Reform, 1870. május (2. évfolyam, 136-166. szám)

1870-05-28 / 163. szám

163. szám. Előfizetési föltételek: vidékre postám vagy helyben házhoz hordva Hirdetm­ények dija: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt-téri petit­sor 25 kr. Bélyegdij külön 80 kr. egész évre fél évre . 18 frt — kr. 9 , - , Negyed évre Egy hóra . 14 frt 50 kr 50 Szombat? május 28, 1870. REFORM I. évi folyam. Szerkesztési irodja: Lipótváros, főnt, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden k­ö­zlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiaűé-h­ivatal: Ráth Mór könyvkereskedésében régi szinháztér 5. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, k­iadás körü­li panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Pest, május 27. Hivatalos lapunk vasárnapi meglepe­téseiből, melyeket olvasóink esti lapunkból ismernek, csak igen rövid vezérczikk kerül ki. Az uj miniszterek kinevezésében egy oly eseménynyel állunk szemben, melyet időszaki sajtónk — bármily kényelmes ter­mészetű legyen is különben már kimerített még mielőtt praesentálta volt magát. H­os­­­szu hasábok. Írattak azokról a kik menendők és azokról a kik jövendők valának. A chassée croisé, melyre Gorove készült, szakavatott védőkre és tudós gáncso­­lókra talált; a prude, a rátartás Szlávyt, annyiszor adták férjhez egyik másik tár­­czához a politikai kávénénikék, hogy félni lehetett, hogy végre is agg szűz marad, nagyon is prude hires szépségek elrettentő példájára s módjára. Lónyay Menyhért tá­vozó szándékának első hire oly égiháboru­­ját indította meg a pro és kontrának, melyhez nagyon szerény arányban áll azon csöndes eső, melyet most a „katastropha“ bekövetkezésekor utána hulattak hű és ra­gaszkodó hivatalnokai. Kerkápolyi beköszön­tését nem fogadta sortűz; sokan nem lőt­ték ki üdvözletére puskaporukat, azt gon­dolván kétségkívül, hogy még rá is lőhetik alkalmilag stb. stb. Egy szóval miniszter­­krizisünkbe mind a közönség, mind a sajtó belefáradt s ez egyik oka, ha a kinevezé­seket fatalistikus nyugalommal fogadja, nem lévén más elmondani való uj dolga. Pedig vannak még az ügynek oly oldalai, melyek egy két szót megérdemelnek, s mi­dőn ezeket érintjük, nem gondoljuk, hogy valami nagyon lényeges szolgálatot teszünk a közügynek, de legalább megadjuk formai­lag belpolitikánk fő eseményének azon tisz­teletet, melyet tőlünk, a­kik arra vagyunk hivatva, hogy nyilvánosan gondolkozzunk s mások helyett beszéljünk, kétségkívül meg­érdemel. Ha visszatekintünk második felelős mi­nisztériumunk három éves pályafutására, mindenekfelett azon kedvező körülmény öt­­lik szemünkbe, mely egyúttal előnyösen kü­­lömböztet meg bennünket mind czislajtánus testvéreinktől, mind a bukaresti kamarák­ban képviselt nemes nemzettől, hogy bár a változások újabban elég sűrűen érték egy­mást, mind e változások nem krízisek is egyúttal. Jelentőségük nem elvi, csak sze­mélyes. Egyik miniszter ág­gyal cserélte fel a piros széket; a másik beleunt a tár­­cza terhébe és a magán­élet pamlagán nyugszik a fanteuü fáradalmai után; harmadik egy kisebb gonddal, de nagyobb a czimbeli tisztességgel járó hivatalba lépett magas lépcsőjéről. Mindez nem alterálja az Andrásy-kabinet eszméjét, mely ugyanaz ma, a­mi volt 1867-ben. A kabinetbe lé­pett urak leghathatósb támaszai voltak pártunknak, a kabinetből kilépettek újra elfoglalták azon jeles régi állomásaikat pártunk soraiban, melyekről a fejedelem bizalma a korona tanácsába szólította őket. Ha az 1867-ki névsort állítjuk a mai minisztérium név­jegyzéke mellé, akkor is­mét egy szembeszökő jelenséggel fogunk találkozni. Két grófi koronával kevesebb van ma a tisztában, mint volt akkor, s az — állítólagos — nagyobb tisztességre azon férfiú jutott, a­ki — ha nem is mondható épen kristályvizű demokratának, de állítólag kétszer hárította el magáról azon szerencsét, hogy született törvényho­zóvá avattassák. Távol vagyunk attól, hogy a demokrácziát a polgári születéshez kös­sük, még távolabb attól, hogy bármi előnyt vindikáljunk számára azokkal szemben, kik előjogokban születtek. Semmi elvi kö­­­­etkeztetést nem vonunk ezen jelentő­ségből. Valamint nem tartottuk ildomosnak, midőn a kabinet megalakulása ellen 1867- ben azon kifogás érvényesíttetett, hogy sok benne a mágnás, úgy nem tartottuk volna a demokrácziához méltónak netáni hymnu­­sokat zengeni azon esetre, ha az csupa polgári születésűekből állittatik vala össze. Voltak és vannak rá példák, hogy a világ a születésekben igen kellemetlenül csaló­dott, s mai napság, midőn a fogalmak gya­korlati életünkben meglehetősen össze van­nak zavarva, igen bizonytalan kenyér az a priori ítélet. Mindössze annyi kapitá­list akarunk a kiemelt jelenségből csinálni, hogy az i­j alkotmányos aera, melynek ve­zérlő kabinetje, ha minden egyes személyé­ben nem is, de egészében s elvben teljesen demokrata, a demokrácziának kedvez. Föl­­tes­szük, hogy három évvel ezelőtt a ka­binet nem volt másképen megalakítható, mint ahogy megalakittatott; s íme, midőn három év után a kabinet mágnás tagjai kiválnak a minisztérium kötelékéből, e rö­vid idő tért és alkalmat s lehetőséget nyúj­tott arra, hogy a miniszteri kandidátusok sorában első helyre állíttassanak olyanok, kiknek bölcsője felett valószínűleg egészen más nótát dúdolt a dajka. Ez oly ösztön minden rendű és rangú tehetségnek, mely az országnak igen jótékonyan kamatozhat. Érdeme az időnek, hogy tehetségeket nap­fényre hoz, fejleszt és nem is hagy parla­gon ; előttük, ha erélylyel, szorgalommal s kitartással párosulnak, nyitva az ut a leg­magasabb, legfőbb polczig, mely alkotmá­nyos államban elérhető, azon állomásig, melynek két támasza a nemzet s a fejede­lem bizalma. Végül engedjenek meg olvasóink egy észrevételt a miniszteri változásokra, mely nem épen kellemes. Ezen változások nagyobb részének ugyanis nincsen látható oka , pe­dig talán épen egy u. n. uj gazdánál, minő ez idő szerint Magyarország, nem épen kívánatos a nem a legnagyobb szükség által előidézett fönakadás, ha különben elhárít­ható. Asztalunk fiókjában fekszik egy czikk, melyet legközelebb olvasóinknak is bemu­tatunk, s mely igen sok elismeréssel szól Gorove miniszter úr eddigi működéséről , és ez teszi ránk nézve nehezen megérthetővé, hogy Gorove rábírható volt a tárczacserére. Egy tehetséges és buzgó ember ambíczió­­jának véghetetlen sarkantyúja lehet azon föladat, mely egy mereven újjá­szervezendő ország egyik másik miniszteri ressortjában a megoldásra kínálkozik. Hogy pedig egy ország sorsában három év alig több egy emberélet egy két órájánál, azt alig kell bizonyítanunk. Ily rövid idő alatt a mun­kát úgyszólván csak megkezdeni lehet, s valamit, a­mihez mis­siószerül­eg kezdünk, elszántsággal, lelkesedéssel, hazafias oda­adással, azt, s ez indokolt gyanú, a kez­detben ismét abba­hagyni, csak a lelkese­dés, a buzgalom csökkenése mellett lehet. Ha a magyar pénzügy valóban úgy áll, a­mint Lónyay búcsúbeszédében előadta, ak­kor ezen ritka erélyű államférfin a halha­tatlanságot, melyet szerezhet vala magának a magyar financziák gyökeres rendezésével kapcsolatban per­sze az adóügyek reformjá­val mi mai napság egy az állam biztosí­tásával, igen csekély árért adta oda, ha te­kintjük a közös pénzügyminiszterség halandó természetét. Szóval, hogy czikkünk hosszabb ne le­gyen, mint mennyit kilátásba helyeztünk, a változások egy részének nem látjuk indo­kolt voltát. Szemlélhető viszonyaink nem fejtik meg, s azt his­szük, e pontot mind­azok mellőzték, a­kik különben elég buzga­lommal szóltak a változás kérdéséhez. Most már post fosta nem akarjuk mi sem fesze­getni. Bánni lett légyen igazi oka a vál­tozásoknak és tárczacseréknek ezúttal, a jövőre nézve azon óhajtnnkat fejezzük ki, hogy az illetők igyekezzenek az ilyetén okoknak telhetőleg útjába állani. Az igen helyes, ha a miniszterek beszéltetnek ma­gukról, de a reklám e nemének árát ren­desen más fizeti meg. Az ily személyes vál­ságok az ügy kárára esnek, s mindig ala­pos a gyanú, hogy csak a kormánynak nem nagy cselekvő kedvét maszkírozzák; az pedig bizonyos, hogy mind az összes mi­nisztériumot gátolják a cselekvésben, mind az egyes minisztereket károsan akadályoz­zák azon munkásságban is, melyet kiki a maga resszortjában kifejteni akar és képes.­­ Lapunk vasárnapi számában értesítettük olvasóinkat arról, hogy az érsekújvár-trencsényi vasútra egy harmadik építő is vállalkozott, mi­nek következtében a közlekedési minisztérium fel­­szólittatott e vállalkozó hitelképessége iránt magát tájékozni. A „P. Lloyd“ esti lapjában azon hoz­záadással olvasuk e h­írt, hogy a vállalkozók Mayer osztálytanácsos és a Springer bankház, kik 500,000 frtnyi kauczió letételére fölszólítottak. Ré­szünkről úgy értesültünk, hogy Springer ez aján­latnál nincsen érdekelve. = A képviselőház VI. osztálya május 29. d. e. 9 órakor ülést tart a köztörvényhatóságok ren­dezéséről szóló törvényjavaslat tárgyában. A szerb kongresszus, Pest, máj. 27. A Karlovicában ülésező szerb kongres­­­szus működése megérdemli annyira figyel­münket, hogy más oldala­­ elfoglaltságunk mellett se feledkezzünk meg róla teljesen. Igaz, hogy eddig nem történt ott sem­mi rendkívüli dolog ; a képviselő igazolás a határőrvidéki katonai hatóságok egynéme­­lyikének megtámadása valamint a tanács­kozás alatt lévő új szervezési javaslat tár­gyalása, a­mely eddig különben is zárt ülésekben folytattatott, még nem alkalma­sak arra, hogy távolabbra elható hullámo­kat verjenek föl. De különben a kongres­­­szusnak egész hatásköre, a­mely a szerb ort­hodox egyház autonóm ügyeire szorítkozik, inkább csak helyi jelentőséggel bír, és így élesebb zsurnalisztikai ellenőrzésre csak ak­kor volna ok, ha a kongresszus szándékot mutatna törvényes hatáskörét bármiben is túl­lépni. Ily szándékot eddigelé nem taj­aszta­­lnak. Egy helybeli lap­­­ a „Pesti Napló“­­— ugyan május 24-éről egy táviratot kö­zölt, a­mely szerint ..Miletics az azon napi ülésen proklamálta volna, hogy a kongres­­­szus működését az államjogi és politikai térre ki kell terjeszteni, és a többség Cser­­novicsot kandidálta volna szerb vojvodának;“ azonban, a ma érkezett táviratok ezen egész h­rrt „légből kapottnak“ mondják és kijelentik, hogy a kongresszus tanácskozá­sai a rendes mederben folynak tovább az új szervezési javaslat részletei felett. Sőt maga az illető lap is ez eseményre vonat­kozó levelében oda enyhíti lármás hírét, hogy Miletics a javaslatban indítványozandó módosítványok által kívánná a kongresszus hatáskörét az államjogi és politikai térre kiterjeszteni. A távirati hírek ugyan még ez alakjában is kétségessé teszik e tudó­sítást mindamellett, még ha több volna is benne egy nagyokat mondani akaró levele­ző látomásainál, az ily módosítványok ellensúlyozására teljesen elégséges eszköz lesz a fejedelmi szentesítésnek megtaga­dása. Nem is tartunk mi attól, hogy a tisz­teletreméltó kongresszus ily otrombán a forradalmi térre engedje magát tereltetni. Van ott egy még némi tekintél­lyel biró mérsékelt párt, az egyházi rend tisztes fér­­fiai és kivált püspökei, különben sem igen haj­landók az ily erőszakos lépésekre és Mile­tics urat — bármily lelkiismeretlen izgató legyen is — sokkal óvatosabb embernek ismerjük, hogysem kedve legyen egérfo­gót készíteni saját maga számára, és abba mindjárt bele is menni. Ezért, a­mint elei­től fogva kétkedtünk a fen említett hit­­valóságában,úgy most is valószínűnek tart­juk, hogy a kongresszus teljes békében és alkotmányosságban fogja végig tár­gyalni és elfogadni az új szervezési tervet, a­mely talán az orthodox szerbek keserűségére nagyon is felforgatja és átalakítja ugyan a szerb egyház eddigi ősi organizáczióját, de egyebet azután nem is fog felforgatni, még azon esetre sem, ha minden pontjában kivétel nélkül megnyeri a fejedelmi szentesítést. Mindamellett még e békés kilátások közt is van egy dolog, mely aggaszthat bennünket; és ez Miletics­nek föltétlen ural­ma a kongresszus és kivált annak többsége fölött; mert ez egyértelmű az ő terrorisz­­tikus természetű uralmának megszilárdulá­sával a kongresszuson kívül. Bármily spe­­czificze egyházi gyülekezet legyen a kon­gresszus, mégis az egész szerb nemzetiség képviselete az, és már magában azon tény, hogy e képviseletnek kormányrúdját kezeibe ragadhatta, tetemesen növelheti ezen meg­csontosodott lázítónak és szenvedélyes párt­jának önérzetét és hatását a magyarországi szerb népre. Pedig nem mondható, hogy ennek hódolata oly önkéntes volna. Épen nem­régiben olvashattuk egy belgrádi te­kintélyes lapban, a­melyet ez alkalomból ezrenkint terjesztettek szét a szomszéd Szerbiában, Miletics urnak és társainak olyatént jellemzését, a melyet mi, kik neki sem Ilit­, sem fajrokonai nem vagyunk, átallottunk volna reá elmondani; és újab­ban a karloviczi nép sem tanusitja a leg­kiválóbb hajlamot Miletics ur iránt, a Ii beszédei alatt nem egyszer az elnök ural­­mát kénytelen igénybe venni a hallgatóság ellen. Meglehet, hogy ez utóbbi ellenszenv­­nek­ specziális oka Miletics úr, a­zon merész tervében van, a­mely Kakl­ovi­czr­ól, az ősi metropolból Újvidékre, a Miletics­ Szerbia fővárosába akarja a kongresszus székhelyét áthelyezni. De ha ily okok annyira képesek­ megrendíteni a rokonszenvet, akkor ez még­sem verhetett oly mély gyökereket a szerb nemzet szívében a minden szerbek remény­­­beli czárja iránt. És Miletics úr mégis úgyszólván ur­al­­kodik, és pedig uralkodik a mérsékelt párt éretlensége és tehetetlensége folytán. E párt a múlt évi kongresszuson még több­ségben volt, vezérei azonban kényelme­sebbnek találták mandátumaikat letenni és otthonn maradni; a párt Szétment és Mile­tics kisebbsége győzött. Most már többség­ben van Miletics, a mérsékelt pártnak alig venni szavát, és ha ez a mathematikai pro­gresszió így halad tovább, akkor nagyon valószínűleg eljutunk oda, hogy Miletics úr mindenható lesz a kongresszuson belül és azon kívül, és még kevésbé fogja magát zsenirozni pénzverési és egyéb uralkodói hajlamainak titkos üzésében. Hanem ez bizony nagyon furcsa vilá­gításban tünteti föl azon szerb pártot, a­mely a magyar birodalom alkotmányá­nak keretén belül hiszi aspiráczióit ér­vényesíthetni. Hogy ily pártnak léteznie kell, azt egyelőre abból következtetjük, hogy semmiféle hivatalos állomás betölté­sénél nem szűkölködünk szerb nemzetiségek_ egyénekben. Másutt azután nem látjuk már nyomát e pártnak,­ a­mely tán azt hiszi, hogy minden kötelességét teljesítette, ha el­foglalta a húsos fazekak mellett számára fentartott helyeket. Ha körülmények közt csakis a kor­mányra appellálhatunk. Hogy nem köve­tett-e el az eddig is már mulasztást, azt nem tudhatjuk és nem is állítjuk. De hogy kárhozatos mulasztást követne el, ha a Mi­­letics-párt mindinkább emelkedő üzelmei ellen nem érvényesítené mindazon eszközö­ket, a­melyeket állami organizmusunk még elég bőven szolgáltat kezére, az az bizo­nyos. E figyelmeztetést nem tartjuk fölös­legesnek, mert kormányunk a nagy parla­menti pörlekedések és miniszteri költözkö­dések közt tán megfeledkezhetnék a karlo­viczi egyházi gyülekezet működésének valódi horder­ej­éről. A­lsóházról. — Egy felsőházi tagtól. — A felsőház korszerű átalakítása azon refor­mok közé tartozik, melyeket a trónbeszéd kilátás­ba helyezett. A választások alkalmából világot látott­ pro­­grammokban, pártnyilatkozatokban, és azóta hir­­lapokban gyakran találkozunk ezen kérdéssel. Sőt tudjuk, hogy a népképviselet megalko­ A „REFORM”TÁRCZÁJA­ A magyar vezérek kora. (Árpádtól Szent Istvánig. Irta Szabó K­á­r­o­l­y. Pest, 1869. Kiadja Ráth Mór. Előszó I—VIII. bevezetés 1-6, a mű maga 7—445­1.) Előre lehetett látni, hogy a magyarok ural­ma az istenáldotta uj földön nem lesz békés. Oly tett erős és szilaj nép, mint ez, akkora önérzettel, oly dicső harczok kiküzdésének izgató emlékeze­tével nem volt pihenésre sem képes, sem hivatott, ha szomszédai nem támadtak, támadott­­. A ki­felé hatás az erő természetében van, harczias nép­nek hódítás éltető eleme. De e térre nem csak saját nemzeti ösztöne, a politikai eszély is vihette őseinket. Ha ők uj hónukban puhaságr­a adják magukat, ez a nemzet erélyét bénította, ellenségeit bátorította volna. Az akczió részükről szükségesség volt, a mi tisztele­tet szerzett s netaláni támadások villámhárítójává lett. Nincs különben. A valódi életrevalóság egyé­neknél és népeknél abban nyilvánul, ha munkál­kodik, alkot, gyarapodik. Az élet erő és cselek­vés, terjedés és hódítás és­szel és fegyverrel. Árpád vérutódinak sem lehettek más tradí­­cziói, s a szerzett ország megtartásának más titka, és lehetősége nem volt. Lá­ndjuk ezt majd, a magukba két korszak eszméit és szükségét egye­sítő Geyza és István életében. Egyelőre gátolta őket ebben Zsoltnak, az uj vezérnek, kiskorúsága, mit Lajos bajor király tá­madásra használt föl 907—910-ben, de mindkét­szer meg lön verve, országa földulva, s magyar­jaink az Ens vizétől a Rajnáig, s a tiroli bérczek­­töl az északi tengerig kalandozták be diadalma­san ; majd 915-ben Thüringen és Szászország el­len mentek. (165­1.) Lajos és Konrád német ki­rályokkal adót fizettettek, Felső-Olaszországban szövetségesük, Berengát királyért boszu tállottak, Pávián, Turinon át Burgundba ütve, egyfelől a pyrennei hegyek aljáig, másfelől az Atlanti ten­gerig száguldoztak (175­­1.); bejárták déli Fran­­cziaországot, Elsassban, Lothringenben megfordul­­tak, sőt Belgium lakói is csak a várakban s jár­­hatlan bérezek között voltak tőlük biztonságban j(191, 1.). Mind e dulásokért véres elégtételt vett rajtok Henrik alatt a sértett Németország bosznja Merseburgnál 933-ban, hol 36,000 magyar vére áztatta a német földet. (200­­1.) Nem sokára is­mét a frank földön látjuk őket, átmentek a Szaj­nán, elözön­lötték Champagnet, átmentek a Loire vizén Orleansn­ál, Aquitániát beszáguldozták, s ne­vüket az óczeánig tüzzel-vassal rettegetté tették. (210­1.) Zsoltot jellemezvén iró, azt mondja róla, hogy az természetére nézve atyjától különbözött, de harczias vezér volt. Tetteiről hazai krónikáink hallgatnak, a külföldiek közül is csak az egykorú Konstantin említi. Alatta — úgy mond író — a nemzet folyvást ázsiai lovagéletet élt, csaknem szakadatlanul hadat viselt, aranyát, ezüstjét Euró­pa adta, maguk között nem volt egyenetlenség és villongás, ellenben ők a szomszéd államok belvi­szályait ügyesen használva föl, fényes győzelme­ik voltak, (223—24. 1.) a mik erkölcseiket szila­­jitották inkább, mintsem szeliditették volna. Jel­lemük fővonása az erő és önérzet volt. A veszé­lyek nem törték meg, a csapások utáni rövid pi­henés után újra folytaták hódító háborúikat. A va­rázs, mely neveket Európa előtt rettegetté tette, Zsolt vezér korában (907—947.) folyvást fön­­maradt. Tax korára menve át szerző, ott mindenek­előtt Árpád fiainak nevét határozza meg (228. 1) azután érinti, mint nyomultak elő őseink Bulcsu vezér alatt Konstantinápoly ellen keletre, pusztí­tás, hódítás helyett hogy hódolt meg a keresztény­ség nagy eszméje előtt ő, s miként keresztelke­­dett meg Gyula erdélyi vezérrel együtt. Ez — úgymond író — forduló­pontot képez Magyaror­szág történetében. Nevezetes ellentéte az időnek és politikának. Nyugoton Henrik és Ottó fegyver­rel kívánt ellenállani, s legyőzni a magyarokat. Kelet a vallás hatalmával. Itt kitér szerzőnk s Dümmler német írónak azon állitatát dönti meg, hogy a németek valaha a Tiszáig jöttek volna győzelmi utjokban. A vezérek korában egyszer eljöttek — úgymond — Pozsonyig (t. i. 907-ben) többször nem, még a hátrább előforduló augsburgi döntő­ csata után sem merték ők őseinket saját hónukban megtámadni. (240­1.) E bátorság és szerencse későbbi idők átka és nyomorúsága volt, és, lehetett is az. Elbizakodván őseink hadiszerencséjük által, midőn már Francziaország sem volt elég tágas mező kalandos táborozásaiknak, Augsburg mellett a ■ második nagy csapás érte­ őket, olyan, minőt sem az előtt, sem azután nem szenvedtek. Német­­országi kalandozásaik folytán ugyanis egy­ csapat Augsburgot, a Lech folyón átkelve, megtámadta. Gyönyörűen írja le szerző a csata részleteit. Is­mertetem azt a lehetőségig híven. Ottó király és Ulrik püspök volt éltető lelke az összes német seregnek. Amaz az egész Német­országot barettérre szállította, ez Augsburgban rendezte hősként a nép erejét; a kapuk védelmé­re sáncztelepeket hányatott, beléjök véderőt he­lyezett, a körfalak hálózatait kijavíttatta, éjen is folyt az erődítés; a nép hangya-szorgalommal dol­gozott a falakon, a püspök imádkozás közt vi­­rasztotta át az éjeket; az apáczák egy része ke­resztet tartva kezeikben, a város utczáin körme­netet tartottak, éneket zengve, más része az egy­ház padozatára borulva, könyörgött. Ulrich püspök hívei lelki erejét és bátorságát a hit buzgóságával s a keresztyén vallás nagy eszméinek égi malaszt­­jával fokozta. A hajnali templomi dicséret végez­tével, midőn az engesztelő áldozatot az urnák be­mutatta, a hajnal első sugarai­telt, s üt imádságban találták, az oltárra verőd­saját kezével ré­szeltette vitézeit az úri szent vacsorába. Buzdító beszéde alapeszméje szent Dávid im­e zsoltára volt: „Ha a halál árnyékában járnék is, nem fél­nék annak sötét völgyén is.“ (270—271. 1.) A mint a nap a láthatárra föltűnt, sugarai az előnyomuló magyar tábor fegyvereibe ütköz­tek. A kör, melyet a magyar csapatok özöne a város körül képezett, mind szükebbre szorult; a moraj, mely eleinte a tenger távoli zúgásához ha­­sonlított, az átalános roham vérfagylaló vad r­adu­­lására emelkedett s néhány pillanat múlva Augs­burg falai a magános kaszáihoz hasonlítottak, mely a fölbőszült tenger hánykódó hullámai közül daczosan emelkedik ki. A magyar had rendezett tömegekben kezdett előnyomulni, ostromszereket s hágcsókat vive magával. A vársáncz telepei őr­sége az árkok és védgátok mögöl födetlen sorai­kat gyilkolóan ritkította. Lehetetlen volt a falak­hoz közeledni. A polgárság egy hétig fegyverben állt a falak mellvédei mögött. Az erős állás, a védelmezők szilárd magatartása, néhányszori tá­madásuk sikertelensége azon arányban hangolta le a magyarokat, a mint fölbátorította a némete­ket. A magyar vezérek mindamellett vért s áldo­zatot nem kimélve, igyekeztek a falak közelébe jutni. Nem lehetett. A döntő roham perczének kö­zeledését világosan mutatta a helyzet s a kedé­lyek harczi izgatottsága. (272. 1.) E pillanatban nyargalva érkezett Bulcsúhoz, a magyar hadak vezéréhez egy lovag­ hozott hi­­tére a magyar táborban a hadi kürtök visszavo­nulóra fuvattak meg, a vezér hadi­tanácsot ült hada nagyjaival, a vívást félbenhagyták, a város népe elbámult a gyors visszavonuláson. A bir Ottó királynak az egyesült német hadakkal közeledése volt. (272. 1.) És az tekintélyes erő volt. Ott voltak a ba­jor hadak, a svábok, Konrád herczeg híressé vált szaklovassága, és a csehek. A mint a német se­reg előhada a magyarok előszáguldozóit megpil­lantotta, Otto parancsára a tábor megállapodott. Ünnepélyes csend. A vallásos király népével együtt imádkozott. A vezérek hűséget fogadtak a király­­­nak, a vitézek engedelmességet vezéreiknek. A bajnokok összeölelkeztek, bocsánatot kérve egy­mástól, esküvel fogadták, hogy egymást halálig híven segítik. Otto lelkesítő beszédet tartott, csa­patai sorakoztak. A királyi dandár közelében len­gett a Mihály arkangyal képével diszesitett biro­dalmi zászló. (274—75. 1.) Az első támadást a magyarok tették a cseh hadosztályra. Vad rendetlenségben futottak szét azok az első megrohanásra ; podgyászuk a magya­rok kezébe került. Ezt a sváb dandár szétverése követte. Otto fölismerte a pillanat válságát. Min­den koczkára volt téve. Németország élete függött a­­ következő pillanatoktól. Konrádnak a frank lo­vassággal támadást parancsolt. Ez vakmerően s hősileg hajtotta végre. A magyarok egy része zsákmánylással foglalkozott, a m­ásik óriási erő­feszítése daczára visszanyomatott, nem sokár­a mindnyájan futásban kerestek menedéket. Konrád nem hitte jónak őket üldözni, győztes hadait lo­bogó zászlókkal vezette vissza a királyi táborba, a néptől örömriadással üdvözöltettek. (277. 1.) A magyarok fölhagytak Augsburg ostromá­val, s az Erach folyó partján és síkságán foglaltak uj hadállást, szekérváraikba húzódva zsákmányuk­kal, nagy­ sokaságu podgyászaikkal. Szt-Lörincz nap előestéje volt 955-ben, azon napé, melyen azelőtt 48 évvel, 907-ben a magyarok a hazájukba tört német sereget Pozsonynál tönkre juttatták. A sors úgy akarta, hogy a Németországot dúló magyar nemzetet épen e nap sújtsa az elkeseredett német nemzet boszuja. (280. 1.) Válságos nap volt ez, a mi a két ellenséges seregre fölsütött. Nyugat Kelettel állott szemben, a kereszténység, őseink ázsiai nemzeti vallásával, az egész Németország az egész magyarság harczos képviselőivel. Otto átalános böjtöt hirdettetett, haj­­nalhasadtakor táborában miséztek, ő meggyónt, s úrvacsorát tett, templom és püspökség alapítá­sára fogadást térdepelve tett. Midőn reggel a Lech mezőn elterjedő magyar sereg a tenger sokaságán végig nézett, lelkében megdöbbent, s magát Isten­hez való hitével erősítette. Egyházi szertartás után népéhez lelkesítőleg szólott, győzelmeire emlékez­tette, az ellenség roppant számával szemben isten irgalmas segélyére utalt, bátor vívásra hiván föl azt,­­ ha veszni kell, a nyomor szolgaságnál dicsőbb halál választására buzdítván. (281­1.) Most már ő támadott. Ezt eddig a német nem tette. Gonosz előjelnek látszott a magyarság előtt. Irtóztató csata fejlődött ki, változó szeren­csével, egy hosszú nyári napon át, reggeltől estig tartott az, mig a koczka — az elbizakodni szerető s olykor magának nagy hadi és erkölcsi károkat tevő magyaroktól elfordulván, szerencséjök — a király részére dőlt el, az utolsó emberig egy szív­vel lélekkel küzdő német sereg oly fényes győ­zelmet nyert, a­milyet azelőtt nemzetünk fölött soha sem Midőn a nap lehanyatlott a Lech me­zején a halálos viadal zaja végképen elnémult, a mérföldekre terülő síkot ezer meg ezer magyar te­teme borította vegyítve a győzelmes had nem cse­kély áldozata holttestével. Atér urává lesz német tábor s a futók üldözéséből visszaszállingozó ki­sebb csapatok öröm­zaját, a még meg nem haltak végbörgése s elszilajodott gazdátlan paripák zord nyerítése zavarta meg. (286­1.) Az augsburgi diadal a német birodalom fön­­maradásának biztosítéka, a magyar nemzetre nézve a sors büntetése, mindkettőre nézve tanuságos leczke volt. A nemzetnek — mond i­ó — e csa-

Next