Reform, 1872. augusztus (4. évfolyam, 208-238. szám)
1872-08-02 / 209. szám
kell hajtani, mert a polgárnak, a nép egyéni és jogi személyeinek kötelezettségei pontos teljesítésének ellenőrzése egyik legnagyobb feladata. Mihelyt ezt elhanyagolja, vét az állam egyik első létföltétele, a szigorú kötelességérzet ébrentartása ellen. És be kell hajtania azon financziális szempontból, hogy ami még ma behajtható, az holnap talán már elveszett, vagy csak nehéz represszáliákkal lesz beszerezhető. S azután ki áll jót a holnapért? Ki tudja, mily súlyos elemi csapásokat, háborút, világforgalmi pénzkríziseket hoznak a jövendő évek. Ez áll a képzelhető legjobb pártviszonyaink közt álló státusra nézve. A magyar állam tudvalevőleg nem sorozható e kivételes kategóriába. Tagadhatatlan tény, hogy szegények vagyunk, hogy financziális nehézségekkel küzdünk. A mi kormányunk tehát, anélkül hogy dolgaink folyásában valami különös változást, roszrafordulást kellene jeleznünk, nem szorul ily távoleső argumentumokra, midőn kinnlevő adóját behajtja. Természetesen be is hajtja, akkora sikerrel és szigorral, mely kezdetleges adószervezetünk, municzipumaink lanyhasága, s a magyar ember adófizetési kedvetlensége mellett elérhető. S itt ismételve kérdjük, ha magánosok, a szegény paraszt, a nagyobb birtokos, az iparos s a szellemi munkás ebbeli kötelezettségének pontos elégtételére szoríttatik, mert ne kívánjuk meg azt hasonló értelemben a község mint erkölcsi testületnél, tehát oly jogi személynél, melynek a legtöbb esetben vagyona van, s amelynél, a mi legfőbb, senki személyesen legalább közvetlenül nem juttatik, vagy ha érintetik a lakosság, az csak oly pénzminimumokban történhetik, melyek mélyebben nem vágnak a legszegényebb polgárnak vagyonába, verejtékes keresetébe. Bizony, nem ismernék egyhamar igaztalanabb eljárást, mint továbbra is halmozódását engedni oly tartozásnak, mely a nép minden érezhetőbb megterheltetése nélkül szedhető be, s az ily nagylelkűség pótlására azután még sanyambban sújtani minden egyes lakost. Ennyit a dolog leglényegesebb pontjára nézve. De van az „Ellenőr“ agitácziójának még egy másik pontja is, mely bár ennél alárendeltebb, de mindenesete gyűlöletesebb. A pénzügyminiszter, mondja az „Ellenőr“, el akarja adni az ország községeinek adóhátralékait valami pénzintézetnek. Ez minden esetre igen érdekes hit. Van benne valami financziális romantika. Mintha jeruzsálemi Endre korát élnők, midőn zsidók s izmaeliták birták ez ország vámjait és harminczadjait, minek aztán, hogy mely siralmas vége lett, beszéli históriánk, s a bulla aurea XXIV. czikkelye. Csakhogy a modern financztudomány igen száraz tudomány, s a romantikával tudvalevőleg igen feszült lábon áll, így van ez a fönforgó esetben is. Tudni fogja mindenki, a ki ilyes dolgokról egyátalában valamit tud, s így talán az „Ellenőr“ czikkírója is, hogy magában azon tényben, miszerint valamely község vagyonához és szükségleteihez mért, óvatos föltételek alatt megkötött kölcsönt vesz föl — nincs semmi rendkivüli. Teszik azt európaszerte, a legrendezettebb államokban. Minden természetesen csak attól függ, hogy van-e egy kölcsönnek minden megerőltetés nélkül való kontrahálására elég vagyoni biztosítéka, annak pontos és könnyű törlesztésére elég kilátása, és valjon maga a kölcsön elég méltányos, olcsó-e és már magában megkötése nem kerül-e „uzsorába“, „provízióba“. E föltételek elsejéről, gondoskodik majd azon kevés községeknél, melyek bankkölcsönhöz akarnának majdan folyamodni, ha más nem, úgy a bank maga. Mert az tudvalevő dolog, hogy a hitelintézetek csak ott adnak kölcsönöket, hol azok kellő ingó vagy ingatlan vagyon által busásan fedezve vannak, hol a pontos és könnyű lefizetésre megvan a vagyoni garanczia. ii. második föltételről azután, hogy maga a kölcsön kontrahálása ne kerüljön pénzbe, hogy lelkiismeretlen alkuszok mesterkedéseinek áldozatává ne legyenek a kontrahensek, hogy drága kamatot ne fizessenek provízió, courtage és mit tudom én miféle alkuszdíjak fejében, épen arról gondoskodik a kormány közvetítése, mely hogy miben áll, már első közleményünkben vázoltuk. Ez azután végkép kizárja, hogy a „tömérdek provízió — és perczent fejében azok zsebei teljenek, kik a közvetítésre vállalkoztak.“ Ez a kormányközvetítés belekerül az illető feleknek egy ötven krajczáros bélyegbe és magának a kormánynak igen sok munkába, irkafirkába. Mert különösen megjegyzendő, hogy az ilyen kormányi közvetítés nem történik ám valami financzdiplomácziai magánutakon. Folyik az egész nehézkes hivatalos apparátussal, nyilvánossággal és ellenőrzéssel, a rendes hivatali után azon osztályok kebelében, melyeknek az ilyes ügykörébe tartozik. Mint látjuk tehát, midőn a kormány egyik törvény és kötelesség szabta feladatának tesz eleget, épen nem áll az a kétségbeejtő alternatíva, mellyel az „Ellenőr“ Tartuffe-szerű jajveszékeléssel agitál. Mint látjuk, „a kormány épen nem szolgáltatja ki az adóhátralékban szenvedő községeket a banknak“, sem jószágukat nem üti dobra. Mert igen szomorú volna, ha adóbehajtás alatt mindjárt e szélső eset értetnék. Van az adóbehajtásnak akárhány neme, mely kellő határidő alatt — minek hijja a jelen esetben sem panaszolható— épen nem ily nyomasztó és ruriáló módon tudja a kincstár igényeit érvényesíteni. Hogy melyek azok, bizonyára nem tartozik ide, minthogy nem akarjuk gyakorlati pénzügytan valami elemi vezérfonalának egyik fejezetét írni. Ennyi is elég lesz, hogy fölvilágosítson mindenkit, ki egyátalában fölvilágosítható, hogy eloszlasson minden netaláni aggályt, mely roszakaratú utógondolatok nélkül támadt. De nem tehetjük le a tollat, hogy még két szót ne mondjunk azon egész eljárásra nézve, melyet ellenzéki sajtónk ez ügyben követett. Financziális kérdések tudvalevőleg az ujabbkori pozícziók egyik sarkvita tárgyait szokták képezni. Hisz a pénzügyi, nemzetgazdasági kérdések oly döntő praedomináczióval tolulnak egész társadalmi s állami viszonyaink élére, hogy egy L. von Stein nem minden jogosultság nélkül mondhatja : „Ich kenne keine Rechts- und politische Fragenes gibt nur nationalökonomische“. A financziák tehát az ellenzéki hadjáratok egyik leghálásabb terrénumát szokták képezni. Megtámadtatik az adórendszer, Angliában nem egyszer hangzik föl az „Abolition of Tax“, valamely adónem eltörlése. Francziaországban remek beszédeket olvastunk attól a hatalmas öttagú, törpe és mégis óriási ellenzéktől, ama császárság kalandor pénzműveletei, feneketlen kölcsönei, okadatolatlan pazarlása és még vészesebb „megtakarításai“ ellen, melyet azon ellenzék túlélt s a melynek romjain uralomra vergődött. De hogy valamely ellenzék a kormány elleni agitáczióra fölhasználta volna a legnépszerütlenebb, de egyszersmind legkérdéstelenebb kormánykötelmek egyikét, hogy népszerütleníteni igyekezzék ily intézkedéseket, melyek nélkül egy saját tagjaiból alakult kabinet sem tudna három hónapig fönállani, hogy aláássa azon alapokat, melyek nélkül kormányzás egyátalában nem képzelhető, ez csak a mi desperált, lelkiismeretlen, önmaga fölött kétségbeesett ellenzékünknél és sajtójánál tapasztalható. szakképzés nálunk fontos társadalmi és államkérdéssé válhatnék. Van országunknak egy osztálya, mely a kereskedelmet szakismerettel űzi, anélkül hogy kereskedelmi szakoktatásban részesült volna és ha ezen osztály ma oly szakoktatást nyer, minőt a szóban levő pályamunka előír és ajánl, szinte fogadni mernénk arra, hogy elveszti kereskedelmi ügybuzgóságát, kitartó szívósságát és vele jelentőségét is, válni fog belőle igen jó kereskedelmi administratív hivatalnok, azonban aktív, reális kereskedő aligha. A kereskedelem az összes nemzetet és hogy úgy mondjuk emberiséget öleli és lengi át; — a szakoktatást itt azért nem találjuk helyén, mert soha sem fogja azt létrehozni, amit tőle tulajdonképen vártunk volna, de igenis kívánunk egy oktatást, mely a tanuló és serdülő fiatalságot egyátalában nemcsak tisztán formális neveltetésben részesíti, hanem mindjárt az elemi tárgyak után a tanulónak gazdászati és reáls irányban való kiképeztetést nyújt. Hány száz, és hány ezer ifja van, ki kénytelen az iskola padjától közvetlen a hivatás terhes foglalatosságai közé lépni, anélkül, hogy elméje legkevésbé is az élet gazdászati irányát és viszonyait ismerni s ily esetben a tanuló kénytelen tanulmányainak legnagyobb részét mint a gyakorlati életre hasznavehetlen fölösleget magával vinni. Göthe szerint a nevelés abból áll: „a fiatalságot azon föltételekre szoktatni, azon föltételekhez képezni, melyek által a világon egyaránt, — bizonyos körökben pedig különösen, — létét biztosíthatja.“ Erre pedig gazdászati irányú általános miveltetés szükséges, mely egyik fő alapja és föltétele az általános népnevelésnek, melyből egy ország kereskedelmi és nemzetgazdászati tényezői fejlődnek ki. A pályakérdés kitűzését tehát irodalmi mozgalom és tevékenység jelének igen, de czélszerűnek nem tekinthetjük, és ha netalán azt vetnék szemünkre, hogy a legfőbb culturál fokon álló nemzetek is azzal foglalkoznak, erre bátran felelhetjük, hogy a tüzetes szakoktatást nem tekinthetvén általános kereskedői neveltetésnek, — oly országokban, hol a gazdászati elemek és a közmivelődés már átalános gyökeret vertek, lehet oly tényezőkre és kapaczitásokra törekedni, kik fokozottabb és kiváló kereskekedelmi műveltséggel, mint uj szerepvivők nagyobb hatáskört fognak maguknak keresni és biztosítani, — mialatt pedig nálunk egyik fő törekvés csak az volna: először is nemzetünk összeségébe kereskedelmi s egy átalában forgalmi hajlamokat beoltani. E bevezetést előre bocsátva térjünk most át a pályanyertes munka tartalmára és velejére. Az első szakasz, mely a kereskedelemnek fogalmáról, jelentőségéről, közmivelődés és jólétre szolgáló befolyásáról, a kereskedelemnek különféle szakokra osztott nemeiről s továbbá annak történetéről és a kereskedelemre vonatkozó különféle politikai és közgazdászati czelebritások által történt nyilatkozatokról szól, — jeles közgazdászati műveltségű íróról tesz tanúságot, kinek theoriája kitűnő mindaddig, mig Carey és Dühring tanait felhordva, a kereskedelem gyakorlati terére lép át s megfoghatatlannak találja, hogy a 19. században is találkoznak irók, kik a kereskedés ellen szórják gúnynyilaikat . Mindkét említett iró a forgalom és kereskedelem között határvonalat húz s míg az elsőt jó intézmény gyanánt helyesli, a másikat különféle cselfogásai végett kárhoztatja. E részben Carey és Dühringnek tökéletesen igaza van, mert forgalom és kereskedés között létezik különbség. A forgalom és kereskedelem közti különbségtétel könnyen fog kitűnni azon megjegyzésből, ha az elsőt, mint az emberi haladás és közmivelődés által önkényt kifolyó szükségességet szemléljük, melyben a társadalom összes tényezői vesznek részt, míg ellenben a kereskedés specifikus értelemben véve önző eszköz, mely nem a szükségek szerint közvetít, hanem sokszor az áru és jószág idétlenül fokozott árán leginkább az azt űző egyesek érdekében működik. E kettő között szoros határvonalat húzni nem ezen értekezés keretébe való, de megkülönböztetésül még csak egyet akarunk felhozni : Ha a bankok, hitelintézetek, takarékpénztárak, váltóüzletek stb. működését szükséget pótló és a haladás szellemének megfelelő forgalmi intézeteknek nevezzük, honnan a hitelközvetítés biztos és méltányos feltételek mellett eszközöltetik, ezt forgalomnak nevezzük, melynek ellenében a magántőkepénzesek magas díjakra fektetett működése mint a kereskedő speczificus neme tekinthető. A fentebbi, általam is elismert nézeteknek tulajdonítja szerző azon körülményt, hogy a kereskedelem lenézésben részesült s hogy kereskedelemi szaktanodák még most is oly gyéren léteznek. Ott, hol a kereskedelem megvetésben részesült, tisztán csak politikai okok s az azokból folyó társadalmi berendezések, nem pedig a kereskedelem természete tekinthető e nézet legfőbb okozójának. A keresk. szaktanodák hiányát — nálunk nem — de külföldön talán indokolva fogjuk találni, ha azon nemzetek rendes közoktatásába mélyebb pillantást vetünk. De itt nem ezt vitatni lévén czélom, az előttem fekvő mű tárgyilagos ismertetését egyedül a benne közlött keresk. szakoktatás képezheti, mely a mű H. szakaszával kezdődik. Mercur, hidegséggel fogadtattak. Annyival inkább feltűnt, midőn látták, hogy az angol katholiczizmus legbefolyásosabb világi és egyházi tagjaiból alakult „Council of Catholic Union“ szükségesnek találta a jezsuiták mellett a német kormány ellen demonstrálni. Az egész katholikus világ összegyűlt az egyesület felhívására. Norfolk herczeg elnökölt, s Howard, Gainsborough, R. Montagu, Denbigh, Petre és mások s az ecclesia militans minden oszlopa támogatták a tiltakozást. A gyűlésen igen nagyszámú nun sereg is vett részt, s hatalmasan adózott tetszéssel. Norfolk herczeg meg volt győződve, hogy Olaszország és Németország politikája nem mást czéloz, mint „a vallást szétrombolni, s különösen Németország, mely először a jezsuitákat akarja üldözni, s azután majd a vallást.“ E szellemben beszélt minden szónok. A német országgyűlés többsége „hitetlenséget akar a vallás helyébe behozni“, s Denbigh gróf, kinek specziális föladata volt a németországellenes határozati javaslatot tenni, lelkének egész meggyőződéséből mondá, „hogy Németország az által, hogy a jezsuitákat a birodalomból kiűzi, megsérti a természetjogot s inszultálja minden ország katholikusait.“ iS végül azon reménynyel fejezé be beszédét, hogy „az igazságtalanságnak ez utolsó műve a német óriást meg fogja rontani, mert a ki a pápát falja, nem emésztésben hal meg“, — mi daczára a kiválasztott kifejezésnek, nagyon különös logika. Egy más szónok Bismarck herczeget apostata Julianna hasonlította össze, s neki is ugyanazon sorsot kívánta. Hogy az angol katholikusok ily demonstrácziókkal, melyeknek tételére egyenesen Rómából szólittatnak föl, mit akarnak elérni, előttünk fölfoghatatlan. A katholíczizmus jelene Angolországban. . .I. A katholiczizmus vakbuzgó terjesztői háladatos tért nyernek Angliában, s a jezsuiták értenek is jól tevékenységök kifejtéséhez. Az anglikán egyház csak felületesen reformáltatott, s többet tartott meg a katholiczizmusból, mint vett át a protestantizmusból. Hierarchiájában a nagy vagyon monopolizálása által egy egyházi arisztokráczia részére, az isteni tiszteleti szertartásban, s nagyobbrészt a dogmákra nézve is félkatholikus maradt. A nagyobb rangú papok szimpathiájukra, orthodox buzgalmukra, nagy papi járadékukra s politikai és társadalmi privilégiumukra nézve egészen katholikusok. Szóval, tökéletesen félkatholikus egyház az, melynek csak pápáját kell visszaadni, hogy ismét katholikus egyházzá legyen. Különösen a ritualistáknak, kik nagyban megkönnyitik a kath. propaganda térítési tevékenységét, nem is kell, hogy katholikusok legyenek, szivük mélyében már azok. Hozzájárul még a nagyon kitűnő politikai helyzet, melyet a katholikusok a pártviszonyok ügyes fölhasználásával a maguk részére ki tudtak eszközölni. A katholiczizmus a protestáns Angliában politikai hatalom, minővé lenni, a kontinens alkotmányos államaiban csak most törekszik, s mélyen és közvetlenül beavatkozik a kormány ügyeibe. A jezsuiták Angliában a szabadelvű álarcz alatt küzdenek, mely tudvalevőleg nekik ép oly jól áll, mint az imperialista, a konzervatív, a republikánus vagy a szoczialista. Az ír dandár a parlamentben, melynek tagjai a püspökök által neveztetnek ki, (mert a módot, mely szerint mandátumokat nyerik, nem lehet választásnak nevezni,) a liberális pártnak befolyásos részét teszi. Az utolsó reformbill előtt a szabadelvű többség mindig az ír dandártól függött, s ma Gladstone, miután a radikálisok bizalmát elvesztette, egyenesen utalva van támogatásukra. Mihelyt Cullen érsek dandárét visszavonná, a szabadelvű többség s kabinetjének fönállása veszélyeztetve volna. Egy szabadelvű kormánynak sorsa tehát az ír püspöki karnak kezei közt van, s ez hatalmával él is, és a szabad Albionban az alkotmányos kabineteket leteszi és ki is nevezteti. — Ezekből természetesen következik, hogy a katholikusok ügye igen virágzik, ha a szabadelvűek kerülnek a kormányra. — Ezek természetesen a háládatosság adóját tartoznak letörleszteni katholikus elvtársaik iránt, kik, mint mondák, tisztán és egyszerűen küldöttei Cullen érseknek és paptársainak, s ezektől nyerik mandátumukat és a parancsokat. Ezelőtt, mig a katholikusok egy intoleráns törvényhozás által a polgári és társadalmi jogok teljes élvezetéből ki voltak zárva, e különös szövetség tényleg természetes és jó értelemmel bírt. A katholikusokat jogaikba helyezni, az évszázados régi elnyomatást mellőzni és a vallásszabadság elveit egy intolleráns kivételes szabályzat megszüntetése által megvalósítani, a liberalizmusnak szép és sürgős feladata volt: mióta azonban a katholikusok emanczipácziója a politikai és társadalmi élet egész terén bekövetkezett, e koalíczió köztük és a liberálisok közt aggasztó, mivel nem becsületes. A liberalizmus, mely szolgája az ultramontanizmusnak, legalább is kétértelmű, s szemben egy becsületes, s ily szövetséget megvető konzervatív párttal, mely csupán saját elveit akarja keresztülvinni, mindig hátrányban áll. Az ultramontanizmus holt súlya, mely a Gladstone minisztériumra nehezül, s ez által czipeltetik, minden valóban szabadelvű mozgást megakadályoz, s ajtót, kaput nyitva hagy a Disraeli által gyakran emelt vádaknak. Nem mintha az ultramontán r. kath. episkopatus mindig illiberális volna, s nem engedné dandárét valóban szabadelvű intézményekre is szavazni, de ez csak annyiban szabadelvű, amennyiben a szabadelvűek czéljait szolgálja kiszámításból viszonszolgálatok fejében. Minden szabadelvű intézkedés, mely a protestáns államegyház privilégiuma ellen intéztetik, az ír dandár tagjai által a legmelegebben pártoltatik. S ha arról van szó, hogy a protestáns iskolaügy az egyház kezéből kivétessék, Izland katholikus képviselői szabadelvű pártkötelességöket a legnagyobb buzgalommal teljesítik. Dr. Cullen a választási reformra nézve még radikális is és az átalános választási jog demokratikus álláspontját foglalja el, jól tudván, hogy befolyása a választási jog kiterjesztésével a papság kezeiben levő alsó néposztálynál csak emelkedni fog. ■— Ezen és más irányban tehát nagyon becsülendő az ultramontánoknak szabadelvűsködése. De mihelyt a szabadelvű elveknek a katholiczizmusra való alkalmazásáról is van szó, azonnal véget ér az ultramontánok szabadelvűsködése, és az episkopátus minden, fájdalom, nagyon jelentékeny befolyását fölhasználja, hogy a minisztériumot megakadályozza előhaladásában. Nem akarjuk helyeselni Gladstone nagyon méltányos eljárását az ultramontán párt kívánságai és törekvései iránt, mert e szövetséget mi természetesnek tartjuk, s amint a dolgok ma állanak, valóban a miniszterelnök nagy koncressziókat is ad az ultramontánoknak. Mi ezért a buzgósággal terjesztett híreknek, hogy ő maga titokban szintén katholikus, semmi hitelt nem adunk. Vonzalma és családi összeköttetései után ítélve mindenesetre a ritualisztikus czifraságok pártján áll, hanem Mr. Gladstone sokkal igazabb szabadelvű férfi, sokkal sikeresebb működő politikus és financier, hogy sem öngyilkosság elkerülése nélkül, a katholiczizmussal való egyesülésre gondolhatna is. Tény azonban, hogy az ultramontánok a mostani kormány alatt sokkal jobban terjeszthetik szárnyukat, sokkal több kedvezményben részesülnek,mint azelőtt. A várva várt, megígért és fölöttébb szükséges tanügyi bik et ülésszak alatt sem hozatott be, minthogy a püspöki kar és czafatja az alsóházben elszakadással fenyegetőztek, noha csak kísérlet történt az ír oskolaügy világos hatása iránt. Bawce 11 tanár indítványát a dublini egyetem újjáalakítása iránt, mely által ezen, valamint az angol egyetemek legalább bizonyos fokig minden vallásfelekezetnek megnyittatnának, Gladstone maga buktatá meg, mert a püspökök mit sem akartak tudni ilyen reformról, hanem sokkal inkább arra számítottak, hogy az egyetem vagyonának egy részét tovavihetik majd egy külön katholikus egyetem alapítása végett. De valóban legbotrányosabb alakjában mutatkozott az ultramontánoknak való hivatalos hízelgés Keogh ír bíró ügyében. Keogh, ki maga jó katholikus, és az 1848-iki fölkelés alkalmával kompromittált hazafi, birt annyi bírói függetlenséggel és bátorsággal, hogy a Galway-i választásról hozott ítéletben irgalmatlanul pellengérre állította a katholikus papság izgatásait és korrupcziót s fenyegetést, melyet az „ügy ezen szolgái“ oly nagy mérvben gyakorolnak. Senki, ki az ittoni választási viszonyokat ismeri, nem fogja túlzással vádolni a bírót, de épen mert oly részrehajlatlanul és félelem nélkül mondta ki véleményét, a püspökök és alattvalóik közt oly megbotránykozást szült, mely alig leli párját. Az alsó nép minden katholikus kerületben a legmegvetendőbb módon föluszittatik a biró ellen. A legdühösebb vádakat, fenyegetéseket, és sértéseket szórják ellene. Egyik kihágás a másikat éri. A kegyvesztett bírónak fölperzselése „in effigie“ népszerű és jámbor időtöltéssé jön. Keoghnak, ha hivatalos útban van, erős rendőri és huszárkisérettel kell magát körülvétetnie. És mindazáltal mégsem mert a kormány ezen a bírói függetlenséget annyira kompromittáló botrányok ellen erőhatalommal eljárni. Sőt mi több: a leghaszontalanabb kifogások és biztatások mellett ez esetről való minden vitát eddig a parlamentben megakadályozni vagy elhalasztani tudott. Mindez persze kevéssé emeli a Gladstone kabinetjének tiszteletét; ellenben mutatja, hogy az ultramontanizmus Angolországban már igen érezhető politikai hatalommá fejlődött. A mondottak után önként következik, hogy a szárazföld egyházi vitái itt kevés szimpathiára találnak. A kérdésnek politikai hordereje a protestáns sajtó által is nem fogatott fel, vagy tudatlanul ignoráltatott. Még a német országgyűlés jezsuita vitái és az azok után hozott intézkedések is az itteni sajtó által feltűnő egykedvűséggel, vagy még mondhatni A Brazília és Argentína közötti háborúkérdés. Az idáig csak diplomatikus téren folytatott viszály Brazília és a La Plata államok közt eredetére nézve nagyban hasonlít külszínleg azon küzdelemhez, mely Poroszország és Ausztria közt vitatott. Mint e két hatalom Schleswig-Holsteinban, úgy Brazília és az argentini köztársaság is — eltekintve egyelőre Uruguaytól — közös birtoknak tekintették a közösen elfogult Paraguayt. Minden törekvés, hogy a provizórium végleges formát nyerjen, hajótörést szenvedett azon czéloknak különbségén, melyeket a két győző követett. Egyetértettek mindenesetre azon látszólag legfontosabb pontban, hogy Paraguay köztársasága megkisebbitetlen alakjában maradjon föl továbbra is köztársaságnak, mint ez a Lopez diktátor elleni szövetségszerződésben ki is tétetett, de az egyetértés csak addig tartott, míg a dolgok folyama a szerződés határainak megtartását nem kívánta. Mihelyt a végkép kimerült Paraguay Lopez diktátor halála után a szövetséges hatalmak kezébe került, fölmerült azon kérdés, hogy tulajdonképen mit kell érteni a köztársaság megkisebbítetlen alakja alatt. E ekkor tűnt ki, hogy mindkét hatalom más nézetben van az elfoglalt birodalom jogosult határára nézve. Brazília északon az Apa folyam mellett egy darab földet kívánt, mivel azt Paraguay jogosulatlan szállta meg, s jogilag mindig Braziliához tartozott. Az argentini köztársaság pedig nagyon eljöttnek hitte az időt, hogy régi és nagyon kétséges igényét Gran Chacora, a széles s részben puszta, részben nagyon népes területre a Paraguay folyam jobb partján érvényesítse. E szerint a szövetségesek máskép tettek, mint Heine két lengyele, s mivel egyik sem akarta tűrni, hogy a másik annektáljon, mindkettő megtette. Paraguay a maga tehetetlenségében legyőzői erősebbjének hódolt meg, mivel ez a legkisebb Mdozatot kívánta tőle , miután a közös béketárgyalások meghiúsultak. Braziliával külön békét kötött, melyben a császárság részére az Apa folyam melletti területet viszály nélkül engedte át. Braziliától pedig azon biztosítást nyerte, hogy birodalmának többi részét megtartja. — Buenos Airesben nagy izgatottság keletkezett a Paraguay és Brazilia közti különszerződés megkötésének hírére. — Az argentini fölhatalmazott Assuncionból és az ideiglenes kormánytól visszahivatott, 3 az argentini csapatok megszállták Gran Chaco fővárosát. A köztársaság sajtója nagyon ellenséges, sőt harczias hangon kelt ki Brazilia ellen, s könnyen fölfogható, hogy innen a felelet sem volt sokkal szelidebb. Kölcsönösen egymásnak szemére vetették a szerződés megszegését és az árulást, és Brazilia a polgárháború által szétszaggatott Uruguay köztársaság, a két ellenséges fél közös szomszédja belügyi politikájának azon menetében és alakjában, melyet az utolsó időben magára vett, az argentini köztársaság cselszövő kezét hitte felismerhetni. A kibékülés a Colorados és Blancos pártok közt, s a Banda Oriental belső békéjének helyreállítása Brazília véleménye szerint megkezdése volt azon szövetségnek, melyet az argentini és uruguay-i köztársaság Brazilia ellen volt kötendő. Másrészről a Buenos Airesben kimondott szemrehányás és vád, hogy Brazilia uralmát a La Platáig akarja kiterjeszteni, hitelre és táplálékra talált a brazíliai lapok követeléseiben, melyek sajátságos ellenmondásban a nagy folyamról, mint természetes határról beszéltek a lusitan császárság és a kastiliai köztársaság között, s e mellett egészen elfelejteni látszottak, hogy Montevideo korántsem portugál, hanem oly jó spanyol, mint Buenos Ayres. De Brazília ügyének igen erős oldala azon tagadhatatlan tény, hogy a Paraguay feletti győzelem nagyobbrészt a császári csapatok műve, s így e körülménnyel nem illik össze, ha az argentini köztársaság a zsákmányból oly nagy részt vesz magának, míg Brazilia sokkal kisebb résszel is megelégszik. Diplomatikus tárgyalások már több hó óta folynak, de nem igen látszanak üdvös eredményre vezetni. Az argentini köztársaság megmarad Gran Chacora való igénye mellett és Brazilia már a különbéke által is kötve van, hogy Paraguay köztársasága megtartsa az általa telepített földrészt. A két állam fejei utolsó alkalommal nagyon békeszerető szellemben nyilatkoztak; a császár trónbeszédében tisztelettel beszélt az argentini köztársaságról, s az argentini elnök, Sarmiento nem kevésbé bizalomteljesen szólt Brazília jótakaró nézetéről. De e kölcsönös bókolások nem nagy értékkel bírnak, és pedig annál kevésbé, mivel Buenos Airesben még izgatottabb lett a hangulat, midőn azon hír érkezett, hogy két pánczélhajó 700 főnyi brazíliai csapattal a CelTÍto szigetéhez jött, hogy az argentini kormány foglalásának véget szakítson. A viszály annyira fokozódott, hogy harczias hangú jegyzékek is váltottak, és hogy a brazíliai kormány kijelenti, hogy a Buenos Airesből Rio de Janeiroba küldött felhatalmazottat, Mitre tábornokot nem akarja elfogadni. Egyúttal azt mondják a táviratok, hogy Brazília hadi munícziót vár Európából. A háború, ha kitör, nemcsak a két előtérben levő hatalmasság közt fog folyni. Uruguay helyzeténél fogva nem maradhatna ki a harczból, s a sors esélyei szerint labda leend a két hatalmasság közt. Paraguay, noha oka a viszálynak, kimerülése és távolsága miatt nem sokáig leend a háború szintere, és nyugatról a délamerikai Bolivia is fenyegetődzik, mely szintén igényt tart Gran Chacora, hogy beleavatkozik az ügybe. E szerint elég gyúanyag van, hogy a háború lángja Dél- Amerikában fölélesztessék és tápláltassék, megtett a természet mindent, a művészet eddig semmit, a lakáshiány évről évre egyaránt emelkedik a vendégek számával, a legszükségesebb épületek, milyenek egy födött gyógyterem, olvasó- és társalkodótermek hiányzanak; ámbár megvallom, hogy Füred az utolsó években nevezetesen haladt és jövőjére nézve az ép oly tudományosan művelt, mint emelkedett szellemű, szabadelvű, igazi magyar vendégszeretetet gyakorló tihanyi apát úr és a fáradhatatlan buzgalmu fürdői igazgató Écsy László ur a legbiztosabb reményre jogosítanak. A fürdés a Balaton vizében, különösen a szabad úszókra nézve, kellemes, a kádfürdők vagy balatoni, vagy savanyu vízzel töltetnek és gőzzel melegitetnek; a leggyógyhatásosabb fürdő mindenesetre a nagy savanyuviz-medencze, mely gőzfürdővel van összekapcsolva, élő példa reája nagy művésznőnk, Prielle Kornélia asszonyság, kit tavaly kocsin és hordszéken kellett lakásából a fürdőbe vinni, és ki rövid négyheti használat után, azon üdeségét és rugékonyságát visszanyerte, melyet volt alkalma a télen át minden pesti szinházlátogatónak élvezni. A füredi életet illetve az olyan mint a legtöbb fürdői életmód. Minden ember reggel 5—7 órakor már a felső sétányon mozog és issza a savanyuvizet vagy a savót, a czigánybanda zenél, a sétány a legtarkább képet nyújtja, ösmerősök találkoznak, új ösmeretségek köttetnek, mindenki jó kedvű és üde, 8 órakor a reggelizés a platánok árnyékában elvégeztetik, 9 órakor mindenki szobájába vonul, hogy a fürdéshez előkészülhessen, mely rendesen 10—12 óra közt történik, 12 óra után mindenki a vendéglőkbe vonul ebédre,ebéd után 2 óráig a kávéház előtt ül a közönség, 5 óráig átalános pihenő tartozik, ekkor kiki vagy a színházba vagy ismét a felső sétányra siet. Latabár társulata működik, itt újra kezdődik a savó- és savanyuvízivás. Este 7 órakor a tóparti esplanádó alatt gyűl össze mindenki, valóságos promenade parée;igy sétálva, a zenét hallgatva vagy csevegve, látva és láttatva elmúlik az idő 9-ig; mindenki siet vacsorára újra a vendéglőkbe, vacsora után a vendégek legnagyobb része szobába vonul, kisebb része még lesiet a tó partjára, hogy a híres tihanyi visszhangot fölkeltse, végtére ezek is haza mennek. Másnap mindenki testileg, lelkileg edzve , kel fel, hogy újra a tegnapi programm szerint éljen. Kellemes változékonyságot kölcsönöznek a gyakori kirándulások, tombolák és tánczmulatságok, melyek Salamon Ádám honvédkapitány ügyes vezénylete alatt a legjobban sikerülnek. Még egy szomorú hírt akarok a régi Füred látogatóinak közölni: a nemzet bárója beteg, egészen meg van törve, még csak árnyéka sem többé a régi hires Bizágnak s az boszantja leginkább, hogy még észre sem veszik, hogy ő nincs többé jelen sehol. Hanem annál inkább jól érzi magát a fürdőorvosok mintaképe, az örökké i^u Dr. Orzovenszky, valóságos élő kalauza Fürednek, ki ezért folyton igénybe is van véve. Nem lehet oly kívánattal hozzá fordulni, melyet ő rögtön a legszívesebben ne teljesítene ; a hölgyek benne nem csak az értelmes orvost, hanem az állhatatos udvariét is kedvelik és a mely hölgy sokat akar tánczolni, az csak legyen nyájas vele, ö háladatosságból bemutat neki a bálon minden valamire való tánczost. Meg kell még említenem, hogy Füreden az étkezés igen jó, a bor és a kávé kitűnő, fürdőkben, szobákban, folyosókon stb. mindenütt a legnagyobb csend, rend és tisztaság uralkodik. Múlt hó 28-án volt a füredi Anna-bál, rendesen a saison tetőpontja. Ecsy László igazgató úr szakértő véleménye szerint az idei Anna-bál volt a legfényesebb, melyet Füreden átélt. Magam részéről megvallom, hogy minden várakozásomat fölülmúlta, oly válogatott, valóságos szemenszedett közönséget, a fővároson kívül, nyilvános bálon ma nem láttam együtt. A hölgyek közt föltűntek gr. Keglevich Róza és Margit (egyszerű fehér csillogó ruháikban, fehér rózsákkal a hajban), Beke Mariska és Nelli (sötétpiros ruhákban, piros virágdísszel a hajban), Metényi Janka és Mari, Kurz Ilka és Lenke, Molnár Rka és Mari, Brettner Gizela és Mari, Dettrich Lujza és Minka nővérek, Cséry Szeréna, Szentiványi Etelka, Dőry Mathild, báró Fiáth Jozefin, Tóth Ida, Écsy Antónia, Vizkelety Fenna, Gosztonyi Irén kisasszonyok, Kvassay Edéné (zöld diszitésű ruhában), Viczmándy Ödönné (pompás nehéz sárga selyemruhában), Kovács Kálmánná, Ráth Károlyné, Tóth Kálmánná és sok más, kiknek neveiket nem tudhattam meg. Föltűnt, hogy a zsidó családok, kik a vendégek kétharmadrészét képezték és kik közt valóságos föltűnő szépségek találtatnak, p. o. Blauné asszonyság Kanizsáról, Madarászné Léváról, Báronyiné Pestről) Löwy Ida és nővére Esztergomból, a Spitzer nővérek Bécsből stb. a bálon részt nem vettek, okul adván, hogy egy piknikbe, melyet a société rendezett, nem hivattak meg. Ősidőktől fogva a zártkörű mulatságokba mindig csak azokat hitták meg, a kikkel az illetők közeli ösmeretségben éltek és senkinek sincs jga követelni, hogy oly társaságokba meghivassék. Hogy ezért a szép zsidónők önönmagukat az Annabálból kizárták, úgy gondolom maguk meg is bánták. A bál esti 11 órakor kezdődött, és tartott reggeli 6 óráig; négyes volt három, kárpótlásul füzértáncz kettő, csárdás három, a többi tánczok keringő és polka. A jókedv átalános volt és kivilágos kiviradatig minden pár meg is állta helyét. Mindezek után azt kívánnám, hogy lenne Füred a magyar fürdő-látogató közönség Mekkája, melybe minden igaz magyar, életében legalább egyszer elzarándokoljon. Hoffmann Lajos. Balaton-Füred, július 31-én. (A fürdő, az idény, az Annabál.) 7 óra 18 perczet mutat a budai indóházi óra, az utasok kényelmesen elhelyezkedtek, egy füty és a vonat Pest és Fehér megye áldásdús zónáin végigrobog. Siófokon a Füredre szándékozók átszálnak a „Kisfaludy“ gőzösre és déli harangszóra végre megérkeznek Füredre. A Balaton kék vize, üde levegője, környékének gyönyörű láttávlata, annyiszor lettek már leírva, hogy e helyen csak annyit akarok még megemlíteni, hogy aki e tájt legelőször látja, arra okvetlenül felejthetetlen benyomást gyakorol és ha onnét ismét eltávozik, megtestesülnek a dal szavai „Képeddel alszom el — Képeddel ébredek“. Fürednek Európában nincsen párja, a tavakkal legáldottabb országokban, mint Helvét- és Olaszhonban, nem léteznek gyógyfürdők a tavak partjain; tekintetbe kell még venni, hogy Füreden KÜLFÖLD, Pest, augusztus 1. A milliárdok kölcsönére vonatkozólag többrendbeli részlet fekszik előttünk. Az aláírás első napján (29-én) Páris daczára a zuhogó esőnek, zsöngött-kongott a néptömegtől, s a rendőrségnek ugyancsak volt dolga, nehogy a párisi zsebmetszők az aláírók tárczáiból kényszerkölcsönt vegyenek. A párisi tőzsdehősök már az első napon fedezték az összes kölcsönt, a Rothschild-ház maga 1500 milliót írt alá. A kölcsön első napjára vonatkozólag olvassuk a „Publique frangaise“-ban : Pária tegnap sajátságos alakot öltött. Mindenütt, a makis adóhivataloknál a váltóügynökségeknél összetolult a nép, hogy a kölcsönre aláírjon. Minden lehető elővigyázat daczára, a közlekedés több ponton, perczekig meg volt szakítva a tolongás által. Mindenki, gazdag és szegény, meg akarta hozni saját részét az áldozatból a haza oltárára. Ha Páriáról a departementokra, s a külföldre lehet következtetni, s minden hir, mely a nagy központokról érkezik, valóban jól is hangzik — úgy a Francziaország által a nagy világhoz intézett fölhívást óriási eredmény koronázta. Már szombaton este, a vihar után közvetlen, az aláírók ostromolni kezdték az aláírási helyeket. Különösen a nagyobb számú lakossággal bíró városnegyedekben, a községi épületek roppantul körül voltak véve férfiak, asszonyok s gyermekek által, s sokan ezek közül az egész évét várakozásban töltötték. Sokan vánkosokat hoztak magukkal, a ezeken aludtak, mások pedig, kik nem voltak elég elővigyázók, a makadám kövezet kemény derékaljával voltak kénytelenek megelégedni. Az iparpalotabeli központi pénztárnál, hol az épület hosszában nagy fából készített, vászonnal bevont, s csarnokokra osztott építményeket készítettek, tegnap reggeli 6 óra óta több ezer embert számláltak meg. A palota nyugati szárnyának egész hosszában vonuló sátor menhelyet adott az aláíróknak a nap sugarai elől.