Reform, 1870. május (2. évfolyam, 136-166. szám)

1870-05-26 / 161. szám

161. szám. Csütörtök» B­ájus 26. ISTO. Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva 18 frt — kr. j Negyed évre . 4 frt 50 kr 9 » — » I Egy hóra . . 1 , 50 „ Hirdetmények di­ja: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt­ téri petit­sor 25 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM elfész évre fél évre I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főnt, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. K­iadó-h­ivatal: Ráth Mór könyvkereskedésében régi szinháztér 5. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Pest, május 25. Azt his­szük, olvasóink azon figyelem­ben részesítették Hazay Ernő urnak e lap szerkesztőjéhez intézett czikkeit, mely nem­csak a tárgy fontosságát, hanem a czikk­­író elismert publiczisztikai képességét is megilleti. Hazay úr nincs megelégedve a megyerendezési törvényjavaslattal, sőt azt egyenesen vészthozónak tartja , elég ok arra, hogy mi, kik azt átalánosságban el­fogadhatónak véljük, replika nélkül ne hagyjuk a szívesen közlött ellenvéleményt. Az ő kifogásait, bár a javaslat sok és különféle részeire vonatkoznak, két szem­pontba foglalhatjuk össze : tisztelt barátunk egyfelől fél a megyétől, másfelől félti a megyét. Fél a megyétől, midőn a bizottmány félig virilis, félig választott tagjairól azt mondja, hogy a törvényjavaslat részben megengedvén a legtöbb adót fizetők sze­mélyes részvétét, „a többieket k­i­s­z­o­l­­gáltatta a képviseleti rendszernek.“ Igaz, hogy ezt a demokratikus elv nevé­ben mondja, óhajtván, hogy „engedjék át a bizottságok alkotását egészen képviseleti rendszernek“, de hogy e rend­­­szer irránt a megyéket illetőleg ő sincs na­gyobb bizalommal, mint a törvényjavaslat alkotói, bizonyítja azon hozzátétele, hogy a választhatóságra külön qvalifiká­­cziót kíván, még­pedig vagy 50 frtnyi adóminimumot, vagy diplomát. Világos, hogy ez elvileg korrektebb, mint a törvényjavaslat rendelkezése, hogy a demokrác­ia elvének jobban felel meg, mint a félig személyes, félig képviseleti ön­­kormányzat , de szintoly világos az is, hogy a választás elvét annyira megszorítja, mi­szerint a népképviselet azon nemétől, me­lyet az 1848-ik év megalapított, s mely országos alkotmányunk alapját képezi, óriási visszalépést jelent. Beismerjük, hogy ez kultúrai, társa­dalmi és nemzetiségi viszonyaink megfonto­lásával lehet elméletileg helyes, sőt egye­dül valóban demokratikus, és hogy „egy­kor könnyen megbánhatnék, hogy a kép­­viselőház alkotásánál erre nem voltunk elég figyelemmel“; de mindez ellenében előttünk döntő érv, hogy gyakorlatilag lehetetlen, a helyhatósági önkormányzatot illetőleg, meg­szorítani azon jogot, melyet az országos ügyekben a választók évek óta korlátlanul gyakorolnak. Akár megfelelőnek, akár na­gyon is szélesnek találja valaki az alapot, melyen jelen népképviseletünk nyugszik, ab­ban meg kell egyezni minden gyakorlati politikusnak, hogy ha tovább mennünk jó ideig nem szabad is, de visszafelé menni annyi volna, mint belenyúlni a gőzgép ke­rekeibe. A megyéket most nem teremthetjük, hanem csak rendezzük, a helyzethez ido­­m­ítjuk : ilyenkor a szellemdús elméletek, milyen a személyes részvét és a képviselte­­tés elvének benső ellenkezése, nem vesztik el ug­yan átalános igazságukat, de nem is bírják a föltétlen alkalmazás jogosult­ságát. A helyzet nehézsége ez. Van eg­y czen­­zusunk, melyen az országos képviselet vá­lasztása nyugszik, s mely erre, ha némileg alacsonynak is, de veszélyesnek nem bizo­nyult. Ez alapot az önkormányzati képvi­seletre nézve meg nem szoríthatjuk, pedig e körben annak egyedüli működése ugyan­csak veszélyes. Az ellenmondás könnyen megfejthető. Ugyanazon kerületre, mely a parlamentbe egy képviselőt küld, körülbe­lül 40—50 municzipális képviselő esik. Míg amott föltehető, hogy annyi választó egy képviselőben csak úgy tud meg­egyezni, ha az az értelmiség meglehetős magas fokára emelkedett, addig emitt, ha az egész számot a választásra bízzuk, több mint valószinü, hogy a választók sokkal mélyebben fognak lenyúlni, úgy hogy a bi­zottmányokban kisebbségbe jutna az értel­miség, s így a népképviselet demokratikus alapja a megyékben a valódi demokracziát megbuktatná. Ez a helyzet viszássága, ezen ellen­mondás nyomait okvetlenül magán kell vi­selnie minden módnak, mely a municzipá­lis bizottságnak összeállítására vonatkozik, és meg vagyunk győződve, hogy minden ily javaslatra nézve nem az lehet a kér­dés, jobb-e, hanem az, kevésbé rosz-e a többinél. Szembesítsünk három módot, mely köz­vetlenül előttünk fekszik. Tisza Kálmán ismert röpiratában a közvetett választást ajánlja. E szerint mindaz, ki országgyűlési választásra jogosítva van, a municzipiumban is gyako­rolja választási jogát, de csak úgy, hogy megválasztja azon választókat, kik megvá­lasztják a bizottmányi tagokat, kik ismét választják az alispánt és a többi tiszt­viselőt. Hazay úr szerint a választhatóság köttetnék qvalifikáczióhoz, a­mi tényleg nem annyira a passzív, mint az aktív vá­lasztási jogot szorítja meg, mert a válasz­tót egy elébe tett névsorozatra szorítja, melyből bizalmi embereit választani kény­telen. A kormány javaslata szerint a vá­lasztók közvetlenül és megszorítás nélkül gyakorolják a választás jogát, de a jog maga ellensúlyt nyer az által, hogy ugyan­annyi képviselőt k­üld a birtok és az értel­miség, a­mennyit a választók szavazata. E módok közül egyik sem halad de­mokratikus után, kivéve Hazay úrét: ez is visszafelé megy, s épen azért a három kö­zül a legroszabb. Kevésbé lósz Tisza Kálmáné, mert nem oly közvetlenül állítja a választókat a meg­szorítással szembe : e mód tán nem keltene a választókban oly ellenmondást, mint az előbbi, hanem mást, a­mi azzal majdnem fölér : teljes közönyt azon jog iránt, mely­nek oly kevés közvetlen hatálya van, s mely, tekintve a tisztviselők harmadfokú választását, épen parán­nyá törpül. A kormány javaslatára sem mondhat­juk jó lélekkel, hogy jó , de abban talán igazunk van, hogy a többinél jóval kevésbé lesz. A választás joga, ha külterjileg meg van is osztva, de intenzivitásában csorbít­­tatlan, s nem kelt sem ellenkezést, sem kö­zönyt azoknál, kik gyakorolják; észszerűen nem is kelthet, mert semmi hátralépést nem jelent, mivel tökéletesen egymérvű azon joggal, melyet a választók a törvény­­hozást illetőleg gyakorolnak. Avagy tényleg nem úgy áll-e a dolog, hogy a választó­közönség a törvényhozás­nak is csak egyik felét, az alsóházat al­kotja ? Hozzátehetjük, hogy e módban tényleg nincs meg sok oly hátrány, melyet ellenzői abban feltalálnak. Nem áll, hogy a legtöbb adót fizetők lajstroma kétszáz forintnál fog végződni: legtöbb megyében a 60, 50, sőt 40 forintot adózók is bele­kerülnek a laj­stromba, s így, miután ez összeg kétszeres felszámítás mellett csakugyan könnyen elér­hető, a középrend képviseltetését a törvény­­javaslat csak úgy biztosítja, mint Hazay úr módozata. Mindéhez járul az, hogy ezen mód, melyet legkevésbé rosznak mondottunk, ha alapos vizsgálat folytán annak szüksége bebizonyul, könnyen tehető még kevésbé ros­szá, ha kimutatható, hogy a választás joga veszély nélkül jobban kiterjeszthető, a törvényhozás megfontolhatja,­ vajjon szüksé­­ges-e, hogy a virilis szavazatok felét te­gyék ki a bizottm­ánynak,s nem érhetjük-e be egy­harm­addal? Ily eljárás mellett, azt his­szük, nem lesz oka Hazay úrnak, félni a megyéktől, de helyes oka van, félteni azokat a főispáni hatalom oly nagy körétől, milyent a kor­mány javaslata megalapozni kíván. ben vele egy véleményen vagyunk. E rész­annál inkább, mert a törvényjavaslat erre vonat­kozó részei úgy illenek az egészhez, mint a német példaszó szerint az ököl a szemre. E határozottan czentralisztikus vonások úgy kirínak az egészből, hogy azt kell hinnünk, miszerint nem is voltak benn az alaprajz­ban, hanem úgy „retouchirozták“ bele — a minisztertanácsban. A részletes vita al­kalmával a képviselőház dolga lesz, a har­móniát helyreállítani s azzá tenni a tör­vényjavaslatot, mivé lennie kell: az auto­nóm önkormányzat gyakorlati biztosítá­sává.­­ A központi bizottság ma d­. u. 4 órakor tartott ülésében kisebb jelentőségű vasúti előter­jesztések mellett befejezte tárgyalását a munkács­­sáry­ i és az eperjes-tarnówi vasutakról szóló törvényjavaslatokra vonatkozó jelentése fölött az egyesült pénzügyi és vasúti bizottságoknak, és ez utóbbit szótöbbséggel elvetvén a minisztérium által előterjesztett javaslatot fogadta el.­­ A római zsinatról az infallibilitás fölött folyó átalános vitából egy érdekes részl­etr­ől érte­sülünk. A 19 . ülésben beszélt Simor, herczeg­­primás. Előtte való napon nagyon roszul volt; mellfájásban szenvedett és lélekzete gyakran elszorult úgy, hogy orvosa már az eln­ökökhöz akart küldeni azokat értesitendő, hogy leh­etlen neki beszélni. A primás azonban nem engedte ezt és megmaradt a mellett, hogy beszélni fog. Ő volt az első szónok és egy háromnegyed óráig tartó fényes beszédet tartott a­mely — tudósítá­sunk szerint — fölülmúlt minden várakozást. Nagy csendben halgatták a beszédet, a­mely a lelkesülés elszántság és ékesszólás hatalmával küzdött ; a hatás ennek megfelelő volt és túlszár­nyalta magyar főpapjaink legmerészebb reményeit is. Azt hiszik — habár tán egy kissé vérmes re­ménységgel — hogy az eddig oly kíméletes és reservált főpap határozott föllépése a kúriára is fog némi befolyást gyakorolni. Az átalános vitára még körülbelül három hetet számítanak, miután az oppozíczió minden fegyverfogható tagja és köztük számos magyar főpap is sorompóba száll. Óhajtjuk, hogy jobb sorsra érdemes küzdelmük ne legyen szélmalomharcz.­­ A képviselőház VIII. osztálya pénteken f. hó 27-én d. e. 10 órakor ülést tart a Ferencz csatorna s a horvát-szlavon vasutak tárgyában. A pénzügyi bizottságból. Pest, máj. 25. A pénzügyi bizottság ma d. u. 5 órakor tartott ülésében mindenekelőtt az igazságügyi mi­niszter által a legfelsőbb ítélő biróságok létszámá­nak törvényileg elrendelt szaporítására kért s mintegy 270,000 frtot tevő póthitel kérdését tár­gyalta. Az egyes pozicziókra nézve maga a je­lenlevő igazságügyminiszter s Kovács Kálmán igazságügyminiszteri tanácsos szolgáltak részletes felvilágosításokkal. A bizottság beható tárgyalás után a miniszteri előterjesztés egyes tételeiben csakis annyiban tett változtatást, a­mennyiben ezt a többi bíróságoknál alkalmazott bírák s egyéb egyenrangú tisztviselők fizetései egyenlő­vé tételének szempontja követelte s így a póthi­telt igen jelentéktelen levonásokkal elfogadásra fogja ajánlani a képviselőháznak. A bizottság ezután az érsekujvár-nyitra­­trencséni vasútra vonatkozó előterjesztéseknek meg­vitatásába akart bocsátkozni, ezeknek tárgyalását azonban , miután e vasútra nézve az elnök­höz időközben egy harmadik, az előbbieknél ked­vezőbb ajánlat küldetett be, azon időre ha­lasztotta el, mikorra a bizottság elnöke ez újabb vállalkozó ajánlatának szolidságáról s kellő bizto­sítékairól magának alapos meggyőződést szerezhet. A pénzügyi bizottság végül a báttaszék-dom­­bovár-zákányi másodrendű gőzmozdonyú vasútra nézve beadott törvényjav­aslatot és engedélyok­mányt, melyek szerint e vasút mértföldenkint 28,300 frttal lenne biztosítandó, vette tárgyalás alá. A bi­zottság, tekintettel arra, hogy újabban, különösen a dr. Straussberg vállalkozó által kiépítendő elsőrendű pályák is nem több mint 33,900 frttal garantiroz­­tattak, a báttaszék-dombóvár-zákányi vasútnak mint másodrendűnek, 28,600 forinttal javaslatba hozott biztosítékát aránytalanul terhesnek, méltánytalan­nak tartja s e részben a közlekedésügyi minisz­tert újabb alkudozásokra véli utasitandónak. A bizottság tagjai valamivel esti 8 óra után oszlottak szét, forint erejeig — kiterjesztend­őnek vélte. A bizott­ság többsége a vita befejezése után m­in­dazáltal a rendőri és bűnvádi ügyeket a törvényjavaslat­­ban részletezett módozat szerint meghagyta a békebírák hatáskörében; a békebíráknak a pol­gári ügyekben való bíráskodás terén adandó ha­táskört illetőleg a törvényjavaslat lényegesebb változást fog szenvedni s erre nézve a bizottság előlegesen is három elvet állapított meg: 1- ör, hogy a békebírák 50 frtot meghaladó peres ügyekben ne ítélhessenek. (A törvényjavas­lat eredeti szerkezete a maximumot 30 forintra szabta.) 2- or, hogy csakis oly ügyek utasithassanak hozzájuk, melyek ténykérdéseken alapulnak­ ,s 3- or, oly egyéb ügyek is, melyek termé­szetüknél fogva sürgős elintézést igényelnek, vagy pedig közvetve a köznyugalom­­ érdekeit is érintik. Miután a bizottság ezen megállapodását a törvényjavaslatban taxatíve kell elősorolni, mint értesülünk, az igazságügyminiszter c részben pár­­nap alatt új előterjesztést fog tenni. A központi bizottságból. — május 25. A békebírákról szóló törvényjavaslat tárgyá­ban kiküldött központi bizottság ma az országos ülés után ismét összeült s ezúttal harmadfél órai tanácskozás után a törvényjavaslat tár­gyalását be is végezte. A békebírák hatáskörének kérdése körül érdekes vita fejlődött ki, melyben H­orvát Boldizsár igazságügyminiszter is, ki a bizottság üléseiben mindvégig jelen volt, élénk részt ven. A bizottság tagjainak egy része a békebírák hatásköre alól egészen ki akarta vonni a bűnvádi és rendőri ügyeket, míg a másik rész, s átalában az egész bizottság hatáskörüket a polgári juris­­dikczió terén — némelyek 60, mások épen 100 Keletről. — Saját levelezőnk­ről. — Konstancz­inápoly, máj. 20. A m­arath­oni kérdés megoldatott; Angolor­szág nem kíván többet, mint a rablóügy megvizsgá­lását, melyet teljesen az athéni kormányr­a bízom. Meg kell engedni. Clarendon J­ord igen eszélyesen cselekedett, midőn ezen kérdést nem tette a nyu­gati h­atalm­ak, keletre vonatkozó „ensente cordia“­­ja próbakövévé. Értesüléseim után, melyek meg­­bízhatósága felöl önnek már nem egy ízben volt alkalma meggyőződh­etni, semmi kétség sincs ben­ne, hogy a párisi kabinet, azon esetre, ha az an­gol kormány Athénben á la Palmerston intézkedett volna, nemcsak a st. jamesi egyezményhez nem csatlakozott, hanem még ennek ellene is állott volna. Fleury tábornok terve Francziaországnak Oroszor­szághoz való közeledése iránt, ez által csak köze­lebb jutott volna megvalósulásához. Ama czélza­­tokból, melyeket a pétervári franczia követ, a marathoni ügyre vonatkozólag tenni megbizatott, világosan kitűnt a franczia kormány óhaja, hogy Oroszország semmi Görögország ellen intézett erő­szakoskodást ne tűrjön el, oly politika, mely Olli­­viernek a keleti kérdéssel szemközt elfoglalt ál­láspontjával teljesen megegyezett. A Themse part­ján még annak idején észrevették ezt, s egyet fordítottak a csavaron, mint ez a majdnem mindig gyanús, s mindig reális angol politikában rendesen történni szokott. Lord Eliot, az itteni angol nagy­követ, konstanczinápolyi közlönyében a „Levant Héraldban“ néhány nap előtt közzétette, hogy az angol „hajóhad“ parancsnoka nem kapott paran­csot, a görög partok fele vitorlázni Máltából. Ezen nyilatkozat nem egészen korrekt. A nemes britnek úgy kellett volna szólnia, hogy az angol hajóhad­­parancsnokának „többé már nincs“ parancsa a Pyraeusba vitorlázni, s hogy e parancs azon ész­leletek miatt, melyek Párisban tétettek, vonatott vissza. Hogy ez úgy történt, mint a­hogy történt, Clarendon lord­eszélyességének bizonyítéka. Euró­pának, s főleg az osztrák-magyar monarch­iának nyomós érdekében van, a két nyugati tengeri ha­talmasság közti szakadás megakadályozása. — Ismét a tüntetések korszakát éljük. Mustafa Pazyl pasá­nak az egyiptomi alkirály féltestvérének és halá­los ellenségének, az osmanics-renddel való feldi­­szitése, nyílt tüntetés a khediv ellen, mely ezt csak mélyen elkeserítheti és felizgathatja. Ezen lénynél a nagy vezirt is hasonlólag a keserűség érzete, s nagy felizgultság vezette. S ekközben érkeznek a porta küldötteitől a hirek, melyek napnál világosabbá te­szik, hogy a khediv, nagy czélját csudálatra méltó erélylyel, s minden aka­dályt megvető következetességgel, törekszik meg­­valósitani. Épen három nappal az előtt, hogy Fazul pasának adományoztatott a kérdéses rend. A „REFORM“ TÁRCZÁJA­ A magyar vezérek kora. (Ár­pái­tól Szent Istvánig. Irta Szabó Károly, Pest, 1869. kiadja Ráth Mór.) A történetirodalomban átalában két irány áll egymással szemben, annak kezdete óta, min­den népeknél, egyik az, melynek követői az illető nép őskorát, mint homályba burkoltat, komoly tanulmányra alig méltatva, átfutják, a másik irány követői részletes, alapos, kritikai kutatásra méltónak tartják, s legyen az őskor mythikus, mondái és hagyományos alapon vagy pozitív ada­tokon nyugvó, kitisztázni s megállapítani igyek­szik. Amazok lebetlennek teszik föl a múlt szür­kületében látást, tehát nem fárasztják magukat, ezek a patak forrása ismeretét elengedhetlennek látják, s legalább komoly kísérletet tesznek föl­találására. Mindkét iránynak vannak pártolói, kö­vetői, vannak ellenmondói. Nálunk magyaroknál is úgy van ez. Sokan nevetnek, ha a tudós feljebb megy annál, a­hol az oklevelek, törvények, krónikák nyelve meg­szólal, s idővesztegetésn­ek, írói ábrándnak vagy épen könnyelműségnek tartják a fáradságot. Má­sok a hajdankor mesés burkából bármily fárad­sággal kifejteni igyekeznek annyit, amennyit a lélek tudásvágya, a derűsebb időszakok intézmé­nyei­ és történeteinek keletkezési helye, ideje s módja szükségképen megkíván, s a­mit a nemzeti önérzet, ambiczió és költészet követel. Szabó Károly ez utósók közé tartozik. Előtte állnak Görögország s Róma története s történé­­s­zei, előtte a mai művelt népek történetirodalma. Egy tekintélyes nemzet sincs, mely állam léte böl­­csőkorát ignorálja. Ránk nézve kettős fontosságú az őskor nyo­mozása, azért, mert létünk, államrendszerünk, valamennyi intézményünk, köz- és magánjogunk s jogéletünk történelmi eredetű, fejlődésű és erejű. Parányi magból lett olykor az idők folytán leg­szebb institucziónk, mely­­ még messze fenn az elmúlt időkben egy mythosz, hagyomány vagy féligmeddig elmosódott emlék burkába volt rej­tőzve századokon át. A történetnyomozó köszöne­tet érdemel, ha ilyet derit föl ... A népek ro­kon vagy különfajusága, az egybeh­asonlitó nyel­vészet olykor meglepő eredményei szintén az őskor nyomozására utalnak. A történetkedvelők mai solidaritása s azon európai irány, hogy az írott emlékeket, krónikákat, régészeti leleteket s hasonlókat fokozódó érdeklődéssel kutatják föl, tanulmányozzák folyvást napvilágra hozzá az illető nemzetek tudósai, egyszersmind kötelességé teszi az eredmények méltatását is. Kitérnünk előle nem szabad. Úgy vélem, figyelmet érdemlő indokok a történetírókra nézve átalában, még inkább pedig ránk nézve. Lehetlen tagadni, hogy csak az osztrák és németországi kutfőkiadásokra is íróink eddig nem voltak elég fi­gyelemmel, azért, mivel újonnan jöttek létre, és mivel ős­történetünkre lehető befolyásukat nem hittük. Lehetlen át nem látnunk, hogy a byzánti történeti kútfők fordítás­ban használása nem mindenben nyújtott tiszta tu­dást a tényekről, eseményekről és erkölcsökről sőt olykor ferde nézetekre, következtetésekre visz. Szabó Károly mind e tekinte­tekben új uton jár: minden eddig kiadott kútfőt földolgozik, a középkorban eredeti görög szöve­­veget használ, őstörténetünket a szomszéd népeké­vel kapcsolatban adja elő, élesen bírálva, ritka nyelvi avatottsággal, meggyőző, átható észerővel s érveléssel. Nem szolgál hátrányára sem Katonának vagy Praynak, sem nem érintem Szalaynak vagy Horvát Mihálynak érdemkoszoruját, ha állítom, hogy Szabó Károly ez őskori, részletes, kiderítő és kritikával irt nyomozó-történeti műve mint ama szintén nagybecsű könyvek szükséges kiegészítője nem volt fölösleges, sőt ideje volt, hogy létrejöjjön, s a nemzetnek és történetíróinak ezt szívesen üdvö­­zölniök kell. Meg vagyok győződve, hogy teszik is. E munka napjaink phaenomenének mondható. A nyolcz százados itt­lét köztudomás tárgya, ebből megtanulja a közönség, hogy ennél sokkal több idő óta mienk e föld. A magyar vezérek so­ráról Zalán futása — Vörösmartyak ragyo­gó hőskölteménye — volt ifjúságunk történetköny­ve , de ebben teljes hitelű tényeket minde­­nik korából egy kis szép történetet talál alaposan megírva, magának az őt illető vezérnek életéhez fűzve s kidomborítva. Ős korunkról am­bicziónk nagyítva, német szomszédunk egy része kicsinylőleg szól; itt a kritika előtt megállható pontok meglehetős bizonyossággal ki vannak mu­tatva, költemény és valóság elválasztva, s a té­nyek bizonyítékain­ak mivolta és tudományi érté­ke megállapítva. A hon­szerzés és alapítás nagy történetének hézag nélküli előadását veszi ebben az olvasó, mit eddig jobbadán csak töredékek­ben ismertünk. Alkotmányunkra mindnyájan méltán büszkék vagyunk, de annak eredetét ren­és­zesen az Aran­y-b­ul­l­ától számítjuk ; e könyv­ben látjuk annak bölcsőjét és forrását Árpád v­é­r­­szerződésében s a p­u­s­z­t­a­s­z­e­r­i alkotó gyűlés végzéseiben. Az arisztokraczia a kormány birtoklása felett hol titkos, hol nyílt h­ar­­czot küzd a demokrácziával lépten-nyomon; itt látjuk ősi tisztaságában a népfelség és hatalom­megosztás elvét, egyesülve a haza megszerzésében és kormányzásában, látjuk egyenlő jogú egyesü­lését a nemzeti erő minden tényezőinek. Könnyel­mű írok a valódi tényeket mesékkel vegyítve, mindkettő hitelét elrontották; pedáns tudósok a vérünkben és erkölcseinkben ma is élő hagyomá­nyok emlékét is gúnytárgyaként állították fel s ez által hajdan korunkat letarolva kietlen pusztává, a nemzeti poézis virágos határit rideg kopársággá tették. E könyv írója a tényeket jogaücba, a ha­gyományokat saját határaikba helyezi vissza s általa történetünk nem egy lapjára vonja a naiv­­ság azon zománczát, mely a nemzet büszke szel­lemét emeli, önérzetét fokozza a nélkül, hogy ér­telmét homályos utakra vinné. De én nem szóval — a mi napjainkban ol­csó, s ezért hitellel nem bir — saját tartalmával akarok e könyv iránt figyelmet, olvasására ösz­tönt, megszerzésére hajlamot kelteni. Legyen sza­bad azt a lehetőségig az iró előadását követve ismertetnem. — Ily mű megérdemli, hogy e lap olvasói pár nap vele foglalkozzanak. Tulaj­­donképi bíráló ítéletemet majd utoljára fogom el­mondani. Előszavában író előkészületéről ad szá­mot. „A magyarnak kötelessége — úgymond — OS múltjával alaposan s öncsalás nélkül megis­merkedni, mert a későbbi intézményeket csak a régiekkel kapcsolatban lehet megitélni, meghagyni vagy módositni oly módon, hogy az a nemzeti genius­szal ne ellenkezzék.“ E czélból keletkezett magyar őskori tanulmányait 1852-től 1869-ig foly­­tatta.,1852-ben előkészítő értekezéseket irt s 1852— 1854-ben közzétette,1856-ban kísérletet tett tárgyára tartozó egy pár czikkel, 1857—59-ben azt is köz­­lötte, 1865-ban e végre fordította le Thierry Amadé Attiláját, Konstantin, Bölcs Leon ránk vonatkozó részét; az Árpádházi vezérek s királyok korabeli történeti források gyűjteményét 1860—64-ben szin­tén azért tette közzé, ezért fordította le a bécsi krónikát. E szerint iró 17 évig készült tárgyára; eleget tett a n­o­n­u­m p­r­e­m­a­t­u­r i­ a n­­­­u­ni irói axióma követelésének. Ha teljesen ha nem lesz műve — úgymond — nem szorgalma, de a adatok hézagossága lesz oka, számít a kri­tika méltányos ítéletére. Bevezetésében párhuzamba teszi K­ó Attila és az avarok birodalomalkotási ténye európai fontosságát Árpád h­onalapításával, a ma­gyar nemzet hivatását egyfelől az alkotmányos sza­badságnak e földön megalapításának, másfelől a szláv népek világuralmának megakadályozásában h­atározza meg. A Róma befolyása alatti nyugati frank uralomh­oz — úgymond — hasonló keleti szláv birodalom alakult volna itt, ha nemzetünk Pan­nónia földére be nem jő,mely az európai államok ala­kulásának s az emberiség kultúrái fejlődésének egészen más irányt fogott volna adni. Dicsőitőleg szól Árpádról, ki hazát szerzett nemzetünknek, s a hétvezéri szerződésben oly alapot tett le, me­lyen szinte ezer év óta áll fenn alkotmányunk s nemzetünk. Ezután iró t­á­r­g­y­á­r­a megy á­t, pon­tos földrajzát adja Ázsia azon részének, honnan őseink kiindultak, ottani életmódjukat, szokásaikat, hadi és polgári intézményeiket, nemzeti erkölcsei­ket a IX., X., XI., Xll-ílik századbeli európai ös­­­szes krónikákban felhagyott emlékeket a magyar nemzeti hagyományokkal megvilágosítva adja elő; elmondja, hogy mentek őseink felkeresésére minő eredmén­nyel jártak Ázsia vidékein IV. Béla s király alatt 1237-ben némely szerzetesek, hogy küldött ki követeket e czélból Mátyás király, a névtelen jegyző hitelességét megalapítva, a türk és magyar faj egységét kimutatva, a hét vezér valódi nevéről az ezredéves fátyolt lefejti, azon írókat, kik a görög forrásokat nem ismerve latin fordítások után tévá­ra mentek, megigazítva, át­megy Árpádra s a hét vezér nemzetiségi kor­mányszerkezetre, előadja , hány nemzetség, mikor, mily haderővel, hol s miképen jött ki ősi fészké­ből, s hogyan, minő veszélyek és dicsőség között érkeztek Hunnia földére? Tárgyán tovább halad­va szerző megigazítja hazai íróink, Horváth Ist­ván, Jerney, Szalay téves felfogását, megczáfolja Thullmann, Schlötzer, Hammer, Büdinger, Dan­­kovszky alaptalan állításait s igy kiséri be ősein­ket a Volga mellől elindulástól, Lebedia földén át, Etelközig (Moldva, Bessarabia, Feketenger partjain elterülő síkságig), a­honnan a nekik szö­vetséget ajánló khazarokkal vérszerződésre lél­­­vén, nem Erdélyen át, mint némelyek vélik, sem Oláhországon, mint mások írják, hanem Kionon és Gácsországon át a vereczkei szoroson jöttek Árpád fővezér alatt Pannóniába, s előbb a mai Magyarországot, majd Erdélyt, utoljára a bánsá­­ságot a Tisza, Duna mindkét partján levő tarto­mányt meghódították. Az etelközi vérszerződés tartalmából az ifjú magyar álladalom képe meg­lepő alakhoz tűnik ki más akkori népek felett. Itt minden magyar egyiránt Szabad, s mert sza­bad és fegyveres egy jelentésű , minden ember egyiránt fegyveres, sőt az önként hódoló régi lakosok s a magyar zászló alá önként csatlakozó idegen vitézek is a Szabad nemzet fogadott fiai s szerencséje osztályrészesei. Itt polgári o­sztályok s érdekek különbözésének a papokra és jósokra sincs nyoma; a fővezér a nemzetnek, a nemzet­ségi főnökök vagy hadnagyok illető törseiknek nem urai, hanem csak hadvezérei s kormányzói; a vérszerződésnél fogva egy testté és vé­rré ava­tott külön törzsek nem versengésben, hanem szövetségben állnak egymással, hogy bármelyiket fenyegesse vész, a többi mind közerővel segíti. A szabad nemzet fölségi jogait a nemzeti közgyűlés gyakorolta, melyre halál vagy szolgaság büntetése terhe alatt kiki fegyveresen tartozott megjelenni s melyen, ha a hazát veszély fenyegette, az összes nemzet mint egyetlen férfin kelt föl életénél több ■ re becsült függetlensége védelmére. A nemzet itt szívben lélekben egy, s a közerővel kivívott hon nagysága és hadi dicsősége minden magyar lelké­nek vezércsillaga volt. (104. 1.) író e szerződést a magyar nemzet már azon .sorbeli ritka gyakorlati észjárása,józan értelmisége s a törvényes rend tiszteletével párosult szabad­­ságszeretete, szóval, ép erkölcsi érzéke pregnáns

Next