Reform, 1870. február (2. évfolyam, 48-75. szám)
1870-02-25 / 72. szám
73. szám. Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Egész évre Fél évre . 18 frt — kr. 9 « — , Negyed évre Egy hóra . 1 4 frt 50 kr. » 50 , Péntek, február 25. IS^O. REFORM I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Két sas - irt ca, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Pest, febr. 24-én. A Buda-Pest fővárosok előmenetelére, sőt életszükségeire fölveendő kölcsön ügyét, úgy hittük teljes lehetetlen pártkérdéssé tenni. Fájdalom, csalódtunk. Még mielőtt az erre vonatkozó javaslat csak bejelentetett volna is az országgyűlésen, az ellenzéki lapok protestálnak _^ellene. A „Hon“ máris roszalja, hogy : 1) a pénzügyminiszter biztosítandó magát a kölcsön fölvehetéséről, — hallomás szerint — alkudozik a bankár házakkal; 2J roszalja, hogy Pestért és Budáért oly aránylag fölösleges dolgot akarnak tenni, minő a lánczhid megváltása, vizszabályozás, uj hidak állítása sat., mikor ezer meg ezer más közszükség vár kielégítésre, melyek mögött amannak, bár különben kivánatos volna — háttérbe kell szorulnia. 3) roszalja különösen azt, hogy ha már valamit Pestért Budáért tenni akarunk, azt kölcsön útján tegye az ország. Ami az elsőt illeti, az régi nóta. Ha nem mozog valamiben a kormány, az nem jó, ha mozog benne az sem jó, mert bár felelős, de azért mindenben előleges censura alá kell bocsátnia a mit akar. A másodikra bőven szeretnénk felelni, de mivel terünk nem engedi, elég legyen csak azt jegyezni meg, hogy minden tekintetben virágzó főváros nélkül se virágzó iparunk és kereskedésünk, se valódi kultúránk nem lesz. — Ellenben egy hangadó központ mindezekben maga után vonja az egész országot, sőt kihat messzebbre is, az aránylag mi véletlenebb kelet és dél felé, míg Bécs alól emanczipálandja magát. Budapest emelkedése a legfontosabb országos államérdekek közé tartozik, — mégpedig nemzetiségre való tekintet nélkül. Ami a harmadik ellenvetést illeti, ebben oly financziális botlás foglaltatik, melyet a legelemibb arithmetika is megczáfol. Mert ha mi meg akarjuk venni a lánczhidat, ami egy pár millió forint, ha egy összekötő vasúti hidat állítunk még Pest és Buda közt, mi kereskedelmünknek életszüksége, s a mi ismét milliókba kerül, — ha a városon terjedhetése s egészséges volta szempontjából nagyobb mérvű változtatásokat teszünk, mi ismét milliókat kiván, mindennek tőkéjét a mi budgetünk meg nem bírja. Mily hallatlan következetlenség azt mondani, hogy a kölcsön kamatai terhelők lennének, ellenben a beruházandó tőkének saját zsebünkből fizetése kevésbé lenne terhelő. úgy látszik nincs már oly ferdeség, melynek megemésztésére a jó magyar gyomrot képesnek ne tartanák, föltéve hogy opposiczionális paprikával van fűszerezve. Az opponálás előbb való az állam bármely ügyénél; a párt szentebb a hazánál. Rodich bárónak a „kattarói fölkelés“ által ínségre jutott lakosok felsegítésére a bécsi minisztérium 30,000 frtot utalványozott. A fölkelés eddigi költségei, mint Bécsből írják, úgy fedeztettek, hogy Breszl előlegezte a hadügyminisztériumnak a szükséges összegeket. Az utolsó minisztertanácsban azonban hir szerint elhatározták, hogy a magyar kormánnyal megindítják a tárgyalásokat a költségekből a Magyarországra eső qvóta megállapítása végett, minthogy a hadi költségek a közös budget terhére esnek. A dolog mindenesetre kissé komplikált, komplikáltabb, semhogy egy ily miniszteri tanácsbeli határozat hamarosan eldöntse úgy, hogy szó ne férjen hozzá. A dualistikus államforma kiválóan megköveteli a korrekt eljárást , mert ha a bécsi reichsráth (és méltán) annyira van a kormány feleletre vonásával, úgy más részt, mind akikre a költség egy része háríttatnék, mi is szeretnők tudni, miért mennyit fizetünk? Mindenesetre csakis a hadi költség terhelhet bennünket, amelyért Khun bárót feleletre vonhatjuk, s amelyhez nem szeretnék számítani az osztrák minisztérium tanpénzét. Egyébiránt mielőtt tüzetesebben szólnánk a kérdéshez, bevárjuk az illető bizottság további tárgyalásait. Pest, febr. 14. Ahány vidéki ember feljön Pestre, s betekint az országházba, nem igen épületes benyomásokat viszen haza magával. Még ha csak annyi volna, hogy a temérdek szónak kevés az eredménye, meg nem botránkoztatná, mert táblabíró nemzetünk sok száz éven át hozzászokott az eredménytelenséghez. Már Széchényi elmondta: „Mindegyre nő Magyarországban a szólási viszketeg, mintha egyedül a nyelv működése által akarna kibuzogni a magyarnak minden energiája, tettre nem maradván semmi.“ Azonban Széchenyi nagyon szigorú volt a maga kora iránt. Akkor kezünk lábunk meg lévén kötve, csakugyan alig tehettünk egyebet, minthogy nyelvünket használtuk legalább. És használtuk is méltóan. A nagy elvek harcza folyt két hatalmas párt között, s mindenki értette, mily fontos gyakorlati következmények vannak összekötve az elválasztó elvekkel. Ama nagy elvek nagy szónokokat hoztak a parliamentáris csatatérre, s mint Byron mondja Pittről és Foxról, — a két Hercules-oszlop közt az ékesszólás tengere özönlött. — Legalább a látvány 1848 előtt nagyszerű volt, ha a törvényhozás — rajta kivüleső okokból — kevés eredményű volt is. Ma már sem azt nem érti a közönség a szőrszálhasogató ügyvédies opposiczió beszédeiből, tulajdonkép minő nagy elv választja el a jobboldaltól, sem pedig valami lélekemelő szónoklatok élvezése nem kínálkozik számára a sándor-utczai palotában. A gyakorlati meddőség hátránya ép úgy meglevén most is, mint régen, nincs meg legalább a korábbi érthetőség és a meggyőződés hallottuk hangja vitáinkban. — Sokaktól már, hogy 48 előtt némely megyegyűlésben több parlamentáris méltóság volt, mint jelen országgyűlésünkben. B. Eötvös József tegnapi beszédének egy hasonlatát rész néven vették az ország házában, mely szerint a Bábel tornya építése a beszéd lehetetlenné maradt félben, — mig vannak válta miatt más nagy művek, melyek a sok beszéd miatt maradnak félben. S érdekes, hogy kizárólag a törvényhozó, bölcs és erényes király, kérte atyámat, hogy ne tegye azt, s atyám meghajolt e fenséges akarat előtt. Elmondom, hogy történt a dolog. Atyám kiküldetett, hogy a nemzetgyűlést feloszlásra szólítsa fel. Fedett fővel jelent meg, kötelessége volt, mert a király nevében szólott. A gyűlés, mely már izgatott hangulatban volt, ezt rosznak találta. Atyám, oly kifejezéssel élve, melyet ismételni nem akarok, azt felelte, hogy fedett fővel marad, mert a király nevében beszél. Mirabeau nem mondotta neki : Menjen és mondja meg urának. Hivatkozom mind azokra, kik a Nemzetgyűlésben akkor jelen voltak s kik közül némelyek tán itt is jelen lehetnek; ily szavakat akkor nem lehetett volna mondani. Mirabeau így szólt atyámhoz: „Minket a nemzeti akarat gyűjtött össze, minket csak az erőszak oszlathat szét.“ Kérdem Montlosier urtól : igy volt-e ? “ (Az azon napi Journal des Débats szerint Montlosier ur fejével igenlőleg intett.) „Atyám így felelt Bailly urnak: „Nem ismerhetem el Mirabeau urat egyébnek, mint az aixi választókerület követének; nem ismerhetem el őt a Nemzetgyűlés szószólójának.“ A zaj nőttönzött, s egy ember ötszáz ellenében mindig a gyöngébbik fél; atyám visszavonult. íme uram a dolog lefolyása, a maga teljes valódiságában.“ nak, Egy másika Mirabeau nagy szónoki diadalaieme szép mondása 1790. ápril 13-dikán: „Ide látom azon ablakot.... honnan ama végzetes nyillövés történt, mely a Szent-Bertalan-éji mészárlásra a jelt adta“ — nem sajátja a nagy szónoknak, hanem Yolneytól kölcsönözte, ki jó ízó, rész szónok s egy korabeli gúnyirat szerint „a Nemzetgyűlés néma szónokai közt a legékesszólóbb volt.“ Az ilynemű kölcsönzések, az illető beleegyezésével, azon korban igen szokottak voltak s Mirabeau a leggyakrabban élt velők. LVII. — Mi a mondásokat illeti, azon korban sokkal többet tulajdonitnak egynek-másnak, mint a mi valóban mondatott. A következőt Le Pelletier-Saint-Targeaunak tulajdonítják, midőn Páris nevű testőr kése alatt lefogyott: „Boldogan halok, mert hazám szabadságáért halok meg; “ pedig mindazok egyező tanúsága szerint, kik halálának tanúi voltak, egy szót sem szólott. Ez alkalommal megjegyzem: ne higyjetek azon szavaknak, melyeket haldoklóknak tulajdonitnak. A halál nem bőbeszédű; egy sóhaj, egy a baloldal vette ezt magára. Ghyczy, a pártvezér protestálván ellene. Ha b. Eötvös némileg helyreigazítá hasonlatát, mely szerint nem akart az czélzás lenni a magyar országgyűlésre, nem gátol bennünket, hogy találónak tartsuk a hasonlatot a mi országgyűlésünkre is. Sheridan kénytelen volt egy ennél sokkal erősebb kifejezésért, mely a „piszkos“-sal hatásos volt, térden állva kérni bocsánatot a háztól, — ámbár midőn a térdeplésből fölállott, s térdéről letörülte a port azt mondá: „piszkos beiz az! “ Hanem a szabad sajtó az országgyűlés előtt nem kénytelen letérdepelni, — s megmondhatja szemébe az igazat. Eötvös b. hasonlatát csak azzal szítják ki, hogy Bábel nem ellentéte, egyhanem hasonmása a mi országgyűlésünknek: az eredménytelen hangzavarnál fogva, mely benne uralkodik, Angliában több országgyűlésnek volt gúnyneve. Egyiket „parliamentum insanum“-nak, másikat „parliamentum indoctum“-nak, a harmadikat a klubbok parliamentjének nevezték. A mienket elnevezhetnők talán — minthogy már Bábel ellen óvást tettek — szomorú vagy száraz parlamentnek, vagy pedig sokat zörgő és keveset őrlő malomnak. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, február 24. A vallás és közoktatásügyi minisztérium budgetjének részletes tárgyalása is csak komoly viták kíséretében haladhat előre. A ház ma a harmadik czim első rovatáig jutott el annak megállapításában. Az első czimnél, amely a központi igazgatásról szól, Szathmáry Károly azon indítványt tette, hogy a ház a minisztériumok végleges szervezéséig a kultuszminisztérium hivatali személyzetét ideiglenesnek és nyugdíjra igénnyel nem bírónak mondja ki. Ez indítvány ismét eggyel szaporítja azok hosszú sorát, amelyekkel az ellenzék a fontos kérdéseket, melyeket megoldani nem tud, egyszerűen feldönteni szokta. A pénzügyi bizottság is sokalja a minisztérium személyzetét, sőt a miniszter maga is kijelentette, hogy azt a megüresedett állomások be nem töltése által le fogja szállítani. Az is bizonyos, hogy a kultuszminisztériumban kulminál azon nyomorúságunk, hogy nálunk nem a szükséges hivatalok számára keresnek embert, hanem a különféle vallások, nemzetiségek sőt vidékek emberei számára úgyszólván teremtenek hivatalt. De az is bizonyos, hogy ezen szájbetömési rendszernek oka nemcsak a kormány, hanem édes mindnyájan vagyunk; megértük már, hogy egyik-másik minisztérium azért is bizalmatlanságnak volt kitéve, hogy hivatalnokai közt sok dunántúli, vagy tiszántúli volt. Ezen a bajon csak társadalmi úton lehet segíteni: a törvényhozás feladata az, hogy majd erre vonatkozólag előterjesztendő törvényben állapítsa meg az egyes minisztériumok személyzetét, amelyen túlterjeszkedni ne lehessen. Addig azonban egy minisztériumnak már meglévő személyzetét, amely a fizetéséből történt levonások által jogot is szerzett a nyugdíjazásra, nyugdíjképtelennek nyilvánítani, nagyon csavart ideának tartják. A ház a pénzügyi bizottság javaslata szerint 243,857 ftban állapította meg e czim kiadásait. A második czimnél, amely egyházi czélokra, a különféle felekezetek segélyezésére 290,000 forintot tartalmaz, a ház Nyáry Pál indítványa értelmében, amely ellen a miniszternek sem volt kifogása, elhatározta, hogy ez összeg a rendes kiadások közül a rendkívüliek közé tétessék át. E határozat annyiban különös érdekkel bír, mert ez első praktikus kifejezése a képviselőház azon intenziójának, hogy az egyházaknak az államtól való teljes elválasztását és függetlenítését mielőbb valósággá tegye. Azt minden oldalról elismerték, hogy jelenleg kultúrai szempontból is szükség van még az egyházak segélyezésére. A ház Simay indítványát az örmény katholikusoknak nyújtandó 12 ezer forintnyi segélyre nézve és Babes indítványát a görög kat. egyház 80 ezernyi dotácziójának 120 ezer forintra való fölemelése iránt elvetette. A harmadik czim első rovatát a hat tankerületi főfelügyelőség képezi, amelyekre 28,200 forintnyi összeg van előirányozva. Hoffmann Pál ezen főfelügyelőket, akiknek határskörébe csak az állami és katholikus gymnásiumok és ezek érettségi vizsgái tartoznak, fölöslegeseknek tartja, és ezért azt kívánja, hogy a miniszter azokat a jövő évi budgetbe már föl ne vegye. A miniszter erre azt feleli, hogy a középtanodákra vonatkozó törvényjavaslatban, amely nemsokára a ház elé fog terjesztetni, természetesen az ezen tanodákra való felügyelet is fog szabályoztatni, és az új szervezet életbeléptével az eddigi meg fog szűnni. Simonyi Ernő mindamellett is e rovat törlését indítványozza, a ház azonban azt változatlanul elfogadta. A képviselőház ülése. (Napirend : a vallás és közoktatásügyi miniszterium 1870 ik évi költségvetésének részletes tárgyalása.) Elnök : Somssich Pál; jegyzők : Széll Kálmán, Jámbor Pál. A kormány részéről jelen vannak: Eötvös József báró és Bedekovics Kálmán miniszterek. — Ülés kezdete 10^4 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetvén, Rónay Lajos, Vidacs János, Pap Lajos, Ürményi Miksa és Dobsa Lajos több rendbeli kérvényeket mutatnak be, melyek a kérvényi bizottsághoz utasíthatnak. Ezután a ház napirendre, a közoktatási minisztérium költségvetésének tárgyalására tér. Széll Kálmán jegyző olvassa a költségvetés I. czimét. Központi igazgatás 244,757 frt. Kautz Gyula előadó: A pénzügyi bizottság a 70-ik előirányzatban az I. czim alatt mutatkozó GOOO frtnyi költségtöbbletet elfogadásra ajánlja; azonban, mind a múlt évben, úgy ez alkalommal is kimondandónak véli, hogy a jelen czim 1-ső rovatában előforduló számfeletti hivatalnokok kevesbítése czélba veendő, mit a kultuszminiszter olykép ígért foganatosítani, hogy ez állomások, amint megüresednek, többé betöltetni nem fognak. — A segédhivatali személyzet fizetésében a bizottság azon változtatást ajánlja, hogy az ez állomásokkal járó fizetéseknek valamennyi minisztériumban való egyformásítása tekintetéből a főigazgató rendes fizetése 1800 forint helyett 1500-ra, a három igazgatóé pedig 1400, 1300 és 1200 forintról 12, 11 és illetőleg 10 száz forintra volna leszállítandó ; ami által 900 forint e rovat alatt megtakaríttatnék. —i Ezek folytán a központi igazgatást magában foglaló I. czim alatt előirányzott 244,756 frt helyett a pénzügyi bizottság 243,857 forintot vél megszavazandónak. P. Szathmáry Károly népnevelésünk hátramaradását nemcsak a közszellem hiányában, de azon csekély előirányoztatott összegben is keresi, mely e czélra azt hiszi, hogy nemzetünknek nemcsak anyagi, de szellemi jóléte emelésére is lehetne kölcsönt felvenni. Sokallja a központi igazgatás előirányzatát s fölöslegesnek tartja, hogy minden felekezetet és nemzetiséget külön hivatalnok képviseljen. Ezért indítványozza, hogy mondja ki jegyzőkönyvileg a ház, hogy a közoktatásügyi minisztérium 1870-i költségvetésében előirányzott központi igazgatás hivatali személyzetét a minisztériumok végleges rendezéséig csak ideiglenesnek tekinti és nyugdíjképesnek nem tartja. — Schwarz Gyula indokoltnak tartja Szathmáry indítványát. Helytelennek tartja a tanárok silány fizetését. Elismeri, hogy amíg a magyar egyházak autonóm be nem szervezkednek, vallásügyi minisztériumra szükség van ; de addig is, míg a vallásügyi minisztérium eltöröltethetik, óhajtja, hogy a vallásügyi tárczától a közoktatást elkülönítessék s talán a bel-, vagy az igazságügyi minisztériumhoz csatoltassék. (Egy hang: „A honvédelmihez“ ! — Derültség.) Eötvös József b. közoktatásügyi miniszter mint már több ízben most is kijelenti, hogy a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúrás kérdésnek tekinti. (Helyeslés.) Ez teszi fontossá a közoktatás ügyét, melynek elhanyagolása nemzetünk jövőjét koczkáztatná. (ügy van!) Meg van győződve arról, hogy a népnevelés előmozdításában a ház nem fukarkodik, de a népnevelés előmozdítása nemcsak pénz, hanem időkérdés is, s a kormánynak kötelessége a törvényhozástól nem követelni oly áldozatot, melyet azonnal nem gyümölcsöztethet. (Élénk helyeslés.) Igazad ad Schwarznak, hogy a tanár pályára a kellő jutalom hiányában készülnek kevesen, de e tekintetben is megtett minden lehetőt. Fölemelte a tanárok fizetését s tagadnia kell, hogy akár Poroszországban a középtanodai tanárok nagyobb fizetést húznak. Ezenkivül gondoskodott arról, hogy tehetséges ifjak kiküldése által a praeparandiák számára képezzen tanerőket, mire a legnagyobb szükség van. A közszellem felébresztését sokkal inkább véli elérhetőnek azáltal, ha a népnevelés állapotát ridegen feltünteti, mintha frázisokkal hangoztatja a népnevelés ügyének haladását. (Élénk helyeslés.) A költségvetésnek tárgyalás alatt levő részére nézve megjegyzi, hogy a hivatalnokok nagy számát részint az átmeneti nehézségek, részint a kultuszminiszteri tárcza kivételessége okozza. E tárczában a legkülönfélébb érdekek találkoznak, melyeknek külön képviseltetése semmi esetre sem hibás eljárás. Kéri a pénzügyi bizottság jelentésének elfogadását. (Élénk helyeslés.) Henszlmann Imre (egy hang: jaj! — nevetés) tagadja, hogy Poroszországban a tanárok jobban nem fizettetnének, mint nálunk. Csatlakozik Schwarcz Gyula nézeteihez. — Tanárky Gedeon államtitkár kijelenti, hogy a felelős kormány kétségkívül nem czélozza a hivatalnokok létszámának emelését, de viszont a kultuszminisztérium nem akarhatta, hogy mint az absolut kormány alatt, minden egyház ügyei a kath. érdekek szempontjából kezeltessenek. Ez tette szükségessé a külön felekezeti hivatalnokok kinevezését. Szathmáry indítványát, miszerint a kultuszminisztérium hivatalnokai a minisztériumok végleges rendezéséig ideigleneseknek tekintessenek, nem tartja méltányosnak, miért nem pártolja. — Kautz Gyula, előadó azok ellen, kik a központi igazgatás előirányzatát sokallották, felhozza, hogy abban a számvevőség is több mint 60,000 írttal szerepel. — Szathmáry indítványát feleslegesnek tartja, miután a bizottsági jelentés értelmében a számfeletti hivatalnokok a nyugdíjtól úgy is előbb-utóbb elesnek. (Helyeslés.) — Simonyi Ernő nem tartja méltányosnak Szathmáry indítványát, de azon nézetet sem fogadhatja el, hogy a kultuszminisztériumban a felekezetek és nemzetiségek külön képviseltetése szükséges. Szónokot a pénzügyi bizottság jelentése sem elégi MB———B—: „A REFORM`TÁRCZÁJA. Hogy írják a történelmet. (Harmadik közlemény Fournier könyvéből.) *) Jelen közleményünket, igen sok érdekes apróság mellőzésével, egészen a legújabb időből állítjuk össze, a nagy franczia forradalom kezdetétől fogva. A régens, valamint XV. és XVI. Lajos korát, udvarát, számtalan fennmaradt nevezetes „mondásaival“ ezúttal egészen mellőzzük. LVI. — Mirabeau híres mondása Dreux Brézé úrhoz: „Menjen s mondja meg urának, hogy mi a nép akaratából vagyunk itt, s csak a szuronyok hatalma által engedjük eltávolíttatni magunkat“ — sokáig minden kételyen felül álló hitelességűnek tartott. Egy csekély jelentőségű vita, mely 1833. márczius 18-ikán a pairek kamrájában a Bastille győzőinek adandó nyugdíj fölött támadt, váratlanul oly leleplezésekre adott alkalmat, melyek a jelenetet némileg módosították, s melynek következtében a nagy szónok szavai, — melyek a jelenet csótányát képezték, — szintén átalakultak egy kissé. A „Moniteur“ következőleg adja e rövid, de igen érdekes szóváltást: Villemain: Negyvenkét éve, hogy Dreux Brézé marquis, egy eszélytelen rendelet alapján, melyet az erényes és szerencsétlen XVI. Lajossal tanácsadói kiadattak, a Nemzetgyűlést szét- és a három rendre való föloszlásra szóllitotta föl s ezzel egy örökre eltünt múltat ismét föltámasztani igyekezett. Ismerik önök azon rettenetes és lesújtó szavakat, melyeket ekkor egy nagy szónok kifejtett......... Dreux Brézé marquis: Köszönöm önnek, uram! Villemain: [folytatja] Ismerik önök ama szavakat: „Menjen és mondja meg urának, hogy mi a nép akaratából vagyunk itt“ . . . Nem fejezem be. Uraim, azon nap, midőn e szavak mondattak, kezdődött a foradalom s a Bastille bevétetett. Dreux Brésé marquis. Azt mondom, köszönöm VillemaSn urnak, hogy fölemlítette ezen ülést, melyben atyám Mirabeauval szemben állott s megmondom miért köszönöm azt neki: azért, mert rég olhajtom az alkalmat, hogy e tény valódi mibenlétét földeríthessem. Atyám, XVIII. Lajos visszzatértekor engedelmet kért arra, hogy ezt tehesse. földöntúli árnyékban úszó tekintet, egy a szívre szoruló kéz intése, néhány összefüggéstelen szó, mindenek fölött semmi szónoki frázis: íme mind az, mit a halál megenged azoknak kiket elért. Most már bizonyosan tudjuk,hogy Desaix Marengónál nem szólt és nem is szólhatott semmit, s hogy Lannes utolsó szavai Esslingnél sem azok voltak, amiket neki tulajdonítanak. „Desaix, írja Valmy herczeg, nem — mint W. Scott írja, — fején kapott halálos sebtől esett el, hanem egy golyótól, mely mellén hatolt be, átfúrta szivét s hátán jött ki. Hadteste épen azon perczben kanyarult, s az osztrákok hadoszlopai a tábornok hulláján mentek át, melyet csak később, a csata után találtak meg.“ Hogy szólhatott volna tehát bármit is? Nem is szólott, mit a ragusai herczeg is nyilván mondott, kit nem is czáfolt meg senki. Lamiesról is ki van mutatva Jortia de Piles s főkép Villemain által, hogy utolsó szavai ezek voltak valóban: „Az ég nevére, Sire, kössön békét, én meghalok.“ De akkor nem látszott eszélyesnek, ily szavakat igtatni be a Moniteurbe, s azért , mint Desaix-nek, neki is másokat adtak szájába . „Sire, azon meggyőződésben halok meg, s ez dicsőségem, hogy legjobb barátja voltam fölségednek. “ E szavak által Napoleon, melyeket leghívebb embere által mondatott, azok ellen tett mintegy óvást, kiknek hűsége már ingadozott iránta, vagy épen el is hagyta már. Azt az üres csevegést sem hiszi már ma senki, melyet Thiers szerint, Napoleon utolsó beszédeibe vegyített volna, mondván: „Megyek találkozni Kléberrel, Desaix-nel, Lannes-val, Massénával, Bessiéres-rel, Duroc-kal, Ney-vel .... Elembe sietnek. Ha csak ott fen is mint itt alatt nem fog igen félelmesnek találtatni ennyi katona találkozása.“ A Gothe utolsó szavát is: „Világosságot! több világosságot!“ visszavitték a maga egyszerű értelmére, s végre kitörülték a történelemből mind azon elmés mondásokat, melyek az előtt a haldokló XVII. Lajosnak tulajdonittattak, kinek halála a legnémábbak egyike volt. LX. — Bámulatra méltó szép szó volt a Bailly szava, melylyel oly hősi halállal fejezte be oly nemes életét. Halálra vitetésének előkészületei közt, melyeket szándékosan és keresett kegyetlenséggel nyújtottak hosszúra, folytonosan verte a jeges eső a félig meztelenre vetkőztetett aggastyánt. „Reszketsz, Bailly!“ monda hóhérai egyike. — „Fázom“ felelt Bailly. Lingard szerint I. Károly, kivégeztetése reggelén (1649 febr. 9.) két inget öltött magára, mondván: „Ha a hideg miatt reszketni találnék, ellenségeim azt mondhatnák, félelem miatt reszketek.“ Mennyire hiteles e szó, nem tudom. De annyi áll, hogy Shakesperenél, egy hasonló körülmények közt levő személye szájába adva, a Baillyéhoz egészen hasonló szót találunk. Egy népzavargás alkalmával Lord Say, a kor Maratja: Cade John elébe burczoltatván, ki ítéleteit az akasztófa alatt mondotta ki, e szörny által halálra ítéltetett. „Mit reszketsz gyáva?“ kiálta rá Cade; „Hüdés miatt reszketek, nem félelemből“ felelt az agg és szélhüdött lord. (VI. Henrik második része, IV. felvonás, 7. szin.) iit mondjak e hasonlatról ? Csak azt, hogy Shakspere előre kitalálta Baillyt. Amit az emberi szenvedélyek csak sugallhatnak, a lángész azt mind kitalálhatja, s mint Píron mondja: „Írásaik meglopják előre, a mit még ki sem mondtunk“. LXHI. — Verba volant, mondja a közmondás; s a történelmi szók még jobban elröpülnek, mint mások. Ha fenmaradnak is, ritkán teljesen; valami rendesen hiányzik belőlök: ha maga a mondás épségben fönmaradt is, feledésbe megy, hogy ki mondotta, s mely alkalommal először. Nem lesz érdektelen, nehány ily fönmaradt nevezetes szónak, mely mindenki száján forog, urát adni. Kitől eredt e hires mondás: Noblesse oblige? (A nemesség kötelez.) Csak igen kevesen fogják tudni, hogy Lévistől. Kérdjétek, ki mondotta először: „Hol van az asszony?“ ez oly mély igazság a szót, mely minden emberi törekvés és cselekvényben valamely nőnek elhatározó befolyását fejezi ki; egy rész azt fogja mondani, hogy Sartines; mások, hogy egy királyi ügyész, vagy rendőrbiró; talán épen, hogy a Párisi Mohikánok-beli hires Jakab És senki sem, ami pedig a való, hogy ez egy spanyol közmondás, melyet III. Károly király kapott föl és formulázott, ki utoljára csak annyit kérdezett: „Hogy hívják?“ (a nyugati nyelvekben a nőnemű névmás kifejezi, hogy nőről van szó a kérdésben.) Kérdjétek meg kimondotta először: „a házassági elválás a paráznaság sacramentoma“ — s fogadom senki meg nem mondja, hogy e mondás a költő Guichardtól ered. De hagyjuk ez ismeretlen szókat, menjünk ismertebb, újabb, nevezetesebb mondásokra át; a forrás azért nem lesz ösmeretesebb. „Ha mint hozzánk jő, minden jól lesz, ha mint magához jő haza, minden rosszul!“ mondták s ismételték igen sokszor XVIII. Lajos Francziaországba visszatérésére vonatkozólag. Ki mondotta legelőször? Journier-Verneuille a hirlapiró. „A kongresszus nem halad, hanem tánczol“ ; — igen csinos mondás, a bécsi kongresszus lassú ügyvitelét, s zajos mulatságait illetőleg; ki mondotta? Az öreg Ligne herczeg, kit a kongresszus el is temetett, anélkül, hogy megszűnt volna tánczolni. „Francziaországban visszhang kél, ha a „haza“ és „becsület“ szókat kiejtjük.“ Kitől ered a frázis? Joy tábornoktól, ki azt 1820. deczember 30-kán mondta a kamarában. „Szerencsétlen Francziaország! szerencsétlen király!“ Ki írta ezt, két nappal a Polignac-miniszterium kineveztetése után? Béquet, a Journal des Débats-ban. „A király uralkodik, nem kormányoz.“ Kitől ered ez átalánosan elfogadott formula? Thierstől, a hirlapírótól, az 1830. január 1-sején alapított „National“ legelső számai egyikében jelent meg. E szerint az alkotmányos kormányzat legvilágosabb kifejezése a legalkotmányellenesebb hatalom szeme láttára formuláztatott, mely az alkotmányt épen megszegni készült — s bele is halt. „Vulkánon tánczolunk.“ Hol, mikor, és ki mondotta e pompás szót először? Salvandy, ugyanazon időtájtt, Orleans herczeg egy estélyén. „Május 31-dikén, mond Guizot, sógorának a nápolyi királynak tiszteletére, ki akkor érkezett Párisba, ünnepélyt adott. X. Károly király, s az egész királyi család jelen volt azon; a pompa nagy volt, a társaság fényes és zajos. „Fönség, monda Salvandy, Orleans herczeg mellett elmenve, ez valódi nápolyias ünnepély : Vulkánon tánczolunk.“ A vulkán két hó múlva kitört, s a juste milieu uralma eredt belőle. „Juste milieu!“ Íme ismét egy szó, melynek megvan saját története, mit a maga idejében mindenki ismert, ma már senki. Lajos-Fülöptől származik e párt-elnevezés, akinek inkább mint bárki másnak érdekében állott, uralkodását e tisztes névvel ruházni föl. „Igyekezni fogunk, mondá mindjárt az első napokban, a gaillac-i következők: „igyekezni fogunk helyes középutat (juste milieu) választani a királyi teljhatalom és a kicsapongó néphatalom között. “ Szász Károly. *) Lásd a »Reform« 21. 30-ik számait.