Reform, 1872. augusztus (4. évfolyam, 208-238. szám)
1872-08-07 / 214. szám
súly, melyet a jól értett, tehát élő magyar nyelven tárgyalt tanításra fektet. Mert csak akkor gondolkodunk, midőn a gondolkodás tárgyait kellőleg átértettük. Itt ugyanazt lehetne egész tisztelettel kérdeni az indítványozó úrtól, hogy hát elője lesz-e véve a magyar, tehát „megértett“ előadás által oly uj katholikus theologiai tanárok hal Irányadásának, a melyek a pesti theologiai kar többségét teszik, kik nem pirultak az infallibilitás roppant haeresisének védelmére jutalommal is fölhivni hallgatóikat? és a kik ellen az egyetem világi elemei az uj rektor választásánál legközelebb oly erélyesen demonstráltak? Erre bizony nem mernénk igennel válaszolni addig, míg az egyetemi theologiai tanárok kinevezésébe a püspöki kar is befoly, s míg a tanszabadság azon kiterjedésben nem hozatik be e karba is, amilyenben a többieknél behozva van. Annyi hatása azonban, el akarjuk az indítványozó rektornak hinni, volna a magyar előadásnak, hogy kénytelenek lévén az újkatholikus tanárok stúdiumaikat magyarul kidolgozni és ki is adni, megszűnnek e karban a latin nyelv mysteriumába burkolt, sötétben és titokban való működés. Tudniillik ki lévén téve a kritikának, és szabad tudományos és irodalmi mozgalom keletkezvén, jól meggondolnák: elismerjék-e nyiltan azon eretnekséget, mely a zsinatokból a pápára tette át a dogmacsinálás, s ezzel az egyház minden hatalmát, mert természetesen a csalhatatlan, tehát isteni pápának mire megkérdezni a zsinatot? Jól meggondolnák, a jezsuiták uszály hordozóivá alacsonytsák-e le magukat az összes magyar nemzet szemei előtt, vagy a tudós és szent életű Döllinger nyomaiba hágva, a história s a józan ész kettős fáklyájával világitsák-e be a reánk kényszeríteni kivánt sötétséget? Azon érsekünkkel tartsanak-e, ki Rómában oly lelkesen ellenezte a képtelen tant, vagy azzal, ki egy hallatlan pápai státuscsiny által konventikulummá lealázott u. n. oekumenikum concilium többbségének, utólag alárendelte jobb meggyőződését? — Lehet, hogy az indítványozó nem is erre gondolt, hanem csakis tanult, hiteles, és így valódi meggyőződésből buzgó papokat akar adni a magyar népnek, azaz olyakat, kik a kártya és pohár helyett, a régi magyar közmondás szerint, melyre a rektor hivatkozott is, holtig tanulnak ? Különös melegséggel szónokolt az indítványozó a magyar theologiai irodalom föltámasztása érdekében is, mely a theologiának az egyetemben magyar tanítását okvetlenül követné, fájdalmasan említvén, hogy most ilyen nincs. Ezt ugyan elismerte a theologiai kar is véleményes jelentésében, sőt elismerte azt is, hogy első vonalban az egyetemi theologiai tanárok volnának hivatva egy theologiai irodalom megteremtésére , de — de? „A sanyarú anyagi helyzet s a publikum nem léte nem nagy kedvet nyújt irodalmi működésre“, úgy mondanak, úgy tudjuk, hogy ezen urak kétezer osztrák értékű forint fizetéssel bírnak, s igy méltán emlékeztette őket az indítványozó Virág Benedekre, kinek 300 papiros forint nyugdija volt, Révai és Kazinczy állapotaira, melyeket valóban sanyarúaknak mondott! Arra, hogy e század elején a magyar irodalomnak szinte alig volt publikuma ! De azok nem ölbe rakott kézzel, hanem sanyarú munkával teremtették meg az uj irodalmat, s annak tekintélyes olvasó közönségét. Azzal is mentegetőztek a theologus urak, hogy nem sikerült az egyházi irodalom iránt rokonszenvet gerjeszteni azon tényezőkkel szemben, melyek a katholikus vallási érzület megingatására működnek. Nem sikerült? Hát igyekeztek-e e tényezőket legyőzni ? Tán az „Idők Tanujá“-val és a „Magyar Állam“-mal? Épen a vallási közönyösség ellenében sürgette indítványozó, hogy legyen hát egy a tudomány és szellem fegyvereivel militans ecclesia! Szerezzen ez eleinte legalább az ötezer magyar pap közt olvasókat, miveljék ki ezeket tudományos theologusoknak, majd megjő ezeknek a hatása is. Annak pedig, hogy a theologiának nálunk nincs több publikuma, indítványozó szerint épen a deák nyelv az oka. Még azt a bókot is tette a theologiai tanároknak, hogy elismeri, miszerint azért nem írnak, mert ha latinul írnak, nincs a ki könyveiket venné, mert a papok nem tudnak eleget latinul , ha pedig magyarul imának, ismét nincs, mert hiszen nem tanulják ufjaink magyarul a theologiát. Ezzel, úgy hiszszük, bebizonyította, hogy a latin theologia nem képez theologusokat, és még kevésbé magyar theologiai írókat, s így olvasókat sem. Indítványozó helyesen gyanítva,mily fegyverrel fog a theologiai kar küzdeni, fölhozta, hogy tudja, miszerint a pesti szemináriumban hat perczent horvát növendék van, s kijelentette, hogy bármennyire óhajtható, hogy horvát testvéreinkkel minél sűrűbben érintkezzünk, de 6 perczent nem bírhat minket a 94 perczent föláldozására, s a törvény hátratételére, mégpedig annál kevésbé, mert sem a szeminárium, sem az egyetem nem közös intézetek, és nem a közös magyar-horvát budgetből, hanem magyar alapítványokból tartatnak fen. Erre a theologiai kar ugyan váratlan nehézséget gördített, azt, hogy a nem-magyar ajkú theologusok nem 6, hanem 49 perczentet tesznek! Uraim! hát nem tartozik-e minden Magyarországban született katholikus ifjú magyar nyelven letenni az érettségi vizsgálatot? nem fog-e tehát annyi, sőt több magyar nyelvismeretet hozni a német, a tót, az orosz, az oláh az egyetemre, mint latin nyelvismeretet? S nem lesz-e nekik könnyebb élő magyar nyelven érteni meg, sőt felelni is, ha magyar lesz az előadás, mint latinul ? Mit árul ez el ? Mindent, csak nem komoly szándékot a nemzet legfőbb érdekét, nemzetiségének megszilárdítását, ez után is előmozdítani. Tán bizony azért jegyzi föl oly pontosan a theologiai kar a növendékek anyanyelvét, hogy ez neki pajzsul szolgáljon a magyar nyelv ellen. Hát a világi karokban nincs elég hallgató, kinek anyanyelve nem a magyar? s mégis lehetséges a magyar tanítás? Ma azzal is ijeszt a tisztelt kar,hogy majd nem küldenek a püspökök növendékeket Pestre, a magyar előadásokra! Ha így, úgy, uraim, ne tagadják: van oka, hogy a katholikus papság nem oly népszerű, mint a más felekezetbeli papok : t. i. elváltak a nemzettől; ne csodálkozzatok, ha életkérdéseitek révén egyszer szőnyegre, a nemzet sem fog édes fiainak ismerni. Mi pedig a közoktatási miniszter úrtól várjuk, hogy ellenetekre is javítani fogja állástokat a nemzet irányában, és e kérdésben — mely semmi esetre sem egyházi, hanem közoktatási, mint az egyetemi tanács kimondta — késedelem nélkül ki fogja mondani akaratát, melynek föltétlenül hódolni ajánlkoztok, és igy meg fog menteni titeket, meg a pesti theologiai kart, mely fölött a damoklesi kard lebeg, kényszeríteni fog, hogy a nemzettel egyesüljetek, és végre intézkedni, hogy a régi kolonusokat újak váltsák föl, melyek által a magyar nép lassankint ne csak több vallásos és erkölcsi, hanem jobb szellemi és nemzeti miveltséget nyerjen. És véges végül intézkedni fog, mint felelős miniszter, hogy a törvény ne maradjon papiroson, hanem — végrehajtassék.ért pályázni, panaszt emelhessen, melyet a pályabírók azonnal elintézének. A pályázók azután az urnához lépvén, rövid ima végeztével sorsot húztak, az egyéni hetüket nyerők együtt versenyeztek. Ahány csoport vola, — mert egyszerre csak négyen futottak, annyiszor ismétlődött a verseny, és minthogy egyikök győztessé lett, a különféle csoportok győztesei ismét összeálltak a véggyőzelemért vívandók. A versenyfutás szerint mentek végbe a többi versenyek is: az ugrás, birkózás, ökölviadal, a korong- és gerelyvetés, stb.“(88. 1.) A n. szakasz a görög államintézmények fejlődését írja le. E szakaszt a szakemberre nézve igen tanulságosnak, de e könyv közönségére nézve kelletinél hosszabbnak, terjedelmesebbnek találom. A „nagy közönségnek” szánt eféle művekben mennél kevesebb a bölcselkedő átalánosság, annál jobb; részletezés, hogy úgy mondjam, kézzelfogható részletezés illik népszerű munkákba. Sőt kétes, hogy még a tudós világnak szánt államrégiségekben is, mint például Schömanne, vagy Lange római államrégiségtana,helyén van-e a bölcselkedő történetírás terére átcsapó hosszú történeti szakasz. Jól tudom, hogy a két szakma nehezen választható el , hogy az államrégész könnyen eshetik a történetíró szerepébe, de épen azért találom czélszerűnek figyelmeztetni e körülményre most, midőn az ókori államrégiségek irodalmi művelése kezdődik nálunk. A III. szakasz a spártai, a IV. és egyszersmind utolsó az athéni állam intézményeit ismerteti 140 lapon. Kiválóan érdekes a III. szakasz 5. §-a a spártai életrendről. „Mihelyt a gyermek megszületik, az állam, nem az atya határozott a fölött,hogy életben maradjon-e? Ha a törzs idősbjeiből alakult bizottmány gyengének vagy hibás alkatúnak találta az emőt, kitétette a Taygetus hegységbe és átengedte sorsának ; az ép és egészséges gyermeket pedig átadák anyjának, hogy 7 éves koráig nevelje. Már e kora nevelésnél volt tekintet arra, hogy a gyermek, távol minden elkényeztetéstől, izmos testtel és ép lélekkel kerüljön ki. A spártai dajkák a gyermekeket pólyák nélkül ápolák, hogy tagjaik szabadon fejlődjenek, s azon valanak, hogy ételben válogatók és nyalánkok ne legyenek, a sötétben és magányban ne féljenek, szeszélyes csintalanságtól és pityergéstől mentek maradjanak, a miért a külföldön is keresettek voltak . Plutarchus szerint az athéni Alkibiades szoptatója szintén Spártából való volt, stb.“ A IV. szakasz a legfőbb fontosságú. Amit ma szokás mondani Párisról, hogy t. i. az Francziaország, ugyanazt lehet mondani Athénéről Görögországra nézve. Itt van a görög szellem legteljesebben kifejezve. Az ó- és újkori irodalmak minden görög reminiszciencziája úgyszólván kivétel nélkül Athénére és Attikára vonatkozik; aki e kis terület életét ismeri, az megérti legnagyobb részét mindannak, mi a világirodalomban a régi görögökről mondatik. Azért az athéni államéletről szóló szakaszra kiváló gondot kell fordítani az államrégésznek, s a kezem ügyében levő műben nagy gond is van rá fordítva, kivált Solon és Kleisthenes reformjaira. Amit nélkülözök benne, az a pénz- és hadügy, továbbá az életrend bővebb ismertetése. Az irály átalában tiszta, magyaros; csak itt-ott fordulnak elő az összetett igéknél most divatos magyartalanságok. A helyesírásra nézve már több a következetlenség benne. Pl. az 55. lapon intézmények áll intézmények helyett, míg a 230. és 246. lapon utóbbi szó áll ugyanegy értelemmel. A 72. lapon tekintetes állás van tekintélyes helyett. A 72. lapon rende, ellenben a 84-iken rendje olvasható. A 74. lapon istenségek után hibás a kiknek. Ugyanott áll Thanatws és Hypnos. Vagy Thanatus és Hypnus, vagy Thanatos és Hypnos a 82. lapon jön elmarasztalva, e h. marasztaltatott el. A 83. lapon az első pont így szól : „A delphii templom (hogy egy füst alatt erről is értekezzünk) eredete a történeti időből ki, sokkal korábbi időre esik és Hellasnak őseredeti intézménye.“ A tiszteletlenségért Minos, a magyartalanságért Révai itélőszéke előtt feleljen majd szerző. A 84. lapon ünnepélyek után helytelen mik, eh, melyek. A 86. lapon és következetesen tovább is fekütt olvasható feküdt helyett. Nem tudom mivel indokolható. A 125. lapon gyakoroltság van gyakorlottság helyett. A 182. lapon van edzzék testeiket, ellenben pár sorral alább kiadták fel&őket. Utóbbi lesz a helyes. A 216. lapon sisachteia, a 220 ikon sisachtheia olvasható. Egyik sem jó. Vagy sisachthia vagy seisachtheia. Kleisthenes és nem Klisthenes, vagy épen Klysthenes. A 222. lapon areopagoí, ellenben a 223-kon areopagos. Az egész könyv irmodorától elütő a 223. lapon e három szó : pediees (pedieis), diakri (diakrioi) és parali (paraloi). Ez a következetlenség alkalmasint Télfy ur lelkén szárad. De hiába,, Erasmus és Reuchlin nem fér meg egy csárdában. Értelemzavaró sajtóhiba alig van a könyvben. Remélem, hogy e pályakoszorúzott műnek végre valahára más sorsa lesz, mint egyéb e nemű irodalmi termékeinknek, melyeket még szakembereink is alig olvasnak el Az ókori görög nép sokkal érdekesebb jelenség a világtörténelemben, semhogy ez érdekes műről jobbat nem lehetne remélnem. A franczia kölcsön. A nap történetét még valószínűleg fogja uralni, — a redukczió miatt, ha másokon nem, — a franczia kölcsön, s a túljegyzés miatt minden esetre sokkal tovább, semmint érdektelen volna a pénzügyi szempontból annyira érdekes tüneménnyel bővebben foglalkozni. 3 milliárd frankra megy az összeg, mit M. de Goulard mint az 1872-ki julius 1.5-ki törvény nyomán a kibocsátási bizottság elnöke, 5 ®/o-os rende alapján 84 fr. ,50 c. árfolyam mellett, 14 fr. 5 c. biztosítékkal, s 5 frank járadék-minimummal bocsátott ki, s m oly nagy részvétnek örvendett a pénzvilágban, hogy birére még a skrupulózus angol bank sem látta szükségesnek fölemelni a kamatlábat. őszintén rokonszenvezünk a szerencsétlen néppel; őszintén örülünk a sikernek, amely teljesen előre látható volt. Igaz, nem az adósságtörlesztő Észak-Amerika szilárd hitele, de egy szerencsétlen machinácziókban erejét elpazarlott ország végerő megfeszítése volt a szóban, de 84 új, 576-os járulék nem tartozik azon papírok közé, amelyek kevesebb mérvben izgatnák a hazafi, semmint a tőzsér szive vágyait. Ahol érzelemről van szó, legutolsók vagyunk ez érzelmet kétségbe vonni. Az elfoglalt terület fölszabadításának vágya, nem vonjuk kétségbe, hozott pár rente aláírót a franczia kincstár szubskripczióihoz, hanem az világos, miként a nagy rész nem hazafias érzelmet tüntet, hanem jövedelemre számol az aláírásnál. Francziaország majdnem csodás, kimeríthetlen gazdagságával szemközt, egy több, mint 6 76-ra emelkedő rente legkevésbé sem mondható a legolcsóbb kölcsönök egyikének. Tény, hogy a kölcsön fényesen sikerült, s e tény okait vizsgálni eléggé érdekes ugyan, hanem meddő munka. Mennyire influálta a pénzvilágot annak tudata, hogy a renték 80 árfolyamra voltak, — bizonyos föltételek mellett, fixírozva, mennyire megmásítja a francziaországi 1037 milliónyi aláírás mennyiségét azon körülmény, miszerint 1deg százalék első befizetés, bár a pénzpiacz kímélése tekintetéből kétségkívül elég eszélyességgel, szekuritásokkal volt teljesíthető; mennyire hat a nagy szám értékére azon figyelmet érdemlő körülmény, hogy az aláíró közönség nagy része az óhajtott mennyiséget biztosítandó számára, az eshetőleges redukczió ellen 4—5-szörös mérvben írta alá a tényleg óhajtott kölcsönt: mind nagyon érdekes kutatni, de meddő dolog. Nézzük az eredményt, mi következik s részben már következett is a nagy „eclat“ után. Az első eredmény az 1871-ki kölcsönre vonatkozik. Ennek volt a kölcsön kihirdetése előtt 10 prémiuma, jelenleg nincs semmi. A nagy zaj füstje elnyelte a prémiumot. A másik az, hogy az 500 francos bondok mindjárt a második napon 27 franc discontóval jegyeztettek — alulról számítva; s hogy a minimális összegek sem tudnak egy prémiumnál többre emelkedni — ezt már felülről számítva. Ezek közvetlen, s tisztán hitelműveleti eredmények, amelyek természetes következménye körülbelül az, hogy az uj kölcsön, — föltéve és bízva, hogy kamatjai zavartalanul fognak fizettetni, — nehezen fog oly magasan jegyeztetni valaha a börzén, mint korábbi szerényebb társai, s épen ezért azok, kik a lelkesedés első pillanatait oly spekuláczióra használták föl, hogy bondjaikat majd nagy prémiummal árulják el, eo ipso csalatkoztak.Őszintén szólva, kételyeink nem kis mérvűek az iránt sem, vajjon a jelenleg folytatott eszélytelen pénzügyi politika, — hozzájárulván a munkásosztály tervszerű nyomása és a német koszulóháboru tücske, — nem fogja-e oly helyzetbe hozni a gazdag Francziaországot, hogy járadékait csökkenteni, legalább egy időre kénytelenítve érzi magát? Lehet, ez pesszimista nézet, hanem az optimizmus szemüvegén keresztül is megmarad a másik, s így az uj franczia kölcsön eredménye legjobb esetben is csak a hosszas időre befektetőknek szolgál előnyül, 6 százalékon fölül menő kamatot biztosítván részekre. Higgadtan, a fényes eredmény alapokaira visszamenve, kell tekintenünk a helyzetet, egészen kiszedve a hírlapírói és assembléei, — egyenlően forgirozott — frázisok keretéből. És ha így tekintjük, lehetetlen nem venni észre, hogy, — ha a sikerültséget nem tagadjuk is el, — az ecat-t egy kissé korainak kell tartanunk, s a milliárdok tömkelegében, mely eddig ösmeretlen mennyiségben futott össze az eddig ösmeretlen nagyságú kölcsön födezésére, nem lehet mást tekintenünk, mint egyrészről a valóban csalogató föltételek elismerését a spekuláczió részéről, másrészről pedig a hitelt, melyet a tőke érez a kimeríthetlen gazdagság földe , Francziaország iránt. Itt térünk át a második kérdésre, amely összefüggésbe hozatott e tárggyal. M. de Goulard fölhasználta az alkalmat, hogy a konzervatív köztársaság eszményképét tüntesse elő azon vonzó erő gyanánt, mi a közönséget aláírásra bírta. Ha a kérdés nem volna oly gyermekded, mint aminőnek hangzik a konzervatív köztársaság tudós ügyvéde szájából, komolyan lehetne venni, hogy vájjon a konzervatív érdeknek, mely az álló tőkét képviseli, micsoda összefüggése van a pénzvilág fluktuácziójával, s hogy a liberál elemnek miért lehet lelkesülni a konzervativizmus iránt ? de igy kár a kérdést bolygatni. Egy ecat-ból, mely hatalmas sugarat vet Francziaország legsötétebb oldalára , pénzügyi helyzetére, politikai tőkét csinálni : minden miniszter joga, hogy ne mondjuk : pártszempontból kötelessége. Hogy Thiers úr le fgja szedni a virágot, mely az aláírások fényes sikerében nyílt a „konzervatív respublika“ dohos fészkében, arról kételkedni nem lehetett. Ez volt majoritása a nyersanyagok indirekt adója tárgyában. Gratulálunk a „kitűnő férfiú“-nak, hogy ennyire megszelidité az assemblée makacskodóit, és az assemblée-nak, hogy ennyire megértette a kor szellemét és ami ennél is több : a „konzervatív respublika“ eszméjét. Igaz, lassanként elpusztul a kereskedelem és ipar, s ezzel a liberalizmus napja is letűnik a láthatárról. Őszintén megvalljuk, például Casimir Perier úr szabadelvűségében, ki — segítvén megbuktatni a jövedelmi adót — később „extra“ akarta azt föltálalni az iparosok részére, nem találunk vigasztalást; s szubjektív meggyőződésünk szerint a jelenlegi európai liberális párt nem is érdemes az életre, ha nagy változásoknak nem képes alávetni magát in capite et in membris. Hanem van más oldala is a kérdésnek, és szerencsétlenségre minden lépés, melyet a „konzervatív respublika“ tesz, hogy magát mihamarabb „retrográd respublikává” avancioztassa, e más oldal hullámait teszi élesbekké. Jó aratás volt Francziaországban, de nem kell feledni, hogy az iparos osztály aratása az ipar virágzása. E virágot a nyersanyagok adója szépen leforrázta. Akkor aztán nem sokat segít a jó aratás, ha nincs a ki vegye , s nem sokat segít a kölcsön fénye, ha odalent a társadalom örvényeiben a folytonos kivégzések minden kihulló csepp vére kész talajra talál, mit nyomor vetett meg, mit bosszú táplál és minek a szenvedés fokozata végnélküli brutalitást kölcsönöz. Nem megyünk át a politikai oldalra, hol nincs mit keresnünk, tisztán a pénzügyinél maradunk. Vannak még itt is momentumok, amelyek megérdemlik figyelmünket. A kölcsön sikere egyrészről arra volt számítva, hogy a kormány-szekuritások kivonalnak az adó alól; másrészről, hogy az évi rendes deficitek megszűntek, sőt a franczia pénzügyminiszter évente 200 millió frankot adósságtörlesztésre fog fordítani. Nézzünk szemébe az állításnak. Annyira hatalmaztatott föl a kormány a nemzetgyűlés által, hogy a 3 milliárdot ténylegesen begyűjteni, s egyszersmind a kibocsátásokkal járó költségeket fedezni a befizetett kölcsönnel képes legyen, a kormány ezt számította legalább 3250 millió frankra, amelynek a kibocsáási ár szerint 3900 millió nominális értékű rente felel meg. Eshetőleges kiadásokkal 4000 millióra vévén az új renték összegét , az 5“/o értelmében épen 200 millió frank azon új kiadás, mi mint évi kamat nehezül a franczia kincstárra. Ehhez véve az évenként ígért törlesztést : az ideieken fölül összesen 400 millió frankoj teherrel kell szemközt nézni a „konzervatív respubliká“nak, egészen rendes, semmi módon nem háborgatott körülmények között, tegyük föl, folyvást kielégítő, jó aratás mellett. Feledjük el, hogy Thiers kormánya már eddig is 700 millió új adóval boldogította a szerencsétlen országot; feledjük el, hogy a rendes folyó szükségletek fedezésére képtelennek mutatkozik az adóalap jelen mennyisége; feledjük el, hogy igazabb adóalapot keresni ellenkezik a protekczionális „pur sang“ fölfogással ; feledjük el, hogy a fokozott adók már az első évben is fiaskót mondtak, s még akkor is tisztában állunk a tény iránt, hogy Francziaország előtt két választás van : vagy kivetkőzni a konzervatív politika pályáiból, — s mert Thiers úr mocsoktalan becsületességét nem nélkülözheti a depravált erkölcsiség: az lehetlen, — vagy folytatni az utat továbbmenni a lejtőn lefelé. Hanem annyi áll, hogy ily körülmények közt arra számítani, hogy a létező folyó szükségek mellett a nagy kölcsön kamatai is a folyó bevételekből fedeztessenek, legalább is nagy vakmerőség; azt hirdetni pedig, hogy ugyanezen folyó költségekből még évi 200 millió fog a tőkeadósság törlesztésére fordíttatni; oly eljárás, amelynek nemigen van neve a higgadt megfontolás szótárában. Mondanunk sem kell, hogy legkevésbé sem fogunk megütközni, ha már a legközelebbi évben is elmarad a törlesztés, s a folyó szükségletek fedezésére új kölcsönt lesz kénytelen kontralálni a szegény „konzervatív respublika.“ Gy. E. Lehetséges-e a társadalmi politika? A „Hon“-ból szó szerint átvesszük a következő olvasásra méltó czikket, melyben baloldali színezete daczára az uj politikai irány térfoglalásának bizonyságát látjuk: „Pártviszály közepette élünk. Ugyanazon haza gyermekei egy évnegyed óta nyilt ellenségeskedésben élnek egymással, párt-jelszó, pártelvek lelkesítik egymás ellen a honfiakat, alig van egyetlen egy talaj is, hol a közös haza javára nyiltan, utógondolat nélkül egyesülnének. Meddig tart ez még így? Lehetséges-e, hogy e pártok valaha egyesülten karöltve haladjanak a szabadság útján? Öntimitás az, midőn bármelyik párt csak önmagát tartja szabadelvűnek. Mindenik körében vannak egyesek , s önérzettel mondhatjuk, ezek teszik az egész nemzet többségét, kik az elhaladás mellett is küzdenek, de a társadalmi kérdések háttérbe vannak szorítva. Van két mereven szemben álló párt. Az egyik, a hajdani nemzeti párt örököse, itt e földön keresi egyedül az üdvöt, a szülőföld önállósága s függetlensége érzetében harczol elvekért, mig a másik, az osztrák párt, érezve a nemzet gyöngeségét, külföldön keresi a támaszt, melylyel hazája régi sebeit enyhitheti. S bárminő legyen is a nagy tömeg hite, mely örök időktől fogva járszalagon vezettette magát, mindkét párt ezreket képes fölmutatni, kik eszméiért öntudatosan lelkesednek. Miként is gondolhatnánk ezt másként? Szabadelvű eszmékért, nagymérvű belreformokért küzdhetnek nemzetek, kiknek önállóságuk biztosítva van — nekünk nem önállóságra kell elsősorban gondolnunk ; a német, franczia, angol hazáját egyedül naggyá tenni igyekszik — nekünk, e conglomerált mid parányi lakóinak, hazát kell először szereznünk, biztosítanunk kell azt, hogy egyátalában létezhessünk. A külpolitika nyűgöt nagy népeinél veszélyes úri játék lehet, nálunk elengedhetlen életkérdés. S mégis érezzük azt mindannyian, kik a nemzet jövője fölött gondolkodni tudunk, hogy társadalmi teendőink elodázhatlanok; ki meri még most is állítani, hogy az oly alkotmány, mely nem a társadalom kebelében fogamzott meg s nem attól nyeri folytonosan életerejét, erőteljes lehet? — Könyveket írhatnak tele szabad intézményekkel, kimondhatják a köztársaságot, az egyház és állam teljes elkülönítését, a teljes gondolat és szólásszabadságot s mindez csak írott betű leend ; a buta néptömeg más-más alakban ismét megteremteni magának a kényelmes jármot, mely alatt nem kellett önállólag gondolkodni, nem tetterőt kifejteni, hanem csak engedelmeskedni. Az igaz törvény a társadalom műveltségi fokának kifejezője, az alkotmánynak csakis a népérzület biztos támasza. S minő nálunk ezen társadalom? Nem én mondom először, sokan állítják — s bizonynyal nem alaptalanul, — hogy minálunk társadalom még egyátalában nem létezik. A nép érzi azt, ha önállóságát támadják meg s lelkesülten csoportozik rögtön, a nagy tömeg ujongva fogadja a fölkent királyt, a vezérférfiakat, örömünnepet ül, ha az országgyűlésen egy nagy horderejű törvény alkottatik; de feledi azt, hogy minálunk a tudomány és művészet még kezdetleges állapotban vannak, s hogy azok ápolása is oly nagy horderejű; a nép gyüléskezik mindannyiszor, ha úgynevezett „politikai“ érdekek kívánják: a humanizmus s önművelődés követelményeiért csak a nők s ábrándos ifjak egyesülnek; a nép nagy érdekkel viseltetik a kormány kinevezései iránt: ott len a társadalom körében kasztok alakulnak a különböző vagyon, felekezeti s más mellékkülönbségek alapján, a legnagyobb, legelőkelőbb városokban nincsen vezéreszme, mely átlengje az egyesek gondolkozás módját, mely irányt adjon működésökne, — családi összeköttetés, barátság az egyedüli kapcsok ; politikai vezéreszmék 3 jelszavak lelkesíteni képesek a tömeget, mely megtanul bálványimádólag hódolni vezérei szavának s a törvény betűinek; de a politikai gyűléseken fehér hollónál is ritkább az eset, midőn a nép egyes kérdéseket vesz bonczkés alá, s egyes föladatokról elmélkedik, pártjában remél mindenki mindent, az ő pártja győzelme alkotja meg hite szerint a boldogságot, melyhez egyéb teljesen fölösleges. S hogy is lehetne ez másként? Tanúi vagyunk mindannyian, hogy a magyar nép még nem emelkedett öntudatára ama gyalázatos űrnek, mely a városok s vidékek lakóit műveltség tekintetében olyannyira elkülöníti; szégyennel kell bevallanunk, hogy e hazában nem a nép nagy zöme, sőt nem is a műveltebb osztály ezrei, hanem csak egyes kolomposok alkotnak mindent, míg a tömeg kiskorúsága érdekében mindent csak a kormánytól vár, s ha nem érzi a sült galambot, annak megbuktatására törekszik. így folyt le ez évszázadokon keresztül s a korszellem előhaladása nem volt képes fölrázni ázsiai kényelmünkből. Sőt inkább az egyedüli párt, mely határozottan társadalmi téren mozog, az ultramontánok pártja, azon vakbuzgó avagy önző egyéneké, kik épen e működésök által még jobban megbénítják társadalmunk fejlődését. Mi következik e szomorú helyzetünkből? Engedjék meg, hogy egy elavult frázist említsek föl itt, hogy idézzem azon szókat, melyeket habár öntudatlanul, nálunk is oly sok ezren páthosszal szavaltak el: a szabadság nem felülről a kormánytól ered, azt egyedül az öntudatra kelt nép valósíthatja meg. Engedjék meg, hogy most ismét emlékekbe idézzem e szavakat, hogy figyelmeztessem ezen egyedüli demokratikus elv nagy horderejére. „A fölkelő nap sugara — mondá egykor oly szépen Rónán — először a hegyek tetejét világítja meg; így vagyon ez a népek fejlődésének történelmében is; de a nappal csak akkor jön el, ha a sugarak a völgyek mélyébe is elhatottak, ha maga a nép érti a korszellem vezéreszméit. „Igen hassunk oda, hogy a nép öntudatos legyen, emeljük társadalmunkat s a nemzet önállósága meg lesz alkotva, mig e nélkül, bármily erős kötelék kapcsoljon is az idegen érdekekkel biró szomszéd népekhez, önállásunk folyton ingadozó leend. A jövő kor előharczosainak elengedhetlen föladata ez. Minden egyes egyén, ki hatni képes, ragadja meg e zászlót. A görögöknek voltak agoráik, voltak nyilvános játékaik, hol föléledt a közszellem, hol a becsületérzés s nemes verseny nagygyá nevelte a hon fiait — a mi korunk ezek helyébe egyleteket s nyilvános ünnepélyeket alkotott. Ápoljátok s terjeszszétek ezen egyleteket, a jövő kor nagy napjainak előképei ezek. Ne nyugodjatok addig, míg lesz e nagy hazában egyetlen egy község, ahol nyilvános könyvtár, olvasókör, jól fölszerelt iskolák nem léteznek; ne hagyjatok elmúlni egyetlen egy pillanatot sem, melyben a nagy néptömeg szellemi s anyagi nyomorán nem enyhtetek, a melyben őket magunkhoz fölemelnünk lehetséges. Nem csupán emberbaráti vagy erkölcsi kötelem ez; a szív fölmelegszik e nyomor láttára, de az ész parancsolólag hiv föl. A tudatlan néptömeg itt körülöttünk a legveszedelmesebb ellenünk s az előrehaladtabb osztály műveltsége, ha magával nem vonja a többieket, áldásból a legnagyobb átokká leend, mert a társadalmi kasztokat, nemzetünk e rákfenéjét, még inkább megerősíti. Nap nap után következik, midőn politikai dolgokról szól a sajtó s az egyletek : — hassatok oda, hogy ne az átalános jelszavak, de a részletes nemzetgazdasági és közoktatásügyi kérdéseket hozzák a nép elé, hogy megtanuljon az érdeklődni a közügyek iránt s tanuljon meg mindenek fölött gondolkodni. A sajtónak fő kötelessége az, hogy ily ismeretterjesztő s érdekkeltő közleményeket hozna az egyes társadalmi kérdésekről, ahelyett, hogy a napi politika oly sokszor unalmas tényét regisztrálná. A tanárok, lelkészek hivatása lehetne, hogy nyilvános rendes előadásokat tartanának népszerű tudományos dolgokról, hogy megkedveltetnék a néppel az olvasást és a gyüleskezést. A társadalmi reform nem ellene a józan szabadelvű törekvéseknek, az a nép, melyet lelki álmából fölzavartak, még erősebben fog küzdeni létéért, még jobban fog lelkesülni a szabadság követelményéért. A társadalmi politika nem ellene a pártoknak, sőt inkább közös megegyező pontja, s épen ezért van biztosítva lehetősége. A pártviszály enyhülni fog e politika életbelépésekor, mert mindenki meg fogja tanulni, hogy léteznek kérdések, ahol nincs, nem lehet eltérés a pártok között. S e tekintetben reményiem én s mondom ki határozottan egy politikai érdekeknek szentelt lap hasábjain : a várva várt országgyűlés teendőin kívül van nekünk még nagyobb, fontosabb feladatunk is : a társadalmi reform megindítása. E feladatért kell küzdenünk, elodáznunk azokat többé nem lehet.“ György Aladár: Az orsz. középtanodai tanáregylet közgyűlése. — II. nap, augusztus 6. — Bartl alelnök kevéssel 9 óra után megnyitja a folytatólagos közgyűlést, feltévén az előre kitűzött következő kérdéseket : a czélszerűeknek-e bizonyultak be a negyedéves kimutatások s a velük összekötött bizonyítványok ? b) ha nem, a fél vagy egész éves bizonyítvány rendszere lépjen-e helyükbe ? c) legyen-e nyilvános vagy úgynevezett áttéti vizsgálati rendszer ? — Mindhárom kérdésben előadó Mészáros Nándor. Mészáros Nándor budai gimn. tanárí: Hogy a negyedéves kimutatások és a velük kapcsolatban hozott iskolai bizonyítványok nem czélszerűek, már abból is kitűnik, hogy a tanárnak kivált csekély számú tanároknál nincs ideje tanítványait kellően kiismerni, s megesik, hogy az első, második és harmadik negyedben a tanuló rész érdemjegyet kap, míg az utolsó negyedben jelesnek találják. Viszont rész tanuló, ki véletlen jó felelete következtében az első negyedben tán kitüntetik, az utolsóban, mikor a tanár már teljesen kiismerte, elégtelen érdemsorozattal távozik, ami valamint a tanulóra, úgy a szülőkre is zavarólag hat. Czélja volt ez intézménynek, a szülőket értesíteni, a szülők azonban látván az első időszaki kimutatást, sokan csakis erre fektették súlyt. De tisztaságra és rendszeretetre sem oktatja a növendéket, mert négyszer kerülvén a tanár, igazgató, szülő és a tanítvány kezébe, az év végén oly piszkos s pecsétes lesz, hogy arra bizony örömmel nem is néznek többé, ha még oly jó is. Végre a műveit külföld előtt is ismeretlen az ily kimutatás, kivéve Svárczot. Az évnegyedes kimutatást tehát egészen eltörlendőnek indítványozom. Ajánlom ellenben a félévi bizonyítványokat, minthogy félévenként a tanárnak több alkalma iwilik növendékei előmenetelét s viseletét kiismerni. Több tantárgy kétszer fordulván elő, félévenkinti befejezést nyer. A féléves bizonyítványok mellett szólnak a félévenkint kiosztott ösztöndíjak, a fizetendő tandíjak, s egyebek is. A tananyag nagy tömege két részben könnyebben sajátítható el. Az egyenlőség elve sem tévesztendő el szem elől, mert a Lajtán túl mint társországainkban is ilyenek divatoznak, mind, ezeknél fogva a fél éves bizonyítványi rendszert javasolja. Magától érthető hogy e félévi bizonyítványok betűkkel s nem számokkal irt érdemjegyeket tüntetnének föl. A nyilvános évi vizsgálatokat czélszerűtleneknek tartom. Hasztalan idővesztés, mert a