Reform, 1870. június (2. évfolyam, 167-196. szám)

1870-06-01 / 167. szám

167. szám. Cjfés'i évre fét évre , Előfizetési föltételeit: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva 18 frt — kr. Negyed évre 9 „ — „ Egy hóra ,­­ 1 , 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt-téri petit sor 25 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Il­r­etmén­yek­ dija: Szerda jimnius 1. 1870. 4 frt 50 kr 50 .REFORM jpLŐFIZETÉSI fölhívás ,REFORM“■ra. 59 .Jullius hóra . • .Junius—September Junius—Deczember 1 frt 50 kr. 6 frt — kr. 10 frt 50 kr. A junius havi uj év negye­d­es előfi­zetőknek szintén megküldetik külön kedvez­ményül . Garibaldi tábornok ,,a szeretet uralma“ czimü két kötetes regénye; e regény előfizetési ára 4 frt. A „KErOKM“ kiadó­­hivatala Ráth Mór könyvkeres­­kedéséhe (régi szinkásítér 5-ik »Ä.j tétetett át. I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főnt, 7. s­z. 2. emeleten. A lap szellem­i részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bem­entetlen levelek csak ismert kezektől fogatalnak el. Kiadó-hivatal: Ráth Mór könyvkereskedésében régi szin­h­áztér 5. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Pest, májí­s 31. Potoczky gróf hazafias elhatározása a reakczióval szövetségesült föd­eralismus mű­ködését egy időre megállta. A válság szü­ Iyobb medrébe szorult, a magyar-osztrák bi­rodalom eszméje föntartva, az alkotmányos­ság elve egyelőre megmentve. A szünet mely a diaotikus harcz után beállott, a legalkalmasabb arra, hogy az üresen hagyott téren szemlét tartsunk azon aknaküzdelem felett, mely a kettős biro­dalom új épületének jégbe röpitése végett vivatott. A vakancsszerü stratégia visszavonult ugyan egy pillanatra, de hogy az össze­ho­zott gyúanyag melyik perczben lobban föl, s az okozandó rázkódás hol és mennyire ingatja meg alattunk is a földet, azt majd csak a jövő mondhatja meg. Részünkről soha sem voltunk kétség­­ben­ az iránt hogy a Bécsben kiütött alkot­­m­ányválságot nyomban követni fogja a fö­­deralismus hadüzenete. Ott hol, miként Ausztriában a pártok nem az alkotmány keretén belül annak kifejtése végett, hanem azon kívül az alkotmány alapzatának fel­forgatására folytathatják a küzdelmet : ott, mondjuk , ennél kevesebbet várn­­ sem lehetett. Különböző érdekek közt lehet kiegyen­lítés, de ellentétes elvek közt nincs kibékü­lés soha. Épen ez okból éreztük magunkat a lajtántúli fejlemények által felette érdekel­teknek, miután még tisztában voltunk az iránt, hogy a­mely órában utat törhetne magának a föderalismus Ausztriában, ugyan­ak­kor m­egrontaná Magyarország existen­­cziáját is. Néhány rövid hól —- és előrelátásunk igazolva van. A­­ pártértekezletek, melyeknek a be­teg ausztria feletti orvosi tanácskozm­ányok­­nak kell vala lenniök, mind megannyi kon­­spirácziokká lettek Magyarország létele és önállása ellen. Nem tudjuk vájjon a „Hon“ zseniális fő­­szerkesztője szinte belátta-e már eddig, hogy mikor a bécsi válság felett a „Narodni Lysti“ s a „Zukunft“-tal együtt versenyt uj­jongott, akkor nem csak a német nyelv supremacziájánál „volt szó,“ de saját szittya­­bőrünkről is. Annyit azonban mégis köszönhetünk a Bécsben fölmerült krízisnek hogy a födera­­lismussal szövetkező katonai reakczió ez alkalommal hagyta el rejtekét s leálczázta magát. E szövetség jól tudja, hogy az osztrák alkotmányosság megbuktatására az első döntő csatát Magyarországon kell vívnia. Itt kell légbe röpítenie mindenek előtt a kiegyezés által létesített védműveket, — hogy sikerülhessen a roham amoda túl. „Die Leb­e ist ewig wie die Welt.“ A szent István birodalom déli része után sóvárgó plánszlávismusnak a katonai reakczióval való találkozó helye mindig a határőrvidék volt, s ha e két fél egyszer összesúghat úgy többé nem kell sokáig várnia a magyar Vendée fellobba­­nására. Egy pillanatra sincs többé kedvünk tit­kolni, hogy már eljutottunk e végzetteljes situáczió küszöbéig. Hogy mik történnek a magyar aldu­­nánál azt mindenki tudhatja. Újvidék, Karlovicz, Kikinda, Versecz három év óta pivotjai oly subversiv moz­galmaknak, melyeknek Miletics ur a rá nézve idegen klimája Pesten csak félénk és tartózkodó tolmácsolója. Hogy a magyar kormány, melynek mindenek felett alkotmányosnak s szabad­elvűnek kell lennie, a jogos szükségének bekövetkeztéig ezen önvédelem üzelmek ellenébe represzáliákhoz nem nyúlt, azt értjük, de azt már nem tudnék csástani ha ezen passivitás mögött m­egbo­­nem a mindent szemmeltartó készenvárás ha­nem a csalódásban ringatódzás ügyetlensége rejlenék. Sajnos, hogy a lelketlen izgatók által készített s részben az 1848. évből fenma­­radt gyúanyag még nem tudott elkorhadni, midőn a határőrvidéki magában ürügyet és alkalmat szolgáltatott a kérdés mai reakeziónak, hogy azon vidékeken hato­is­mét felkeresse és meg is találja hagyo­mányos fegyvertársait. Az alliance létrejöttéhez kedvező idő járt az osztrák-német párt bukásával. Benko tábornok hucsu toasztja, mely­ben magát előre a fellázadt Vele­bit hegység leendő paczifikátorául (a la Ro­­dics) mutatta be; König ezredes cselszövényei, melyek nem kevesebbre mint a koronás ki­rály kéziratának meghiúsítására irányulnak, a Wehr-Zeitung eszeveszett alkotmányelle­nes dühöngései, a cs. k. katonaságnak a Jelasics-szobor előtti tüntetése­i mind cso­dálatosan összeesnek azon napokkal, a me­lyeken a nemzetiségi phalanxok egyesített rohamot intéztek közvetlenül az osztrák alkotmányosság, közvetve pedig a biroda­lom dualisztikus szervezete ellen. Van logika a medvének az ökörr*el kö­tött ezen szövetségében kétségtelenül. Mert ámbár a reakczió és a pánszlávizmus közt szorosan vett érdekazonosság nincs is, — van közös ellenségük, s ennek leverésében — van közös czéljuk. Sajnáljuk, hogy idáig juthattak a dol­gok, de követeljük is kormányunktól, hogy e helyzetnek mielőbb vessen véget. A katonai reakczió — a dolgok ter­mészeténél fogva — csak abból táplálkoz­hatnék, s csak úgy válnék veszélyessé, ha Magyarország csakugyan nem­ nyújtaná többé azon garancziá­­kat, melyeket a dynasztia úgy a birodalom fentartása iránt elvál­lalt, s melyeket tőle a történelem jogo­san követel is. Nem tagadhatjuk, hogy az e m­latti kételyek felidézésére derekasan hozzájárult ellenzéki sajtónk is szerencsétlen közjogi vitáival, elleneseink nagy mulatságára. De másrészről azt is el merjük mondani, hogy még eddig e hazában semmi olyan nem történt, a­mi okot adhatna az eddigi al­kotmányos alapok elvetésével a megoldás­nak az 1867-ki közjogi egyezmény határán kívül leendő keresésére. Egyébként kormányunk dolga, hogy Magyarország kötelez­ettségeinek úgy, m­i 111 j­o­g­o­s követelményei­nek ér­vényt szerezzen minden irányban. Nem oly ideolog a nemzet, hogy tán az abszolút szabadság beteges formája miatt elrúgja lábai alól az életrevaló politika azon pozitiv alapjait, melyeken legvitáli­­sabb érdekei nyugosznak. Ám vessen földhöz,­­ ha kell, minden oly törekvést a kormány, mely Magyar­­ország jóhiszeműségét s hivatalos poziczióját időben kompromitálná. De viszont adjon erélyes kifejezést a nemzet azon határozott meggyőződésének s akaratának is, hogy ha kész volt is a közös érdek követelményeinek annak idejé­ben teljes rezignáczióval áldozatokat hozni, azt eltűrni soha sem fogja, hogy a rajongó hordákkal szövetkezett szoldateszkának mar­talékul vettessék. Az volna még hátra, hogy az osztrák­magyar birodalom újraalkotásában ismét szerepeljen ama „pflichtschuldigster Ungehorsam“, mely 1848-ban előbb a haza polgárai fölött a házat gyújtotta fel, aztán pedig az egész birodalmat az örvény szélére czipelte. Ha aztán még egy győzelmes kompakt hadsereg nyúl türelmetlen vaskezével a státus­gépezet megbomlott ker­ekei közé, annak a viszonyok szerint még lehet ér­­­telme. De a föltétlen­ bukást és végfelbom­lást jelezné mindenesetre, ha ezt oly sereg is vindikálhatná magának,­­mely rendsze­rinti hivatásának is csak azon eset­ben fog megfelelhetni, ha czélba vett reorga­­nizácziója sikerülni fog.­­ A középponti bizottság ma déli 12 óra­kor tartott ülésében tárgyalta a szentpéter-fium­ei vasútnak a magyar korona területére eső részé­ről, illetőleg kiépítéséről szóló törvényjavaslatot, s azt a pénzügyi és vasúti bizottságok által in­­díványozott szerkezetben el is fogadta. Bizottsági előadónak­ S­z­ö­g­y­é­n­y­i László választatott meg. = Mrazovics, hites ügyvéd és horvát ha­zafi, mint bécsi lapok írják, Zágrábból Prágába utazott. Nem tartanók épen figyelemre méltónak ezen utazást, ha vissza nem emlékeznénk reá,­ hogy 1848-ban találunk reá praeczedenst,­ melynek nem a legkedélyesebb konzequencziája voltak. En­nek okáért kívánjuk csak megjegyezni, hogy ez a kérdéses Mrazovics úr magában véve igen közön­séges kaliberű ember, de Stro­s­s­ma­y­ernek ügyvéde és vak eszköze. Egyike ő azoknak, kik a horvát országgyű­lésből kiléptek; ő azonban újra megválasztatta és igazoltatta is magát, s a­mikor idejét látja, be is léphet az országgyűlésbe. = Zágrábból írják nekünk, hogy Mihályo­­vics kinevezése zágrábi érsekké bevégzett tény. Tudósítónk szerint e kinevezés a bán közbejárá­­sának köszönné létrejöttét. Mihályovics temesvári prépost volt, de egy horvátországi apátság czímét bírta, különben is nagyapja horvát honpol­gár volt.­­ A m­iiniczipális törvényjavaslat tárgyá­ban a baloldal két árnyalata közt folytatott tár­gyalásokról az ellenzéki lapokban a következőket olvassuk: „A baloldali kör tegnap esti (máj. 30.) ért­­ekezletén, melyen a szélsőbali árnyalat képviselő­­is jelen voltak, az általok ajánlott 6 pontozat ke­rült vitatás alá. E pontok a következők: 1. Az államtörvényszéket a képviselőház választja. 2. A megyei bizottság tagjai átalános, egyenes és tit­kos szavazat mellett községenként, 3 évre válasz­tatnak. 3. A ki­választó az egyszersmind választ­ható. 4. A kis gyűlés tagjai napidíjat húznak. 5. A tisztviselőket kijelölés nélkül ajánlat, vagy be­jelentés nyomán választják, ezeknek törvényes képességét egy e végre választott bizottság önvá­lasztotta elnök alatt dö­nti el. 6. A tisztviselők nem bírnak szavazattal. Mindezen pontozatok tü­zetes vitatás alá vétettek, de mint a vita folyamá­ból kitűnt, az ajánlott pontok elfogadása kevés valószínűséggel bír.“­­ A IV és V osztályok jún­ius 1-én d. előtt 10 órakor a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyában ülést tartanak. A felső házról. — Egy felsőházi tagtól. — Egy korábbi czikkben e czim alatt utaltam a két kamarai rendszer előnyére, azon feltételekre, melyektől a felső házi intézmény életrevalósága függ és azon okokra, melyek felső házunk átala­kítását nemcsak szükségessé, de sürgőssé teszik. Elemezzük már most, mennyire czélirányo­­sak az eddig a sajtóban és azonkívül nyilvánult vélemények öszhangban vannak-e s mily mérték­ben alkotmányunk szellemével? Ha szóba hozunk ollyan nézeteket is, me­lyek eddigelé talán nem is léptek szabatosan for­­mulázott javaslatok,­­­alakjában a nyilvánosság elé tesszük ezt, mert kétséget nem szenved, hogy megpendittettek és előbb utóbb napirendre is fog­nak kerülni. A mennyire informácziónk terjednek a puszta főrendi czimet és rangot mindannyira elégtelen qvalifikácziónak tekinti; de mennyivel jobb a vé­lemény, melyet ezen korszerű bekezdéssel felkelte­­nek, annál nagyobb a csalódás közelebbi ismeret­ségnél, így például az egyikben a „magas censusra“ bukan­unk. E szerint tehát a nagybirtok leend képviselve a felső táblán ? Ez van ezentúl hivatva betölteni a felsőháznak mérséklő hivatását? Ez tartatik legalkalmatosabbnak egy osztálynak előjogát he­­lyetesiteni demokratikus országban ? Korántsem! Nem a nagy­birtok, hanem egy kiváltságos osz­tálynak nagybirtokosai, az egyházi és világi fő­­méltóságok és főispánok társaságában, hivatvák, a megkezdett reformm­nvet szabadelvűen fejleszteni, a vallási és politikai egyenjogosítást megszilárdí­tani, az államban létező soknemű legitim érdeke­ket képviselni, és azon rokonszenvet és bizodal­mat a felsőháznak biztosítani, mely mai időben minden intézmény életerejének fő forrása! A második vélemény, melyről bár csak felü­letes tndoklásunk van, jobban gondoskodik ugyan a felsőház politikai és szellemi függetlenségéről, mert kizárja a kormány kinevezésétől függő , eddig szavazattal bíró hivatalnokokat és az egyház befolyását, de az előbbinek gyengéjét osztja a­mennyiben a felsőház átalakítását, egy kiváltságos osztály belü­gyeként tárgyalja. Azon ellenvetést, hogy a felsőház jelen alak­jában semmi elvet sem képvisel, jelesen, hogy nem támaszkodik a nagy birtokra, az által véli elerőtleníteni, hogy a személyes jogosultságot csa­ládonkénti képviselettel helyettesíti. Ezen ragaszkodást egyes osztálynak előjogá­hoz az egyébként félreismerhetlenebb liberálisabb törekvések mellett, megfejthetővé egyedül azon feltevés teszi, hogy pártolói a magyar állam va­lamelyik specziális érdekét biztositani akarván, ezen tekintetből készek megalkudni jobb m­eggyőzödé­­sökkel De valamely gát csak akkor fog szilárdság­gal birni, ha nem rakjuk ingó talajra, minő ko­runkban a kiváltság. A karok és rendek elenyésztével, elenyészett a főrendek természetes talapzata, alsó fokozat nélkül fel­őbb fokozat-anomália. Ezen meggyőződésben búcsút veszünk ezen röviden érintett kísérletektől, melyeken meglátszik, mily nehezen esik a régi helyébe újat tenni, és szembe nézünk a pairnenek: váljon ber­e ez ama tulajdonságokkal, melyek alkalmatosak múltunkat a jövővel kíméletesen összekötni. Ki nem hivatkozott az angol alkotmányos institucziók szilárdságára ? ki nem áhítozott egyik­­másik intézmény átültetése után? miért ne kísért­sük meg a patricvel ? mondják, mely alkalmas eszköz az aristokracziát kasztszerü természetéből ki­­vetkőztetni­ és mégis, hatalmát megszilárditani ? és mely oly alapot szolgáltatna a felső háznak, mely­lyel szemközt elnémulnának ama kifogások, me­lyeknek alaposságát nem lehet tagadni. És mégis, ha igaz, hogy valamely államin­tézmény csak akkor verhet gyökeret és fejlődhe­­hetik erőteljesen, hogy ha a nemzet erkölcseiben és szokásaiban találja létokát vagy csak támoga­tását is, kétségbe kell vonnunk, hogy a pairie nálunk akklimatizálható legyen. Szenteljünk néhány sort azon körülmények megvilágításának, melyek a patrie fő erejét képe­zik An­golországban, és meg­ fogunk győződni hogy nálunk létezésén­ek minden föltételei hiány­zanak. Első sorban is csak azt találjuk, hogy Ang­liában az elsőszülötti jog átalában­ divatozik, hogy az nem a nemesség kiváltsága hanem köz­ A „reform'^tárczája- Paraguay csataiuezöi. (Richard Burton líönyve.) A délamerikai szomorujátékn­ak vége van. Minekutána a brazíliaiak évek óta jelentették Lo­­p­eznak, az ádáz diktátornak »teljes megsemmisít­­lését«, de ez minden ellene fordított hatalom da­­czára is, daczára szörnyű csekély segélyforrásai­nak, mindig vitézül tudta magát tartani, most végre is az ellene síkraszállított erőnek áldozatául e­sett. Camara, most Visconde de Pelotas, volt a boldog amerikai tábornok, a­ki a halálos csapást mérte a diktátorra. Olvasóink ismerik ismételt köz­lésekből ezen eseményt,mely végső katastrófáját az Aguidaban,vag­y Quidava folyón kiküzdött ütközetben lelte 1870.márcz.1-én. Legyen ma megengedve egy otthonos vezető karján egy visszapillantást adni a bábomra, mely öt évig fojtotta Amerika lélekzetét, s bilincselte le nem kis mértékben Európa figyel­mét is. Richard Burton kapitány, az ismeretes mekkai zarándok, a Teganyika-tó felfedezője, je­lenleg brit konzul Damaskusban, egész a legújabb ideig kezelte a konzulátust Santos brazíliai város­ban. Innen utazásokat tett, meglátogatta a San­ Francisco folyót, és a keleti brazíliai fensikokat ,s a Parana és a Paraguay folyókon vizek­en­ uta­zott. Benyomatait és élményeit ez útról egy könyv­ben írta meg, melynek czime : Lettres from the Battlefields of Paraguay (London, Timley Brothers, 1870.). E könyv lesz kalauzunk a követke­zőkben. Burton írja: »Százaknak volt ez harcza eze­­rek ellen, melyben a régi tűzköves puska küzdött az­ újabb lőfegyverek ellen, sajkák és kaupek gőz­hajók ellen, a szegénység és tudatlanság a gaz­dagság, és a hadaknak minden tudományos se­gédeszközei ellen. A paraguita katona vitézsége által önönmagát tette tönkre. A külföldiek nagy­részt úgy vélekednek, hogy két paraguaita fölért három brazíliaival, de a brazíliaiak hadserege, és szövetségeseiké ismételve kiegészíttetett, míg Pa­raguay összes férfi lakosságát hadba küldte volt s többet nem adhatott. A paraguaiták szívós kitar­tásuk, fénye­s vitézségük és az egykedvű megve­tés által, mel­lyel szemébe mentek a halálnak, el nem múló dicsőségre tettek szert, de a támadók óriási hatalmának tartósabban ellent nem állhat­tak.« Lopez diktátor oly halált talált, mely tisz­teletreméltóbb, mint minő élete, s a férfi lakosság azon részének, mely túlélte őt, nincs többé miért harczolnia, ha csak szokás szerint azon kérdés fö­lött nem akarna hajbakapni, ki legyen ezentúl zsarnoka. 1865-ben, a harcz első esztendejében, táma­dólag lépett föl a paraguayta sereg, és jelenté­keny veszteségeket szenvedett, melyek a szövetsé­geseket felbátorították, támadólag lépjenek föl, hogy a következő évben­ A Paraguay és Parana folyók által összefakadásuknál képzett sarok volt a legfontosabb hadiesemények színhelye. A Para­guay folyam északról hentereg le, a Parana ke­letről jön. A világhirű Humaita erőd a Paraguayn­ fekszik s tovább fölfelé ugyanazon vizen Asun­­czión, a paraguayi köztársaság fővárosa, mely a Buenos Ayresi hírlapírók által megvetőleg »Lopez Kaczika wigwamja«-nak neveztetett. A földterület a két folyam között berekből, mocsárokból és buja zsombékokból áll, a­miért is egy hadseregre nézve ,szinte járhatatlan. Az elő­renyomulás valódi nehézségei és a szövetségesek­nek —■ hogy szelíd kifejezést használjunk — elő­­vigyázata majd két évig tartotta őket a folyamok egybeszakadásának helyén. Tekintve, hogy Lopez mindig kényelmetlenül érezte magát a tűzben, va­lóban csodálatraméltó azon­­ vitézség, melyet kié­hezett, félmeztelen katonái érette harczoltak. A Parana folyónak tóhoz hasonló torkolatá­ban egy kisded sziget van, melyen a brazíliaiak Stapiruval, a paraguita erőddel szemben egy ágyu­­telepet állítottak föl. Ezen telep 1866. ápril 10-én a paraguayták által Diez ezredes vezérlete alatt megtám­adtatott. A küzdés makacs volt. Huszonöt kauoe közül 15 megfúrva elsülyedt, és 1200 para­guaita közül csak 400 sebesült került vissza. El­seje volt ez azon vakmerő vállalatoknak, melyek­ben Lopez, hozzája fanatikusan ragaszkodó csapa­tait halomra áldozta. Az Itapiru erőd két nyolcz hüvelykes löveggel volt fölszerelve, s ezzel 40 napig tartotta sakkban a szövetségesek seregét, s a brazíliai hajórajt, mely 18 ágyu-gőz-naszádból s négy vértes-hajóból állott. Ezen erőd volt az ál­lás kulcsa, Lopez még­is minden gond nélkül adta föl. A Paraguay folyamon fölfelé minden mért­­földnyd­lit egy havi küzdelmébe került a gőzösök­nek. T­u­g­u­t­i­n­á­l, a­hol a folyamok összefaka­­dásáról az első szilárd talaj látható észak felé, 10,000 ember fekszik eltemetve , áldozatai a ko­lerának, a himlőnek és a hideglelésnek. Oly gyor­san hullottak el a katonák, hogy ezen vizenyős tereken nem volt található elég szilárd föld teme­tőnek. A közelben több jelentékeny csatatér van. C­u­r­u­z u­n­á­l a paraguaiták sánczait a szövetsé­gesek rohammal vették be, négy lábnyi vizen át­hatolván rohamra. Ezen kudarcz után tört­ént, hogy Lopez, mintha csak nem elég gyorsan tudná bar­­czosait elvesztegetni, egy zászlóaljat a szó szoros értelmében megtizedeltetett. Diaz tábornoknak sze­mére lobbantotta Cimizu elvesztését, s feleletül azt kapta, hogy embereit a futásban semmiféle tá­bornok nem gátolhatja. Erre a bűnös zászlóaljak egyikének sorakoznia kelle, s minden tizedik em­ber kivétetett és agyonlövetett. A zászlóalj tiszt­jei sorsot húztak, s a­kik közülök hosszú fűszálat húztak, szintén agyonlövettek. Thompson el­beszéli ezen történetet Paraguayról írt könyvében, s hozzáteszi, hogy csak két évvel megtörténte után jutott tudomására. A szövetségesek azonban tartózkodtak előnyük kiaknázásától, s igy sikerült egy, Thompson vezetése alatt fölhányól sánczczal a Curupaytyi állást megmenteni. Ezen Thompson egy angol m­agánmérnök, Lopez által rábeszélte­tett, vagy kényszerittetett, hogy e hadban alezre­desi ranggal részt vegyen. Lopez az által segített akkor magán, hogy a szövetségesek tábornokainak értekezletet ajánlott, mely természetesen eredmény­telen maradt, s ezzel két napot nyert, hogy Cu­­rupartyt megerősíthesse. Egy eredménytelen meg­­rohanása e munkálatoknak, a szövetségeseknek 5000 emberébe került. A veszteség legnagyobb részt az argentin­i csapatokat érte, melyek a tér­dig érő mocsárakon vitézül átgázoltak a sánczo­­kig, hol aztán észrevették, hogy az ostrom-létrá­kat elfelejtették. E szerencsétlenség az argen­­tin­i konföderácziót dühb­el és mély fájdalom­mal töltötte el,­­ és a reá következő tiz hónap alatt, 1866-ki szeptembertől 1867-ki július­ig tartózkodtak a szövetségesek minden további operácziótól. Végre a paraguaiták oda hagyták Curupaityt. Mind e pozicziók egy és ugyanazon elv szerint választattak meg. A parguaiták állásu­kat oly pontokon választották, ahol a folyó össze­szorult s rohamosan folyt tovább, és lövegeiktöl 50—100 található, könyöknyire a legmélyebb viz volt ta­­úgy hogy azon menő hajó a legna­gyobb tűznek lett légyen kitéve. Lövegeiket pat­­kószerü talajem­elkedésekre állították, mely a bal, vagyis keleti folyóparton egy beszögellő sar­kot képezett. A talaj emelkedése, ezen már a ter­mészet által alkotott ároksáncz 20—50 láb magas­ság közt váltakozott, és északról s délről majd minden oldalt meglábolhatlan mocsár és móros bozót által volt fedezve. Curuparty felett, a folyam jobb partján hevertek azon időben, midőn Bur­ton kapitány járt ott, azon kanoek darabjai, me­lyeken a vakmerő paraguaiták 1868 ki márczius 2-án éjjelén két brazíliai pánczélhajót megtámad­tak. Ily kétségbeesett válalatok, tanujelei a heroi­kus odaadásnak Lopez ügye iránt, gyakrabban ismételtettek, de mindig eredménytelenül; mind­azonáltal arra kényszerítették a braziljaikat, hogy hasonló hirtelen megtámadások ellen védelmü­l, a folyón keresztbe erős fatörzsekből korlátot rak­janak. Mind­hiába! Egy 1200 emberből álló pa­raguaita csapat, kardokkal s kézi­gránátokkal föl­szerelve rendeltetett ki a vértes fregattok saját­ságos megtámadására. Sokat tréfálkozva látta el őket Lynch asszony a diktátornak Írországból szár­mazott maitresse-se szivarral, mondván nekik, hogy menjenek és hozzák vissza neki az ö „vérteseit.“ A vakmerők a fölötte sötét éjnek idején 48 kette­sével összekötött kanoékba száltak, melyek min­­­denikébe 25 ember fért. Néhányat e kanoék kö­zül a sebes folyású víz elvitt a vértes hajók mel­­lett, vagy épen az ellenséges raj közé sodort. Azonban a paragu­aitáknak vagy fele szerencsésen czélh­oz ért s majdnem észrevétlen a fedélzetre ugrált. A két pánczélfregat legénységének sikerült, noha csak mintegy 50 embernyi veszteséggel a fedélzet alá s a tornyokba menekülni. A para­guaiták megkisérték kézi gránátjaikat a lövésekbe dobálni, s úgy futkostak fel s alá a fedélzeten, mint a macska a fogóba szorult egér körül. A két vasas hajó e szerint elfoglaltatott. E közben azon­ban másik két pánczélos hajó törtetett elő s hos­­­szatt nyomult két társa mellé, melyeknek födélze­­tét kartácsokkal tisztára söpörte. A megmaradt paraguaitáknak mit volt mást mit tenniök : a vizbe ugrándoztak s az úszásra bízták életöket. Átalá­­nosan hitték, hogy a paraguaiták, ha sikerül vala csak egy pánczélos hajó birtokába is jutniok, ezzel megtisztították volna az egész folyamot. Ha Lopez még a hadjárat előtt megkapta volna Euró­pából az általa megrendelt vértes hajókat, akkor most egy nagy birodalom ura lehetne. Ez Burton nézete, nem a mienk. A h­umaita erőd, mely a szövetségeseket két esztendőnél tovább tartotta sakban, fölü­letes körültekintéssel alig volt észrevehető. Mint más erődök ez is egy kanyaruló emelkedésen volt a folyam keleti p­artján; a kanyarulat azonban szo­katlan homorú volt a lövegek erejének előnyére, de hátrányára a hajózásnak. A víz színe fölé mintegy 20—30 lábbal érő emelkedés mind a víz mentének, mint­ a felső iránynak kerekkel volt körülvéve. Humaita összes vonalai 180 ágyú­val voltak megrakva, melyeknek azonban alig egy harmada volt használható állapotban. Néhánya annyira tele volt csorbával és zúzással, hogy ugy­­látszik véd­ezöveknek használtatott. “Folt ott még több régi divatú lőszer­cső s a spanyol czimerrel és az 1680-ki évszámmal. A paraguaiták Hu­­maitát 1868-ki júliusban hagyták oda. Az őrség maradványai átcsaptak a folyón s a „Gran Chaco“ nevű területre vetették magokat, hol egy rögtönözve fölhányt föld - erődítésben a azonnal meg is támadtattak a szövetségesek által. Tíz napi védelem után ráállottak végre a meg­adásra. Burton kapitány ez állást is meglátogatta. A harcz fris nyomai hevertek még köröskörül, s minden a paraguaiták erős­ és erélyes ellentállása mellett bizonyított. A személyes tulajdon szegé­nyes maradványai ékesen szólottak azon elszánt­ságról, mel­lyel a kis köztár­saság a barczba ment. A nyomorult rongyok, közönséges szőnyeganyag­ból készült ruhák együtt rothadtak azokkal, a­kik viselték. Személyes megtekintése a csatatér helyi­ségeinek meggyőzte Burton kapitányt a pa­raguaiták azon kitartásáról és elszántságáról, mely­ről a bekövetkezett események is tanúságot tesznek-így p. 0. a szövetségesek, gazdagon ellát­ták őket Witworth-féle robbanó lövegekkel, me­lyek valamely intézkedés következtében, nem ex­­plodáltak, s a paraguaiták csakhamar egy ágyút fúrtak, melynek segítségével a gránátokat oda küldték vissza, a bőrmét kapták. Szerző azon vé­leményben van, hogy Humaitát, a száraz oldalról intézett erélyes rohammal könnyen be lehetett volna venni, de a Curupartynél történt iszonyú levezetés, minden vállalkozási szellemet száműzött a szövetségesekből. A szövetségesek hadioperácziójának jó nagy része, „az államkincs ellen való hadakozás“-nak nevezhető. A pánczélhajók legénysége jókor reg­gelizett, azután a folyam hosszában egyet hajó­zott. S mindent mit látott, va­gy nem látott, ös­­­szelövöldözött, mire aztán az étkezés ideje ismét közeledvén, visszatért. Ez, mint elbeszélőnk megjegyzi, igen kellemes,

Next