Reform, 1870. február (2. évfolyam, 48-75. szám)

1870-02-24 / 71. szám

71. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva I­üldetmények fi­ja; 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Egész évre Fél évre . 18 frt 9­­ kr. Negyed évre Egy hóra . 14 frt 50 kr. 50 Csik­o­rtSk, február­ 24. 18?0. REFORM Pest, febr. 23-án. Némely lapban olvassuk, mintha Lajthántuli minisztérium a határőrvidék át­a engedése fejében azt kivánná, hogy Dalma­­czia engedtessék át végkép Ausztriának. — Hozzá­teszik azt is, hogy Dalmacziához kü­lönben iS a Lajthántuliaknak van históriai joguk, — miután e század elején Ausztria mentette föl Dalmátiát a franczia foglalás alól s 1813-ban annak engedtetett által, — úgy hogy tényleg azóta sem áll Magyaror­szág kormányzása alatt. Nem hiszszük ugyan, hogy a két mi­nisztérium közt ez komolyan szóba jöhetett volna; de mivel lapok utján a közönség közt terjesztetik a téves" állitmány, talán nincs helyén kivül egy két szót vesztegetnünk rá. Nem avatkozunk annak bizonyításába, hogy a napóleoni háborúk folytában, midőn egyszer Velenczétől elnyertük a mai Dal­­macziát, azután a francziák kiszorítottak belőle, mig 1813-ban végleg átvettük, —a magyar nemzet szintúgy vérét ontotta a közös hadseregben, mint a lajtk­ántuliak. Van a tények históriájánál egy sokkal hath­atósabban bizonyító históriai forrásunk, s ez a „CorpiuS Juris.“ Ebben foglaltatik a pragmatica sanctio, mely Magyarország jo­gait és területi épségét a két­oldalú szerző­dés föltételéül szabja. A pragmatica sanctió­­ban benfoglaltatik a koronázási diploma is, melynek egyik pontja a megkoronázott ki­rályokkal ezt fogadtatja föl: „Magyarországnak és társországainak mindazon részeit és tartományait, a­melyek már visszaszereztettek, és azokat, melyek Isten segedelmével ezután fognak vis­­­szaszereztetni, koronázási eskünk ér­telmében is a nevezett országhoz és társor­­­­szágaihoz visszakapcsolandjuk. “ 1712-től változatlanul egyik alaptétele ez a koronázási hitlevélnek. Dalmáczia nyil­ván benne foglaltatik ezen pontban. Nem csakhogy 1100 óta egészen a velenczei és török foglalásig tényleg is birta Magyar­­ország, hanem azután birta egyes részeit. Sőt jogtudományunkban mindig együtt em­­littetik a legújabb időkig Horvát és Tótor­­szággal. — Azért Sz. István koronájának semmi volt tényleges birtokára nézve nem szól oly világosan a diploma, mint Dal­­mácziára. Ha tehát az 1813-diki visszaszerzésben semmi érdeme nem volna is a magyarnak, és ha a békeszerződés okmánya merőben hallgatna is Magyarországról, históriai joga, még­pedig oly sok ízben ünnepélyesen meg­erősített históriai joga csak a magyar koro­nának van Dalmácziához,­­ valamint a ha­tárőrvidékhez is. Nem szólunk arról, vajjon a jelen pil­lanatot alkalmasnak tartjuk-e arra, hogy e jog a tényekben is kifejezést nyerjen; kor­mányunkat sem kívánjuk arra szoríttatni, hogy e téren akczióba lépjen, és tökéletesen helyeseljük azon ildomos módot, melyen a képviselőház múlt évi felirata Dalmáczia ügyét tárgyalja, sőt mint erre nézve jellem­ző tényt idézzük, hogy a balközép felirati tervezetében, a­mint az annak idejében a párt értekezlete elé került, a dalmácziai kérdés még sokkal óvatosabban volt meg­pendítve, mint a jobboldal javaslatában." De ha ily ildomnak a bécsi miniszté­riumra valóban nem volna más hatása, mint az, hogy minisztereinknek és törvényhozá­sunknak az ország jogáról való lemondását in­siruálja,­akkor ők állították élére a kér­dést és mi csakis a jog erős falai közé állhatunk, s ez esetben még azon kedvencz argumentumuktól is meg lesznek fosztva, melyet némely fanatikus ügyvédek a határ­­őrvidék kérdésében szerettek ellenünk hasz­nálni, hogy t. i. a lakosság szívvel-lélekkel a jelen állapoton csüng. A dalmácziai rokon­­szenvvel a bécsi kormány ugyan nem nagyon dicsekhedik.­­ A határőrvidék ügyében közölt értesülé­seink ellenében több lap, köztük mai táviratunk szerint a „Presse“ is azt jelenti, hogy a pénzügyi kérdések kiegyenlítése iránt nem oly kedvezőtlen a kilátás. Mi azonban, a­mi a bécsi kormány inten­­czióit illeti, legjobban értesültnek a „Neue freie Presse“t tartjuk, mely lap pedig legújabb számá­ban adatainkkal teljesen megegyező közlést hoz. Szerinte a magya­r kormány késznek mutatkozott, a qvóta oly emelésébe beleegyezni, melyben a kívánt államadóssági járulék is be volna tudva, de attól elvileg vonakodott, hogy a ráfizetést az állam­­adósság czímén tegye, mert ez az e tárgyban Ma­gyarország részéről elfogadott elven ejtene csorbát. De a bécsi kormány, mint a „N. fr. Pr.“ mondja, ebben meg nem nyugszik, hanem határozottan az államadóságok czimén kívánja a járulékot. Az e tárgyban folytatott szóbeli értekezések czélra nem vezetvén, ez alkudozások írásban fognak foly­­tattatni, így áll a bécsi lap szerint a dolog, s e közlés valósága iránt nem sokára lesz alkalmunk magunkat tájékozni, mert a miniszterelnököt az ügy állása iránt a házban interpellálni készülnek. Addig is azonban meg kell jegyeznünk, hogy ha a kor­mány valóban késznek mutatkozott az államadós­sági járulék „sub rosa“ fölemelésébe, akkor szer­felett örvendünk, hogy a bécsi miniszterek ezt el nem fogadták, mert különben olyant fogadtak volna el, mit megadni minisztereinknek aligha volt joguk, de talán kedvük sem. A keletről. (Saját levelezőnktől.) Belgrád, febr. 18. A Konstanczinápolyból legközelebb érkezett hí­rek a kedélyeket némileg megnyugtatták. A nagy­­vezír határozottan alaptalannak nyilvánította azon híreket, mintha a török kormány ellenséges eljárást vett volna czélba Montenegró ellenében, s hozzá­tette, hogy miután a dolgok Dalmácziában békésebb jelleget öltöttek, nincs oka a portának, a 15 ezer főből álló hadcsapatokat, melyek Herczegovinában vannak, jelenlegi állomásaikon továbbra is megtar­tani. Ha a seraskeriatus e szavak értelmében fogna cselekedni, Szerbiára nézve az eddigi nyugtalansá­gok tárgya teljesen eltűnnék, s a megfélemlített közvélemény e részben ismét megnyugodhatnék. Nem kevésbé fontos egy másik, önnel már táviratilag közlött azon hír, miszerint a porta a bul­­gár egyház-kérdés tömkelegéből, újabban követett bölcs eljárásának Ariadne-fonala segítségével kibon­takozik. Midőn 1767-ben a konstanczinápolyi kabi­net a bulgáriai patriarchátust megszüntette, s azt a görög (plianariota) patriarchátussal egyesítette, ez saját érdekeivel homlokegyenest ellenkező cselek­mény volt. Ezen kétségkívül meggondolatlan lépés gyümölcseit Oroszország s a hellenismus zsákmá­nyolta ki. A czárok azonnal jajkiáltásokat hallot­tak Bulgáriából, s krokodil-könnyeket hullattak az elnyomott testvérnemzet fölött, és siettek szo­kott áhitatukkal és kegyességükkel bulgár könyv­nyomdákat állítani föl Kiewben és Odessában, nehogy a szegény bulgár egyházak valamikép imakönyvekben­ szűkölködjenek. Hogy mit mindent össze nem nyomtak e hivatalos könyvnyomdákban, csak az orosz külügyminiszterek mondhatnák meg; azonban annyi kétségtelen, hogy e „kegyes intéze­tek“ jelentékenyen közreműködtek arra nézve, hogy Bulgáriában minden 10—12 évben fölkelés támadt. S mivel jutalmazta a hellenismus a portát? A leg­­kiáltóbb hálátlansággal. A phanarióták minden esz­közzel oda működtek, hogy a hellenismus „nagy eszméjét“ iskolákban s templomokban a nyelvvel való proselyta csinálás által erősbitsék. — A patri­­arch­a fölös bevételei azok zsebeibe folytak, kik életfeladatukká tették, Törökország állami lé­tét aláásni. — Ha a nemzetiségi eszme a bul­­gárokat az elgörögösödés ellen nem hangolja vala, a porta az eszélyesség egy tényét hajtotta volna végre, midőn ugyanazon teljhatalommal, mel­lyel a p­atriarch­átust megszüntette, azt ismét helyre­állí­totta volna. A görögök érdekeinek a bulgárokéitól való elválasztása az ottomán önfentartási politikának egyik követelménye. Hogy a bulgárok, a nemzeti egyh­áz birtokában megbékéltetve a béke és nyu­galom egyik fővedvét képeznék, oly eredmény lenne, mely igen figyelemreméltónak látszik és melyért magáért már hajlandó lehetne a görög kormány Bulgária azon óhaját, miszerint a helleniis­­mustól szabaduljon, egész terjedelmében tekintetbe venni. A porta végre csakugyan elhatározta, hogy a bulgár egyház függetlenségét prokla­­málja; visszatért tehát későn bár, de mégsem elkésve azon ösvényre, melyet el sem lett volna szabad soha hagynia. A szerb fejedelemi államtanács ez idő szerint igen fontos törvényjavaslatok kidolgozásával foglal­kozik, melyek a legközelebbi skupzsina elé fognak terjesztetni. E javaslatok közt első­sorban egy a sajtóra vonatkozó póttörvény méltó említésre. Ez idő szerint előzetes censura áll még fen, mely bár újabbban igen félénken, legalább mindenesetre sze­rényen jár el dolgában, mégis akadályul szolgál az eszme szabad forgalmára nézve. A kormányzóságnak azonnal kineveztetése után szándéka volt ezen ela­vilt intézményt megszüntetni, de mivel az alkotmány­reform küszöbön állott, a c­ensura megszüntetését az új alkotmány életbelép­tetésének idejéig elnapolta, mivel az új alkotmány a sajtó szabadságát elvben kimondja. A kormány, mint értesülök, igen tágkörű sajtószabadsággal akarja megajándékozni az országot, de ép ezen szabadelvű törekvés teszi szükségessé a törvényja­vaslat fogalmazásánál a nagyobb elővigyázatot. Napi irodalmunk még ifjú, s mint ilyen még szen­vedélyes s a subjektivitás játsza benne a fősze­repet. Javaslatok fognak továbbá kidolgoztatni a szenátus szervezéséről, melynek ülései innét tül nyil­vánosak lesznek, ezen kívül végre a községek önkormányzásár­ól, a miniszter felelősségről stb. A skupzsina, mint hallom, tavaszra rendes ülést fog tartani, mely alkalommal egy igen fontos javaslat fog előterjeszteni, mely az eddig teljesen hiányzott ipar életbeléptetése iránt fog intézkedéseket tartal­mazni. A vasúti kérdés is alkalmilag igen fontos tárgyát fogja képezni a skupzsina tanácskozmányai­­nak. Eddigclé valószin­übbnek látszik, hogy a szerb vonal enge­délyeztetni fog, mintsem hogy az állam 47 millió frtnyi összeg kölcsön vétele mellett saját maga építse ki e nevezett vonalat. Egyébiránt ezen fontos, s az ön lapjának olvasóit is fölöttébb érdeké tárgyról, legközelebbi tudósítá­som alkalmával, körülményesen fogok megemlé­kezni. I. évi folyam. Szerkesztési irod­a, Lipótváros, főnt, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségb­e intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kírafió-hivatal, Kétsas-utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, február 23. Ma végre eljutottunk a vallás és köz­­oktatásügyi minisztérium költségvetése fe­letti általános vita befejezéséhez; el kell is­mernünk, hogy a mai vita érdekes és tar­talmas mozzanatai némi kárpótlást nyújtot­tak a lefolyt napok üres hosszadalmassá­gáért. Mielőtt a zárbeszédekről szólnánk, szük­ségesnek tartjuk Simonyi Ernő és Tisza Kálmán uraknak a felmerült kérdésekre nézve kimondott nézeteire röviden reflektál­­ni. Simonyi Ernő a teljes vallásszabadság alapjára állván, a vallásszabadsági törvény előterjesztését kivánja és azt óhajtja, hogy ennek alapján a katholikusok szervezhessék autonómiájukat; is szabadon a tanügyet azonban — a vallási oktatáson kívül —— teljesen állami ügynek tekinti. Tisza Kál­mán a tanügyre nézve Simonyi ellenében ,a tanszabadságot és ezzel a felekezeti iskolák jogosultságát pártolja; a vallásszabadságot ő is acceptálja — in theorita, mert in pra­xi — ő is, mint pártjának több szónoka, azt hiszi, hogy ettől mi még végtelen messze vagyunk. Erről azonban Tisza úr argumentumai nem tudtak bennünket meg­győzni. Tisza Kálmán azt hiszi, hogy az állam nem mondhat le jogairól azon egy­házak felett, a­melyek külföldi fejeiktől (Rómából és szt. Pétervárról) vesznek törvé­nyeket. De úgy his­szük, hogy épen ebben a tekintetben nem különbözünk mi Ameri­kától, miután az ottani katholikusok is csak úgy állanak a római pápa alatt, mint mieink, és azt his­­szük, hogy valamint az a amerikaiaknak, úgy nekünk sincs szüksé­­günk előleges patronatusi jogokra, hogy ál­lami törvényeinket a katholikus egyházzal is, mint bármi más egyesülettel megtartas­suk. Többre pedig nincs szüksége az állam­nak semmi egyházzal szemben. A általános vitát Eötvös miniszter úr zárta be. Beszédében, a­mely minden tekin­tetben sikerültebb volt és általánosabb tetszést is aratott az előbbinél, Chyczynek a balodali szónokok által folyton megújí­tott megtámadására felelt a kath. autono­­mia és a tanügyben tett állítólag önhatal­mú intézkedéseire nézve. A kath. autonó­miára nézve azon argumentummal élt, hogy a katholikusok semmi törvénysértést nem követtek el, sőt csak jogukkal éltek, midőn autonomikus mozgalmakat megindít­ván, választási szabályokat alkottak és azo­kat ő felsége jóváhagyása alá terjesztették. A miniszter, miután sem a katolikusok el­járása, sem azon választási szabályok sem­mi törvény­elenest nem tartalmaznak, épen akkor volna feleletre vonható, ha a moz­galomnak útját merte volna állni. A tan­ügy terén tett önhatalmú intézkedésekre nézve azt feleli a miniszter, hogy ő nem tett egyebet, mint hogy p. a győri akadé­miánál, vagy az aradi lyceumnál, bizonyos czélra rendelt, de idő közben jogtalanul máshová fordított alapokat ismét visza­adott eredeti czéljaiknak, vagy pedig a rendelke­zésére álló pénzerővel oly intézkedéseket tett, a­melyek az administráczió körébe tartoznak, és a­melyekkel a törvényhozás nem is foglal­­kozhatik, hacsak saját eredeti rendeltetését, törvényhozási működését lehetlenné tenni nem akarja. Ghyczy Kálmán úr, mint indítványo­zó, a zárbeszéd jogával bírván, mindenek­előtt a miniszternek felel. A kath. auto­nomikus mozgalom ellen nem tesz kifogást, de azt állítja, hogy azon szervezet pusztán ő felsége beleegyezésével, a törvényhozás hozzájárulása nélkül érvényt nem nyerhet. A miniszter közoktatási tevékenységére nézve pe­dig azt jegyzi meg, hogy ő nem administratív dolgoknak, hanem csak azoknak előleges előterjesztését kivánja a törvényhozás elé, a­melyek ez ország pénzerejét igénybe veszik. Ghyczy a lény­yegre nézve a­mint látszik, sokat engedett eredeti megtámadásaiból, úgyhogy a vita legutolsó stádiumában a fent említett kérdésekre nézve mind ő, mind a miniszter azt mondhatták, hogy igazad van. Ezután hosszasan kifejti nézeteit a vallásszabadságról, a­melyet inprincipio szintén föltétlenül elfogad, de lehetetlennek tart oly államban, a­hol bevett vallások vannak. Ebben tökéletes igaza van és épen azért nem akarunk mi bevett vallásokat, hogy ennek ellenkezője, vagyis vallássza­badság legyen. A katholikus autonómiát az egyház hitelveinél fogva tartja lehetetlen­nek.­ A közoktatást nem tartja egyházi, hanem állami ügynek, s ezért a közoktatás czéljára rendelt vagyont nem egyházi, de állami vagyonnak tekinti. Az ellen egyéb­iránt nincs kifogása, hogy az alakítandó kath, eg­yháztanácsok a magán­alapít­ványok­ból álló egyházi vagyont kezeikbe vegyék. Ezzel tán egyszersmind ki akarta fejezni, hogy az országos alapítványokból álló egyh­ázvagyonra nézve egyéb nézetben van, de e nézete egyelőre ismeretlen maradt előttünk. kozó Végül Ghyczy az alapítványokra vonat­határozati javaslatát indokolja. javaslat az alapítványokra vonatkozó ada­­­tok előterjesztését kivánja a minisztertől, addig is pedig azoknak az évi budgetbe való iktatását rendeli el. Ezzel szem­ben, miután Horváth Mihály saját indítvá­nyát viszavonta, a deákpárt részéről Hoff­mann Pál által tett javaslat állott, a­mely egy tizenkét tagból álló bizottság kiküldé­sét ajánlja a kérdéses alapok jogi természe­tének megvizsgálására. E javaslatot mann képviselő úr indokolta egy rövid Hoff­és találó beszéddel, a­melyben kifejtette, hogy a dolog lényegére, vagyis a vizsgálatra néz­ve a két javaslat közt nincs különbség, a­mi pedig a közbenső időre való rendelkezést illeti, el kell ismernünk, hogy e javak, a­mennyiben azokat az állam nem fordíthatja tetszése szerint bárhová, mégis különböz­nek egyéb államfővédelmektől; és a különb­ségnél is indokolva látja azt, hogy a ház az ellenőrzést is a budget rendes útjától némi­leg eltérőleg gyakorolja. Mi is Hoffmann képviselő úrhoz csatlakozunk, a­ki Ghyczy javaslatának elfogadását sem tartotta vol­na nagy szerencsétlenségnek, de más rész­ről csak természetesnek találjuk azt, hogy a ház többsége nem akarta a miniszternek úgy sem rózsás helyzetét még jobban nehe­­zítni akkor, mikor a képviselőház az ala­pok végleges szabályozását úgyis kezébe vette. A szavazásnál ugyanis vagy tíz szó­többséggel Hoffmann úr javaslata győzött. Különben a ház a minisztérium budgetjét általánosságban elfogadta. „A REFORM“ TÁRCZÁJA. A nemzeti színház országos állása és jogosultsága. Két költségvetési vita alkalmával, t. i. 1868-. november 14-én, és f. ,é. februáris 11-12-én nem­zetiségi vita tárgyává tették a nemzeti színház or­szágos segélyezését, — és három alkalommal, u. m. az imént érintett budgetvitákban és a közelebbi színházi enquete üléseiben is sajnosan tapasztaltuk, hogy nemcsak a nemzetiségek képviselői közt, ha­­­nem általában is nincs meg a kellő tiszta felfogás a kérdéses intézet természete és országos állása iránt, mert nem tudták másképen védeni azt az ellenzéki nemzetiségek igényei ellen, mint az által, hogy a dalmű- és zenének vindikálván a nemzeti színház segélyzését, sz. Czeczilia oltalma alá he­lyezték nevezett intézetünket. Másrészt minden ki­gondolható megtámadások ellen az által vélik meg­óvhatni a nemzeti színházat, hogy udvari színház­zá váljék és az országos pénztár hely­ett ö felsége civillistájából segélyeztessék. Pedig mind a két óv­szer nem képes védeni intézetünket olyan igények és megtámadások ellen, minőket tapasztaltunk, mert a mig nemzetiségi czivakodások létezni fog­nak, addig mindig képesek lesznek azon harmóniát is zavarni, mely a sz. Czeczilia csarnokaiban uralkodik, — és a civillista utóvégre is az összes nép adó­zásából folyván, a nemzetiségek jogosulatlan igé­nyei a fölségi sérthetetlenség határait is kívánhatnák átlépni, a civillistából követelvén különféle nemzeti színházak létesítését, mint most az ország pénztá­rából kívánták azt. De akkor sem volna mentve az országgyűlés ilynemű nemzetiségi vitáktól, h­a mindenképen és­ örök időkre is biztosítva volnának a nemzeti színház anyagi szükségei, mer­t mindig akadhat alkalom, hogy más mint költségvetési te­kintetben legyen törvényhozási intézkedésnek tár­gya a nemzeti színház. S az ilyen tárgyalások is alkalmat adnának a nemzetiségeknek aspiráczióik nyilatkoztatására. Ezeknek elejét venni leginkább az által le­het, hogy a nemzeti színház országos állása és általános kultúrái jelentősége iránt tisztába jönni igyekszünk. Magyarországban, mint minden egységes ál­lamban, csak egy politikai nemzet lévén, a nemzeti színház „nemzetisége“ nem csak genetikus, azaz nyelvi, hanem politikai értelemb­en is ve­endő. Ez utóbbi értelemben pedig nem lehet, hogy ne vehesse igénybe a nemzeti színház az országnak akár anyagi, akár erkölcsi segélyezését, és csak­is ez értelemben, azaz politikai értelemben „nem­zeti színház, midőn az országgyűlésben fordul elő annak ügye. Hogy egyszersmind gene­tikus értelemben magyar nemzeti a szóban levő intézet, az máskép nem is lehet. Mert midőn a nemzet, azaz Magyarország egész népe mivelő­­dési tekintetből mintaszerű intézetben akarja mi­­velni a színművészetet, nem választhat más nyelvet e czélra, mint az ország diplomatikus nyelvét. És ezt választani azonkívü­l hogy szükséges, egy­szersmind lehetséges volt, mert midőn elhatá­rozta törvényhozásunk nemzeti játékszín létesítését, akkor már volt magyar színművészet és irodalom. Mert nem a színpad teremti a mivelődést, hanem a mivelődés a színpadot. Kérdezhetik a nemzetiségek, mi hasznunk le­het ezen nemzeti szính­ázból nekünk, kik más nyel­vűek vagyunk ? Ne gondolják, hogy a szellem ha­tásának ott van netovábbja, a­hol valamely nyelv­nek határa van. Az ókori színművészet és iroda­lom kihatott az újabbkori­a, és az újabb korban egy nemzeté kihat a többiekére és viszont, így a nem­zeti színház, ámbár magyar, mintaszerű szervezke­dése és vezetése által kihathat a szerb, román, s a többi magyarhoni színházakra is, föltéve, hogy azoknak saját körükben megvannak kellő életfölté­teleik. Ez a feszültség. Nemzeti s­zínháza az egy magyar nemzetnek csak egy lehet, hanem lehet­séges talán, legalább gondolh­ató, hogy állami pénz­ügyünk valamikor oly kedvezőn áll, hogy román színházat is segélyezhet az ország, de ennek is csak akkor volna értelme, ha előbb bizonyos mér­tékig már magából is megállhatna az illető színház Mi hasznot húzhatnának román testvéreink ama 200,000 ftból, melyet egy képviselőjök kívánt a ro­mán színház létesítésére ? Megvolna talán a színház, de hol volna az egy helyben lakó, számosabb, művelt és jómódú közönség, mely nélkül gyökér nélküli növény a színház! Ha megvan az illető szükséglet, az illető kö­zönség, akkor az maga erejéből is teremthet magá­nak megfelelő színházat; ez pedig habár külön nyelvű is, mégis húzhat hasznot a nemzeti színház létezéséből, s működéséből. Leh­etnek és kívánatos, hogy legyenek román, szerb, német, tór s­a­t. színházak; de hogy ha mindegyik nemzeti akar lenni, azaz országos segélyt kíván, akkor difficile est satyram non­s­c­r­i­b­e­r­e, nehéz nem alkalmazni erre Men­e­­nius Agrippa meséjét a has és a test egyéb tag­jairól. A nemzeti színház tükre az egész szerves lénynek, melyet nemzetnek neveznek, a tü­kör, melybe bele­néz a gondolkozó szem. Hát a láb is, a has is, az uj is akar-e külön tükröt ? A ha­sonlat nem sántikál annyira, mint ez első te­kintetre látszik. Hazánkban lakó minden faj alakít­hat magának színházat oly városban, melyben nyel­vét elegendő számú közönség beszéli, és ha a mű­vészet érdekéből, s hazafiui érzelemmel vezeti szín­házát , akkor az illető közönség e tekintetben nem külön része, hanem mikrokosmusa a hazának. Ha pedig különválik érzésében a főtől, az állam eszméjétől, akkor holt tag, melynek nem kell, nem is­­ lehet külön tükre. Tehát nem lehetnek külön-külön nemzeti szín­házai a honbeli tagoknak. Ha ez áll, akkor megfor­dítva az is igaz, hogy csak a nemzetnek, mint szer­ves egésznek lehet nemzeti színháza. így állván a dolog, be is kell vallania úgy a kormánynak, mint az országgyűlésnek, hogy politikai értelemben is nemzeti a nemzeti színház; ha pedig az, akkor sem nem méltó, sem nem szükséges, hogy a drámai mű­vészet egy részével, a dalművel takarózzék a tör­vényhozás, mikor az egésznek, a nemzeti színház érdekében kíván intézkedni. De ez azt föltételezi, hogy a művészetre az egész nemzet általános kultúrái érdekére fektettessék a fősuly, nem pedig alárendeltebb érdekre, vagy épen terjesztése, p. o. a nyelv mivelődése, mint a szi­hházi enquéte tette azt munkálatában. Mikor ez a mi részünkről történik, mikor így a n­e­m­z­e­t­i színházból csupán fajbelit csinálunk,­­ akkor nem lehet csodálni, hogy másrészről a fajbeli érdeket országossá akarják emelni, azaz szerb, vagy román színházat nemzetivé tenni. A magyar fajnak, melynek volt ereje megszerezni e hont és államot alkotni e hazából, legyen ereje, és tartsa kötelességének, élén járni az ország mivelő­­désének, de akkor bátorsága is legyen, a nemzeti szinházat nemzetinek vallani, azaz obmnnak, melynek egyrészt hivatása van kihatni a hon összes népeire, de azért másrészt igénye is van az ország segé­lyezésére. _________ Dux AdoH. T. barátunk czikke, a­mint nagy részben saját véleményünket fejezi ki, egyszersmind alkal­mat ad néhány megjegy­zésre. Teljesen lelkünkből szól azon kívánat, hogy sem udvari czímmel, sem zenei kísérettel ne takar­gassuk azt, a mi részünkről nem jogtalanság, nem méltánytalanság, hanem becsületbeli és politi­kai kötelesség teljesítése. Nem is his­szük, hogy azokra, kik nyelvi és nemzetiségi igényekkel lép­nek föl ellenünkbe, a félénkség, a lojalitás, és a takargatás az ildom benyomását tegye. Hogy or­szág politikai nemzet nélkül, s a politicze egy nemzet elfogadott nyelv nélkül nem állhat fen, azt a nemzetiségi követelők is belátták. Ha pedig ez így van, akkor e ny­elv, mely az ország felett nem uralkodik, hanem annak szolgálatában áll, joggal és leplezetlenül igényelheti az országos mű­­veltetést. Ez az, miben t. barátunk fen közlött sorai­val nem értünk egyet; szerintünk a magyar nyelv érdeke nem a magyar fajé, hanem az országé; oly nyelv ez, melyre Szent­ István birodalmának szük­sége van, s melyet minden terjeszkedési tendenczia vádja nélkül az állam minden iskolájában tanítani kell. A magy­ar ny­elv mint állami attribútum elv, me­­t egyes konfequenciáiban el nem fogadni csak annyi, mint visszautasítani az elvet, mert a követ­kezés megingatása a „májust“ ingatja meg, s vele együtt a belőle eredt többi következtetést. Fogadjuk el azt, hogy a házban mindenik nyelven lehet szólni, és el kell fogadnunk azt is, hogy a jegyzőkönyvek mindenik nyelven szerkesz­­tessenek, hogy a bécsi delegáczió határozatait a mienkkel tót, román és szerb szövegben is kö­zölje stb. De ha sértetlenül fentartjuk a magyar nyel­vet mint az állam nyelvét, akkor figyelembe veendő a következő fontos körülmény. Az állami és politikai használat a fejlettség legszélsőbb határáig veszi igénybe a nyelvet. Vannak, kik mai nap is csupán a franczia nyelv­nek tulajdonítanak elég fejlettséget arra, hogy a diplomáczia szolgálatának tökéletesen megfeleljen. De ha,ez nem áll is, azt tudjuk, hogy egy évszá­zaddal ezelőtt a német nyelv alig felelt volna meg teljesen az állam igényeinek. A magyar nyelv pedig, — a­mint századokkal megelőzte a magyar­­országi fajnyelvek fejlettségét — mégis aligha túl­haladt azon fejlődésben, melyre képes, a német nyelv múlt századbeli stádiumán. Már most igen nagy tévedés azt hinni, hogy maga a diplomácziai használat a nyelvet gazdagítja vagy üdvösen fejleszti; a való inkább az, hogy kiaknázza, koptatja, nivellirozza és sok tekintetben erőtleníti. Mondjunk pater peccavit, és gondoljuk meg, hogy maguk a politikai hírlapok a minden­napi használat által mennyit koptatnak nyelvünkön, mennyire kivetkőztetik zamatából és sajátságából a­nélkül, hogy ez által hajlékonyabbá, rugékonyab­­bá tennék. Pedig a journalistikában még ér vala­mit az alak, de az állam, a kodifikálók, a tör­vényhozók beszédei, az ügyvédek és bíróságok, a bureaukraták és rendelet­gyártók: ezek annyiba sem veszik a magyar nyelvet, mint a fejszét a fa­vágó, — meg sem köszörülik, mikor annyi csorbát ejtenek rajta. E vandál működésnek csak egy ellensúlya van: gazdagítani kell a nyelv tőkéjét, növelni kell a szókincset az elásott pénzek kiásásával, tisz­taságának és jóhangzásának helyreállításával. És a­mi e szolgálatot megteszi, az nem egyéb, mint a tudomány és főleg a költészet. Mondhatjuk, hogy a nyelv­tőkét igazán csak is a költészet növelheti; ez adja neki azon termé­kenységet, mely soha sem engedi kifogyni s bár­mely nyelv fejlődése nem ott áll meg, hol irodalma egyátalán, hanem hol költészete megszűnik. Talaja a nyelvnek a nép, a fényt és meleget a költészet adja a növénynek: a tudomány csak arat és taka­rít, s a közélet, midőn forgalomba hozza, csak hasz­nálja a gyümölcsöt és gazdagodik rajta. így állván a dolog, az államnak, mely a nyel­vet használja, tartozása van a­ nyelv iránt, s érdeke a költészet felvirágoztatásában, és semmi sem jogo­sabb, mint az, hogy az egyetlen színház, melyet az állam segélyez, a nyelv emelését szent czéljának vallja. Bár menne túl egy­­ kissé a „valláson“ és mutatná meg tettben, hogy hitét nem csak szóban vallja! Ezt szükségesnek tartottuk elmondani különö­sen azért, mert mindenfelől a dráma és az opera elkülönítését sürgetik, s mert mi ily esetben semmi­kép sem nyugodhatnánk meg abban, hogy az állam tele kézzel szórná azt az operára, a­mit a drámától roszul alkalmazott ildomból — s mint hisszük: nem kedve szerint — megtagad.

Next