Reform, 1870. május (2. évfolyam, 136-166. szám)
1870-05-28 / 163. szám
163. szám. Előfizetési föltételek: vidékre postám vagy helyben házhoz hordva Hirdetmények dija: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt-téri petitsor 25 kr. Bélyegdij külön 80 kr. egész évre fél évre . 18 frt — kr. 9 , - , Negyed évre Egy hóra . 14 frt 50 kr 50 Szombat? május 28, 1870. REFORM I. évi folyam. Szerkesztési irodja: Lipótváros, főnt, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiaűé-hivatal: Ráth Mór könyvkereskedésében régi szinháztér 5. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Pest, május 27. Hivatalos lapunk vasárnapi meglepetéseiből, melyeket olvasóink esti lapunkból ismernek, csak igen rövid vezérczikk kerül ki. Az uj miniszterek kinevezésében egy oly eseménynyel állunk szemben, melyet időszaki sajtónk — bármily kényelmes természetű legyen is különben már kimerített még mielőtt praesentálta volt magát. Hosszu hasábok. Írattak azokról a kik menendők és azokról a kik jövendők valának. A chassée croisé, melyre Gorove készült, szakavatott védőkre és tudós gáncsolókra talált; a prude, a rátartás Szlávyt, annyiszor adták férjhez egyik másik tárczához a politikai kávénénikék, hogy félni lehetett, hogy végre is agg szűz marad, nagyon is prude hires szépségek elrettentő példájára s módjára. Lónyay Menyhért távozó szándékának első hire oly égiháboruját indította meg a pro és kontrának, melyhez nagyon szerény arányban áll azon csöndes eső, melyet most a „katastropha“ bekövetkezésekor utána hulattak hű és ragaszkodó hivatalnokai. Kerkápolyi beköszöntését nem fogadta sortűz; sokan nem lőtték ki üdvözletére puskaporukat, azt gondolván kétségkívül, hogy még rá is lőhetik alkalmilag stb. stb. Egy szóval miniszterkrizisünkbe mind a közönség, mind a sajtó belefáradt s ez egyik oka, ha a kinevezéseket fatalistikus nyugalommal fogadja, nem lévén más elmondani való uj dolga. Pedig vannak még az ügynek oly oldalai, melyek egy két szót megérdemelnek, s midőn ezeket érintjük, nem gondoljuk, hogy valami nagyon lényeges szolgálatot teszünk a közügynek, de legalább megadjuk formailag belpolitikánk fő eseményének azon tiszteletet, melyet tőlünk, akik arra vagyunk hivatva, hogy nyilvánosan gondolkozzunk s mások helyett beszéljünk, kétségkívül megérdemel. Ha visszatekintünk második felelős minisztériumunk három éves pályafutására, mindenekfelett azon kedvező körülmény ötlik szemünkbe, mely egyúttal előnyösen külömböztet meg bennünket mind czislajtánus testvéreinktől, mind a bukaresti kamarákban képviselt nemes nemzettől, hogy bár a változások újabban elég sűrűen érték egymást, mind e változások nem krízisek is egyúttal. Jelentőségük nem elvi, csak személyes. Egyik miniszter ággyal cserélte fel a piros széket; a másik beleunt a tárcza terhébe és a magánélet pamlagán nyugszik a fanteuü fáradalmai után; harmadik egy kisebb gonddal, de nagyobb a czimbeli tisztességgel járó hivatalba lépett magas lépcsőjéről. Mindez nem alterálja az Andrásy-kabinet eszméjét, mely ugyanaz ma, ami volt 1867-ben. A kabinetbe lépett urak leghathatósb támaszai voltak pártunknak, a kabinetből kilépettek újra elfoglalták azon jeles régi állomásaikat pártunk soraiban, melyekről a fejedelem bizalma a korona tanácsába szólította őket. Ha az 1867-ki névsort állítjuk a mai minisztérium névjegyzéke mellé, akkor ismét egy szembeszökő jelenséggel fogunk találkozni. Két grófi koronával kevesebb van ma a tisztában, mint volt akkor, s az — állítólagos — nagyobb tisztességre azon férfiú jutott, aki — ha nem is mondható épen kristályvizű demokratának, de állítólag kétszer hárította el magáról azon szerencsét, hogy született törvényhozóvá avattassák. Távol vagyunk attól, hogy a demokrácziát a polgári születéshez kössük, még távolabb attól, hogy bármi előnyt vindikáljunk számára azokkal szemben, kik előjogokban születtek. Semmi elvi köetkeztetést nem vonunk ezen jelentőségből. Valamint nem tartottuk ildomosnak, midőn a kabinet megalakulása ellen 1867- ben azon kifogás érvényesíttetett, hogy sok benne a mágnás, úgy nem tartottuk volna a demokrácziához méltónak netáni hymnusokat zengeni azon esetre, ha az csupa polgári születésűekből állittatik vala össze. Voltak és vannak rá példák, hogy a világ a születésekben igen kellemetlenül csalódott, s mai napság, midőn a fogalmak gyakorlati életünkben meglehetősen össze vannak zavarva, igen bizonytalan kenyér az a priori ítélet. Mindössze annyi kapitálist akarunk a kiemelt jelenségből csinálni, hogy az ij alkotmányos aera, melynek vezérlő kabinetje, ha minden egyes személyében nem is, de egészében s elvben teljesen demokrata, a demokrácziának kedvez. Föltesszük, hogy három évvel ezelőtt a kabinet nem volt másképen megalakítható, mint ahogy megalakittatott; s íme, midőn három év után a kabinet mágnás tagjai kiválnak a minisztérium kötelékéből, e rövid idő tért és alkalmat s lehetőséget nyújtott arra, hogy a miniszteri kandidátusok sorában első helyre állíttassanak olyanok, kiknek bölcsője felett valószínűleg egészen más nótát dúdolt a dajka. Ez oly ösztön minden rendű és rangú tehetségnek, mely az országnak igen jótékonyan kamatozhat. Érdeme az időnek, hogy tehetségeket napfényre hoz, fejleszt és nem is hagy parlagon ; előttük, ha erélylyel, szorgalommal s kitartással párosulnak, nyitva az ut a legmagasabb, legfőbb polczig, mely alkotmányos államban elérhető, azon állomásig, melynek két támasza a nemzet s a fejedelem bizalma. Végül engedjenek meg olvasóink egy észrevételt a miniszteri változásokra, mely nem épen kellemes. Ezen változások nagyobb részének ugyanis nincsen látható oka , pedig talán épen egy u. n. uj gazdánál, minő ez idő szerint Magyarország, nem épen kívánatos a nem a legnagyobb szükség által előidézett fönakadás, ha különben elhárítható. Asztalunk fiókjában fekszik egy czikk, melyet legközelebb olvasóinknak is bemutatunk, s mely igen sok elismeréssel szól Gorove miniszter úr eddigi működéséről , és ez teszi ránk nézve nehezen megérthetővé, hogy Gorove rábírható volt a tárczacserére. Egy tehetséges és buzgó ember ambícziójának véghetetlen sarkantyúja lehet azon föladat, mely egy mereven újjászervezendő ország egyik másik miniszteri ressortjában a megoldásra kínálkozik. Hogy pedig egy ország sorsában három év alig több egy emberélet egy két órájánál, azt alig kell bizonyítanunk. Ily rövid idő alatt a munkát úgyszólván csak megkezdeni lehet, s valamit, amihez missiószerüleg kezdünk, elszántsággal, lelkesedéssel, hazafias odaadással, azt, s ez indokolt gyanú, a kezdetben ismét abbahagyni, csak a lelkesedés, a buzgalom csökkenése mellett lehet. Ha a magyar pénzügy valóban úgy áll, amint Lónyay búcsúbeszédében előadta, akkor ezen ritka erélyű államférfin a halhatatlanságot, melyet szerezhet vala magának a magyar financziák gyökeres rendezésével kapcsolatban persze az adóügyek reformjával mi mai napság egy az állam biztosításával, igen csekély árért adta oda, ha tekintjük a közös pénzügyminiszterség halandó természetét. Szóval, hogy czikkünk hosszabb ne legyen, mint mennyit kilátásba helyeztünk, a változások egy részének nem látjuk indokolt voltát. Szemlélhető viszonyaink nem fejtik meg, s azt hisszük, e pontot mindazok mellőzték, akik különben elég buzgalommal szóltak a változás kérdéséhez. Most már post fosta nem akarjuk mi sem feszegetni. Bánni lett légyen igazi oka a változásoknak és tárczacseréknek ezúttal, a jövőre nézve azon óhajtnnkat fejezzük ki, hogy az illetők igyekezzenek az ilyetén okoknak telhetőleg útjába állani. Az igen helyes, ha a miniszterek beszéltetnek magukról, de a reklám e nemének árát rendesen más fizeti meg. Az ily személyes válságok az ügy kárára esnek, s mindig alapos a gyanú, hogy csak a kormánynak nem nagy cselekvő kedvét maszkírozzák; az pedig bizonyos, hogy mind az összes minisztériumot gátolják a cselekvésben, mind az egyes minisztereket károsan akadályozzák azon munkásságban is, melyet kiki a maga resszortjában kifejteni akar és képes. Lapunk vasárnapi számában értesítettük olvasóinkat arról, hogy az érsekújvár-trencsényi vasútra egy harmadik építő is vállalkozott, minek következtében a közlekedési minisztérium felszólittatott e vállalkozó hitelképessége iránt magát tájékozni. A „P. Lloyd“ esti lapjában azon hozzáadással olvasuk e hírt, hogy a vállalkozók Mayer osztálytanácsos és a Springer bankház, kik 500,000 frtnyi kauczió letételére fölszólítottak. Részünkről úgy értesültünk, hogy Springer ez ajánlatnál nincsen érdekelve. = A képviselőház VI. osztálya május 29. d. e. 9 órakor ülést tart a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyában. A szerb kongresszus, Pest, máj. 27. A Karlovicában ülésező szerb kongresszus működése megérdemli annyira figyelmünket, hogy más oldala elfoglaltságunk mellett se feledkezzünk meg róla teljesen. Igaz, hogy eddig nem történt ott semmi rendkívüli dolog ; a képviselő igazolás a határőrvidéki katonai hatóságok egynémelyikének megtámadása valamint a tanácskozás alatt lévő új szervezési javaslat tárgyalása, amely eddig különben is zárt ülésekben folytattatott, még nem alkalmasak arra, hogy távolabbra elható hullámokat verjenek föl. De különben a kongresszusnak egész hatásköre, amely a szerb orthodox egyház autonóm ügyeire szorítkozik, inkább csak helyi jelentőséggel bír, és így élesebb zsurnalisztikai ellenőrzésre csak akkor volna ok, ha a kongresszus szándékot mutatna törvényes hatáskörét bármiben is túllépni. Ily szándékot eddigelé nem tajasztalnak. Egy helybeli lap a „Pesti Napló“— ugyan május 24-éről egy táviratot közölt, amely szerint ..Miletics az azon napi ülésen proklamálta volna, hogy a kongresszus működését az államjogi és politikai térre ki kell terjeszteni, és a többség Csernovicsot kandidálta volna szerb vojvodának;“ azonban, a ma érkezett táviratok ezen egész hrrt „légből kapottnak“ mondják és kijelentik, hogy a kongresszus tanácskozásai a rendes mederben folynak tovább az új szervezési javaslat részletei felett. Sőt maga az illető lap is ez eseményre vonatkozó levelében oda enyhíti lármás hírét, hogy Miletics a javaslatban indítványozandó módosítványok által kívánná a kongresszus hatáskörét az államjogi és politikai térre kiterjeszteni. A távirati hírek ugyan még ez alakjában is kétségessé teszik e tudósítást mindamellett, még ha több volna is benne egy nagyokat mondani akaró levelező látomásainál, az ily módosítványok ellensúlyozására teljesen elégséges eszköz lesz a fejedelmi szentesítésnek megtagadása. Nem is tartunk mi attól, hogy a tiszteletreméltó kongresszus ily otrombán a forradalmi térre engedje magát tereltetni. Van ott egy még némi tekintéllyel biró mérsékelt párt, az egyházi rend tisztes férfiai és kivált püspökei, különben sem igen hajlandók az ily erőszakos lépésekre és Miletics urat — bármily lelkiismeretlen izgató legyen is — sokkal óvatosabb embernek ismerjük, hogysem kedve legyen egérfogót készíteni saját maga számára, és abba mindjárt bele is menni. Ezért, amint eleitől fogva kétkedtünk a fen említett hitvalóságában,úgy most is valószínűnek tartjuk, hogy a kongresszus teljes békében és alkotmányosságban fogja végig tárgyalni és elfogadni az új szervezési tervet, amely talán az orthodox szerbek keserűségére nagyon is felforgatja és átalakítja ugyan a szerb egyház eddigi ősi organizáczióját, de egyebet azután nem is fog felforgatni, még azon esetre sem, ha minden pontjában kivétel nélkül megnyeri a fejedelmi szentesítést. Mindamellett még e békés kilátások közt is van egy dolog, mely aggaszthat bennünket; és ez Mileticsnek föltétlen uralma a kongresszus és kivált annak többsége fölött; mert ez egyértelmű az ő terrorisztikus természetű uralmának megszilárdulásával a kongresszuson kívül. Bármily speczificze egyházi gyülekezet legyen a kongresszus, mégis az egész szerb nemzetiség képviselete az, és már magában azon tény, hogy e képviseletnek kormányrúdját kezeibe ragadhatta, tetemesen növelheti ezen megcsontosodott lázítónak és szenvedélyes pártjának önérzetét és hatását a magyarországi szerb népre. Pedig nem mondható, hogy ennek hódolata oly önkéntes volna. Épen nemrégiben olvashattuk egy belgrádi tekintélyes lapban, amelyet ez alkalomból ezrenkint terjesztettek szét a szomszéd Szerbiában, Miletics urnak és társainak olyatént jellemzését, a melyet mi, kik neki sem Ilit, sem fajrokonai nem vagyunk, átallottunk volna reá elmondani; és újabban a karloviczi nép sem tanusitja a legkiválóbb hajlamot Miletics ur iránt, a Ii beszédei alatt nem egyszer az elnök uralmát kénytelen igénybe venni a hallgatóság ellen. Meglehet, hogy ez utóbbi ellenszenvnek specziális oka Miletics úr, azon merész tervében van, amely Kakloviczról, az ősi metropolból Újvidékre, a Miletics Szerbia fővárosába akarja a kongresszus székhelyét áthelyezni. De ha ily okok annyira képesek megrendíteni a rokonszenvet, akkor ez mégsem verhetett oly mély gyökereket a szerb nemzet szívében a minden szerbek reménybeli czárja iránt. És Miletics úr mégis úgyszólván uralkodik, és pedig uralkodik a mérsékelt párt éretlensége és tehetetlensége folytán. E párt a múlt évi kongresszuson még többségben volt, vezérei azonban kényelmesebbnek találták mandátumaikat letenni és otthonn maradni; a párt Szétment és Miletics kisebbsége győzött. Most már többségben van Miletics, a mérsékelt pártnak alig venni szavát, és ha ez a mathematikai progresszió így halad tovább, akkor nagyon valószínűleg eljutunk oda, hogy Miletics úr mindenható lesz a kongresszuson belül és azon kívül, és még kevésbé fogja magát zsenirozni pénzverési és egyéb uralkodói hajlamainak titkos üzésében. Hanem ez bizony nagyon furcsa világításban tünteti föl azon szerb pártot, amely a magyar birodalom alkotmányának keretén belül hiszi aspiráczióit érvényesíthetni. Hogy ily pártnak léteznie kell, azt egyelőre abból következtetjük, hogy semmiféle hivatalos állomás betöltésénél nem szűkölködünk szerb nemzetiségek_ egyénekben. Másutt azután nem látjuk már nyomát e pártnak, amely tán azt hiszi, hogy minden kötelességét teljesítette, ha elfoglalta a húsos fazekak mellett számára fentartott helyeket. Ha körülmények közt csakis a kormányra appellálhatunk. Hogy nem követett-e el az eddig is már mulasztást, azt nem tudhatjuk és nem is állítjuk. De hogy kárhozatos mulasztást követne el, ha a Miletics-párt mindinkább emelkedő üzelmei ellen nem érvényesítené mindazon eszközöket, amelyeket állami organizmusunk még elég bőven szolgáltat kezére, az az bizonyos. E figyelmeztetést nem tartjuk fölöslegesnek, mert kormányunk a nagy parlamenti pörlekedések és miniszteri költözködések közt tán megfeledkezhetnék a karloviczi egyházi gyülekezet működésének valódi horderejéről. Alsóházról. — Egy felsőházi tagtól. — A felsőház korszerű átalakítása azon reformok közé tartozik, melyeket a trónbeszéd kilátásba helyezett. A választások alkalmából világot látott programmokban, pártnyilatkozatokban, és azóta hirlapokban gyakran találkozunk ezen kérdéssel. Sőt tudjuk, hogy a népképviselet megalko A „REFORM”TÁRCZÁJA A magyar vezérek kora. (Árpádtól Szent Istvánig. Irta Szabó Károly. Pest, 1869. Kiadja Ráth Mór. Előszó I—VIII. bevezetés 1-6, a mű maga 7—4451.) Előre lehetett látni, hogy a magyarok uralma az istenáldotta uj földön nem lesz békés. Oly tett erős és szilaj nép, mint ez, akkora önérzettel, oly dicső harczok kiküzdésének izgató emlékezetével nem volt pihenésre sem képes, sem hivatott, ha szomszédai nem támadtak, támadott. A kifelé hatás az erő természetében van, harczias népnek hódítás éltető eleme. De e térre nem csak saját nemzeti ösztöne, a politikai eszély is vihette őseinket. Ha ők uj hónukban puhaságra adják magukat, ez a nemzet erélyét bénította, ellenségeit bátorította volna. Az akczió részükről szükségesség volt, a mi tiszteletet szerzett s netaláni támadások villámhárítójává lett. Nincs különben. A valódi életrevalóság egyéneknél és népeknél abban nyilvánul, ha munkálkodik, alkot, gyarapodik. Az élet erő és cselekvés, terjedés és hódítás ésszel és fegyverrel. Árpád vérutódinak sem lehettek más tradícziói, s a szerzett ország megtartásának más titka, és lehetősége nem volt. Lándjuk ezt majd, a magukba két korszak eszméit és szükségét egyesítő Geyza és István életében. Egyelőre gátolta őket ebben Zsoltnak, az uj vezérnek, kiskorúsága, mit Lajos bajor király támadásra használt föl 907—910-ben, de mindkétszer meg lön verve, országa földulva, s magyarjaink az Ens vizétől a Rajnáig, s a tiroli bérczektöl az északi tengerig kalandozták be diadalmasan ; majd 915-ben Thüringen és Szászország ellen mentek. (1651.) Lajos és Konrád német királyokkal adót fizettettek, Felső-Olaszországban szövetségesük, Berengát királyért boszu tállottak, Pávián, Turinon át Burgundba ütve, egyfelől a pyrennei hegyek aljáig, másfelől az Atlanti tengerig száguldoztak (1751.); bejárták déli Francziaországot, Elsassban, Lothringenben megfordultak, sőt Belgium lakói is csak a várakban s járhatlan bérezek között voltak tőlük biztonságban j(191, 1.). Mind e dulásokért véres elégtételt vett rajtok Henrik alatt a sértett Németország bosznja Merseburgnál 933-ban, hol 36,000 magyar vére áztatta a német földet. (2001.) Nem sokára ismét a frank földön látjuk őket, átmentek a Szajnán, elözönlötték Champagnet, átmentek a Loire vizén Orleansnál, Aquitániát beszáguldozták, s nevüket az óczeánig tüzzel-vassal rettegetté tették. (2101.) Zsoltot jellemezvén iró, azt mondja róla, hogy az természetére nézve atyjától különbözött, de harczias vezér volt. Tetteiről hazai krónikáink hallgatnak, a külföldiek közül is csak az egykorú Konstantin említi. Alatta — úgy mond író — a nemzet folyvást ázsiai lovagéletet élt, csaknem szakadatlanul hadat viselt, aranyát, ezüstjét Európa adta, maguk között nem volt egyenetlenség és villongás, ellenben ők a szomszéd államok belviszályait ügyesen használva föl, fényes győzelmeik voltak, (223—24. 1.) a mik erkölcseiket szilajitották inkább, mintsem szeliditették volna. Jellemük fővonása az erő és önérzet volt. A veszélyek nem törték meg, a csapások utáni rövid pihenés után újra folytaták hódító háborúikat. A varázs, mely neveket Európa előtt rettegetté tette, Zsolt vezér korában (907—947.) folyvást fönmaradt. Tax korára menve át szerző, ott mindenekelőtt Árpád fiainak nevét határozza meg (228. 1) azután érinti, mint nyomultak elő őseink Bulcsu vezér alatt Konstantinápoly ellen keletre, pusztítás, hódítás helyett hogy hódolt meg a kereszténység nagy eszméje előtt ő, s miként keresztelkedett meg Gyula erdélyi vezérrel együtt. Ez — úgymond író — fordulópontot képez Magyarország történetében. Nevezetes ellentéte az időnek és politikának. Nyugoton Henrik és Ottó fegyverrel kívánt ellenállani, s legyőzni a magyarokat. Kelet a vallás hatalmával. Itt kitér szerzőnk s Dümmler német írónak azon állitatát dönti meg, hogy a németek valaha a Tiszáig jöttek volna győzelmi utjokban. A vezérek korában egyszer eljöttek — úgymond — Pozsonyig (t. i. 907-ben) többször nem, még a hátrább előforduló augsburgi döntő csata után sem merték ők őseinket saját hónukban megtámadni. (2401.) E bátorság és szerencse későbbi idők átka és nyomorúsága volt, és, lehetett is az. Elbizakodván őseink hadiszerencséjük által, midőn már Francziaország sem volt elég tágas mező kalandos táborozásaiknak, Augsburg mellett a ■ második nagy csapás érte őket, olyan, minőt sem az előtt, sem azután nem szenvedtek. Németországi kalandozásaik folytán ugyanis egy csapat Augsburgot, a Lech folyón átkelve, megtámadta. Gyönyörűen írja le szerző a csata részleteit. Ismertetem azt a lehetőségig híven. Ottó király és Ulrik püspök volt éltető lelke az összes német seregnek. Amaz az egész Németországot barettérre szállította, ez Augsburgban rendezte hősként a nép erejét; a kapuk védelmére sáncztelepeket hányatott, beléjök véderőt helyezett, a körfalak hálózatait kijavíttatta, éjen is folyt az erődítés; a nép hangya-szorgalommal dolgozott a falakon, a püspök imádkozás közt virasztotta át az éjeket; az apáczák egy része keresztet tartva kezeikben, a város utczáin körmenetet tartottak, éneket zengve, más része az egyház padozatára borulva, könyörgött. Ulrich püspök hívei lelki erejét és bátorságát a hit buzgóságával s a keresztyén vallás nagy eszméinek égi malasztjával fokozta. A hajnali templomi dicséret végeztével, midőn az engesztelő áldozatot az urnák bemutatta, a hajnal első sugaraitelt, s üt imádságban találták, az oltárra verődsaját kezével részeltette vitézeit az úri szent vacsorába. Buzdító beszéde alapeszméje szent Dávid ime zsoltára volt: „Ha a halál árnyékában járnék is, nem félnék annak sötét völgyén is.“ (270—271. 1.) A mint a nap a láthatárra föltűnt, sugarai az előnyomuló magyar tábor fegyvereibe ütköztek. A kör, melyet a magyar csapatok özöne a város körül képezett, mind szükebbre szorult; a moraj, mely eleinte a tenger távoli zúgásához hasonlított, az átalános roham vérfagylaló vad radulására emelkedett s néhány pillanat múlva Augsburg falai a magános kaszáihoz hasonlítottak, mely a fölbőszült tenger hánykódó hullámai közül daczosan emelkedik ki. A magyar had rendezett tömegekben kezdett előnyomulni, ostromszereket s hágcsókat vive magával. A vársáncz telepei őrsége az árkok és védgátok mögöl födetlen soraikat gyilkolóan ritkította. Lehetetlen volt a falakhoz közeledni. A polgárság egy hétig fegyverben állt a falak mellvédei mögött. Az erős állás, a védelmezők szilárd magatartása, néhányszori támadásuk sikertelensége azon arányban hangolta le a magyarokat, a mint fölbátorította a németeket. A magyar vezérek mindamellett vért s áldozatot nem kimélve, igyekeztek a falak közelébe jutni. Nem lehetett. A döntő roham perczének közeledését világosan mutatta a helyzet s a kedélyek harczi izgatottsága. (272. 1.) E pillanatban nyargalva érkezett Bulcsúhoz, a magyar hadak vezéréhez egy lovag hozott hitére a magyar táborban a hadi kürtök visszavonulóra fuvattak meg, a vezér haditanácsot ült hada nagyjaival, a vívást félbenhagyták, a város népe elbámult a gyors visszavonuláson. A bir Ottó királynak az egyesült német hadakkal közeledése volt. (272. 1.) És az tekintélyes erő volt. Ott voltak a bajor hadak, a svábok, Konrád herczeg híressé vált szaklovassága, és a csehek. A mint a német sereg előhada a magyarok előszáguldozóit megpillantotta, Otto parancsára a tábor megállapodott. Ünnepélyes csend. A vallásos király népével együtt imádkozott. A vezérek hűséget fogadtak a királynak, a vitézek engedelmességet vezéreiknek. A bajnokok összeölelkeztek, bocsánatot kérve egymástól, esküvel fogadták, hogy egymást halálig híven segítik. Otto lelkesítő beszédet tartott, csapatai sorakoztak. A királyi dandár közelében lengett a Mihály arkangyal képével diszesitett birodalmi zászló. (274—75. 1.) Az első támadást a magyarok tették a cseh hadosztályra. Vad rendetlenségben futottak szét azok az első megrohanásra ; podgyászuk a magyarok kezébe került. Ezt a sváb dandár szétverése követte. Otto fölismerte a pillanat válságát. Minden koczkára volt téve. Németország élete függött a következő pillanatoktól. Konrádnak a frank lovassággal támadást parancsolt. Ez vakmerően s hősileg hajtotta végre. A magyarok egy része zsákmánylással foglalkozott, a másik óriási erőfeszítése daczára visszanyomatott, nem sokára mindnyájan futásban kerestek menedéket. Konrád nem hitte jónak őket üldözni, győztes hadait lobogó zászlókkal vezette vissza a királyi táborba, a néptől örömriadással üdvözöltettek. (277. 1.) A magyarok fölhagytak Augsburg ostromával, s az Erach folyó partján és síkságán foglaltak uj hadállást, szekérváraikba húzódva zsákmányukkal, nagy sokaságu podgyászaikkal. Szt-Lörincz nap előestéje volt 955-ben, azon napé, melyen azelőtt 48 évvel, 907-ben a magyarok a hazájukba tört német sereget Pozsonynál tönkre juttatták. A sors úgy akarta, hogy a Németországot dúló magyar nemzetet épen e nap sújtsa az elkeseredett német nemzet boszuja. (280. 1.) Válságos nap volt ez, a mi a két ellenséges seregre fölsütött. Nyugat Kelettel állott szemben, a kereszténység, őseink ázsiai nemzeti vallásával, az egész Németország az egész magyarság harczos képviselőivel. Otto átalános böjtöt hirdettetett, hajnalhasadtakor táborában miséztek, ő meggyónt, s úrvacsorát tett, templom és püspökség alapítására fogadást térdepelve tett. Midőn reggel a Lech mezőn elterjedő magyar sereg a tenger sokaságán végig nézett, lelkében megdöbbent, s magát Istenhez való hitével erősítette. Egyházi szertartás után népéhez lelkesítőleg szólott, győzelmeire emlékeztette, az ellenség roppant számával szemben isten irgalmas segélyére utalt, bátor vívásra hiván föl azt, ha veszni kell, a nyomor szolgaságnál dicsőbb halál választására buzdítván. (2811.) Most már ő támadott. Ezt eddig a német nem tette. Gonosz előjelnek látszott a magyarság előtt. Irtóztató csata fejlődött ki, változó szerencsével, egy hosszú nyári napon át, reggeltől estig tartott az, mig a koczka — az elbizakodni szerető s olykor magának nagy hadi és erkölcsi károkat tevő magyaroktól elfordulván, szerencséjök — a király részére dőlt el, az utolsó emberig egy szívvel lélekkel küzdő német sereg oly fényes győzelmet nyert, amilyet azelőtt nemzetünk fölött soha sem Midőn a nap lehanyatlott a Lech mezején a halálos viadal zaja végképen elnémult, a mérföldekre terülő síkot ezer meg ezer magyar teteme borította vegyítve a győzelmes had nem csekély áldozata holttestével. Atér urává lesz német tábor s a futók üldözéséből visszaszállingozó kisebb csapatok örömzaját, a még meg nem haltak végbörgése s elszilajodott gazdátlan paripák zord nyerítése zavarta meg. (2861.) Az augsburgi diadal a német birodalom fönmaradásának biztosítéka, a magyar nemzetre nézve a sors büntetése, mindkettőre nézve tanuságos leczke volt. A nemzetnek — mond ió — e csa-