Reform, 1870. április (2. évfolyam, 107-135. szám)
1870-04-20 / 126. szám
^LŐFIZETÉSI fölhívás „REFORM“Külön kedvezmény: ívből tÄtoomolx. A szerzetes uralma^^^ czimü két kötetes regénye. Előfizetési föltételek: A lapra, Garibaldi regényével együtt 1870. ápr. 1-tül háromnegyedévre 13 frt 50 kr.; — félévre 9 frt.; — negyedévre 4 frt 50 kr. Garibaldi regényére külön 4 frt. (Bolti ára magasabb lesz.) Az előfizetési összeget bérmentve, úgy a hirdetéseket a jIREFORM“ kiadóhivatalába, Pest két sas utcza 14 sz. alá kérjük küldeni. — Helyben Ráth Mór könyvkereskedése is elfogad előfizetéseket. A regény ápril hó folyamában fog az előfizetőknek átadatni. I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Kétsas-utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. 136. szám. egész évre fél évre Csütörtök, április 21. ISIO. Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva 18 frt . kr. Negyed évre . 4 frt 50 fcr. 9 fr — » Egy hóra . . 1 , 50 „ Hirdetmények dija: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt-téri petitsor 25 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM „Három őszinte szó.“ Ezen czim alatt jelent meg egy kis röpirat, mely eredetiségénél fogva megérdemli, hogy olvasóinkkal megismertesük. A röpiratnak nemcsak szerzője nincsen megnevezve, de még a nyomda neve is elhallgattatik, amelyben nyomatott a rövid három czikkre oszló művecske. Annál furcsább azután ezen jól őrzött anonymitás mellett, hogy a czimlapon motto gyanánt Alkibiades híres mondása figurái : „üss, csak hallgass meg.“ Való igaz, hogy a művecske szerzője oly dolgokat mond, melyeket saját neve alatt minden reserva nélkül aligha lenne kedve hirdetni, provokál oly ellenfeleket, kik — ha az anonymitás „Tarn-kappe“-ja nem védené, ugyancsak — ütnék őt. így p. o., ha az illető zsournaliszta volna, kétségkivül kiközösittetnék; ha képviselő volna, gyávasággal vádolt „tisztelt képviselőtársai “-val s választó közönségének „söpredék“-ével egyaránt meggyűlne a baja; ha a deákpárt beirt tagja, ha az ellenzéké volna, kegyetlenül kiíratnék és proskribáltatnék mindenféle módon. Mert mindezeknek mond több-kevesebb gorombaságot, ami nem mindig egy az igazsággal. Azért a „tomé [kruxovs féle felhívást nem vesszík komolyan, nem is kutatjuk, ki azon telek gazdája, melyen a bátor szó termett, konstatáljuk, hogy — noha veszély nélkül — de bátor, s noha kissé reakczionárius, de még nincs eldöntve, hogy mindenben téved. Itt következik a röpirat ismertetése. Pest, április 20. Francziaország a husvétot a legnagyobb zavarban érte meg. Külsőleg a békét nem háborítja senki, de annál nagyobb a nyugtalanság a lelkekben. Az új meglépés, melyet Napóleon és Ollivier készített Francziaországnak, a legnagyobb próbára teszi a pártok sorakozásbeli képességét. És ezen képesség, melynek politikában és csatákban oly fényes bizonyítványait adta a nagy franczia nemzet minden időben, máris félreismerhetlen jelekben mutatkozik. Eleinte a republikánus s más rokon árnyalatú ellenzék mint egy véletlenül közéje esett bomba szétpattanására nem tudta, mihez fogjon. A demokratizmust és köztársasági elvet a legszélsőig alkalmazva ajánlja neki maga a hatalom az átalános népszavazás képében. Csaknem lehetlennek tűnik föl radikálisabbnak lenni, magánál a császárnál. — Megkísérlé Gambetta, egyik legkitűnőbb szónoki tehetség, kimutatni, hogy a suffrage universelle nem illik más kormányformához, mint a republikanizmushoz. Ő az átalános szavazat híve, ezt bevallotta; de ezt csak köztársaságban — az ő ideálja szerinti kormányformában látja helyén. Minő ellenmondásba jött hát ő maga és párthívei az átalános szavazásra nézve, melynek elvét maguk is vallják ! — Mostani ellenzésök úgy tűnt fel, mint csupa ellenszenv, ellenséges indulat a császárság s á talán a monarchia ellen. Miután pedig az ellenzék képtelen volt meggátolni a népszavazás kihirdetését, sietett erős pártorganizáczió által az eseményekre , a szavazás eredményére kellő előkészületeket tenni. Múlt konferencziákat tartott a párt, héten nagy meghíván azokra a párisi és vidéki ellenzéki lapok szerkesztőit is. Eleinte sehogy sem tudtak megállapodni. Egy rész legjobbnak látta volna, hogy a párt merőben tartózkodjék a szavazástól, s oda hatni a népnél is, hogy a szavazási urnák üresen maradjanak. A másik rész úgy vélekedett, hogy szavazni és szavaztatni kell, de „nem“-mel. — Hosszas viták után végre az utóbbi lett határozattá, — bár korántsem egyértelműleg. Mert a határozat hozzáteszi, hogy a párt tagjainak fen van hagyva abbeli szabadsága is, hogy akár tartózkodás által akár más után, mely mindenki nézete szerint legalkalmasabb, a kormány szándékának meghiusítására működjenek. — Aránylag hamar föltalálta magát a párt az uj helyzetben, s most már nincs egyéb hátra, mint egy manifesztum kibocsátása, melyet legközelebbről várhatunk. Talán még nagyobb zavarba hozta a plebiscitum kérdése az Ollivier kormány híveit és pártolóit. Elvben ép úgy roszalja egy tekintélyes mint az ellenzéki rész az uj plebiscitumot, de azért opportunitásból kénytelen lesz „igen“-nel szavazni. Ellenkező esetben veszélyeztetve van nemcsak Ollivier s vele az eddigi vívmányok, hanem a talán a józan szabadság és talán a monarchia is. Sehol sem értik oly jól, mint Francziaországban, hogy forradalom és szabadság nem egyértelműek, sőt jelenleg gyakran pengetik a legkitűnőbb szónokok és írók, hogy a kettő egymásnak ellentéte és ellensége, — oly gyakran, hogy elfogadott jelszóvá lett. A jobboldal, s a balközép, mi együttvéve nagy többség lenne, meglehetősen egyetértett abban, miszerint a kormány helyesen tesz, vagy legalább megbocsátható neki, hogy ezúttal a népszavazáshoz folyamodik azon 1851-diki alkotmány módosításáért, melyet ugyancsak a nép szavazott meg. Ha csak enyiben állana minden , franczia mérsékeltek teljesen megnyugoszanak vala benne. Maga a kabinet is ennyiben még egyetértett. De a császár jóval túl ment a czélon. Azt fogadtató el a kabinet többségével és a szenátussal, hogy jövendőben is a törvényhozás szokott faktorai, t. i. népképviselet, a szenátus és a fejedelem együtt nincsenek felhatalmazva az alkotmány változtatására : ezen jogot a császár és a nép közvetlen szavazás által gyakorolja a törvényhozás minden más tényezőinek kikerülésével. Ezen kívánat, mely a parlamentáris alkotmányosság alapelveibe ütközik, okozta azt, hogy a minisztérium két tagja, kik a balközép emberei voltak. Buffet és Daru kiléptek. Hogy a zavar mily nagy lehet a valódi alkotmányos s épen azért forradalmat nem óhajtó táborban, bizonyítja a „Journal des Débats.“ Ezen lap, mely régóta Francziaország első rendű íróit és politikusait maga köré csoportosítva tizedeken keresztül a józan szabadság előharczosa volt, s mindig következetesen haladt a maga utján, ma már mintegy önmagával meghasonlott. — Egy lap sem tüntethetné föl élesebben az uj plebiscitum hátrányait veszélyeit és fölösleges voltát, mint ez; de ily értelmű czikkek mellett majd mindennap olvasunk benne egy enyhítő czikket vagy közleményt is, mely oda megy ki, hogy mindennek daczára Ollivier kabinetjét támogatni kell. Leközelebbről, húsvét első napján nevezett lap Prévost Paradolnak egy kárakoztató czikke mellett közzé teszi Matthieu jobbczentrumbeli képviselőnek egy fölhívását, melyben melegen ajánlja,hogy a baloldal példájára a szabadság hívei s forradalom ellenségei szintén egyesüljenek és szervezzék magukat, azon czélra, hogy a bekövetkezendő átalános szavazásnál a népet minél tömegesebb szavazásra buzdítsák. Ajánlja a jobboldal, jobbközép s balközép egyesülését s ezek közt minden pártárnyalat elenyésztét. Alig lehet benne kétség, hogy a mérsékeltek követni fogják a túlzók példáját az egyesülésben, melyre semmi sincs oly nagy befolyással, mint az ellenzék sürgölődése s a forradalomtól való félelem. Ily módon a plebisezitum ellen fog szavazni az átalános szavazat sok elvbeli barátja s viszont mellette szavazand sok, aki elvi ellensége. Ha a politikában csupán az elvek, a theoretikus igazságok, a rokon- és ellenszenvek dominálnának, mily könnyen eligazodhatnék mindenki benne! — De vannak kényszerítő viszonyok, van múlt, s mindenekfölött ott van a nemzet nagy tömege, melynek érdekei és fogalmai nemcsak számításba veendők, hanem azok döntik el a politika sorsát. Nekünk idegeneknek igen bajos egészen beletalálnunk magunkat a franczia nép gondolkodásába. Íme a népszavazások, melyek még mindig szabadságellenes czélra használtattak, s lényegükben ellenkeznek a valódi parliamentarismussal, Francziaországban a nemzet vérébe mentek át. A legintelligensebb részből is kevesen akadnak, kik elvben ellenségei volnának, csak tani alkalmazása módját roszalják. A mosmi pedig a tömeget illeti, nemcsak hiúságának hizeleg, hanem tradiczióvá lett oly korból, melyben Francziaország a külső dicsőség legmagasb fokára emelkedett, sőt egyenes szülöttje az az 1789-ki eszméknek, melyek a népsouverainitást hirdették. — Csakhogy egyszersmind ellentéte a suffrage universelle az akkori népsouverainitás gyakorlásának is, s lehet ellenszerévé is. Mert nem kell felejteni, hogy a legalkotmányosabb kormányforma mellett is van Francziaországban az uralkodón és a kamrákon kívül még egy hatalmasság, s ris népe, mely egymaga talán több ezerállamcsínyra képes, mint akár a reakczionárius uralkodók, akár a kamrák. Az átalános szavazat, mely majd minden más országban czéliránytalan, érthetetlen és káros lenne, Francziaországban egyfelől némileg a decentralizáczió szellemében gyakoroltatik,másfelől annyira kifejezője a franczia nemzet és birodalom egységének , hogy még a kolóniák is beléfoglaltatnak egész egyenjogúsággal. Sohasem kell felerjteni a franczia politikából — különösen a Napóleonokéból — hogy az mindig szorosan összekapcsoltnak tekintetik az európai politikával. A nemzet büszke világmissiójára. Tetszik neki az, ha egységével, hatalmával demonstrálhat. Emlékezzünk csak, mily nagy hatással volt az európai hatalmakra az I. és III. Napóleon által eddig rendezett népszavazás! — Valjon nem szól-e a mostaniból is egy rész a külső nemzeteknek s különösen Poroszországnak? Ezenkívül minden fonákságai mellett is a plebisezitum jelenlegi használatának van egy mély jelentősége, melylyel másutt nem dicsekedhetnék. Francziaországban annyi egymást fölváltott forradalom után az alkotmánynak s uralkodó háznak nincsen semmi legitim és hagyományos bázisa. Úgyszólván minden XIX-ik századbeli kormány kénytelen volt Rousseau tanát követni, amennyiben a primitiv természeti jogra, mint forrásra kellett visszamennie. A népszavazással a Napóleonok a legösrégibb jogalapra, a nép akaratára mentek visza. III. Napóleon a mostani népszavazást ha formára eltérőnek is, de lényegben olyannak tekintheti, mint Károly császár és Mária Terézia a pragmatika szankcziót. Azt mondja a nemzetnek, add meg családom öröködési jogát, s én megadom neked az alkotmányos szabadságot. A kettő együtt szankczionáltatik egyfelől az uralkodó, másfelől közvetlenül a nép által. A népszavazás eredménye, az alkotmányosság alapvonalai ép úgy felül fognak állani a közönséges törvényhozás diskussióin, mint a mi állami szerződésünk. A stabilitás meghonosítására tesznek kísérletet vele Francziaországban. Az uralkodó tapasztalásból tudván,mily kevéssé lehet bízni abba,hogy egy ellenséges kamra kezet fogván a párisi néppel nem lesz e elég erős megdönteni a népszavazás utján állandósított dynasztiát, — nem lévén meg a francziáknál az a dynasztikus érzelem kezességül, mely az angolnál s a többi régi európai nemzeteknél meg van, megnehezeti amaz eshetőséget az által, hogy kiköté a népszavazást jövendőre is, még pedig olyformán, hogy a nép megszavaztatásának joga egyedül a császár kezében marad. Egyéb nem hiányzik, mint az, hogy a császár is megfelelő garancziákat tudjon adni a nemzetnek, hogy ezen hatalmával vissza nem él. A mostani uralkodó nem szűnik meg a legőszintébb alkotmányos érzelmekről biztositni a népet. Hanem ez csak ideiglenes garanczia a legjobb esetben is. A praxis jóváteheti az igaságtalan törvényt, de a törvény magában mégis hiányos. Azonban nem szándékunk tüzetes kritikába bocsátkozni, s igen olcsó és könnyű rászalásunkat fejezni ki. Igyekezetünk csak az volt, hogy némileg bepillantsunk azon tőlünk oly idegen észjárásba, mely Francziaországban a mostani csodálatos helyzetet szülte. Egyszersmind kifejezzük reményünket, hogy a szabadság, a józan alkotmányosság ügye maradandóvá lesz Európa ezen egyik hangadó nemzeténél s Francziaország külső ellenségeinek semmi oka nem lesz a kárörömre. — Horvát Boldizsár igazságügyminiszter Csilagh László miniszteri tanácsos, Thaisz Elek pestvárosi főkapitány és Bogisits M. főbíró kíséretében ma délelőtt a pestvárosi összes börtönöket megvizsgálta — mint értesülünk — nem igen épületes dolgokkal találkozott. Ha fővárosunk börtöneiben rendről egyátalában szó lehetne úgy e tekintetben az első hely kétségkívül még leginkább a dologházat illetné; annyiról azonban a legrészletesebb vizsgálat után az igazságügyminiszter is bőven meggyőződött, hogy a fővárosi börtönök bármelyike is sokkal gyarlóbb állapotban van, mintsem a büntetés javító czéljának csak legtávolabbról is megfelelhetne. A legnagyobb baj kétségkívül a helyiség hiányában rejlik. A miniszter még oly börtönhelyiségre is akadt, melybe 69 fegyencz van összezsufolva, holott maga a helyiség csak 25 egyénre van berendezve, igy azután némelykor az is megesik, hogy ketten jutnak egy ágyba. A helyiség hiánya okozza azon nem kevésbé figyelemre méltó bajt is, hogy a tolonczok a már elitélt fegyenczekkel s nem egyszer 10—11 éves gyermekek kipróbált gonosztevőkkel együvé záratnak. Ehez járul, hogy a börtönökben a betegek számára kellő számú kórtermekről nem gondoskodtak. Ami pedig mindenek között talán a legbotrányosabb, az, hogy Magyarország fővárosa meglevő börtöneit is nem középületekben, de bérházakban helyezte el, s e börtönök legnagyobb részt földalattiak, úgyhogy ezekben a szellőztetésre gondolni is alig lehet, mi elég alapot nyújt az orvosok azon aggodalmára, hogy a fővárosi börtönök mai állapotukban könnyen epidémiát szülhetnek. Valóban, ha Pest városa széles autonóm jogkörének élvezetében nem tudott — mert feltenni sem tudjuk, hogy nem akart volna, — ily megrendítő bajokon segíteni, minden emberbarátnak óhajtania kell azon idő elérkeztét, midőn a kormány a börtönügy átvétele után czélszerű fegyház építésével mindezen bajokat gyökeresen orvosolhatja. Mint halljuk az igazságügyminiszter holnap Csillagh László miniszteri tanácsossal, és Márkus István fogalmazóval Váczra utazik, hogy az ottani fegyintézetben hasonlókép részletes vizsgálatot eszközöljön. = Lónyay Menyhért pénzügyminiszter, mint minket értesítenek, a közös pénzügyminiszteri tárczát május hó 2-án fogja átvenni. — Bécsi lapoknak távírják Pestről, hogy a legközelebbi napokban a külügyminiszteri mm kebelében Bécsben hosszabb értekezletek tartottak a Szerbiával kötendő államszerződés tárgyában. A külügyminisztérium részéről Püttlingen udv. tanácsos volt jelen; az osztrák kormányt Benoni min. tanácsos a magyart Vértesy és Csemeghy K. min. tanácsosok képviselték. A tanácskozás alapját a magyar igazságügyminiszter által kiküldött bizottságnak elaborátuma képezte ; az egymástól elütő felfogásból felmerülő differencziák kiegyenlítése után az értekezlet végre a magyar álláspontot fogadta el. A felsőház 1. évi április 25-én délelőtt 11 órakor ülést tart. A „REFORM“ TÁRCZÁJA Híres fösvények. Pausenbergerről, a néhány nap előtt elhunyt Harpagonról, még mindig beszélnek a pestiek. Emlegetik nyomorult életének vonásait, s szennyes ruházatát, koldus életmódját összevetik az élvezetlenül hátrahagyott kincsekkel; beszélnek végóráinak irtóztató magányáról, hol a halál angyala mellett még életének daemona, a fösvénység állott őrt, nem bocsátva be embert, ki a haldokló kincse után nyúlhatna. A balgát, ki ily életet élt és ily halált halt csak azért, hogy gyűlölt rokonai vagy a közönyös világ kincseket örököljön, ki ne nevetné! A kiolthatlan szenvedély, mely az élet minden vágyával, a halál minden rettegésével igy birkózott, kiben nem keltő borzadalmat ? És igy nevetés és borzalom között határozatlanul állunk az emberi lélek egy nagy tévedése előtt és hogy nevessük-e, vagy sirassuk-e az emberi gyarlóságot. Demokrit és Heraklit e régi pere eldöntetlenül marad. Azonban ne legyünk igazságtalanok nemünk iránt, s ne átalánosítsuk e szenvedélyt, mely hála a jó természetnek, az emberi tévedések között talán a legkivételesebb. Tán azért is vannak vele annyira megakadva az emberi szív legilletékesebb búvárai: a költők. Két nagy költőtől bírjuk a fösvény leghíresebb két példányát: Moliére-től és Shakspearetől; mindkettő vígjátékban dolgozta fel és — sajátságos ! — e két darabnak egyikét sem tekintheti a kritika igazi vígjátéknak, vagyis inkább vígjátéki alaknak, nem a két fösvényt, mert ezek sokkal megrendítőbbek, semhogy a nézőt egyszerűen csak megnevettessék; de mindkettőnek szenvedélye — borzalmas energiája mellett is — tárgyának kicsinyes és undorító voltánál fogva alkalmatlan a tragikum megrendítő hatására is. Shylockot illetőleg azt mondhatják ugyan, hogy nem a fösvénység teszi jelleme lővonását hanem a keresztény Antonio elleni gyűlölete, bár jól megfigyelve azt találjuk, hogy e gyűlölet is fösvénységével van indokolva, mert Shylock írz „uzsorás“ czim mellett azt is hányja föl Autonionak, hogy rontja a vásárt, valamint leánya elvesztése sem sajtol ki belőle annyi panaszt, mint a kincs, melyet magával vitt; de Harpagon örült fájdalma, midőn elásott aranyait nem találja; a nézőt akaratlanul is meginditó hymnus, melyet „szép aranyaira“ énekel, mélyebben hatnak lelkünkbe, mintsem a vígjátéknak hatnia szabad. És figyeljük meg jól, amit eddig nem igen láttunk kiemelve, hogy milyen kivételes Moliére c darabjában a költői igazságszolgáltatás. Minden vígjátéki szokás és törvény ellenében a hősön nem az a gyarlóság hoszulja meg magát, mely jellemének fő fogyatkozása, mert tudjuk, hogy Harpagon visszakapja ellopott pénzét és csak a menyasszonyt veszti el, oly vesztesség, melyért ő elég vigaszt talál aranyaiban. Mivel magyarázhatnók meg ezt, hacsak azzal nem, hogy Moliére nem merte alkalmazni a büntetés illő mértékét, mert amily megrenditően rajzolta hősének szenvedélyét, a pénz elvesztése okvetlenül, ha nem is tragikas, de tragikumszerü hatást gyakorolt volna és igy a vigjátékot teljesen tönkre tette volna. Hisszük, hogy e kis kitérést kimenti az olvasó előtt a humánus indok, mely bennünket reácsábitott: vénység — annak bebizonyítása t. i., hogy a fölmint szenvedély — nem tartozik a természetünkben rejlő eredendő bűnök közé; hogy az kivételes valami, meg nem nyitható az emberi szív rejtelmeihez szolgáló közös kulccsal, szóval különcz szenvedély, elfajulás, hasonló a természet azon szeszélyeihez, melyek olykor embert teremtenek állati attribútumokkal. Legjobban tűnnék föl ez, ha a fösvénység szenvedélyét azokkal hasonlítanók össze, melyek látszatra hozzá legrokonabbak. Csábító vállalat, melytől csak psychologiai tehetségünk , gyengesége riaszt vissza. Csak néhány futólagos megjegyzést engedünk meg magunknak. A legközönségesb, mert legközelebb fekvő fölfogás az, hogy a fösvénység szenvedélye (ismételjük e szót, mert a fukar a fösvények e gyengébb neme, sokkal elterjedtebb species) szenvedély tehát nem egyéb, mint az ember lényeegében rejlő önzés egyoldalú és magas fokra vitt kifejlése , pedig ha közelebb tekintjük, úgy találjuk, hogy semmitől sem áll távolabb a fukar, mint az önzéstől. Az önző is szereti a pénzt, de neki az nem czél, hanem eszköz. Nem is egyéb az közhelynél, hogy a „világ csak aranyt imád.“ A pénz hatalom, erő, képesség, mulatság, élvezet, gyakran dicsőség 8 ez az, mit benne az önzők, s mondhatjuk : az emberek szeretnek. A hatalmat, az élvezetet, mindent, mi a földi létet kellemessé teszi, mástól irigyelni s csak magának megszerezni: ez az önző törekvése. De mindezekből mit élvez a fösvény ? Neki a pénz nem hatalom, mellyel másokat ijeszt, hanem inkább saját féltő rettegésének tárgya; élvezete az, hogy kerüli az élvezetet; pénze nem hogy hiúságát szolgálná, de fő gondja az, hogy gazdagsága rejtve maradjon. Egész élete lemondás arról, mi embert örvendeztet, s e lemondást önzésnek neveznék ? E gondolatokat nemcsak a pesti Harpagon halála költötte fel bennünk, hanem egyik fejezete egyik nem rég megjelent német könyvnek. „Englische Characterbilder von Friedrich Althaus“ a könyv ezime, a fejezet pedig, melyből itt idézni fogunk : „Englische Geizhälse“ czimet visel. E fejezet bevezetésében a szerző — nézetünkkel némileg ellenkezőleg — természetünkben csirázónak mondja a fösvénységet s főargumentuma az, hogy a fösvények seregéhez a társadalom minden rétege, a legfelsőtől a legalsóig a maga kontingensét állítja. A milliomos és a koldus, a katona és a pap, nő és férfi egyaránt megérzi ugyanazon titokszerü szenvedély hatását, sőt fölkúszik ez koronás fők trónjára is és érezteti vele csábját s a méhében rejlő nemezist. Nem fogunk e fölfogás ellen itt síkra szállani, hanem beérve a fenebb olvasott futólagos megjegyzésekkel, szerzőnknek adjuk a szót annyival inkább, mert ő érdekesebben is használja, mint mi tehetnők, a mennyiben elmélkedések helyett példák elbeszélése képezi fejezetének tárgyát. E példák változatosságából különben reméljük, mit sem von le az hogy a könyv keretéhez képest csakis az angol életből vannak merítve. A „koronás“ fösvényeken kezdi Althaus, megjegyezvén, hogy ezeknek rangbeli és hatalmi állása természetesen némileg módosítja a szenvedély nyilvánulásának mérveit. A nyilvános fösvénységről az első Tudor s az első Györgyök voltak híresek. VII. Henrik, a hosworthi győző, alig erősítette meg trónját, máris mozgásba hozza a feudális törvények egész gépezetét, és egy sereg jogtudóst, feladót és inguisitort fizet azon kizárólagos czélból, hogy elkobzásokkal megtöltsék a királyi kincstárt. Őt utólérte a fösvények végzete : utódja szeretett passzarolni s a nép nem káröröm nélkül látta, mint tűntek el a fösvény kincsei sokkal gyorsabban, mint ahogy gyűjtöttek. I. György magánéletében volt fösvény. Beszélik, hogy nagyon drágálta az utazásokat Hannover és Anglia között és azért nem szállt meg soha a fogadókban, hanem éjjel is utazott és csak leváltás közben vett némi frissítőt a korcsmákból. II. és III. György is ily természetet mutattak, utóbbi annyira hogy egy ízben egy aranyat elejtvén, apródjával együtt órákig kereste s egy egész rakás tüzelőfát hordott szét, mig csak meg nem találták. Az angol nemesség köréből egyik leghiresebb fösvény John Elvves, ki 1713-ban született Londonban. Atyjától néhány százezer fontot (tehát ugyananyi millió forintot) örökölvén, még nagybátyjától nézett reá nagy vagyon. Hogy ennek ki nagy fösvény volt, meglessék, ő is a fösvényt játszotta, hogy a 3 milliónyi örökség elnyerése után valóban azzá legyen. Soha sem járt kocsin, azt mondván, hogy az ártana egészségének, de ha ingyen vették föl valami gadra. Különben lóháton szekérre, örömest elfoszokott utazni, lovát a pihenés órája alatt idegen réten legeltetvén, mig maga nehány keményre főtt tojással és egy darab kenyérrel csillapította éhségét. Pénzének nagy részével spekulált, de mohó nyelvágya gyakran et a legegyszerűbb üzleti szabályok iránt is vakká tévén, gyakran megkárosult. Legfőbb törekvése az volt, hogy szegénynek tartassék. Falusi laka mindig düledező félben volt, fösvénységét pedig oly undorító módon mutatta, hogy az egész környék szánalmas megvetésének tárgya lett. Gyakran látták őt, amint rongyos öltözetben járta be bérlőinek földjeit, összegyűjtve az elejtett kalászokat és az útszélen venyigét szedve tűzhelye számára. Ha látogatója volt, az istállóba lopózott, hogy elszedje a szénát, amit cselédje az idegen lovának adatott. Húst nem vett, hanem egy-egy birkát vágatott le saját nyájából, melyet aztán csak lassankint fogyasztott el, úgyhogy végre már alig lehetett élvezni; az volt aztán öröme, ha háznépe nem bírván legyőzni undorát, reá maradt minden. Egy napon egy nagyobb hal által elnyelt, de egészen meg nem emésztett halat evett meg, boldog mosollyal mondván : Ez aztán szerencse : két légy egy csapásra ért. Különben ez életmód mellett is nagy kort mégpedig jó egészségben, úgyhogy még két héttel halála előtt tizenkét angol mértföldet gyalogolt. Nem sokára lázas nyugtalanság fogta el. Éjjel, érthetlen szavakat mormogva, föl-fölkelt ágyából és görcsös sietséggel kereste pénzét. Végre le nem feküdt többé, hanem teljes öltözetben, bottal kezében aludt a karszékben. Emlékezete és eszmélete elhagyta, nem akart enni és meghalt 76 éves korában, fiának még azt mondván : „Remélem, eleget hagytam reád!“ Egy másik példát a papi rendből idéz a szerző. Tisztelendő Mr. Truemann Daventryből, kinek több plébániája után összesen 400 font évi jövedelme volt, halála után 50,000 font sterlinget hagyott hátra. Az ő fösvénysége tolvajlással járt. Beszélték róla, hogy lelki gyermekeit meglátogatván, útközben földeikről lopott, hogy a lopott jószágot megfőzhesse, a meglopottaktól egy darab szalonnát. koldult s emellett iparkodott ahoz, mit számára levágtak, bicskájával egy másik darabot metszeni. E másik darab szolgált neki aztán ürügyül, hogy másoktól ismét zöldséget kolduljon hozzá. Cooke Tamás, egy vagyonos czukrász, ki e század elején élt Londonban, folyton új terveket főzött és talált is, hogy csel által tegyen szert ingyen tartásra. Leggyakoribb fogása az volt,hogy egy-egy ház előtt ájulást vagy görcsöt tettetett s ha befogadták, eleinte visszautasított minden ételt, később rávetette magát egy kis étkezésre, utóbb aztán maga is kért hozzá még valamit s lehetőleg ott maradt vacsorára is. Ily módon jó kerek hasra tett szert, mely előnyösen megkülönböztette a fösvények szokásos alakjától.