a gyorsirat kérlelhetlen hűségével szeme elé fogja tartani minden hibáját, és megtanítja némelyik kijavítására. Ha magába zárkózva maradna az ember, azt koczkáztatná, hogy hibáit megörökítse; be kell járni a tapasztalások mezejét, tanulmányozni kell a mintákat, hogy tetten kapjuk azon tulajdonainkat, melyek hiányoznak és a hibákat, melyek sajátjaink, de melyeket az önszeretet gyakran rejteget előttünk. Az élő mintáknak egy nagy előnyük van: erősen szólnak az észhez. Hallgassa meg tehát a híres hitszónokokat, a nevezetesebb ügyvédeket, látogassa a képviselők házát, tanulmányozza a nagy szónokokat, de ne igyekezzék utánozni. A szónokló embernél minden összefügg, minden egy darabból van; nyelv, hangnyomat, mozdulata elválhatlanok, mint az arcz vonásai. Egy szónoktól szint oly kevéssé lehet lelket kölcsönözni, mint arczet. Egy hanghordozást, egy mosolyt, egy mozdulatot venni el egy szónoktól annyi, mint önként hibát, sőt nevetségességet vállalni magára. A minták haszna az, hogy magunkba térni késztenek, hogy nagyítják eszméinket, fölvilágosítják elménket, fölhevítik akaratunkat. Mit tőlük tanulhatunk, az nem az utánzás, hanem az eredetiség. Mi az írott mintákat illeti, a görögöktől csodálatos példákat kapunk. Átlátszó beszédük egész tisztaságában láttatja a gondolatot. A rómaiak, kiket jobban ismerünk, s kiket utánolvasni jó, mégis messze állanak görögök megett. Átalában véve ők csak utánzók, irodalmuk másodkézből való. Hazai példáink is számosak a múltból és a jelenből. Napjainkban voltak politikai szónokok, kiket haszonnal lehet tanulmányozni. Hogy csak az elhunytakról szóljunk, Roger-Collardnak nagy tulajdonai voltak, s nem lehet egyebet szemére vetni, minthogy nagyon feszes volt. Korunk irodalmát illetőleg érezhető Rousseau befolyása; a természetesség hiányzik, az ellentétek és a deklamáczió túláradnak. Írnak, hogy írjanak és nem, hogy megmondják a valót. Musset Alfred, például, válogatott alakban igaz és mély érzelmeket fejez ki. De nagyjában a modern iskola irálya erőltetett, több benne a phrázis, mint az eszme. Seneca és Lucanusz találkoznak divatos irodalmunkban. Hogy a néphez szóljunk, nincs szükségünk e sok elmésségre; ide kevesebb keresettség és több meggyőződés kell. Tanulmányozza ön a beszédeket, melyeket az angolok és az amerikaiak tartanak népgyűléseiken, ezeknek hangja bizalmas és való. A szónok szeret közmondásokat, életeket és adomákat idézni, hogy a nép hozzá jöjjön, ő megteszi az ut felét. Látni, hogy nem igyekszik tündökölni, meggyőződést akar kelteni, s ez gyakran sikerül neki. Egy találó elmés szó, egy-egy jó alkalommal elmondott történetke, hányszor nem ragadja el a közönséget, és dönti el a kérdést. Amit mindenekfelett csodálok, ez a jó humor, mely e népszerű beszédeket eleveníti ; a mieink nagyon gyakran gyűlöletet és irigységet lehelnek; érzik rajta a fellázadt szolga. Miért ne kölcsönöznék szomszédainktól e férfias hangot? Talán ízlésünk kényessége nem engedi ? De hát mestereink, a régiek, átallottak-e nevetni? Az attikai szó csak üres szó-e? Olvassátok el Cicero beszédeit, nagyon is sósnak fogjátok találni. Soha a nagy szónak nem tagad meg magától egy tréfát? Gyengeség ez benne vagy hiúság? Nem, ez számítása egy férfiúnak, kinek szokása a néphez szólald, és ki tudja az utat a szívhez. „Suavis, mondja, et vehementer saepe utilis jocus et facetiae.“ A tréfa neki kellemes és gyakran nagyon hasznos. Nálunk * ellenkezőleg a beszédek prédikácziók; nyelvünk halvány és fénytelen; nincs meg bennünk a tehetség, belevegyiteni a nevetést mint egy napsugarat, mely meleget és életet hoz magával. A lépés koczkáztatott, tudom , kényeskedő nép vagyunk. Mosolygasd meg a közönséget és a tied, nevettesd meg és észreveszik magukat, és nem vesznek többé komolyan. Hogy meggyőzessünk, szükséges-e sírnunk? Őseink, okosabban mint mi, nem vetették meg a tréfát, ha illedelmes és tisztességes, pádens ez liberális, egy régi, azaz tisztességes és jó ízlésű ember szavai szerint (Auctor ad Herennium). De negyven óta belénk nevelik az imádó tiszteletet egy komorkodó, vaskos deklamátor-faj iránt ; nem tudják már, hogy a vidámság az erős lélek és az egészséges ész bizonyítványa. Csak azokat tiszteljük, akik uatnak. Őszinteség, jó kedv, egyszerűség, íme az ékes szólás elemei, azé, mely a néphez szól és nem a szép szellemekhez. Nem adhatok róla világosabb fogalmat, mintha Cicerótól veszem kölcsön a philosophiai szónoklat meghatározót: „Nem érezni rajta sem haragot, sem irigységet. Semmi erőszakoskodás, semmi színpadi fogás, semmi ármány. Hajadon az, szűz, szemérmes, ártatlan. Inkább beszélgetésnek mondható, mint szónoklatnak.“ Íme eszménye egy szónok, ki a néphez fordul, nem hogy hízelegjen neki és eszközzé tegye, hanem hogy fölvilágosítsa és oktassa. Ez nem ama ravasz nyelv, mely csak a bírót akarja megzavarni, ez egy jó barát és testvér szava. De hogy ez eszményt elérjük, hogy szert tegyünk e bizalmasságra, melyben semmi pórias nincs, e beszédre, mely mindenkié és senkié, ahol az igazság oly szeretete, az érzelem oly *) Azaz a francziáknál. >Nálunk< Berzenczey és Németh urak túltesznek Cicerón. Szerk. tisztasága, az ízlés oly finomsága kell, mely nem közönséges emberek sajátja. Ez nem elég: olvasni kell naponkint, irái sokat, és szünet nélkül gyakorolni magát a szavak nehéz mesterségében. — „Mindezzel, mondhatja valaki, nem fogod megigézni a tömeget, neki deklamáczió és deklamátor kell. Többet ér, erősen ütni mint a szeg fejére ütni, monda Voltaire, ki ismerte a gallokat.“ —■ Jobb véleményen van a franczia ízlésről és több tiszteletem polgártársaim iránt. Az igazságnak van hangja, melyet a nép jobban kiérez, mint az akadémikusok; ha rész mintákat megtapsol, azért teszi, mert nem jól nevelték. Beszéljetek neki nyíltsággal és egyszerűséggel, a nép szereti a beszédet, szíve felelni fog reá. Azon népben, mely Moliérenek tapsol, megvan minden tulajdon arra, hogy a hárompróbás szónoklatot méltányolja. Találjátok meg nekem a szónokot, a közönségről én jótállok. Arra térek most már, mit a régiek akcziónak neveztek, ami a hangot és a taglejtést jelenti. Tudva van, mily fontosságot tulajdonítottak annak. Az amerikaiak, kik részükről szintén a szabadság egyik alapelemének tekintik a szónoklatot, nem kevésbé gondolnak a szónok e két sajátságával. Rush tudor remek könyvet irt ily czím alatt: „Az emberi hang philosophiája,“ mely számos tanulót talált. Minden amerikai iskolában a gyermekeket oktatják a hangos olvasásra, szavalatra és taglejtésre. Nincs polgár, ha még oly szegény is, ki jókorán ne tanulja meg, hogyan kell gondolatait másokkal közölni. A szónoklás e könnyűsége nem utolsó oka annak, hogy az Egyesült Államokban a társadalom minden osztályai egymáshoz oly közel állanak és összevegyülnek. — Remélem, hogy e tantárgyat mi is behozzuk iskoláinkba; a franczia demokratia nem maradhat hátra az amerikai mellett. A szó használata megszeretteti az olvasást és a jó modort,vagy emeltyűje az a művelődésnek.