Reform, 1870. február (2. évfolyam, 48-75. szám)

1870-02-25 / 72. szám

73. szám. Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Egész évre Fél évre . 18 frt — kr. 9 « — , Negyed évre Egy hóra . 1 4 frt 50 kr. » 50 , Péntek, február 25. IS^O. REFORM I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: K­é­t s­a­s - ir­t c­­­a, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körü­li panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Pest, febr. 24-én. A Buda-Pest fővárosok előmenetelére, sőt életszükségeire fölveendő kölcsön ügyét, úgy hittük teljes lehetetlen pártkérdéssé tenni. Fájdalom, csalódtunk. Még mielőtt az erre vonatkozó javaslat csak bejelentetett volna is az országgyűlésen, az ellenzéki lapok protestálnak _^ellene. A „Hon“ máris roszalja, hogy : 1) a pénzügyminiszter biztosítandó magát a kölcsön fölvehetéséről, — hallomás szerint — alkudozik a bankár házakkal; 2J roszalja, hogy Pestért és Budáér­t oly aránylag fölösleges dolgot akarnak tenni, minő a lánczhid megváltása, vizszabályozás, uj hidak állítása sat., mikor ezer meg ezer más közszükség vár kielégítésre, melyek mö­gött amannak, bár különben kivánatos volna — háttérbe kell szorulnia. 3) roszalja különösen azt, hogy ha már valamit Pestért Budáért tenni akarunk, azt kölcsön útján tegye az ország. A­­mi az elsőt illeti, az régi nóta. Ha nem mozog valamiben a kormány, az nem jó, ha mozog benne az sem jó, mert bár felelős, de azért mindenben előleges c­­ensura alá kell bocsátnia a mit akar. A másodikra bőven szeretnénk felelni, de mivel terünk nem engedi, elég legyen csak azt jegyezni meg, hogy minden tekin­tetben virágzó főváros nélkül se virágzó iparunk és kereskedésünk, se valódi kultú­ránk nem lesz. — Ellenben egy hangadó központ mindezekben maga után vonja az egész országot, sőt kihat messzebbre is, az aránylag mi véletlenebb kelet és dél felé, míg Bécs alól emanczipálandja magát. Budapest emelkedése a legfontosabb országos­­ állam­érdekek közé tartozik, — még­pedig nem­zetiségre való tekintet nélkül. A­mi a harmadik ellenvetést illeti, ebben oly financziális botlás foglaltatik, melyet a legelemibb arithmetika is meg­­czáfol. Mert ha mi meg akarjuk venni a láncz­­hidat, a­mi egy pár millió forint, ha egy összekötő vasúti hidat állítunk még Pest és Buda közt, mi kereskedelmünknek életszük­sége, s a mi ismét milliókba­­ kerül, — ha a városon terjedhetése s egészséges volta szempontjából nagyobb mérvű változtatá­sokat teszünk, mi ismét milliókat kiván, mindennek tőkéjét a mi budgetünk meg nem bírja. Mily hallatlan következetlenség azt mondani, hogy a kölcsön kamatai terhe­lők lennének, ellenben a beruházandó tő­kének saját zsebünkből fizetése kevésbé lenne terhelő. úgy látszik nincs már oly ferdeség, melynek megemésztésére a jó magyar gyom­rot képesnek ne tartanák, föltéve hogy op­­posiczionális paprikával van fűszerezve. Az opponálás előbb való az állam bármely ügyénél; a párt szentebb a hazánál.­­ Rodich bárónak a „kattarói fölke­lés“ által ínségre jutott lakosok felsegítésére a bécsi minisztérium 30,000 frtot utalványo­zott. A fölkelés eddigi költségei, mint Bécsből ír­ják, úgy fedeztettek, hogy Breszl előlegezte a hadügyminisztériumnak a szükséges összegeket. Az utolsó mini­sztertanácsban azonban hir szerint elha­tározták, hogy a magyar kormán­nyal megindítják a tárgyalásokat a költségekből a Magyarországra eső qvóta megállapítása végett, minthogy a hadi költségek a közös budget terhére esnek.­­ A do­log mindenesetre kissé komplikált, komplikáltabb, semhogy egy ily miniszteri tanácsbeli határozat hama­rosan eldöntse úgy, hogy szó ne férjen hozzá. A dualis­­tikus államforma kiválóan megköveteli a korrekt eljárást , mert ha a bécsi reichsráth (és méltán) annyira van a kormány feleletre voná­sával, úgy más részt, mind a­kikre a költség egy része háríttatnék, mi is szeretnők tudni, miért mennyit fizetünk? Mindenesetre csakis a hadi költség terhelhet bennünket, a­melyért Khun bárót feleletre vonhatjuk, s a­melyhez nem szeret­­nék számítani az osztrák minisztérium tanpénzét. Egyébiránt mielőtt tüzetesebben szólnánk a kérdés­hez, bevárjuk az illető bizottság további tárgyalá­sait. Pest, febr. 14. A­hány vidéki ember feljön Pestre, s betekint az országházba, nem igen épületes benyomásokat viszen haza magával. Még ha csak annyi volna, hogy a temérdek szó­nak kevés az eredménye, meg nem botrán­­koztatná, mert táblabíró nemzetünk sok száz éven át hozzá­szokott az eredménytelenség­hez. Már Széchényi elmondta: „Mindegyre nő Magyarországban a szólási viszketeg, mintha egyedül a nyelv működése által akarna kibuzogni a magyarnak minden ener­giája, tettre nem maradván semmi.“ Azon­ban Széchenyi nagyon szigorú volt a maga kora iránt. Akkor kezünk lábunk meg lé­vén kötve, csakugyan alig tehettünk egye­bet, minthogy nyelvünket használtuk lega­lább. És használtuk is méltóan. A nagy el­vek harcza folyt két hatalmas párt között, s mindenki értette, mily fontos gyakorlati következmények vannak összekötve az elvá­lasztó elvekkel. Ama nagy elvek nagy szó­nokokat hoztak a parliamentáris csatatérre, s mint Byron mondja Pittről és Foxról, — a két Hercules-oszlop közt az ékesszólás tengere özönlött. — Legalább a látvány 184­8 előtt nagyszerű volt, ha a törvény­­hozás — rajta kivüleső okokból — kevés eredményű volt is. Ma már sem azt nem érti a közönség a szőrszálhasogató ügyvédies opposiczió be­szédeiből, tulajdonkép minő nagy elv vá­lasztja el a jobboldaltól, sem pedig vala­mi lélekemelő szónoklatok élvezése nem kí­nálkozik számára a sándor-utczai palotában. A gyakorlati meddőség hátránya ép úgy meglevén most is, mint régen, nincs meg legalább a korábbi érthetőség és a meg­győződés hallottuk hangja vitáinkban. — Sokaktól már, hogy 48 előtt némely megyegyűlésben több parlamentáris m­éltó­­ság volt, mint jelen országgyűlésünkben. B. Eötvös József tegnapi beszédének egy hasonlatát rész néven vették az or­­szág házában, mely szerint a Bábel tornya építése a beszéd lehetetlenné maradt félben, — mig vannak válta miatt más nagy művek, melyek a sok beszéd miatt marad­nak félben. S érdekes, hogy kizárólag a­­ törvényhozó, bölcs és erényes király, kérte atyá­mat, hogy ne tegye azt, s atyám meghajolt e fen­séges akarat előtt. Elmondom, hogy történt a dolog. Atyám kiküldetett, hogy a nemzet­gyűlést feloszlásra szólítsa fel. Fedett fővel jelent meg, kötelessége volt, mert a király nevében szólott. A gyűlés, mely már izgatott hangulatban volt, ezt rosznak találta. Atyám, oly kifejezéssel élve, melyet ismételni nem akarok, azt felelte, hogy fedett fővel marad, mert a király nevében beszél. Mirabeau nem mondotta neki : Menjen és mondja meg urának. Hivatkozom mind azok­ra, kik a Nemzetgyűlésben akkor jelen voltak s kik közül némelyek tán itt is jelen lehetnek; ily sza­vakat akkor nem lehetett volna mondani. Mirabeau így szólt atyámhoz: „Minket a nemzeti akarat gyűjtött össze, minket csak az erőszak oszlathat szét.“ Kérdem Montlosier urtól : igy volt-e ? “ (Az azon napi Jour­nal des Débats szerint Montlosier ur fejével igen­­lőleg intett.) „Atyám így felelt Bailly urnak: „Nem ismerhetem el Mirabeau urat egyébnek, mint az aixi választókerület követének; nem ismerhetem el őt a Nemzetgyűlés szószólójának.“ A zaj nőttönzött, s egy ember ötszáz ellenében mindig a gyöngéb­bik fél; atyám visszavonult. íme uram a dolog le­folyása, a maga teljes valódiságában.“ nak, Egy másika Mirabeau nagy szónoki diadalai­eme szép mondása 1790. ápril 13-dikán: „Ide látom azon ablakot.... honnan ama végzetes nyillövés történt, mely a Szent-Bertalan-éji mészár­lásra a jelt adta“ — nem sajátja a nagy szónoknak, hanem Yolneytól kölcsönözte, ki jó ízó, rész szó­nok s egy korabeli gúnyirat szerint „a Nemzet­gyűlés néma szónokai közt a legékesszólóbb volt.“ Az ilynemű kölcsönzések, az illető beleegyezésével, azon korban igen szokottak voltak s Mirabeau a leggyakrabban élt velők. LVII. — Mi a mondásokat illeti, azon korban sokkal többet tulajdonitnak egynek-másnak, mint a mi valóban mondatott. A következőt Le Pelletier-Saint-Targeaunak tulajdonítják, midőn Páris nevű testőr kése alatt lefogyott: „Boldogan halok, mert hazám szabadságáért halok meg; “ pedig mind­azok egyező tanúsága szerint, kik halálának ta­núi voltak, egy szót sem szólott. Ez alkalommal megjegyzem: ne higyjetek azon szavaknak, melyeket haldoklóknak tulajdonit­nak. A halál nem bőbeszédű; egy sóhaj, egy a baloldal vette ezt magára. Ghyczy, a párt­vezér protestálván ellene. Ha b. Eötvös némileg helyreigazítá ha­sonlatát, mely szerint nem akart az czélzás lenni a magyar országgyűlésre, nem gátol bennünket, hogy találónak tartsuk a ha­sonlatot a mi országgyűlésünkre is. Sheri­dan kénytelen volt egy ennél sokkal erősebb kifejezésért, mely a „piszkos“-sal hatásos volt, térden állva kérni bocsánatot a háztól, — ámbár midőn a térdeplésből fölállott, s térdéről letörülte a port azt mondá: „pisz­kos beiz az! “ Hanem a szabad sajtó az országgyűlés előtt nem kénytelen letérdepelni, — s meg­mondhatja szemébe az igazat. Eötvös b. hasonlatát csak azzal szítják ki, hogy Bábel nem ellentéte, egy­ha­nem hasonmása a mi országgyűlésünknek: az eredménytelen hangzavarnál fogva, mely benne uralkodik, Angliában több országgyűlésnek volt gúnyneve. Egyiket „parliamentum insa­n­u­m“-n­a­k, másikat „parliamentum indoc­­tum“-nak, a harmadikat a klubbok parlia­­mentjének nevezték. A mienket elnevezhetnők talán — mint­hogy már Bábel ellen óvást tettek — szo­morú vagy száraz parlamentnek, vagy pe­dig sokat zörgő és keveset őrlő malomnak. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, február 24. A vallás és közoktatásügyi miniszté­rium budgetjének részletes tárgyalása is csak komoly viták kíséretében haladhat előre. A ház ma a harmadik czim első ro­vatáig jutott el annak megállapításában. Az első czimnél, a­mely a központi igazgatásról szól, Szathmáry Károly azon in­dítványt tette, hogy a ház a minisztériu­mok végleges szervezéséig a kultuszminisz­térium hivatali személyzetét ideiglenesnek és nyugdíjra igén­nyel nem bírónak mondja ki. Ez indítvány ismét eg­gyel szaporítja azok hosszú sorát, a­melyekkel az ellenzék a fontos kérdéseket, melyeket megoldani nem tud, egyszerűen feldönteni szokta. A pénzügyi bizottság is sokalja a minisztérium személyzetét, sőt a miniszter maga is ki­jelentette, hogy azt a megüresedett állomá­sok be nem töltése által le fogja szállítani. Az is bizonyos, hogy a kultuszminisztérium­ban kulminál azon nyomorúságunk, hogy nálunk nem a szükséges hivatalok számára keresnek embert, hanem a különféle vallá­sok, nemzetiségek sőt vidékek emberei szá­mára úgyszólván teremtenek hivatalt. De az is bizonyos, hogy ezen szájbetömési rend­szernek oka nemcsak a kormány, hanem édes mindnyájan vagyunk; megértük már, hogy egyik-másik minisztérium azért is bi­zalmatlanságnak volt kitéve, hogy hivatal­nokai közt sok dunántúli, vagy tiszántúli volt. Ezen a bajon csak társadalmi úton le­­­het segíteni: a törvényhozás feladata az, hogy majd erre vonatkozólag előterjesztendő törvényben állapítsa meg az egyes minisz­tériumok személyzetét, a­melyen túlterjesz­kedni ne lehessen. Addig azonban egy mi­nisztériumnak már meglévő személyzetét, a­mely a fizetéséből történt levonások által jogot is szerzett a nyugdíjazásra, nyugdíj­­képtelennek nyilvánítani, nagyon csavart ideának tartják. A ház a pénzügyi bizottság javaslata szerint 243,857 ftban állapította meg e czim kiadásait. A második czimnél, a­mely egyházi czélokra, a különféle felekezetek segélyezé­sére 290,000 forintot tartalmaz, a ház Nyáry Pál indítvány­a értelmében, a­mely ellen a miniszternek sem volt kifogása, elhatározta, hogy ez összeg a rendes kiadások közül a rendkívüliek közé tétessék át. E határozat annyiban különös érdekkel bír, mert ez első praktikus kifejezése a képviselőház azon in­ten­­ziójának, hogy az egyházaknak az állam­tól való teljes elválasztását és függetlení­­tését mielőbb valósággá tegye. Azt minden oldalról elismerték, hogy jelenleg kultúrai szempontból is szükség van még az egyházak segélyezésére. A ház Simay indítványát az örmény katholikusoknak nyújtandó 12 ezer forintnyi segélyre nézve és Babes indítvá­nyát a görög kat. egyház 80 ezernyi dotá­­cziójának 120 ezer forintra való fölemelése iránt elvetette. A harmadik czim első rovatát a hat tankerületi főfelügyelőség képezi, a­melyekre 28,200 forintnyi összeg van előirányozva. Hoff­mann Pál ezen főfelügyelőket, a­kiknek ha­­társkörébe csak az állami és katholikus gymnásiumok és ezek érettségi vizsgái tar­toznak, fölöslegeseknek tartja, és ezért azt kívánja, hogy a miniszter azokat a jövő évi budgetbe már föl ne vegye. A miniszter erre azt feleli, hogy a középtanodákra vo­natkozó törvényjavaslatban, a­mely nemso­kára a ház elé fog terjesztetni, természete­sen az ezen tanodákra való felügyelet is fog szabályoztatni, és az új szervezet életbelép­tével az eddigi meg fog szűnni. Simonyi Ernő mindamellett is e rovat törlését in­dítványozza, a ház azonban azt változatla­nul elfogadta. A képviselőház ülése. (Napirend : a vallás és közoktatásü­gyi miniszterium 1870 ik évi költségvetésének részletes tárgyalása.) Elnök : S­o­m­s­s­i­c­h Pál; jegyzők : Széll Kálmán, Jámbor Pál. A kormány részéről jelen vannak: Eötvös József báró és Bedekovics Kálmán miniszterek. — Ülés kezdete 10^4 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve hitelesíttetvén, Rónay Lajos, Vidacs János, Pap Lajos, Ürményi Miksa és Dobsa Lajos több rendbeli kérvényeket mutatnak be, melyek a kérvényi bizottsághoz uta­­síthatnak. Ezután a ház napirendre, a közoktatási minisz­térium költségvetésének tárgyalására tér. Széll Kálmán jegyző olvassa a költségvetés I. czimét. Központi igazgatás 244,757 frt. Kautz Gyula előadó: A pénzügyi bizottság a 70-ik előirányzatban az I. czim alatt mutatkozó GOOO frtnyi költségtöbbletet elfogadásra ajánlja; azon­ban, mind a múlt évben, úgy ez alkalommal is ki­mondandónak véli, hogy a jelen czim 1-ső rovatá­ban előforduló számfeletti hivatalnokok kevesbítése czélba veendő, mit a kultuszminiszter olykép ígért foganatosítani, hogy ez állomások, a­mint megüre­sednek, többé betöltetni nem fognak. — A segéd­hivatali személyzet fizetésében a bizottság azon változtatást ajánlja, hogy az ez állomásokkal járó fizetéseknek valamennyi minisztériumban való egy­­formásítása tekintetéből a főigazgató rendes fizetése 1800 forint helyett 1500-ra, a három igazgatóé pedig 1400, 1300 és 1200 forintról 12, 11 és ille­tőleg 10 száz forintra volna leszállítandó ; a­mi által 900 forint e rovat alatt megtakaríttatnék. —i Ezek folytán a központi igazgatást magában fog­laló I. czim alatt előirányzott 244,756 frt helyett a pénzügyi bizottság 243,857 forintot vél megsza­­vazandónak. P. Szathmáry Károly népnevelésünk hátra­maradását nemcsak a közszellem hiányában, de azon csekély előirányoztatott­ összegben is keresi, mely e czélra azt hiszi, hogy nemzetünknek nemcsak anyagi, de szellemi jóléte emelésére is lehetne kölcsönt felvenni. Sokallja a központi igaz­gatás előirányzatát s fölöslegesnek tartja, hogy minden felekezetet és nemzetiséget külön hivatal­nok képviseljen. Ezért indítványozza, hogy mondja ki jegyzőkönyvileg a ház, hogy a közoktatásügyi minisztérium 1870-i költségvetésében előirányzott központi igazgatás hivatali személyzetét a miniszté­riumok végleges rendezéséig csak ideiglenesnek tekinti és nyugdíjképesnek nem tartja. — Schwarz Gyula indokoltnak tartja Szathmáry indítványát. Helytelennek tartja a tanárok silány fizetését. Elis­meri, hogy a­míg a magyar egyházak autonóm b­e nem szervezkednek, vallásügyi minisztériumra szük­ség van ; de addig is, míg a vallásügyi minisztéri­um eltöröltethetik, óhajtja, hogy a vallásügyi tár­­czától a közoktatást elkülönítessék s talán a bel-, vagy az igazságügyi minisztériumhoz csatoltassék. (Egy hang: „A honvédelmihez“ ! — Derültség.) Eötvös József b. közoktatásügyi miniszter mint már több ízben most is kijelenti, hogy a magyar nemzet jövőjét tisztán kultúrás kérdésnek tekinti. (Helyeslés.) Ez teszi fontossá a közoktatás ügyét, melynek elhanyagolása nemzetünk jövőjét koczkáz­­tatná. (ügy van!) Meg van győződve arról, hogy a népnevelés előmozdításában a ház nem fukarkodik, de a n­épnevelés előmozdítása nemcsak pénz, hanem időkérdés is, s a kormánynak kötelessége a tör­vényhozástól nem követelni oly áldozatot, melyet azonnal nem gyümölcsöztethet. (Élénk helyeslés.) Igazad ad Schwarznak, hogy a tanár­ pályára a kellő jutalom hiányában készülnek kevesen, de e te­kintetben is megtett minden lehetőt. Fölemelte a tanárok fizetését s tagadnia kell, hogy akár Poroszor­szágban a középtanodai tanárok nagyobb fizetést húz­nak. Ezenkivül gondoskodott arról, hogy tehet­séges ifjak kiküldése által a praeparandiák számá­ra képezzen tanerőket, mire a legnagyobb szükség van.­­ A közszellem felébresztését sokkal inkább véli elérhetőnek azáltal, ha a népnevelés állapotát ridegen feltünteti, mintha frázisokkal hangoztatja a népnevelés ügyének haladását. (Élénk helyeslés.) A költségvetésnek tárgyalás alatt levő részére nézve megjegyzi, hogy a hivatalnokok nagy számát ré­szint az átmeneti nehézségek, részint a kultuszmi­niszteri tárcza kivételessége okozza. E tárczában a legkülönfélébb érdekek találkoznak, melyeknek kü­lön képviseltetése semmi esetre sem hibás eljárás. Kéri a pénzügyi bizottság jelentésének elfogadását. (Élénk helyeslés.) Henszlmann Imre (egy hang: jaj! — neve­tés) tagadja, hogy Poroszországban a tanárok job­ban nem fizettetnének, mint nálunk. Csatlakozik Schwarcz Gyula nézeteihez. — Tanárky Gedeon államtitkár kijelenti, hogy a felelős kormány két­ségkívül nem czélozza a hivatalnokok létszámának emelését, de viszont a kultuszminisztérium nem akarhatta, hogy mint az absolut kormány alatt, minden egyház ügyei a kath. érdekek szempont­jából kezeltessenek. Ez tette szükségessé a külön felekezeti hivatalnokok kinevezését. Szathmáry in­dítványát, miszerint a kultuszminisztérium hivatalno­kai a minisztériumok végleges rendezéséig ideigle­neseknek tekintessenek, nem tartja méltányosnak, miért nem pártolja. — Kautz Gyula, előadó azok ellen, kik a központi igazgatás előirányzatát sokal­­lották, felhozza, hogy abban a számvevőség is több mint 60,000 írttal szerepel. — Szathmáry indítvá­nyát feleslegesnek tartja, miután a bizottsági jelen­tés értelmében a számfeletti hivatalnokok a nyug­díjtól úgy is előbb-utóbb elesnek. (Helyeslés.) — Simonyi Ernő nem tartja méltányosnak Szathmáry indítványát, de azon nézetet sem fogadhatja el, hogy a kultuszminisztériumban a felekezetek és nemzetiségek külön képviseltetése szükséges. Szó­nokot a­ pénzügyi bizottság jelentése sem elégi­ MB———B—: „A REFORM`TÁRCZÁJA. Hogy írják a történelmet. (Harmadik közlemény Fournier könyvéből.) *) Jelen közleményünket, igen sok érdekes ap­róság mellőzésével, egészen a legújabb időből ál­lítjuk össze, a nagy franczia forradalom kezdetétől fogva. A régens, valamint XV. és XVI. Lajos ko­rát, udvarát, számtalan fennmaradt nevezetes „mondá­saival“ ezúttal egészen mellőzzük. LVI. — Mirabeau híres mondása Dreux Bré­­zé úrhoz: „Menjen s mondja meg urának, hogy mi a nép akaratából vagyunk itt, s csak a szuro­nyok hatalma által engedjük eltávolíttatni magunkat“ — sokáig minden kételyen felül álló hitelességű­nek tartott. Egy csekély jelentőségű vita, mely 1833. márczius 18-ikán a pairek kamrájában a Bastille győzőinek adandó nyugdíj fölött támadt, váratlanul oly leleplezésekre adott alkalmat, melyek a jelenetet némileg módosították, s melynek következtében a nagy szónok szavai, — melyek a jelenet csótányát képezték, — szintén átalakultak egy kissé. A „Moniteur“ következőleg adja e rövid, de igen érdekes szóváltást: Villemain: Negyvenkét éve, hogy Dreux Brézé marquis, egy eszélytelen rendelet alapján, melyet az erényes és szerencsétlen XVI. Lajossal tanácsadói kiadattak, a Nemzetgyűlést szét- és a három rendre való föloszlásra szóllitotta föl s ezzel egy örökre eltünt múltat ismét föltámasztani igyekezett. Ismerik önök azon rettenetes és lesújtó szavakat, melyeket ekkor egy nagy szónok kifejtett......... Dreux Brézé marquis: Köszönöm ön­nek, uram! Villemain: [folytatja] Ismerik önök ama szavakat: „Menjen és mondja meg urának, hogy mi a nép akaratából vagyunk itt“ . . . Nem fejezem be. Uraim, azon nap, midőn e szavak mondattak, kez­dődött a foradalom s a Bastille bevétetett. Dreux Brésé marquis. Azt mondom, köszönöm VillemaSn urnak, hogy fölemlítette ezen ülést, melyben atyám Mirabeauval szemben állott s megmondom miért köszönöm azt neki: azért, mert rég­ olhajtom az alkalmat, hogy e tény valódi miben­létét földeríthessem. Atyám, XVIII. Lajos visszza­­tértekor engedelmet kért arra, hogy ezt tehesse. földöntúli árnyékban úszó tekintet, egy a szívre szoruló kéz intése, néhány összefüggéstelen szó, mindenek fölött semmi szónoki frázis: íme mind az, mit a halál megenged azoknak kiket elért. Most már bizonyosan tudjuk,hogy Desaix Maren­­gónál nem szólt és nem is szólhatott semmit, s hogy Lannes utolsó szavai Esslingnél sem azok voltak, a­miket neki tulajdonítanak. „Desaix, írja Valmy herczeg, nem — mint W. Scott írja, — fején kapott halálos sebtől esett el, hanem egy golyótól, mely mellén hatolt be, átfúrta szivét s hátán jött ki. Hadteste épen azon percz­­ben kanyarult, s az osztrákok hadoszlopai a tábor­nok hulláján mentek át, melyet csak később, a csa­ta után találtak meg.“ Hogy szólhatott volna tehát bármit is? Nem is szólott, mit a ragusai herczeg is nyilván mondott, kit nem is czáfolt meg senki. Lamiesról is ki van mutatva Jortia de Piles s főkép Villemain által, hogy utolsó szavai ezek voltak valóban: „Az ég nevére, Sire, kössön békét, én meghalok.“ De akkor nem látszott eszélyesnek, ily szavakat igtatni be a Moniteurbe, s azért , mint Desaix-nek, neki is másokat adtak szájába . „Sire, azon meggyőződésben halok meg, s ez di­csőségem, hogy legjobb barátja voltam fölséged­­nek. “ E szavak által Napoleon, melyeket leghívebb embere által mondatott, azok ellen tett mintegy óvást, kiknek hűsége már ingadozott iránta, vagy épen el is hagyta már. Azt az üres csevegést sem hiszi már ma senki, melyet Thiers szerint, Napoleon utolsó beszédei­be vegyített volna, mondván: „Megyek találkozni Kléberrel, Desaix-nel, Lannes-val, Massénával, Bessiéres-rel, Duroc-kal, Ney-vel .... Elembe si­etnek. Ha csak ott fen is mint itt alatt nem fog igen félelmesnek találtatni ennyi katona találkozá­sa.“ A Gothe utolsó szavát is: „Világosságot! több világosságot!“ visszavitték a maga egyszerű értel­mére, s végre kitörülték a történelemből mind azon elmés mondásokat, melyek az előtt a haldokló XVII. Lajosnak tulajdonittattak, kinek halála a legnémábbak egyike volt. LX. — Bámulatra méltó szép szó volt a Bailly szava, melylyel oly hősi halállal fejezte be oly nemes életét. Halálra vitetésének előkészületei közt, melyeket szándékosan és keresett kegyetlen­séggel nyújtottak hosszúra, folytonosan verte a je­ges eső a félig meztelenre vetkőztetett aggastyánt. „Reszketsz, Bailly!“ monda hóhérai egyike. — „Fázom“ felelt Bailly. Lingard szerint I. Károly, kivégeztetése reg­gelén (1649 febr. 9.) két inget öltött magára, mondván: „Ha a hideg miatt reszketni találnék, ellenségeim azt mondhatnák, félelem miatt reszke­tek.“ Mennyire hiteles e szó, nem tudom. De annyi áll, hogy Shakesperenél, egy hasonló körülmények közt levő személye szájába adva, a Baillyéhoz egé­szen hasonló szót találunk. Egy népzavargás alkal­mával Lord Say, a kor Maratja: Cade John elébe burczoltatván, ki ítéleteit az akasztófa alatt mondotta ki, e szörny által halálra ítéltetett. „Mit reszketsz gyáva?“ kiálta rá Cade; „Hüdés miatt reszketek, nem félelemből“ felelt az agg és szélhüdött lord. (VI. Henrik második része, IV. felvonás, 7. szin.) i­it mondjak e hasonlatról ? Csak azt, hogy Shaks­­pere előre kitalálta Baillyt. Amit az emberi szen­vedélyek csak sugallhatnak, a lángész azt mind ki­találhatja, s mint Píron mondja: „Írásaik meglop­ják előre, a mit még ki sem mondtunk“. LXHI. — Verba volant, mondja a közmondás; s a történelmi szók még jobban elröpülnek, mint mások. Ha fenmaradnak is, ritkán teljesen; valami rendesen hiányzik belőlök: ha maga a mondás ép­ségben fönmaradt is, feledésbe megy, hogy ki mon­dotta, s mely alkalommal először. Nem lesz érdektelen, nehány ily fönmaradt nevezetes szónak, mely mindenki száján forog, urát adni. Kitől eredt e hires mondás: Noblesse oblige? (A nemesség kötelez.) Csak igen kevesen fogják tudni, hogy Lévistől. Kérdjétek, ki mondotta először: „Hol van az asszony?“ ez oly mély igazság a szót, mely minden emberi törekvés­ és cselekvényben valamely nőnek elhatározó befolyását fejezi ki; egy rész azt fogja mondani, hogy Sartines; mások, hogy egy kirá­lyi ügyész, vagy rendőrbiró; talán épen, hogy a Párisi Mohikánok-beli hires Jakab És senki sem, a­mi pedig a való, hogy ez egy spanyol köz­mondás, melyet III. Károly király kapott föl és formulázott, ki utoljára csak annyit kérdezett: „Hogy hívják?“ (a nyugati nyelvekben a nőnemű névmás kifejezi, hogy nőről van szó a kérdésben.) Kérdjétek meg kimondotta először: „a házas­sági elválás a paráznaság sacramentoma“ — s fogadom senki meg nem mondja, hogy e mondás a költő Guichardtól ered. De hagyjuk ez ismeret­len szókat, menjünk ismertebb, újabb, nevezetesebb mondásokra át; a forrás azért nem lesz ösmeretesebb. „Ha mint hozzánk jő, minden jól lesz, ha mint magához jő haza, minden rosszul!“ mondták s ismételték igen sokszor XVIII. Lajos Francziaor­­szágba visszatérésére vonatkozólag. Ki mondotta legelőször? Journier-Verneuille a hirlapiró. „A kongresszus nem halad, hanem tánczol“ ; — igen csinos mondás, a bécsi kongresszus lassú ügyvitelét, s zajos mulatságait illetőleg; ki mon­dotta? Az öreg Ligne herczeg, kit a kongresszu­s el is temetett, anélkül, hogy megszűnt volna tán­­czolni­. „Francziaországban visszhang kél, ha a „haza“ és „becsület“ szókat kiejtjük.“ Kitől ered a frázis? Joy tábornoktól, ki azt 1820. deczember 30-kán mondta a kamarában. „Szerencsétlen Francziaország! szerencsétlen király!“ Ki írta ezt, két nappal a Polignac-minisz­­terium kineveztetése után? Béquet, a Journal des Débats-ban. „A király uralkodik, nem kormányoz.“ Kitől ered ez átalánosan elfogadott formula? Thiers­­től, a hirlapírótól, az 1830. január 1-sején ala­pított „National“ legelső számai egyikében jelent meg. E szerint az alkotmányos kormányzat legvilágo­sabb kifejezése a legalkotmány­ellenesebb hatalom szeme láttára formuláztatott, mely az alkotmányt épen megszegni készült — s bele is halt. „Vulkánon tánczolunk.“ Hol, mikor, és ki mondotta e pompás szót először? Salvandy, ugyan­azon időtájtt, Orleans herczeg egy estélyén. „Május 31-dikén, mond Guizot, sógorának a nápolyi ki­rálynak tiszteletére, ki akkor érkezett Párisba, ün­nepélyt adott. X. Károly király, s az egész királyi család jelen volt azon; a pompa nagy volt, a tár­saság fényes és zajos. „Fönség, monda Salvandy, Orleans herczeg mellett elmenve, ez valódi nápo­­lyias ünnepély : Vulkánon tánczolunk.“ A vulkán két hó múlva kitört, s a juste mi­lieu uralma eredt belőle. „Juste milieu!“ Íme ismét egy szó, melynek megvan saját története, mit a maga idejében min­denki ismert, ma már senki. Lajos-Fülöptől szár­mazik e párt-elnevezés, a­kinek inkább mint bárki másnak érdekéb­en állott, uralkodását e tisztes név­vel ruházni föl. „Igyekezni fogunk, mondá mindjárt az első napokban, a gaillac-i következők: „igye­kezni fogunk helyes közép­utat (juste milieu) választani a királyi teljhatalom és a kicsapongó nép­hatalom között. “ Szász Károly. *) Lásd a »Reform« 21. 30-ik számait.

Next