Reform, 1870. április (2. évfolyam, 107-135. szám)

1870-04-20 / 126. szám

^LŐFIZETÉSI fölhívás „REFOR­M“­Külön kedvezmény: ív­b­ől tÄtoomolx. A szerzetes uralma^^^ czimü két kötetes regénye. Előfizetési föltételek: A lapra, Garibaldi regényével együtt 1870. ápr. 1-tül háromnegyedévre 13 frt 50 kr.; — félévre 9 frt.; — negyedévre 4 frt 50 kr. Garibaldi re­gényére külön 4 frt. (Bolti ára magasabb lesz.) Az előfizetési összeget bérmentve, úgy a hirdetése­ket a jIREFORM“ kiadóhivatalába, Pest két­ sas utcza 14 sz. alá kérjük küldeni. — Helyben Ráth Mór könyvkereskedése is elfogad előfizetése­ket. A regény ápril hó folyamában fog az előfize­tőknek átadatni. I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségh­ez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Kétsas-utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadá­s körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. 136. szám. egész évre fél évre Csütörtök, április 21. ISIO. Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva 18 frt . kr. Negyed évre . 4 frt 50 fcr. 9 fr — » Egy hóra . . 1 , 50 „ Hirdetmények dija: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt-téri petit­sor 25 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM „Három őszinte szó.“ Ezen czim alatt jelent meg egy kis röpirat, mely eredetiségénél fogva megérdemli, hogy olva­sóinkkal megismertesük. A röpiratnak nemcsak szerzője nincsen megnevezve, de még a nyomda neve is elhallgattatik, a­melyben nyomatott a rövid három czikkre oszló művecske. Annál furcsább azután ezen jól őrzött anonymitás mellett, hogy a czimlapon motto gyanánt Alkibiades híres mondása figurái : „üss, csak hallgass meg.“ Való igaz, hogy a m­űvecske szerzője oly dolgokat mond, melyeket saját neve alatt minden reserva nélkül aligha lenne kedve hirdetni, provokál oly ellenfeleket, kik — ha az anonymitás „Tarn-kappe“-ja nem védené, ugyancsak — ütnék őt. így p. o., ha­ az illető zsournaliszta volna, kétségkivül kiközösittetnék; ha képviselő volna, gyávasággal vádolt „tisztelt kép­viselőtársai “-val s választó közönségének „söp­­redék“-ével egyaránt meggyűlne a baja; ha a deák­párt beirt tagja­, ha az ellenzéké volna, kegyet­lenül kiíratnék és proskribáltatnék mindenféle módon. Mert mindezeknek mond több-keveseb­b gorombaságot, ami nem mindig egy az igazsággal. Azért a „tomé [kr­uxovs féle felh­í­vást nem ves­szí­k komolyan, nem is kutatjuk, ki azon telek gazdája, melyen a bátor szó termett, konstatáljuk, hogy — noha veszély nélkül — de bátor, s noha kissé reakczionárius, de még nincs eldöntve, hogy mindenben téved. Itt következik a röpirat ismertetése. Pest, április 20. Francziaország a husvétot a legnagyobb zavarban érte meg. Külsőleg a békét nem háborítja senki, de annál nagyobb a nyug­talanság a lelkekben. Az új meglépés, me­lyet Napóleon és Ollivier készített Franczia­­országnak, a legnagyobb próbára teszi a pártok sorakozásbeli képességét.­­ És ezen képesség, melynek politikában és csatákban oly fényes bizonyítványait adta a nagy franczia nemzet minden időben, már­is félreismerhetlen jelekben mutatk­ozik. Eleinte a republikánus s más rokon árnyalatú ellenzék mint egy véletlenül kö­zéje esett bomba szétpattanására nem tudta, mihez fogjon. A demokratizmust­ és köz­­társasági elvet a legszélsőig alkalmazva ajánlja neki maga a hatalom az átalános népszavazás képében. Csaknem lehetlennek tűnik föl radikálisabbnak lenni, magánál a császárnál. — Megkísérlé Gambetta, egyik legkitűnőbb szónoki tehetség, kimutatni, hogy a suffrage universelle nem illik más kormány­formához, mint a republikanizm­us­­hoz. Ő az átalános szavazat híve, ezt be­vallotta; de ezt csak köztársaságban — az ő ideálja szerinti kormányformában látja helyén. Minő ellenmondásba jött hát ő maga és párthívei az átalános szavazásra nézve, melynek elvét maguk is vallják ! — Mostani ellenzésök úgy tűnt fel, mint csupa ellenszenv, ellenséges indulat a csá­szárság s á talán a monarchia ellen. Miután pedig az ellenzék képtelen volt meggátolni a népszavazás kihirdetését, sietett erős pártorganizáczió által az ese­ményekre , a szavazás eredményére kellő előkészületeket tenni. Múlt konferencziákat tartott a párt, héten nagy meghíván azokra a párisi és vidéki ellenzéki lapok szerkesztőit is. Eleinte sehogy sem tudtak megállapodni. Egy rész legjobbnak látta volna, hogy a párt merőben tartózkodjék a szavazástól, s oda hatni a népnél is, hogy a szavazási urnák üresen maradjanak. A másik rész úgy vélekedett, hogy szavazni és szavaztatni kell, de „nem“-mel. — Hosszas viták után végre az utóbbi lett határozattá, — bár korántsem egyértel­­műleg. Mert­ a határozat hozzá­teszi, hogy a párt tagjainak fen van hagyva abbeli szabadsága is, hogy akár tartózkodás által akár más után, mely mindenki nézete sze­rint legalkalmasabb, a kormány szándéká­nak meghiusítására működjenek. — Arány­lag hamar föltalálta magát a párt az uj helyzetben, s most már nincs egyéb hátra, mint egy manifesztum kibocsátása, melyet legközelebbről várhatunk. Talán még nagyobb zavarba hozta a plebiscitum kérdése az Ollivier kormány hí­veit és pártolóit. Elvben ép úgy roszalja egy tekintélyes mint az ellenzéki rész az uj plebiscitumot, de azért opportunitásból kénytelen lesz „igen“-nel szavazni. Ellen­kező esetben veszélyeztetve van nemcsak Ollivier s vele az eddigi vívmányok, hanem a talán a józan szabadság és talán a mo­narchia is. Sehol sem értik oly jól, mint Francziaországban, hogy forradalom és sza­badság nem egyértelműek, sőt jelenleg gyakran pengetik a legkitűnőbb szónokok és írók, hogy a kettő egymásnak ellentéte és ellensége, — oly gyakran, hogy elfoga­dott jelszóvá lett. A jobboldal, s a balközép, mi együtt­véve nagy többség lenne, meglehetősen egyetértett abban, miszerint a kormány helyesen tesz, vagy legalább megbocsátható neki, hogy ezúttal a népszavazáshoz folya­modik azon 1851-diki alkotmány módosí­tásáért, melyet ugyancsak a nép szavazott meg. Ha csak enyiben állana minden , franczia mérsékeltek teljesen megnyugosz­­a­nak vala benne. Maga a kabinet is ennyi­ben még egyetértett. De a császár jóval túl ment a czélon. Azt fogadtató el a kabinet többségével és a szenátussal, hogy jövendőben is a törvényhozás szokott fak­torai, t. i. népképviselet, a szenátus és a fejedelem együtt nincsenek felhatalmazva az alkotmány változtatására : ezen jogot a császár és a nép közvetlen szavazás által gyakorolja a törvényhozás minden más tényezőinek kikerülésével. Ezen kívánat, mely a parlamentáris alkotmányosság alap­elveibe ütközik, okozta azt, hogy a minisz­térium két tagja, kik a balközép emberei voltak. Buffet és Daru kiléptek. Hogy a zavar mily nagy lehet a valódi alkotmá­nyos s épen azért forradalmat nem óhajtó táborban, bizonyítja a „Journal des Débats.“ Ezen lap, mely régóta Francziaország első rendű íróit és politikusait maga köré cso­portosítva tizedeken keresztül a józan sza­badság előharczosa volt, s mindig követ­kezetesen haladt a maga utján, ma már mintegy önmagával meghasonlott. — Egy lap sem tüntethetné föl élesebben az uj plebiscitum hátrányait veszélyeit és fölös­leges voltát, mint ez; de ily értelmű czik­­kek mellett majd mindennap olvasunk benne egy enyhítő czikket vagy közleményt is, mely oda megy ki, hogy mindennek daczára Ollivier kabinetjét támogatni kell. Leközelebbről, húsvét első napján nevezett lap Prévost Paradolnak egy kár­a­koztató czikke mellett közzé teszi Matthieu jobbczentrumbeli képviselőnek egy fölhí­vását, melyben melegen ajánlja,hogy a balol­dal példájára a szabadság h­ívei s forradalom ellenségei szintén egyesüljenek és szervez­zék magukat, azon czélra, hogy a bekövet­kezendő átalános szavazásnál a népet minél tömegesebb szavazásra buzdítsák. Ajánlja a jobboldal, jobbközép s balközép egyesülését s ezek közt minden pártárnyalat elenyésztét. Alig lehet benne kétség, hogy a mér­sékeltek követni fogják a túlzók példáját az egyesülésben, melyre semmi sincs oly nagy befolyással, mint az ellenzék sürgölődése s a forradalomtól való félelem. Ily módon a plebisezitum ellen fog szavazni az átalános szavazat sok elvbeli barátja s viszont mel­lette szavazand sok, a­ki elvi ellensége. Ha a politikában csupán az elvek, a theoretikus igazságok, a rokon- és ellen­szenvek dominálnának, mily könnyen eliga­zodhatnék mindenki benne! — De vannak kényszerítő viszonyok, van múlt, s minde­­nekfölött ott van a nemzet nagy tömege, melynek érdekei és fogalmai nemcsak szá­mításba veendők, hanem azok döntik el a politika sorsát. Nekünk idegeneknek igen bajos egé­szen bele­találnunk magunkat a franczia nép gondolkodásába. Íme a népszavazások, melyek még mindig szabadságellenes czélra használtattak, s lényegükben ellenkeznek a valódi parliamentarismussal, Francziaország­­ban a nemzet vérébe mentek át. A legin­telligensebb részből is kevesen akadnak, kik elvben ellenségei volnának, csak tani alkalmazása módját roszalják. A mos­mi pedig a tömeget illeti, nemcsak hiúságá­nak hizeleg, hanem tradiczióvá lett oly korból, melyben Francziaország a külső di­csőség legmagasb fokára emelkedett, sőt egyenes szülöttje az az 1789-ki eszméknek, melyek a népsouverainitást hirdették. — Csakhogy egyszersmind ellentéte a suffrage universelle az akkori népsouverainitás gya­korlásának is, s lehet ellenszerévé is. Mert nem kell felejteni, hogy a legalkotmányo­sabb kormányforma mellett is van Fran­cziaországban az uralkodón és a kamrákon kívül még egy hatalmasság, s ris népe, mely egymaga talán több ez­er­­állam­­csínyra képes, mint akár a reakczionárius uralkodók, akár a kamrák. Az átalános szavazat, mely majd minden más országban czéliránytalan, érthetetlen és káros lenne, Francziaországban egyfelől némileg a de­­c­entralizáczió szellemében gyakoroltatik,más­felől annyira kifejezője a franczia nemzet és birodalom egységének , hogy még a kolóniák is beléfoglaltatnak egész egyenjo­gúsággal. Sohasem kell felerjteni a franczia po­litikából — különösen a Napóleonokéból — hogy az mindig szorosan összekapcsolt­nak tekintetik az európai politikával. A nemzet büszke világmissiójára. Tetszik ne­ki az, ha egységével, hatalmával demon­strálhat. Emlékezzünk csak, mily nagy ha­tással volt az európai hatalmakra az I. és III. Napóleon által eddig rendezett nép­sza­­vazás! — Valjon nem szól-e a mostani­ból is egy rész a külső nemzeteknek s kü­lönösen Poroszországnak­? Ezenkívül minden fonákságai mellett is a plebisezitum jelenlegi használatának van egy mély jelentősége, melylyel másutt nem dicsekedhetnék. Francziaországban an­­­nyi egymást fölváltott forradalom után az alkotmánynak s uralkodó háznak nincsen semmi legitim és hagyományos bázisa. Úgyszólván minden XIX-ik századbeli kormány kénytelen volt Rousseau tanát kö­vetni, amennyiben a primitiv természeti jogra, mint forrásra kellett visszamennie. A népszavazással a Napóleonok a leg­ösrégibb jogalapra, a nép akaratára men­tek visza. III. Napóleon a mostani népszavazást ha formára eltérőnek is, de lényegben olyan­nak tekintheti, mint Károly császár és Mária Terézia a pragmatika szankcziót. Azt mondja a nemzetnek, add meg családom öröködési jogát, s én megadom neked az alkotmányos szabadságot. A kettő együtt szankczionáltatik egyfelől az uralkodó, más­felől közvetlenül a nép által. A népszava­zás eredménye, az alkotmányosság alapvo­nalai ép úgy felül fognak állani a közönsé­ges törvényhozás diskussióin, mint a mi ál­lami szerződésünk. A stabilitás meghono­sítására tesznek kísérletet vele Francziaor­szágban. Az uralkodó tapasztalásból tudván,mily kevéssé lehet bízni abba,hogy egy ellenséges kamra kezet fogván a párisi néppel nem lesz e elég erős megdönteni a népszavazás utján állandósított dynasztiát, — nem lé­vén meg a francziáknál az a dynasztikus érzelem kezességül, mely az angolnál s a többi régi európai nemzeteknél meg van, megnehezeti amaz eshetőséget az által, hogy kiköté a népszavazást jövendőre is, még pedig olyformán, hogy a nép meg­­szava­ztatásának joga egyedül a császár ke­zében marad. Egyéb nem hiányzik, mint az, hogy a császár is megfelelő garancziá­­kat tudjon adni a nemzetnek, hogy ezen hatalmával vissza nem él. A mostani ural­kodó nem szűnik meg a legőszintébb alkot­mányos érzelmekről biztositni a népet. Ha­nem ez csak ideiglenes garanczia a legjobb esetben is. A praxis jóváteheti az igaság­­talan törvényt, de a törvény magában mégis hiányos. Azonban nem szándékunk tüzetes kri­tikába bocsátkozni, s igen olcsó és könnyű rászalásunkat fejezni ki. Igyekezetünk csak az volt, hogy némileg bepillantsunk azon tőlünk oly idegen észjárásba, mely Fran­cziaországban a mostani csodálatos helyze­tet szülte. Egyszersmind kifejezzük remé­nyünket, hogy a szabadság, a józan alkot­mányosság ügye maradandóvá lesz Európa ezen egyik hangadó nemzeténél s Franczia­­ország külső ellenségeinek semmi oka nem lesz a kárörömre. — H­­o­r­v­á­t Boldizsár igazságügyminisz­ter C­s­i­l­a­g­h László miniszteri tanácsos, T­h­­a­i­s­z Elek pestvárosi főkapitány és Bogi­sits M. fő­bíró kíséretében ma délelőtt a pestvárosi ös­szes börtönöket megvizsgálta — mint értesülünk — nem igen épületes dolgokkal találkozott. Ha fővá­rosunk börtöneiben rendről egyátalában szó lehetne úgy e tekintetben az első hely kétségkívül még leg­inkább a dologházat illetné; annyiról azonban a legrészletesebb vizsgálat után az igazságügymi­niszter is bőven meggyőződött, hogy a fővárosi börtönök bármelyike is sokkal gyarlóbb állapotban van, mintsem a büntetés javító czéljának csak leg­távolabbról is megfelelhetne. A legnagyobb baj kétségkívül a helyiség hiányában rejlik. A minisz­ter még oly börtönhelyiségre is akadt, melybe 69 fegyencz van ös­szezsufolva, holott maga a helyi­ség csak 25 egyénre van berendezve, igy azután némelykor az is megesik, hogy ketten jutnak egy ágyba. A helyiség hiánya okozza azon nem kevés­bé figyelemre méltó bajt is, hogy a tolonczok a már elitélt fegyenczekkel s nem egyszer 10—11 éves gyermekek kipróbált gonosztevőkkel együvé záratnak. Ehez járul, hogy a börtönökben a betegek számára kellő számú kórtermekről nem gon­doskodtak. A­mi pedig mindenek között talán a legbotrányosabb, az, hogy Magyarország fővárosa meglevő börtöneit is nem középületekben, de bér­­házakban helyezte el, s e börtönök legnagyobb részt földalattiak, úgyhogy ezekben a szellőztetésre gondolni is alig lehet, mi elég alapot nyújt az orvosok azon aggodalmára, hogy a fővárosi börtö­nök mai­ állapotukban könnyen epidémiát szülhet­nek. Valóban, h­a Pest városa széles autonóm jog­körének élvezetében nem tudott — mert feltenni sem tudjuk, hogy nem akart volna, — ily meg­rendítő bajokon segíteni, minden emberbarátnak óhajtania kell azon idő elérkeztét, midőn a kor­mány a börtönügy átvétele után czélszerű fegyház építésével mindezen bajokat gyökeresen orvosol­­h­atja. Mint halljuk az igazságügyminiszter holnap Csillagh László miniszteri tanácsossal, és Már­kus István fogalmazóval Váczra utazik, hogy az ottani fegyintézetben hasonlókép részletes vizsgála­tot eszközöljön. = Lónyay Menyhért pénzügyminiszter, mint minket értesítenek, a közös pénzü­gymini­szteri tárczát május hó 2-án fogja átvenni. — Bécsi lapoknak távírják Pestről, hogy a legközelebbi napokban a külügymini­szteri mm kebe­lében Bécsben hosszabb értekezletek tartottak a Szerbiával kötendő államszerződés tárgyában. A külügyminisztérium részéről Püttlingen udv. tanácsos volt jelen; az osztrák kormányt Benoni min. tanácsos a magyart V­é­r­t­e­s­y és C­s­e­m­e­g­h­­y K. min. tanácsosok képviselték. A tanácskozás alapját a magyar igazságügyminiszter által kikül­dött bizottságnak elaborátuma képezte ; az egy­mástól elütő felfogásból felmerülő differencziák ki­egyenlítése után az értekezlet végre a magyar álláspontot fogadta el.­­ A felsőház 1. évi ápril­is 25-én délelőtt 11 órakor ülést tart. A „REFORM“ TÁRCZÁJA Híres fösvények. Pausenbergerről, a néhány nap előtt elhunyt Harpagonról, még mindig beszélnek a pestiek. Em­legetik nyomorult életének vonásait, s szennyes ruházatát, koldus életmódját összevetik az élve­zetlenül hátrahagyott kincsekkel; beszélnek vég­óráinak irtóztató magányáról, hol a halál angyala mellett még életének daemona, a fösvénység állott őrt, nem bocsátva be embert, ki a haldokló kin­cse után nyúlhatna. A balgát, ki ily életet élt és ily halált halt csak azért, hogy gyűlölt rokonai vagy a közönyös világ kincseket örököljön, ki ne nevetné! A kiolthatlan szenvedély, mely az élet minden vágyával, a halál minden rettegésével igy birkózott, kiben nem keltő borzadalmat ? És igy nevetés és borzalom között határozatlanul állunk az emberi lélek egy nagy tévedése előtt és hogy nevessük-e, vagy sirassuk-e az emberi gyarlóságot. Demokrit és Heraklit e régi pere eldöntetlenül marad. Azonban ne legyünk igazságtalanok nemünk iránt, s ne átalánosítsuk e szenvedélyt, mely hála a jó természetnek, az emberi tévedések között ta­lán a legkivételesebb. Tán azért is vannak vele annyira megakadva az emberi szív legilletékesebb búvárai: a költők. Két nagy költőtől bírjuk a fösvény legh­íre­­sebb két példányát: Moliére-től és Shak­spearetől; mindkettő vígjáték­ban dolgozta fel és — sa­játságos ! — e két darabnak egyikét sem tekint­heti a kritika igazi vígjátéknak, vagyis inkább vígjátéki alaknak, nem a két fösvényt, mert ezek sokkal megrendítőbbek, semhogy a nézőt egysze­rűen csak megnevettessék; de mindkettőnek szen­vedélye — borzalmas energiája mellett is — tár­gyának kicsinyes és undorító voltánál fogva alkal­matlan a tragikum megrendítő hatására is. Shylockot illetőleg azt mondhatják ugyan, hogy nem a fösvénység teszi jelleme lővonását hanem a keresztény Antonio elleni gyűlölete, bár jól megfigyelve azt találjuk, hogy e gyűlölet is fösvénységével van indokolva, mert Shylock írz „uzsorás“ czim mellett azt is hányja föl Autonio­­nak, hogy rontja a vásárt, valamint leánya elvesz­tése sem sajtol ki belőle annyi panaszt, mint a kincs, melyet magával vitt; de Harpagon örült fáj­dalma, midőn elásott aranyait nem találja; a né­zőt akaratlanul is meginditó hymnus, melyet „szép aranyaira“ énekel, mélyebben hatnak lelkünkbe, mintsem a vígjátéknak hatnia szabad. És figyel­jük meg jól, a­mit eddig nem igen láttunk ki­emelve, hogy milyen kivételes Moliére c darabjá­ban a költői igazságszolgáltatás. Minden vígjátéki szokás és törvény ellenében a hősön nem az a gyarlóság hoszulja meg magát, mely jellemé­nek fő fogyatkozása, mert tudjuk, hogy Harpagon visszakapja ellopott pénzét és csak a menyas­­­szonyt veszti el, oly vesztesség, melyért ő elég vigaszt talál aranyaiban. Mivel m­agyarázhatnók meg ezt, hacsak azzal nem, hogy Moliére nem merte alkalmazni a büntetés illő mértékét, mert a­mily megrenditően rajzolta hősének szenvedé­lyét, a p­énz elvesztése okvetlenül, ha nem is tra­­gikas, de tragikumszerü hatást gyakorolt volna és igy a vigjátékot teljesen tönkre tette volna. His­szük, hogy e kis kitérést kimenti az ol­vasó előtt a humánus indok, mely bennünket reá­­csábitott: vénység — annak bebizonyítása t. i., hogy a föl­mint szenvedély — nem tartozik a természetünkben rejlő eredendő bűnök közé; hogy az kivételes valami, meg nem nyitható az emberi­­ szív rejtelmeihez szolgáló közös kulc­csal, szóval különcz­ szenvedély, elfajulás, hasonló a természet azon szeszélyeihez, melyek olykor embert terem­tenek állati attribútumokkal. Legjobban tűnnék föl ez, ha a fösvénység szenvedélyét azokkal hasonlítanók össze, melyek látszatra hozzá legrokonabbak. Csábító vállalat, melytől csak psychologiai tehetségünk , gyenge­sége riaszt vissza. Csak néhány futólagos megjegy­zést engedünk meg magunknak. A legközönségesb, mert legközelebb fekvő fölfogás az, hogy a fösvénység szenvedélye (ismételjük e szót, mert a fukar a fösvények e gyengébb neme, sokkal elterjedtebb species) szenvedély tehát nem egyéb, mint az ember lénye­e­gében rejlő önzés egyoldalú és magas fokra vitt kifejlése , pedig ha közelebb tekintjük, úgy talál­juk, hogy semmitől sem áll távolabb a fukar, mint az önzéstől. Az önző is szereti a pénzt, de neki az nem czél, hanem eszköz. Nem is egyéb az köz­helynél, hogy a „világ csak aranyt imád.“ A pénz hatalom, erő, képesség, mulatság, élvezet, gyakran dicsőség 8 ez az, mit benne az önzők, s mondhat­juk : az emberek szeretnek. A hatalmat, az élve­zetet, mindent, mi a földi létet kellemessé teszi, mástól irigyelni s csak magának megszerezni: ez az önző törekvése. De mindezekből mit élvez a fösvény ? Neki a pénz nem hatalom, mel­lyel má­sokat ijeszt, hanem inkább saját féltő rettegésének tárgya; élvezete az, hogy kerüli az élvezetet; pénze nem hogy hiúságát szolgálná, de fő gondja az, hogy gazdagsága rejtve maradjon. Egész élete lemondás arról, mi embert örvendeztet, s e lemon­dást önzésnek neveznék ? E gondolatokat nemcsak a pesti Harpagon halála költötte fel bennünk, hanem egyik fejezete egyik nem rég megjelent német könyvnek. „Eng­lische Characterbilder von Friedrich Althaus“ a könyv ezime, a fejezet pedig, melyből itt idézni fogunk : „Englische Geizhälse“ czimet visel. E fe­jezet bevezetésében a szerző — nézetünkkel né­mileg ellenkezőleg — természetünkben csirázónak mondja a fösvénységet s főargumentuma az, hogy a fösvények seregéhez a társadalom minden rétege, a legfelsőtől a legalsóig a maga kontingensét ál­lítja. A milliomos és a koldus, a katona és a pap, nő és férfi egyaránt megérzi ugyanazon titokszerü szenvedély hatását, sőt fölkúszik ez koronás fők trónjára is és érezteti vele csábját s a méhében rejlő nemezist. Nem fogunk e fölfogás ellen itt síkra szál­­lani, hanem beérve a fenebb olvasott futólagos megjegyzésekkel, szerzőnknek adjuk a szót annyival inkább, mert ő érdekesebben is hasz­nálja, mint mi tehetnők, a mennyiben elmél­kedések helyett példák elbeszélése képezi fe­jezetének tárgyát. E példák változatosságából kü­lönben reméljük, mit sem von le az hogy a könyv keretéhez képest csakis az angol életből vannak merítve. A „koronás“ fösvényeken kezdi Althaus, megjegyezvén, hogy ezeknek rangbeli és hatalmi állása természetesen némileg módosítja a szenve­dély nyilvánulásának mérveit. A nyilvános fösvénységről az első Tudor s az első Györgyök voltak híresek. VII. Henrik, a hosworthi győző, alig erősítette meg trónját, már­is mozgásba h­ozza a feudális törvények egész gé­pezetét, és egy sereg jogtudóst, feladót és ingui­­sitort fizet azon kizárólagos czélb­ól, hogy elkob­zásokkal megtöltsék a királyi kincstárt. Őt utólérte a fösvények végzete : utódja szeretett pa­ss­zarolni s a nép nem káröröm nélkül látta, mint tűntek el a fösvény kincsei sokkal gyorsabban, mint a­hogy gyű­jtöttek. I. György magánéletében volt fösvény. Be­szélik, hogy nagyon drágálta az utazásokat Han­nover és Anglia között és azért nem szállt meg soha a fogadókban, hanem éjjel is utazott és csak leváltás közben vett némi frissítőt a korcsmákból. II. és III. György is ily természetet mutat­tak, utóbbi annyira hogy egy ízben egy aranyat elejtvén, apródjával együtt órákig kereste s egy egész rakás tüzelőfát hordott szét, mig csak meg nem találták. Az angol nemesség köréből egyik leghire­­sebb fösvény John Elvves, ki 1713-ban született Londonban. Atyjától néhány százezer fontot (tehát ugyananyi millió forintot) örökölvén, még nagy­bátyjától nézett reá nagy vagyon. Hogy ennek ki nagy fösvény v­olt, meglessék, ő is a fösvényt játszotta, hogy a 3 milliónyi örökség elnyerése után valóban azzá legyen. Soha sem járt kocsin, azt mondván, hogy az ártana egészségének, de ha ingyen vették föl valami gadra. Különben lóháton szekérre, örömest elfo­szokott utazni, lovát a pihenés órája alatt idegen réten legeltetvén, mig maga nehány keményre főtt tojással és egy darab kenyérrel csillapította éhségét. Pénzének nagy ré­szével spekulált, de mohó nyelvágya gyakran et a legegyszerűbb üzleti szabályok iránt is vakká tévén, gyakran megkárosult. Legfőbb törekvése az volt, hogy szegénynek tartassék. Falusi la­ka mindig düledező félben volt, fösvénységét pedig oly undorító módon mutatta, hogy az egész környék szánalmas megvetésének tárgya lett. Gyakran látták őt, a­mint rongyos öltözetben járta be bérlőinek földjeit, összegyűjtve az elejtett kalá­szokat és az útszélen venyigét szedve tűzhelye számára. Ha látogatója volt, az istállóba lopózott, hogy elszedje a szénát, a­mit cselédje az idegen lovának adatott. Húst nem vett, hanem egy-egy birkát vágatott le saját nyájából, melyet aztán csak lassankint fogyasztott el, úgyhogy végre már alig lehetett élvezni; az volt aztán öröme, ha h­áznépe nem bírván legyőzni undorát, reá maradt minden. Egy napon egy nagyobb hal által el­nyelt, de egészen meg nem emésztett halat evett meg, boldog mosol­lyal mondván : Ez aztán sze­rencse : két légy egy csapásra­ ért. Különben ez életmód­ mellett is nagy kort még­pedig jó egészségben, úgyhogy még két héttel halála előtt tizenkét angol mértföldet gyalogolt. Nem sokára lázas nyugtalanság fogta el. Éjjel, érthetlen­ szavakat mormogva, föl-fölkelt ágyából és görcsös sietséggel kereste pénzét. Végre le nem feküdt többé, hanem teljes öltözet­ben, bottal kezében aludt a karszékben. Emlé­kezete és eszmélete elh­agyta, nem akart enni és meghalt 76 éves korában, fiának még azt mondván : „Remélem, eleget hagytam reád!“ Egy másik példát a papi rendből idéz a szerző. Tisztelendő Mr. Truemann Daventryből, kinek több plébániája után összesen 400 font évi jövedelme volt, halála után 50,000 font sterlinget h­agyott hátra. Az ő fösvénysége tolvajlással járt. Beszélték róla, hogy lelki gyermekeit meglátogat­ván, útközben földeikről lopott, hogy a lopott jó­szágot megfőzhesse, a meglopottaktól egy darab szalonnát. koldult s emellett iparkodott ahoz, mit számára levágtak, bicskájával egy másik darabot metszeni. E másik darab szolgált neki aztán ürü­gyül, hogy másoktól ismét zöldséget kolduljon hozzá. Cooke Tamás, egy vagyonos czukrász, ki e század elején élt Londonban, folyton új terveket főzött és talált is, hogy csel által tegyen szert ingyen tartásra. Leggyakoribb fogása az volt,hogy egy-egy ház előtt ájulást vagy görcsöt tettetett s ha befogadták, eleinte visszautasított minden ételt, később rávetette magát egy kis étkezésre, utóbb aztán maga is kért hozzá még valamit s lehetőleg ott maradt vacsorára is. Ily módon jó kerek hasra tett szert, mely előnyösen megkülönböztette a fös­vények szokásos alakjától.

Next