Reform, 1870. február (2. évfolyam, 48-75. szám)
1870-02-24 / 71. szám
71. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Iüldetmények fija; 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Egész évre Fél évre . 18 frt 9 kr. Negyed évre Egy hóra . 14 frt 50 kr. 50 CsikortSk, február 24. 18?0. REFORM Pest, febr. 23-án. Némely lapban olvassuk, mintha Lajthántuli minisztérium a határőrvidék áta engedése fejében azt kivánná, hogy Dalmaczia engedtessék át végkép Ausztriának. — Hozzáteszik azt is, hogy Dalmacziához különben iS a Lajthántuliaknak van históriai joguk, — miután e század elején Ausztria mentette föl Dalmátiát a franczia foglalás alól s 1813-ban annak engedtetett által, — úgy hogy tényleg azóta sem áll Magyarország kormányzása alatt. Nem hiszszük ugyan, hogy a két minisztérium közt ez komolyan szóba jöhetett volna; de mivel lapok utján a közönség közt terjesztetik a téves" állitmány, talán nincs helyén kivül egy két szót vesztegetnünk rá. Nem avatkozunk annak bizonyításába, hogy a napóleoni háborúk folytában, midőn egyszer Velenczétől elnyertük a mai Dalmacziát, azután a francziák kiszorítottak belőle, mig 1813-ban végleg átvettük, —a magyar nemzet szintúgy vérét ontotta a közös hadseregben, mint a lajtkántuliak. Van a tények históriájánál egy sokkal hathatósabban bizonyító históriai forrásunk, s ez a „CorpiuS Juris.“ Ebben foglaltatik a pragmatica sanctio, mely Magyarország jogait és területi épségét a kétoldalú szerződés föltételéül szabja. A pragmatica sanctióban benfoglaltatik a koronázási diploma is, melynek egyik pontja a megkoronázott királyokkal ezt fogadtatja föl: „Magyarországnak és társországainak mindazon részeit és tartományait, amelyek már visszaszereztettek, és azokat, melyek Isten segedelmével ezután fognak visszaszereztetni, koronázási eskünk értelmében is a nevezett országhoz és társországaihoz visszakapcsolandjuk. “ 1712-től változatlanul egyik alaptétele ez a koronázási hitlevélnek. Dalmáczia nyilván benne foglaltatik ezen pontban. Nem csakhogy 1100 óta egészen a velenczei és török foglalásig tényleg is birta Magyarország, hanem azután birta egyes részeit. Sőt jogtudományunkban mindig együtt emlittetik a legújabb időkig Horvát és Tótországgal. — Azért Sz. István koronájának semmi volt tényleges birtokára nézve nem szól oly világosan a diploma, mint Dalmácziára. Ha tehát az 1813-diki visszaszerzésben semmi érdeme nem volna is a magyarnak, és ha a békeszerződés okmánya merőben hallgatna is Magyarországról, históriai joga, mégpedig oly sok ízben ünnepélyesen megerősített históriai joga csak a magyar koronának van Dalmácziához, valamint a határőrvidékhez is. Nem szólunk arról, vajjon a jelen pillanatot alkalmasnak tartjuk-e arra, hogy e jog a tényekben is kifejezést nyerjen; kormányunkat sem kívánjuk arra szoríttatni, hogy e téren akczióba lépjen, és tökéletesen helyeseljük azon ildomos módot, melyen a képviselőház múlt évi felirata Dalmáczia ügyét tárgyalja, sőt mint erre nézve jellemző tényt idézzük, hogy a balközép felirati tervezetében, amint az annak idejében a párt értekezlete elé került, a dalmácziai kérdés még sokkal óvatosabban volt megpendítve, mint a jobboldal javaslatában." De ha ily ildomnak a bécsi minisztériumra valóban nem volna más hatása, mint az, hogy minisztereinknek és törvényhozásunknak az ország jogáról való lemondását insiruálja,akkor ők állították élére a kérdést és mi csakis a jog erős falai közé állhatunk, s ez esetben még azon kedvencz argumentumuktól is meg lesznek fosztva, melyet némely fanatikus ügyvédek a határőrvidék kérdésében szerettek ellenünk használni, hogy t. i. a lakosság szívvel-lélekkel a jelen állapoton csüng. A dalmácziai rokonszenvvel a bécsi kormány ugyan nem nagyon dicsekhedik. A határőrvidék ügyében közölt értesüléseink ellenében több lap, köztük mai táviratunk szerint a „Presse“ is azt jelenti, hogy a pénzügyi kérdések kiegyenlítése iránt nem oly kedvezőtlen a kilátás. Mi azonban, ami a bécsi kormány intenczióit illeti, legjobban értesültnek a „Neue freie Presse“t tartjuk, mely lap pedig legújabb számában adatainkkal teljesen megegyező közlést hoz. Szerinte a magyar kormány késznek mutatkozott, a qvóta oly emelésébe beleegyezni, melyben a kívánt államadóssági járulék is be volna tudva, de attól elvileg vonakodott, hogy a ráfizetést az államadósság czímén tegye, mert ez az e tárgyban Magyarország részéről elfogadott elven ejtene csorbát. De a bécsi kormány, mint a „N. fr. Pr.“ mondja, ebben meg nem nyugszik, hanem határozottan az államadóságok czimén kívánja a járulékot. Az e tárgyban folytatott szóbeli értekezések czélra nem vezetvén, ez alkudozások írásban fognak folytattatni, így áll a bécsi lap szerint a dolog, s e közlés valósága iránt nem sokára lesz alkalmunk magunkat tájékozni, mert a miniszterelnököt az ügy állása iránt a házban interpellálni készülnek. Addig is azonban meg kell jegyeznünk, hogy ha a kormány valóban késznek mutatkozott az államadóssági járulék „sub rosa“ fölemelésébe, akkor szerfelett örvendünk, hogy a bécsi miniszterek ezt el nem fogadták, mert különben olyant fogadtak volna el, mit megadni minisztereinknek aligha volt joguk, de talán kedvük sem. A keletről. (Saját levelezőnktől.) Belgrád, febr. 18. A Konstanczinápolyból legközelebb érkezett hírek a kedélyeket némileg megnyugtatták. A nagyvezír határozottan alaptalannak nyilvánította azon híreket, mintha a török kormány ellenséges eljárást vett volna czélba Montenegró ellenében, s hozzátette, hogy miután a dolgok Dalmácziában békésebb jelleget öltöttek, nincs oka a portának, a 15 ezer főből álló hadcsapatokat, melyek Herczegovinában vannak, jelenlegi állomásaikon továbbra is megtartani. Ha a seraskeriatus e szavak értelmében fogna cselekedni, Szerbiára nézve az eddigi nyugtalanságok tárgya teljesen eltűnnék, s a megfélemlített közvélemény e részben ismét megnyugodhatnék. Nem kevésbé fontos egy másik, önnel már táviratilag közlött azon hír, miszerint a porta a bulgár egyház-kérdés tömkelegéből, újabban követett bölcs eljárásának Ariadne-fonala segítségével kibontakozik. Midőn 1767-ben a konstanczinápolyi kabinet a bulgáriai patriarchátust megszüntette, s azt a görög (plianariota) patriarchátussal egyesítette, ez saját érdekeivel homlokegyenest ellenkező cselekmény volt. Ezen kétségkívül meggondolatlan lépés gyümölcseit Oroszország s a hellenismus zsákmányolta ki. A czárok azonnal jajkiáltásokat hallottak Bulgáriából, s krokodil-könnyeket hullattak az elnyomott testvérnemzet fölött, és siettek szokott áhitatukkal és kegyességükkel bulgár könyvnyomdákat állítani föl Kiewben és Odessában, nehogy a szegény bulgár egyházak valamikép imakönyvekben szűkölködjenek. Hogy mit mindent össze nem nyomtak e hivatalos könyvnyomdákban, csak az orosz külügyminiszterek mondhatnák meg; azonban annyi kétségtelen, hogy e „kegyes intézetek“ jelentékenyen közreműködtek arra nézve, hogy Bulgáriában minden 10—12 évben fölkelés támadt. S mivel jutalmazta a hellenismus a portát? A legkiáltóbb hálátlansággal. A phanarióták minden eszközzel oda működtek, hogy a hellenismus „nagy eszméjét“ iskolákban s templomokban a nyelvvel való proselyta csinálás által erősbitsék. — A patriarcha fölös bevételei azok zsebeibe folytak, kik életfeladatukká tették, Törökország állami létét aláásni. — Ha a nemzetiségi eszme a bulgárokat az elgörögösödés ellen nem hangolja vala, a porta az eszélyesség egy tényét hajtotta volna végre, midőn ugyanazon teljhatalommal, mellyel a patriarchátust megszüntette, azt ismét helyreállította volna. A görögök érdekeinek a bulgárokéitól való elválasztása az ottomán önfentartási politikának egyik követelménye. Hogy a bulgárok, a nemzeti egyház birtokában megbékéltetve a béke és nyugalom egyik fővedvét képeznék, oly eredmény lenne, mely igen figyelemreméltónak látszik és melyért magáért már hajlandó lehetne a görög kormány Bulgária azon óhaját, miszerint a helleniismustól szabaduljon, egész terjedelmében tekintetbe venni. A porta végre csakugyan elhatározta, hogy a bulgár egyház függetlenségét proklamálja; visszatért tehát későn bár, de mégsem elkésve azon ösvényre, melyet el sem lett volna szabad soha hagynia. A szerb fejedelemi államtanács ez idő szerint igen fontos törvényjavaslatok kidolgozásával foglalkozik, melyek a legközelebbi skupzsina elé fognak terjesztetni. E javaslatok közt elsősorban egy a sajtóra vonatkozó póttörvény méltó említésre. Ez idő szerint előzetes censura áll még fen, mely bár újabbban igen félénken, legalább mindenesetre szerényen jár el dolgában, mégis akadályul szolgál az eszme szabad forgalmára nézve. A kormányzóságnak azonnal kineveztetése után szándéka volt ezen elavilt intézményt megszüntetni, de mivel az alkotmányreform küszöbön állott, a censura megszüntetését az új alkotmány életbeléptetésének idejéig elnapolta, mivel az új alkotmány a sajtó szabadságát elvben kimondja. A kormány, mint értesülök, igen tágkörű sajtószabadsággal akarja megajándékozni az országot, de ép ezen szabadelvű törekvés teszi szükségessé a törvényjavaslat fogalmazásánál a nagyobb elővigyázatot. Napi irodalmunk még ifjú, s mint ilyen még szenvedélyes s a subjektivitás játsza benne a főszerepet. Javaslatok fognak továbbá kidolgoztatni a szenátus szervezéséről, melynek ülései innét tül nyilvánosak lesznek, ezen kívül végre a községek önkormányzásáról, a miniszter felelősségről stb. A skupzsina, mint hallom, tavaszra rendes ülést fog tartani, mely alkalommal egy igen fontos javaslat fog előterjeszteni, mely az eddig teljesen hiányzott ipar életbeléptetése iránt fog intézkedéseket tartalmazni. A vasúti kérdés is alkalmilag igen fontos tárgyát fogja képezni a skupzsina tanácskozmányainak. Eddigclé valószinübbnek látszik, hogy a szerb vonal engedélyeztetni fog, mintsem hogy az állam 47 millió frtnyi összeg kölcsön vétele mellett saját maga építse ki e nevezett vonalat. Egyébiránt ezen fontos, s az ön lapjának olvasóit is fölöttébb érdeké tárgyról, legközelebbi tudósításom alkalmával, körülményesen fogok megemlékezni. I. évi folyam. Szerkesztési iroda, Lipótváros, főnt, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kírafió-hivatal, Kétsas-utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, február 23. Ma végre eljutottunk a vallás és közoktatásügyi minisztérium költségvetése feletti általános vita befejezéséhez; el kell ismernünk, hogy a mai vita érdekes és tartalmas mozzanatai némi kárpótlást nyújtottak a lefolyt napok üres hosszadalmasságáért. Mielőtt a zárbeszédekről szólnánk, szükségesnek tartjuk Simonyi Ernő és Tisza Kálmán uraknak a felmerült kérdésekre nézve kimondott nézeteire röviden reflektálni. Simonyi Ernő a teljes vallásszabadság alapjára állván, a vallásszabadsági törvény előterjesztését kivánja és azt óhajtja, hogy ennek alapján a katholikusok szervezhessék autonómiájukat; is szabadon a tanügyet azonban — a vallási oktatáson kívül —— teljesen állami ügynek tekinti. Tisza Kálmán a tanügyre nézve Simonyi ellenében ,a tanszabadságot és ezzel a felekezeti iskolák jogosultságát pártolja; a vallásszabadságot ő is acceptálja — in theorita, mert in praxi — ő is, mint pártjának több szónoka, azt hiszi, hogy ettől mi még végtelen messze vagyunk. Erről azonban Tisza úr argumentumai nem tudtak bennünket meggyőzni. Tisza Kálmán azt hiszi, hogy az állam nem mondhat le jogairól azon egyházak felett, amelyek külföldi fejeiktől (Rómából és szt. Pétervárról) vesznek törvényeket. De úgy hisszük, hogy épen ebben a tekintetben nem különbözünk mi Amerikától, miután az ottani katholikusok is csak úgy állanak a római pápa alatt, mint mieink, és azt hisszük, hogy valamint az a amerikaiaknak, úgy nekünk sincs szükségünk előleges patronatusi jogokra, hogy állami törvényeinket a katholikus egyházzal is, mint bármi más egyesülettel megtartassuk. Többre pedig nincs szüksége az államnak semmi egyházzal szemben. A általános vitát Eötvös miniszter úr zárta be. Beszédében, amely minden tekintetben sikerültebb volt és általánosabb tetszést is aratott az előbbinél, Chyczynek a balodali szónokok által folyton megújított megtámadására felelt a kath. autonomia és a tanügyben tett állítólag önhatalmú intézkedéseire nézve. A kath. autonómiára nézve azon argumentummal élt, hogy a katholikusok semmi törvénysértést nem követtek el, sőt csak jogukkal éltek, midőn autonomikus mozgalmakat megindítván, választási szabályokat alkottak és azokat ő felsége jóváhagyása alá terjesztették. A miniszter, miután sem a katolikusok eljárása, sem azon választási szabályok semmi törvényelenest nem tartalmaznak, épen akkor volna feleletre vonható, ha a mozgalomnak útját merte volna állni. A tanügy terén tett önhatalmú intézkedésekre nézve azt feleli a miniszter, hogy ő nem tett egyebet, mint hogy p. a győri akadémiánál, vagy az aradi lyceumnál, bizonyos czélra rendelt, de idő közben jogtalanul máshová fordított alapokat ismét viszaadott eredeti czéljaiknak, vagy pedig a rendelkezésére álló pénzerővel oly intézkedéseket tett, amelyek az administráczió körébe tartoznak, és amelyekkel a törvényhozás nem is foglalkozhatik, hacsak saját eredeti rendeltetését, törvényhozási működését lehetlenné tenni nem akarja. Ghyczy Kálmán úr, mint indítványozó, a zárbeszéd jogával bírván, mindenekelőtt a miniszternek felel. A kath. autonomikus mozgalom ellen nem tesz kifogást, de azt állítja, hogy azon szervezet pusztán ő felsége beleegyezésével, a törvényhozás hozzájárulása nélkül érvényt nem nyerhet. A miniszter közoktatási tevékenységére nézve pedig azt jegyzi meg, hogy ő nem administratív dolgoknak, hanem csak azoknak előleges előterjesztését kivánja a törvényhozás elé, amelyek ez ország pénzerejét igénybe veszik. Ghyczy a lényyegre nézve amint látszik, sokat engedett eredeti megtámadásaiból, úgyhogy a vita legutolsó stádiumában a fent említett kérdésekre nézve mind ő, mind a miniszter azt mondhatták, hogy igazad van. Ezután hosszasan kifejti nézeteit a vallásszabadságról, amelyet inprincipio szintén föltétlenül elfogad, de lehetetlennek tart oly államban, ahol bevett vallások vannak. Ebben tökéletes igaza van és épen azért nem akarunk mi bevett vallásokat, hogy ennek ellenkezője, vagyis vallásszabadság legyen. A katholikus autonómiát az egyház hitelveinél fogva tartja lehetetlennek. A közoktatást nem tartja egyházi, hanem állami ügynek, s ezért a közoktatás czéljára rendelt vagyont nem egyházi, de állami vagyonnak tekinti. Az ellen egyébiránt nincs kifogása, hogy az alakítandó kath, egyháztanácsok a magánalapítványokból álló egyházi vagyont kezeikbe vegyék. Ezzel tán egyszersmind ki akarta fejezni, hogy az országos alapítványokból álló egyházvagyonra nézve egyéb nézetben van, de e nézete egyelőre ismeretlen maradt előttünk. kozó Végül Ghyczy az alapítványokra vonathatározati javaslatát indokolja. javaslat az alapítványokra vonatkozó adatok előterjesztését kivánja a minisztertől, addig is pedig azoknak az évi budgetbe való iktatását rendeli el. Ezzel szemben, miután Horváth Mihály saját indítványát viszavonta, a deákpárt részéről Hoffmann Pál által tett javaslat állott, amely egy tizenkét tagból álló bizottság kiküldését ajánlja a kérdéses alapok jogi természetének megvizsgálására. E javaslatot mann képviselő úr indokolta egy rövid Hoffés találó beszéddel, amelyben kifejtette, hogy a dolog lényegére, vagyis a vizsgálatra nézve a két javaslat közt nincs különbség, ami pedig a közbenső időre való rendelkezést illeti, el kell ismernünk, hogy e javak, amennyiben azokat az állam nem fordíthatja tetszése szerint bárhová, mégis különböznek egyéb államfővédelmektől; és a különbségnél is indokolva látja azt, hogy a ház az ellenőrzést is a budget rendes útjától némileg eltérőleg gyakorolja. Mi is Hoffmann képviselő úrhoz csatlakozunk, aki Ghyczy javaslatának elfogadását sem tartotta volna nagy szerencsétlenségnek, de más részről csak természetesnek találjuk azt, hogy a ház többsége nem akarta a miniszternek úgy sem rózsás helyzetét még jobban nehezítni akkor, mikor a képviselőház az alapok végleges szabályozását úgyis kezébe vette. A szavazásnál ugyanis vagy tíz szótöbbséggel Hoffmann úr javaslata győzött. Különben a ház a minisztérium budgetjét általánosságban elfogadta. „A REFORM“ TÁRCZÁJA. A nemzeti színház országos állása és jogosultsága. Két költségvetési vita alkalmával, t. i. 1868-. november 14-én, és f. ,é. februáris 11-12-én nemzetiségi vita tárgyává tették a nemzeti színház országos segélyezését, — és három alkalommal, u. m. az imént érintett budgetvitákban és a közelebbi színházi enquete üléseiben is sajnosan tapasztaltuk, hogy nemcsak a nemzetiségek képviselői közt, hanem általában is nincs meg a kellő tiszta felfogás a kérdéses intézet természete és országos állása iránt, mert nem tudták másképen védeni azt az ellenzéki nemzetiségek igényei ellen, mint az által, hogy a dalmű- és zenének vindikálván a nemzeti színház segélyzését, sz. Czeczilia oltalma alá helyezték nevezett intézetünket. Másrészt minden kigondolható megtámadások ellen az által vélik megóvhatni a nemzeti színházat, hogy udvari színházzá váljék és az országos pénztár helyett ö felsége civillistájából segélyeztessék. Pedig mind a két óvszer nem képes védeni intézetünket olyan igények és megtámadások ellen, minőket tapasztaltunk, mert a mig nemzetiségi czivakodások létezni fognak, addig mindig képesek lesznek azon harmóniát is zavarni, mely a sz. Czeczilia csarnokaiban uralkodik, — és a civillista utóvégre is az összes nép adózásából folyván, a nemzetiségek jogosulatlan igényei a fölségi sérthetetlenség határait is kívánhatnák átlépni, a civillistából követelvén különféle nemzeti színházak létesítését, mint most az ország pénztárából kívánták azt. De akkor sem volna mentve az országgyűlés ilynemű nemzetiségi vitáktól, ha mindenképen és örök időkre is biztosítva volnának a nemzeti színház anyagi szükségei, mert mindig akadhat alkalom, hogy más mint költségvetési tekintetben legyen törvényhozási intézkedésnek tárgya a nemzeti színház. S az ilyen tárgyalások is alkalmat adnának a nemzetiségeknek aspiráczióik nyilatkoztatására. Ezeknek elejét venni leginkább az által lehet, hogy a nemzeti színház országos állása és általános kultúrái jelentősége iránt tisztába jönni igyekszünk. Magyarországban, mint minden egységes államban, csak egy politikai nemzet lévén, a nemzeti színház „nemzetisége“ nem csak genetikus, azaz nyelvi, hanem politikai értelemben is veendő. Ez utóbbi értelemben pedig nem lehet, hogy ne vehesse igénybe a nemzeti színház az országnak akár anyagi, akár erkölcsi segélyezését, és csakis ez értelemben, azaz politikai értelemben „nemzeti színház, midőn az országgyűlésben fordul elő annak ügye. Hogy egyszersmind genetikus értelemben magyar nemzeti a szóban levő intézet, az máskép nem is lehet. Mert midőn a nemzet, azaz Magyarország egész népe mivelődési tekintetből mintaszerű intézetben akarja mivelni a színművészetet, nem választhat más nyelvet e czélra, mint az ország diplomatikus nyelvét. És ezt választani azonkívül hogy szükséges, egyszersmind lehetséges volt, mert midőn elhatározta törvényhozásunk nemzeti játékszín létesítését, akkor már volt magyar színművészet és irodalom. Mert nem a színpad teremti a mivelődést, hanem a mivelődés a színpadot. Kérdezhetik a nemzetiségek, mi hasznunk lehet ezen nemzeti színházból nekünk, kik más nyelvűek vagyunk ? Ne gondolják, hogy a szellem hatásának ott van netovábbja, ahol valamely nyelvnek határa van. Az ókori színművészet és irodalom kihatott az újabbkoria, és az újabb korban egy nemzeté kihat a többiekére és viszont, így a nemzeti színház, ámbár magyar, mintaszerű szervezkedése és vezetése által kihathat a szerb, román, s a többi magyarhoni színházakra is, föltéve, hogy azoknak saját körükben megvannak kellő életföltételeik. Ez a feszültség. Nemzeti színháza az egy magyar nemzetnek csak egy lehet, hanem lehetséges talán, legalább gondolható, hogy állami pénzügyünk valamikor oly kedvezőn áll, hogy román színházat is segélyezhet az ország, de ennek is csak akkor volna értelme, ha előbb bizonyos mértékig már magából is megállhatna az illető színház Mi hasznot húzhatnának román testvéreink ama 200,000 ftból, melyet egy képviselőjök kívánt a román színház létesítésére ? Megvolna talán a színház, de hol volna az egy helyben lakó, számosabb, művelt és jómódú közönség, mely nélkül gyökér nélküli növény a színház! Ha megvan az illető szükséglet, az illető közönség, akkor az maga erejéből is teremthet magának megfelelő színházat; ez pedig habár külön nyelvű is, mégis húzhat hasznot a nemzeti színház létezéséből, s működéséből. Lehetnek és kívánatos, hogy legyenek román, szerb, német, tór sat. színházak; de hogy ha mindegyik nemzeti akar lenni, azaz országos segélyt kíván, akkor difficile est satyram nonscribere, nehéz nem alkalmazni erre Menenius Agrippa meséjét a has és a test egyéb tagjairól. A nemzeti színház tükre az egész szerves lénynek, melyet nemzetnek neveznek, a tükör, melybe belenéz a gondolkozó szem. Hát a láb is, a has is, az uj is akar-e külön tükröt ? A hasonlat nem sántikál annyira, mint ez első tekintetre látszik. Hazánkban lakó minden faj alakíthat magának színházat oly városban, melyben nyelvét elegendő számú közönség beszéli, és ha a művészet érdekéből, s hazafiui érzelemmel vezeti színházát , akkor az illető közönség e tekintetben nem külön része, hanem mikrokosmusa a hazának. Ha pedig különválik érzésében a főtől, az állam eszméjétől, akkor holt tag, melynek nem kell, nem is lehet külön tükre. Tehát nem lehetnek külön-külön nemzeti színházai a honbeli tagoknak. Ha ez áll, akkor megfordítva az is igaz, hogy csak a nemzetnek, mint szerves egésznek lehet nemzeti színháza. így állván a dolog, be is kell vallania úgy a kormánynak, mint az országgyűlésnek, hogy politikai értelemben is nemzeti a nemzeti színház; ha pedig az, akkor sem nem méltó, sem nem szükséges, hogy a drámai művészet egy részével, a dalművel takarózzék a törvényhozás, mikor az egésznek, a nemzeti színház érdekében kíván intézkedni. De ez azt föltételezi, hogy a művészetre az egész nemzet általános kultúrái érdekére fektettessék a fősuly, nem pedig alárendeltebb érdekre, vagy épen terjesztése, p. o. a nyelv mivelődése, mint a szihházi enquéte tette azt munkálatában. Mikor ez a mi részünkről történik, mikor így a nemzeti színházból csupán fajbelit csinálunk, akkor nem lehet csodálni, hogy másrészről a fajbeli érdeket országossá akarják emelni, azaz szerb, vagy román színházat nemzetivé tenni. A magyar fajnak, melynek volt ereje megszerezni e hont és államot alkotni e hazából, legyen ereje, és tartsa kötelességének, élén járni az ország mivelődésének, de akkor bátorsága is legyen, a nemzeti szinházat nemzetinek vallani, azaz obmnnak, melynek egyrészt hivatása van kihatni a hon összes népeire, de azért másrészt igénye is van az ország segélyezésére. _________ Dux AdoH. T. barátunk czikke, amint nagy részben saját véleményünket fejezi ki, egyszersmind alkalmat ad néhány megjegyzésre. Teljesen lelkünkből szól azon kívánat, hogy sem udvari czímmel, sem zenei kísérettel ne takargassuk azt, a mi részünkről nem jogtalanság, nem méltánytalanság, hanem becsületbeli és politikai kötelesség teljesítése. Nem is hisszük, hogy azokra, kik nyelvi és nemzetiségi igényekkel lépnek föl ellenünkbe, a félénkség, a lojalitás, és a takargatás az ildom benyomását tegye. Hogy ország politikai nemzet nélkül, s a politicze egy nemzet elfogadott nyelv nélkül nem állhat fen, azt a nemzetiségi követelők is belátták. Ha pedig ez így van, akkor e nyelv, mely az ország felett nem uralkodik, hanem annak szolgálatában áll, joggal és leplezetlenül igényelheti az országos műveltetést. Ez az, miben t. barátunk fen közlött soraival nem értünk egyet; szerintünk a magyar nyelv érdeke nem a magyar fajé, hanem az országé; oly nyelv ez, melyre Szent István birodalmának szüksége van, s melyet minden terjeszkedési tendenczia vádja nélkül az állam minden iskolájában tanítani kell. A magyar nyelv mint állami attribútum elv, met egyes konfequenciáiban el nem fogadni csak annyi, mint visszautasítani az elvet, mert a következés megingatása a „májust“ ingatja meg, s vele együtt a belőle eredt többi következtetést. Fogadjuk el azt, hogy a házban mindenik nyelven lehet szólni, és el kell fogadnunk azt is, hogy a jegyzőkönyvek mindenik nyelven szerkesztessenek, hogy a bécsi delegáczió határozatait a mienkkel tót, román és szerb szövegben is közölje stb. De ha sértetlenül fentartjuk a magyar nyelvet mint az állam nyelvét, akkor figyelembe veendő a következő fontos körülmény. Az állami és politikai használat a fejlettség legszélsőbb határáig veszi igénybe a nyelvet. Vannak, kik mai nap is csupán a franczia nyelvnek tulajdonítanak elég fejlettséget arra, hogy a diplomáczia szolgálatának tökéletesen megfeleljen. De ha,ez nem áll is, azt tudjuk, hogy egy évszázaddal ezelőtt a német nyelv alig felelt volna meg teljesen az állam igényeinek. A magyar nyelv pedig, — amint századokkal megelőzte a magyarországi fajnyelvek fejlettségét — mégis aligha túlhaladt azon fejlődésben, melyre képes, a német nyelv múlt századbeli stádiumán. Már most igen nagy tévedés azt hinni, hogy maga a diplomácziai használat a nyelvet gazdagítja vagy üdvösen fejleszti; a való inkább az, hogy kiaknázza, koptatja, nivellirozza és sok tekintetben erőtleníti. Mondjunk pater peccavit, és gondoljuk meg, hogy maguk a politikai hírlapok a mindennapi használat által mennyit koptatnak nyelvünkön, mennyire kivetkőztetik zamatából és sajátságából anélkül, hogy ez által hajlékonyabbá, rugékonyabbá tennék. Pedig a journalistikában még ér valamit az alak, de az állam, a kodifikálók, a törvényhozók beszédei, az ügyvédek és bíróságok, a bureaukraták és rendeletgyártók: ezek annyiba sem veszik a magyar nyelvet, mint a fejszét a favágó, — meg sem köszörülik, mikor annyi csorbát ejtenek rajta. E vandál működésnek csak egy ellensúlya van: gazdagítani kell a nyelv tőkéjét, növelni kell a szókincset az elásott pénzek kiásásával, tisztaságának és jóhangzásának helyreállításával. És ami e szolgálatot megteszi, az nem egyéb, mint a tudomány és főleg a költészet. Mondhatjuk, hogy a nyelvtőkét igazán csak is a költészet növelheti; ez adja neki azon termékenységet, mely soha sem engedi kifogyni s bármely nyelv fejlődése nem ott áll meg, hol irodalma egyátalán, hanem hol költészete megszűnik. Talaja a nyelvnek a nép, a fényt és meleget a költészet adja a növénynek: a tudomány csak arat és takarít, s a közélet, midőn forgalomba hozza, csak használja a gyümölcsöt és gazdagodik rajta. így állván a dolog, az államnak, mely a nyelvet használja, tartozása van a nyelv iránt, s érdeke a költészet felvirágoztatásában, és semmi sem jogosabb, mint az, hogy az egyetlen színház, melyet az állam segélyez, a nyelv emelését szent czéljának vallja. Bár menne túl egy kissé a „valláson“ és mutatná meg tettben, hogy hitét nem csak szóban vallja! Ezt szükségesnek tartottuk elmondani különösen azért, mert mindenfelől a dráma és az opera elkülönítését sürgetik, s mert mi ily esetben semmikép sem nyugodhatnánk meg abban, hogy az állam tele kézzel szórná azt az operára, amit a drámától roszul alkalmazott ildomból — s mint hisszük: nem kedve szerint — megtagad.