Reform, 1872. augusztus (4. évfolyam, 208-238. szám)

1872-08-07 / 214. szám

súly, m­elyet a jól értett, teh­át élő magyar nyelven tárgyalt tanításra fektet. Mert csak akkor gondolkodunk, midőn a gondolkodás tárgyait kellőleg átértettük. Itt ugyanazt le­hetne egész tisztelettel kérdeni az indítványozó úrtól, h­ogy hát elője lesz-e véve a magyar, tehát „megértett“ előadás által oly uj katholi­­kus theologiai tanárok hal Irányadásának, a melyek a pesti theologiai kar többségét teszik, kik nem pirultak az infallibilitás roppant hae­­resisének védelmére jutalommal is fölhivni hallgatóikat? és a kik ellen az egyetem világi elemei az uj rektor választásánál legközelebb oly erélyesen demonstráltak? Erre bizony nem mernénk igennel válaszolni addig, míg az egyetemi theologiai tanárok kinevezésébe a püspöki kar is befoly, s míg a tanszabadság azon kiterjedésben nem hozatik be e karba is, a­milyenben a többieknél behozva van. Annyi hatása azonban, el akarjuk az indítványozó rektornak hinni, volna a magyar előadásnak, hogy kénytelenek lévén az újkatholikus taná­rok stúdiumaikat magyarul kidolgozni és ki is adni, megszűnnek e karban a latin nyelv mysteriumába burkolt, sötétben és titokban­ való működés. Tudniillik ki lévén téve a kriti­kának, és szabad tudományos és irodalmi moz­galom keletkezvén, jól meggondolnák: elis­merjék-e nyiltan azon eretnekséget, mely a zsinatokból a pápára tette át a dogmacsinálás, s ezzel az egyház minden hatalmát, mert ter­mészetesen a csalhatatlan, tehát isteni pápá­nak mire megkérdezni a zsinatot? Jól meg­gondolnák, a jezsuiták uszály hordozóivá ala­­csonytsák-e le magukat az összes magyar nem­zet szemei előtt, vagy a tudós és szent életű Döllinger nyomaiba hágva, a história s a jó­zan ész kettős fáklyájával világitsák-e be a reánk kényszeríteni kivánt sötétséget? Azon érsekünkkel tartsanak-e, ki Rómában oly lel­kesen ellenezte a képtelen tant, vagy azzal, ki egy hallatlan pápai státuscsiny által kon­­ventikulummá lealázott u. n. oekumenikum concilium t­öbbbségének, utólag alárendelte jobb meggyőződés­ét? — Lehet, hogy az indítványozó nem is erre gondolt, hanem csakis tanult, hiteles, és így valódi meggyőződésből buzgó papokat akar adni a magyar népnek, azaz olyakat, kik a kártya és pohár helyett, a régi magyar közmondás szerint, melyre a rektor hivatko­zott is, holtig tanulnak ? Különös melegséggel szónokolt az indít­ványozó a magyar theologiai irodalom föltá­masztása érdekében is, mely a theologiának az egyetemben magyar tanítását okvetlenül kö­vetné, fájdalmasan említvén, hogy most ilyen nincs. Ezt ugyan elismerte a theologiai kar is véleményes jelentésében, sőt elismerte azt is, hogy első vonalban az egyetemi theologiai tanárok volnának hivatva egy theologiai iro­dalom megteremtésére , de — de? „A sa­nyarú anyagi helyzet s a publikum nem léte nem nagy kedvet nyújt irodalmi működésre“, úgy mondanak, úgy tudjuk, hogy ezen urak kétezer osztrák értékű forint fizetés­sel bírnak, s igy méltán emlékeztette őket az indítványozó Virág Benedekre, kinek 300 papiros forint nyugdija volt, Révai és Kazin­czy állapot­­aira, melyeket valóban sanya­rúaknak mondott! Arra, hogy e század elején a magyar irodalomnak szinte alig volt publi­kuma ! De azok nem ölbe rakott kézzel, ha­nem sanyarú munkával teremtették meg az uj irodalmat, s annak tekintélyes olvasó közön­ségét. Azzal is mentegetőztek a theologus urak, hogy nem sikerült az egyházi irodalom iránt ro­­konszenvet gerjeszteni azon tényezőkkel szem­ben, melyek a katholikus vallási érzület meg­ingatására működnek. Nem sikerült? Hát igye­­keztek-e e tényezőket legyőzni ? Tán az „Idők Tanujá“-val és a „Magyar Állam“-mal? Épen a vallási közönyösség ellenében sürgette indít­ványozó, hogy legyen hát egy a tudomány és szellem fegyvereivel militans ecclesia! Szerez­zen ez eleinte legalább az ötezer magyar pap közt olvasókat, miveljék ki ezeket tudományos th­eologusoknak, majd megjő ezeknek a ha­tása is. Annak pedig, hogy a theologiának ná­lunk nincs több publikuma, indítványozó sze­rint épen a deák nyelv az oka. Még azt a bó­kot is tette a theologiai tanároknak, hogy el­ismeri, miszerint azért nem írnak, mert ha latinul írnak, nincs a ki könyveiket venné, mert a papok nem tudnak eleget latinul , ha pedig magyarul imának, ismét nincs, mert hi­szen nem tanulják ufjaink magyarul a theolo­­giát. Ezzel, úgy hiszszük, bebizonyította, hogy a latin theologia nem képez theologusokat, és még kevésbé magyar theologiai írókat, s így olvasókat sem. Indítványozó helyesen gyanítva,mily fegy­verrel fog a theologiai kar küzdeni, fölhozta, hogy tudja, miszerint a pesti szemináriumban hat perczent horvát növendék van, s kije­lentette, hogy bármennyire óhajtható, hogy hor­vát testvéreinkkel minél sűrűbben érintkezzünk, de 6 perczent nem bírhat minket a 94 perczent föláldozására, s a törvény hátratételére, még­pedig annál kevésbé, mert sem a szeminá­rium, sem az egyetem nem közös intézetek, és nem a közös magyar-horvát budgetből, hanem magyar alapítványokból tartatnak fen. Erre a theologiai kar ugyan váratlan nehézséget gör­dített, azt, hogy a nem-magyar ajkú theologu­­sok nem 6, hanem 49 perczentet tesznek! Uraim! hát nem tartozik-e minden Magyaror­szágban született katholikus ifjú magyar nyel­ven letenni az érettségi vizsgálatot? nem fog-e tehát annyi, sőt több magyar nyelvismeretet hozni a német, a tót, az orosz, az oláh az egyetemre, mint latin nyelvismeretet? S nem lesz-e nekik könnyebb élő magyar nyelven ér­teni meg, sőt felelni is, ha magyar lesz az elő­adás, mint latinul ? Mit árul ez el ? Mindent, csak nem komoly szándékot a nem­zet legfőbb érdekét, nemzetiségé­nek me­gszilár­dítását, ez ut­án is elő­mozdítani. Tán bizony azért j­egyzi föl oly pontosan a theologiai kar a növendékek anya­nyelvét, hogy ez neki pajzsul szolgáljon a magyar nyelv ellen. Hát a világi karok­ban nincs elég hallgató, kinek anyanyelve nem a magyar? s mégis lehetséges a magyar tanítás? Ma azzal is ijeszt a tisztelt kar,hogy majd nem küldenek a püspökök növendékeket Pestre, a magyar előadásokra! Ha így, úgy, uraim, ne tagadják: van oka, hogy a katholikus papság nem oly népszerű, mint a más feleke­­zetbeli papok : t. i. elváltak a nemzettől; ne csodálkozzatok, ha életkérdéseitek révén egy­szer szőnyegre, a nemzet sem fog édes fiainak ismerni. Mi pedig a közoktatási miniszter úrtól várjuk, hogy ellenetekre is javítani fogja ál­­lástokat a nemzet irányában, és e kérdésben — mely semmi esetre sem egyházi, hanem közoktatási, mint az egyetemi tanács kimondta — késedelem nélkül ki fogja mon­dani akaratát, melynek föltétlenül hódolni ajánlkoztok, és igy meg fog menteni titeket, meg a pesti theologiai kart, mely fölött a damo­­klesi kard lebeg, kényszeríteni fog, hogy a nemzettel egyesüljetek, és végre intézkedni, hogy a régi kolonusokat újak váltsák föl, me­lyek által a magyar nép lassankint ne csak több vallásos és erkölcsi, hanem jobb szellemi és nemzeti miveltséget nyerjen. És véges végül intézkedni fog, mint felelős minisz­ter, hogy a törvény ne maradj­on pa­piroson, hanem — végrehajtassék.­ért pályázni, panaszt emelhessen, melyet a pályabírók azonnal elintézének. A pályázók azután az urnához lépvén, rövid ima végeztével sorsot húztak, az egyéni­ hetüket nyerők együtt versenyeztek. A­hány csoport vola, — mert egyszerre csak négyen futottak, annyi­szor ismétlődött a verseny, és minthogy egyikök győztessé lett, a különféle csoportok győztesei ismét összeálltak a véggyőzelemért vívandók. A verseny­futás szerint mentek végbe a többi versenyek is: az ugrás, birkózás, ökölviadal, a korong- és gerelyvetés, stb.“(88. 1.) A n. szakasz a görög államintézmények fejlő­dését írja le. E szakaszt a szakemberre nézve igen tanulságosnak, de e könyv közönségére nézve kelle­­tinél hosszabbnak,­­ terjedelmesebbnek találom. A „nagy közönségnek” szánt eféle művekben men­nél kevesebb a bölcselkedő átalánosság, annál jobb; részletezés, hogy úgy mondjam, kézzelfogható részle­tezés illik népszerű munkákba. Sőt kétes, hogy még a tudós világnak szánt államrégiségekben is, mint például Schömanne, vagy Lange római államrégiségta­­na,helyén van-e a bölcselkedő történetírás terére átcsapó hosszú történeti szakasz. Jól tudom, hogy a két szakma nehezen választható el , hogy az államrégész könnyen eshetik a történetíró szerepébe, de épen azért találom czélszerűnek figyelmeztetni e körülményre most, midőn az ókori államrégiségek irodalmi mű­velése kezdődik nálunk. A III. szakasz a spártai, a IV. és egyszersmind utolsó az athéni állam intézményeit ismerteti 140 la­pon. Kiválóan érdekes a III. szakasz 5. §-a a spártai életrendről. „Mihelyt a gyermek megszületik, az ál­lam, nem az atya határozott a fölött,­hogy életben­ ma­­radjon-e? Ha a törzs idősbjeiből alakult bizott­mány gyengének vagy hibás alkatúnak találta az emőt, kitétette a Taygetus hegységbe és átenged­te sorsának ; az ép és egészséges gyermeket pedig átadák anyjának, hogy 7 éves koráig nevelje. Már e kora nevelésnél volt tekintet arra, hogy a gyermek, távol minden elkényeztetéstől, izmos testtel és ép lélekkel kerüljön ki. A spártai dajkák a gyermeke­ket pólyák nélkül ápolák, hogy tagjaik szabadon fej­lődjenek, s azon valanak, hogy ételben válogatók és nyalánkok ne legyenek, a sötétben és magányban ne féljenek, szeszélyes csintalanságtól és pityergéstől mentek maradjanak, a miért a külföldön is keresettek voltak . Plutarchus szerint az athéni Alkibiades szop­­tatója szintén Spártából való volt, stb.“ A IV. szakasz a legfőbb fontosságú. A­mit ma szokás mondani Párisról, hogy t. i. az Francziaor­­szág, ugyanazt lehet mondani Athénéről Görögor­szágra nézve. Itt van a görög szellem legteljesebben kifejezve. Az ó- és újkori irodalmak minden görög reminiszciencziája úgyszólván kivétel nélkül Athénére és Attikára vonatkozik; a­ki e kis terület életét is­meri, az megérti legnagyobb részét mindannak, mi a világirodalomban a régi görögökről mondatik. Azért az athéni államéletről szóló szakaszra kiváló gondot kell fordítani az államrégésznek, s a kezem ügyében levő műben nagy gond is van rá fordítva, kivált So­lon és Kleisthenes reformjaira. A­mit nélkülözök benne, az a pénz- és hadügy, továbbá az életrend bővebb ismertetése. Az irály átalában tiszta, magyaros; csak itt-ott fordulnak elő az összetett igéknél most divatos ma­gyartalanságok. A helyesírásra nézve már több a kö­vetkezetlenség benne. Pl. az 55. lapon i­n­t­é­z­m­é­­nyek áll intézmények helyett, míg a 230. és 246. lapon utóbbi szó áll ugyanegy értelemmel. A 72. lapon tekintetes állás van tekintélyes helyett. A 72. lapon rende, ellenben a 84-iken rendj­e olvasható. A 74. lapon istenségek után hibás a kiknek. Ugyanott áll Thanatws és Hypnos. Vagy Thanatus és Hypnus, vagy Thana­­tos és Hypnos­ a 82. lapon jön elm­arasztalva, e h. marasztal­tatott el. A 83. lapon az első pont így szól : „A delphii templom (hogy egy füst alatt erről is értekezzünk) eredete a történeti idő­­ből ki, sokkal korábbi időre esik és Hellasnak ős­eredeti intéz­mé­n­y­e.“ A tiszteletlenségért Minos, a magyartalanságért Révai itélőszéke előtt feleljen majd szerző. A 84. lapon ünnepélyek után helytelen mik, eh, melyek. A 86. lapon és következetesen tovább is fekütt olvasható feküdt helyett. Nem tudom mivel indokolható. A 125. lapon gyakorolt­­ság van gyakorlottság helyett. A 182. lapon van edzzék testeiket, ellenben pár sorral alább kiadták fel&őket. Utóbbi lesz a helyes. A 216. lapon sisachteia, a 220 ikon sisachtheia ol­vasható. Egyik sem jó. Vagy sisachthia vagy seisachtheia. Kleisthenes és nem Klisthe­­nes, vagy épen Klysthenes. A 222. lapon areopagoí, ellenben a 223-kon areopagos. Az egész könyv irmodorától elütő a 223. lapon e három szó : p­e­d­i­e­e­s (pedieis), d­i­a­k­r­i (diakrioi) és p­a­­r­a­l­i (paraloi). Ez a következetlenség alkalmasint Télfy ur lelkén szárad. De hiába,, Erasmus és Reuchlin nem fér meg egy csárdában. Értelemzavaró sajtóhiba alig van a könyvben. Remélem, hogy e pályakoszorúzott műnek vég­re valahára más sorsa lesz, mint egyéb e nemű iro­dalmi termékeinknek, melyeket még szakembereink is alig olvasnak el Az ó­kori görög nép sokkal ér­dekesebb jelenség a világtörténelemben, semhogy ez érdekes műről jobbat nem lehetne remélnem. A franczia kölcsön. A nap történetét még valószínűleg fogja uralni, — a redukczió miatt, ha más­okon nem, — a franczia kölcsön, s a túljegyzés miatt minden esetre sokkal tovább, semmint érdektelen volna a pénzügyi szempontból an­­­nyira érdekes tünemén­nyel bővebben foglal­­kozni. 3 milliárd frankra megy az összeg, mit M. de Goulard mint az 1872-ki julius 1.5-ki törvény nyomán a kibocsátási bizottság el­nöke, 5 ®/o-os rende alapján 84 fr. ,50 c. árfo­lyam mellett, 14 fr. 5 c. biztosítékkal, s 5 frank járadék-minimummal bocsátott ki, s m oly nagy részvétnek örvendett a pénzvilág­ban, hogy birére még a­­ skrupulózus angol bank sem látta szükségesnek fölemelni a ka­matlábat. őszintén rokonszenvezünk a szerencsét­len néppel; őszintén örülünk a sikernek, a­mely teljesen előre látható volt. Igaz, nem az adósságtörlesztő Észak-Amerika szilárd hitele, de egy szerencsétlen machinácziókban erejét elpazarlott ország végerő megfeszítése volt a szóban, de 84 új, 576-os járulék nem tartozik azon papírok közé, a­melyek kevesebb mérv­ben izgatnák a hazafi, semmint a tőzsér szive vágyait. A­hol érzelemről van szó, legutolsók va­gyunk ez érzelmet kétségbe vonni. Az elfoglalt terület fölszabadításának vágya, nem vonjuk kétségbe, hozott pár rente aláírót a franczia kincstár szubskripczióihoz, hanem az világos, miként a nagy rész nem hazafias érzelmet tüntet, hanem jövedelemre számol az aláírás­nál. Fr­ancziaország majdnem csodás, ki­­meríthetlen gazdagságával szemközt, egy több, mint 6 76-ra emelkedő rente legkevésbé sem mondható a legolcsóbb kölcsönök egyikének. Tény, hogy a kölcsön fényesen sikerült, s e tény okait vizsgálni eléggé érdekes ugyan, hanem meddő munka. Mennyire influálta a pénzvilágot annak tudata, hogy a renték 80 árfolyamra voltak, — bizonyos föltételek mel­lett, fixírozva, mennyire megmásítja a fran­­cziaországi 1037 milliónyi aláírás mennyiségét azon körülmény, miszerint 1deg százalék első befizetés, bár a pénzpiacz kímélése tekintetéből kétségkívül elég eszélyességgel, szekuritások­­kal volt teljesíthető; mennyire hat a nagy szám értékére azon figyelmet érdemlő körülmény, hogy az aláíró közönség nagy része az óhaj­tott mennyiséget biztosítandó számára, az es­­hetőleges redukczió ellen 4—5-szörös mérv­ben írta alá a tényleg óhajtott kölcsönt: mind nagyon érdekes kutatni, de meddő dolog. Nézzük az eredményt, mi következik s részben már következett is a nagy „eclat“ után. Az első eredmény az 1871-ki kölcsönre vonatkozik. Ennek volt a kölcsön kihirdetése előtt 10 prémiuma, jelenleg nincs semmi. A nagy zaj füstje elnyelte a prémiumot. A másik az, hogy az 500 francos bondok mindjárt a második napon 27 franc discontó­val jegyeztettek — alulról számítva; s hogy a minimális összegek sem tudnak egy prémium­nál többre emelkedni — ezt már felülről szá­mítva. Ezek közvetlen, s tisztán hitelműveleti eredmények, a­melyek természetes követ­kezménye körülbelül az, hogy az uj kölcsön, — föltéve és bízva, hogy kamatjai zavartala­nul fognak fizettetni, — nehezen fog oly ma­gasan jegyeztetni valaha a börzén, mint ko­rábbi szerényebb társai, s épen ezért azok, kik a lelke­sedés első pillanatait oly spekuláczióra használták föl, hogy bondjaikat majd nagy prémiummal árulj­ák el, eo ipso csalatkoz­tak.Őszin­tén szólva, kételyeink nem kis mérvűek az iránt sem, vajjon a jelenleg folytatott eszély­­telen pénzügyi politika, — hozzájárulván a munkásosztály tervszerű nyomása és a német koszulóháboru tücske, — nem fogja-e oly helyzetbe hozni a gazdag Francziaországot, hogy járadékait csökkenteni, legalább egy időre kénytelenítve érzi magát? Lehet, ez pesszimista nézet, hanem az optimizmus szem­üvegén keresztül is megmarad a másik, s így az uj franczia kölcsön eredménye legjobb eset­ben is csak a hosszas időre befektetőknek szolgál előnyül, 6 százalékon fölül menő ka­matot biztosítván részekre. Higgadtan, a fényes eredmény alapokaira visszamenve, kell tekintenünk a helyzetet, egé­szen kiszedve a hírlapírói és assembléei, — egyenlően forgirozott — frázisok keretéből. És ha így tekintjük, lehetetlen nem venni észre, hogy, — ha a sikerültséget nem tagadjuk is el, — az ec­at-t egy kissé korainak kell tar­tanunk, s a milliárdok tömkelegében, mely eddig ösmeretlen mennyiségben futott össze az eddig ösmeretlen nagyságú kölcsön födezé­­sére, nem lehet mást tekintenünk, mint egy­részről a valóban csalogató föltételek elisme­­rését a spekuláczió részéről, másrészről pedig a hitelt, melyet a tőke érez a kimeríthetlen gazdagság földe , Francziaország iránt. Itt térünk át a második kérdésre, a­mely összefüggésbe hozatott e tárg­gyal. M. de Goulard fölhasználta az alkalmat, hogy a konzervatív köztársaság eszményképét tüntesse elő azon vonzó erő gyanánt, mi a közönséget aláírásra bírta. Ha a kérdés nem volna oly gyermekded, mint a­minőnek hangzik a konzer­vatív köztársaság tudós ügyvéde szájából, ko­molyan lehetne venni, hogy vájjon a konzer­vatív érdeknek, mely az álló tőkét képviseli, micsoda összefüggése van a pénzvilág fluktuá­­cziójával, s hogy a liberál elemnek miért lehet lelkesülni a konzervativizmus iránt ? de igy kár a kérdést bolygatni. Egy ec­at-ból, mely hatalmas sugarat vet Francziaország legsöté­tebb oldalára , pénzügyi helyzetére, politikai tőkét csinálni : minden miniszter joga, hogy ne mondjuk : pártszempontból kötelessége. Hogy Thiers úr le f­gja szedni a virágot, mely az aláírások fényes sikerében nyílt a „konzervatív respublika“ dohos fészkében, arról kételkedni nem lehetett. Ez volt majori­tása a nyersanyagok indirekt adója tárgyában. Gratulálunk a „kitűnő férfiú“-nak, hogy en­­­nyire megszelidité az assemblée makacskodóit, és az assemblée-nak, hogy ennyire megértette a kor szellemét és a­mi ennél is több : a „kon­zervatív respublika“ eszméjét. Igaz, lassanként elpusztul a kereskedelem és ipar, s ezzel a liberalizmus napja is letűnik a láthatárról. Őszintén megvalljuk, például Casimir Perier úr szabadelvűségében, ki — segítvén megbuktatni a jövedelmi adót — később „extra“ akarta azt föltálalni az iparosok ré­szére, nem találunk vigasztalást; s szubjektív meggyőződésünk szerint a jelenlegi európai liberális párt nem is érdemes az életre, ha nagy változásoknak nem képes alávetni magát in capite et in membris. Hanem van m­ás oldala is a kérdésnek, és szerencsétlenségre minden lépés, melyet a „konzervatív respu­blika“ tesz, hogy magát mihamarabb „re­­trográd respublikává” avanci­oztassa, e más oldal hullámait teszi élesbekké. Jó aratás volt Francziaországban, de nem kell fe­ledni, hogy az iparos osztály aratása az ipar virágzása. E virágot a nyers­anya­gok adója szépen leforrázta. Akkor aztán nem sokat segít a jó aratás, ha nincs a ki ve­gye , s nem sokat segít a kölcsön fénye, ha odalent a társadalom örvényeiben a folytonos kivégzések minden kihulló csepp vére kész talajra talál, mit nyomor vetett meg, mit bos­­­szú táplál és minek a szenvedés fokozata vég­nélküli brutalitást kölcsönöz. Nem megyünk át a politikai oldalra, hol nincs mit keresnünk, tisztán a pénzügyinél maradunk. Vannak még itt is momentumok, a­melyek megérdemlik figyelmünket. A köl­csön sikere egyrészről arra volt számítva, hogy a kormány-szekuritások kivonalnak az adó alól; másrészről, hogy az évi rendes defi­­c­itek megszűntek, sőt a franczia pénzügymi­niszter évente 200 millió frankot adósságtör­lesztésre fog fordítani. Nézzünk szemébe az állításnak. Annyira hatalmaztatott föl a kormány a nemzetgyűlés által, hogy a 3 milliárdot tény­legesen begyűjteni, s egyszersmind a kibocsá­tásokkal járó költségeket fedezni a befizetett kölcsönnel képes legyen, a­ kormány ezt szá­mította legalább 3250 millió frankra, a­mely­nek a kibocsá­ási ár szerint 3900 millió nomi­nális értékű rente felel meg. Eshetőleges ki­adásokkal 4000 millióra vévén az új renték összegét , az 5“/o értelmében épen 200 millió frank azon új kiadás, mi mint évi kamat ne­hezül a franczia kincstárra. Ehhez véve az évenként ígért törlesztést : az ideieken fölül összesen 400 millió frank­oj teherrel kell szemközt nézni a „konzervatív respubliká“­­nak, egészen rendes, semmi módon nem há­borgatott körülmények között, tegyük föl, folyvást kielégítő, jó aratás mellett. Feledjük el, hogy Thiers kormánya már eddig is 700 millió új adóval boldogította a szerencsétlen országot; feledjük el, hogy a rendes folyó szükségletek fedezésére képtelen­nek mutatkozik az adóalap jelen mennyisége; feledjük el, hogy igazabb adóalapot keresni ellenkezik a protekczionális „pur sang“ fölfo­gással ; feledjük el, hogy a fokozott adók már az első évben is fiaskót mondtak, s még akkor is tisztában állunk a tény iránt, hogy Fran­cziaország előtt két választás van : vagy ki­vetkőzni a konzervatív politika pályáiból, — s mert Thiers úr mocsoktalan becsületességét nem nélkülözheti a depravált erkölcsiség: az lehetlen, — vagy folytatni az utat tovább­­menni a lejtőn lefelé. Hanem annyi áll, hogy ily körülmények közt arra számítani, hogy a létező folyó szükségek mel­­lett a nagy kölcsön kamatai is a fo­lyó bevételekből fedeztessenek, le­galább is nagy vakmerőség; azt hir­detni pedig, hogy ugyanezen folyó költségekből még évi 200 millió fog a tőkeadósság törlesztésére fordít­­tatni; oly eljárás, a­melynek nem­igen van neve a h­iggadt megfont­olás szótárában. Mondanunk sem kell, hogy legkevésbé sem fogunk megütközni, ha már a legköze­lebbi évben is elmarad a törlesztés, s a folyó szükségletek fedezésére új kölcsönt lesz kény­telen kontralálni a szegény „konzervatív res­publika.“ Gy. E. Lehetséges-e a társadalmi politika? A „Hon“-ból szó szerint átves­szük a kö­vetkező olvasásra méltó czikket, melyben bal­oldali színezete daczára az uj politikai irány tér­foglalásának bizonyságát látjuk: „Pártviszály közepette élünk. Ugyanazon haza gyermekei egy évnegyed óta nyilt ellenségeskedésben élnek egymással, párt-jelszó, párt­elvek lelkesítik egy­más ellen a honfiakat, alig van egyetlen egy talaj is, hol a közös haza javára nyiltan, utógondolat nélkül egyesülnének. Meddig tart ez még így? Lehetséges-e, hogy e pártok valaha egyesülten karölt­ve hala­djanak a szabadság útján? Öntimitás az, midőn bármelyik párt csak önmagát tartja szabadelvűnek. Min­­denik körében vannak egyesek , s önérzettel mond­hatjuk, ezek teszik az egész nemzet többségét, kik az el­haladás mellett is küzdenek, de a társadalmi kérdé­sek háttérbe vannak szorítva. Van két mereven szem­ben álló párt. Az egyik, a hajdani nemzeti párt örö­köse, itt e földön keresi egyedül az üdvöt, a szülő­föld önállósága s függetlensége érzetében harczol el­vekért, mig a másik, az osztrák párt, érezve a nem­zet gyöngeségét, külföldön keresi a támaszt, melylyel hazája régi sebeit enyhitheti. S bárminő legyen is a nagy tömeg hite, mely örök időktől fogva járszalagon vezettette magát, mindkét párt ezreket képes fölmu­tatni, kik eszméiért öntudatosan lelkesednek. Miként is gondolhatnánk ezt másként? Szabad­elvű eszmékért, nagymérvű belreformokért küzdhet­­nek nemzetek, kiknek önállóságuk biztosítva van — nekünk nem önállóságra kell első­sorban gondol­nunk ; a német, franczia, angol hazáját egyedül nag­­­gyá tenni igyekszik — nekünk, e conglomerált mid parányi lakóinak, hazát kell először szereznünk, biz­tosítanunk kell azt, hogy egyátalában létezhessünk. A külpolitika nyűgöt nagy népeinél veszélyes úri já­ték lehet, nálunk elengedhetlen életkérdés. S mégis érezzük azt mindannyian, kik a nem­zet jövője fölött gondolkodni tudunk, hogy társa­dalmi teendőink elodázhatlanok; ki meri még most is állítani, hogy az oly alkotmány, mely nem a társada­lom kebelében fogamzott meg s nem attól nyeri foly­tonosan életerejét, erőteljes lehet? — Könyveket ír­hatnak tele szabad intézményekkel, kimondhatják a köztársaságot, az egyház és állam teljes elkülönítését, a teljes gondolat és szólásszabadságot s mindez csak írott betű leend ; a buta néptömeg más-más alakban ismét megteremteni magának a kényelmes jármot, mely alatt nem kellett önállólag gondolkodni, nem tetterőt kifejteni, hanem csak engedelmeskedni. Az igaz törvény a társadalom műveltségi fokának kifeje­zője, az alkotmánynak csak­is a népérzület biztos tá­masza. S minő nálunk ezen társadalom? Nem én mondom először, sokan állítják — s bizonynyal nem alaptalanul, — hogy m­i­n­á­l­u­n­k társadalom még egyátalában nem léte­­z­ik. A nép érzi azt, ha önállóságát támadják meg s lelkesülten csoportozik rögtön, a nagy tömeg ujongva fogadja a fölkent királyt, a vezérférfiakat, örömünne­pet ül, ha az országgyűlésen egy nagy horderejű tör­vény alkottatik; de feledi azt, hogy minálunk a tudo­mány és művészet még kezdetleges állapotban van­nak, s hogy azok ápolása is oly nagy horderejű; a nép gyüléskezik mindannyiszor, ha úgynevezett „po­litikai“ érdekek kívánják: a humanizmus s önműve­lődés követelményeiért csak a nők s ábrándos ifjak egyesülnek; a nép nagy érdekkel viseltetik a kor­mány kinevezései iránt: ott len a társadalom köré­ben kasztok alakulnak a különböző vagyon, feleke­zeti s más mellékkülönbségek alapján, a legnagyobb, legelőkelőbb városokban nincsen vezér­eszme, mely átlengje az egyesek gondolkozás módját, mely irányt adjon működésökne, — családi összeköttetés, ba­rátság az egyedüli kapcsok ; politikai vezéreszmék 3 jelszavak lelkesíteni képesek a tömeget, mely megta­nul bálványimádólag hódolni vezérei szavának s a törvény betűinek; de a politikai gyűléseken fehér hollónál is ritkább az eset, midőn a nép egyes kér­déseket vesz bonczkés alá, s egyes föladatokról el­mélkedik, pártjában remél mindenki mindent, az ő pártja győzelme alkotja meg hite szerint a boldogsá­got, melyhez egyéb teljesen fölösleges. S hogy is le­hetne ez másként? Tanúi vagyunk mindannyian, hogy a magyar nép még nem emelkedett öntudatára ama gyalázatos űrnek, mely a városok s vidékek lakóit műveltség tekintetében oly­annyira elkülöníti; szé­gyennel kell bevallanunk, hogy e hazában nem a nép nagy zöme, sőt nem is a műveltebb osztály ezrei, hanem csak egyes kolomposok alkotnak mindent, míg a tömeg kiskorúsága érdekében mindent csak a kor­mánytól vár, s ha nem érzi a sült galambot, annak megbuktatására törekszik. így folyt le ez évszázado­kon keresztül s a korszellem előhaladása nem volt képes fölrázni ázsiai kényelmünkből. Sőt inkább az egyedüli párt, mely határozottan társadalmi téren mozog, az ultramontánok pártja, azon vakbuzgó avagy önző egyéneké, kik épen e működésök által még job­ban megbénítják társadalmunk fejlődését. Mi következik e szomorú helyzetünkből? Engedjék meg, hogy egy elavult frázist említ­sek föl itt, hogy idézzem azon szókat, melyeket ha­bár öntudatlanul, nálunk is oly sok ezren páthos­szal szavaltak el: a szabadság nem felülről a kormánytól ered, azt egyedül az öntudatra kelt nép valósíthatja meg. Engedjék meg, hogy most ismét emlékekbe idézzem e szavakat, hogy figyelmeztessem ezen egye­düli demokratikus elv nagy horderejére. „A fölkelő nap sugara — mondá egykor oly szépen Rónán — először a hegyek tetejét világítja meg; így vagyon ez a népek fejlődésének történelmében is; de a nap­pal csak akkor jön el, ha a sugarak a völgyek mé­lyébe is elhatottak, ha maga a nép érti a korszellem vezéreszméit. „Igen­ hassunk oda, hogy a nép öntu­datos legyen, emeljük társadalmunkat s a nemzet­ ön­­állósága meg lesz alkotva, mig e nélkül, bármily erős kötelék kapcsoljon is az idegen érdekekkel biró szomszéd népekhez, önállásunk folyton inga­dozó leend. A jövő kor előharczosainak elengedhetlen föl­adata ez. Minden egyes egyén, ki hatni képes, ra­gadja meg e zászlót. A görögöknek voltak agoráik, voltak nyilvános játékaik, hol föléledt a közszellem, hol a becsületérzés s nemes verseny nagygyá nevelte a hon fiait — a mi korunk ezek helyébe egyleteket s nyilvános ünnepélyeket alkotott. Ápoljátok s terjeszszé­­tek ezen egyleteket, a jövő kor nagy napjainak előképei ezek. Ne nyugodjatok addig, míg lesz e nagy hazá­ban egyetlen egy község, a­hol nyilvános könyvtár, olvasókör, jól fölszerelt iskolák nem léteznek; ne hagyjatok elmúlni egyetlen egy pillanatot sem, mely­ben a nagy néptömeg szellemi s anyagi nyomorán nem enyh­tetek, a melyben őket magunkhoz fölemel­nünk lehetséges. Nem csupán emberbaráti vagy er­kölcsi kötelem ez; a szív fölmelegszik e nyomor lát­tára, de az ész parancsolólag hiv föl. A tudatlan nép­tömeg itt körülöttünk a legveszedelmesebb ellenünk s az előrehaladtabb osztály műveltsége, ha magával nem vonja a többieket, áldásból a legnagyobb átokká leend, mert a társadalmi kasztokat, nemzetünk e rák­fenéjét, még inkább megerősíti. Nap nap után követ­kezik, midőn politikai dolgokról szól a sajtó s az egy­letek : — hassatok oda, hogy ne az átalános jelsza­vak, de a részletes nemzetgazdasági és közoktatás­­ügyi kérdéseket hozzák a nép elé, hogy megtanuljon az érdeklődni a közügyek iránt s tanuljon meg min­denek fölött gondolkodni. A sajtónak fő kötelessége az, hogy ily ismeretterjesztő s érdekkeltő közlemé­nyeket hozna az egyes társadalmi kérdésekről, a­he­lyett, hogy a napi politika oly sokszor unalmas té­nyét regisztrálná. A tanárok, lelkészek hivatása lehetne, hogy nyilvános rendes előadásokat tartanának népszerű tudományos dolgokról, hogy megkedveltetnék a nép­pel az olvasást és a gyüleskezést. A társadalmi reform nem ellene a józan sza­badelvű törekvéseknek, az a nép, melyet lelki álmá­ból fölzavartak, még erősebben fog küzdeni létéért, még jobban fog lelkesülni a szabadság követelmé­nyéért. A társadalmi politika nem ellene a pártoknak, sőt inkább közös megegye­ző p­o­n­tj­a, s épen ezért van biztosítva lehetősége. A p­á­rtvi­szály enyhülni fog e po­litika élet­belépésekor, mert mindenki meg fogja tanulni, hogy léteznek kérdések, a­hol nincs, nem lehet eltérés a pártok között. S e tekintetben reményiem én s mondom ki határo­zottan egy politikai érdekeknek szentelt lap hasáb­jain : a várva várt országgyűlés teendőin kívül van ne­künk még nagyobb, fontosabb feladatunk is : a tár­sadalmi reform megindítása. E feladatért kell küzde­­nünk, elodáznunk azokat többé nem lehet.“ Gy­örgy Aladár: Az orsz. középtanodai tanáregylet közgyűlése. — II. nap, augusztus 6. — Bartl alelnök kevéssel 9 óra után megnyitja a folytatólagos közgyűlést, feltévén az előre kitűzött következő kérdéseket : a­ czélszerűeknek-e bizonyul­tak be a negyedéves kimutatások s a velük összekö­tött bizonyítványok ? b) ha nem, a fél vagy egész éves bizonyítvány rendszere lépjen-e helyükbe ? c) legyen-e nyilvános vagy úgynevezett áttéti vizsgálati rendszer ? — Mindhárom kérdésben előadó Mészáros Nándor. Mészáros Nándor budai gimn. tanárí: Hogy a negyedéves kimutatások és a velük kapcsolatban ho­zott iskolai bizonyítványok nem czélszerűek, már ab­ból is kitűnik, hogy a tanárnak kivált csekély számú tanároknál nincs ideje tanítványait kellően kiismerni, s megesik, hogy az első, második és harmadik negyed­ben a tanuló rész érdemjegyet kap, míg az utolsó ne­gyedben jelesnek találják. Viszont rész tanuló, ki vé­letlen jó felelete következtében az első negyedben tán kitüntetik, az utolsóban, mikor a tanár már telje­sen kiismerte, elég­telen érdemsorozattal távozik, a­mi valamint a tanulóra, úgy a szülőkre is zavarólag hat. Czélja volt ez intézménynek, a szülőket értesíteni, a szülők azonban látván az első időszaki kimutatást, so­kan csakis erre fektették súlyt. De tisztaságra és rend­­szeretetre sem oktatja a növendéket, mert négyszer kerülvén a tanár, igazgató, szülő és a tanítvány ke­zébe, az év végén oly piszkos s pecsétes lesz, hogy arra bizony örömmel nem is néznek többé, ha még oly jó is. Végre a műveit külföld előtt is ismeretlen az ily kimutatás, kivéve Svárczot. Az évnegyedes ki­mutatást tehát egészen eltörlendőnek indítványozom. Ajánlom ellenben a félé­vi b­izony­ítványo­­kat, minthogy félévenként a tanárnak több alkalma iwilik növendékei előmenetelét s viseletét kiismerni. Több tantárgy kétszer fordulván elő, félévenkinti be­fejezést nyer. A féléves bizonyítványok mellett szól­nak a félévenkint kiosztott ösztöndíjak, a fizetendő tandíjak, s egyebek is. A tananyag nagy tömege két részben könnyebben sajátítható el. Az egyenlőség elve sem tévesztendő el szem elől, mert a Lajtán túl mint társországainkban is ilyenek divatoznak, mind, ezeknél fogva a fél éves bizonyítványi rendszert ja­vasolja. Magától érthető hogy e félévi bizonyítványok betűkkel s nem számokkal irt érdemjegyeket tüntet­nének föl. A nyilvános évi vizsgálatokat czél­­szerűtleneknek tartom. Hasztalan idővesztés, mert a

Next