Reform, 1872. augusztus (4. évfolyam, 208-238. szám)

1872-08-02 / 209. szám

kell h­ajtani, mert a polgárnak, a nép egyéni és jogi személyeinek kötelezettségei pontos teljesítésének ellenőrzése egyik legnagyobb feladata. Mihelyt ezt elhanyagolja, vét az ál­lam egyik első létföltétele, a szigorú köteles­ségérzet ébrentartása ellen. És be kell hajta­nia azon financziális szempontból, hogy a­mi még ma behajtható, az holnap talán már elve­szett, vagy csak nehéz represszáliákkal lesz be­szerezhető. S azután ki áll jót a holnapért? Ki tudja, mily súlyos elemi csapásokat, hábo­rút, világforgalmi pénzkríziseket hoznak a jö­vendő évek. Ez áll a képzelhető legjobb pártviszo­nyaink közt álló státusra nézve. A magyar állam tudvalevőleg nem soroz­ható e kivételes kategóriába. Tagadhatatlan tény, hogy szegények vagyunk, hogy finan­cziális nehézségekkel küzdünk. A mi kormá­nyunk tehát, anélkül hogy dolgaink folyásá­ban valami különös változást, roszrafordulást kellene jeleznünk, nem szorul ily távoleső ar­gumentumokra, midőn kinnlevő adóját be­hajtja. Természetesen be is hajtja, akkora siker­rel és szigorral, mely kezdetleges adószerveze­tünk, municzipumaink lanyhasága, s a ma­gyar ember adófizetési kedvetlensége mellett elérhető. S itt ismételve kérdjük, ha magánosok, a szegény paraszt, a nagyobb birtokos, az iparos s a szellemi munkás ebbeli kötelezettségének pontos elégtételére szoríttatik, mert ne kíván­juk meg azt hasonló értelemben a község mint erkölcsi testületnél, tehát oly jogi személynél, melynek a legtöbb esetben vagyona van, s a­melynél, a mi legfőbb, senki személyesen legalább közvetlenül nem juttatik, vagy ha érintetik a lakosság, az csak oly pénzminimu­mokban történhetik, melyek mélyebben nem vágnak a legszegényebb polgárnak vagyoná­ba, verejtékes keresetébe. Bizony, nem ismernék egyhamar igazta­lanabb eljárást, mint továbbra is halmozódá­sát engedni oly tartozásnak, mely a nép min­den érezhetőbb megterheltetése nélkül szed­hető be, s az ily nagylelkűség pótlására azután még sanyambban sújtani minden egyes lakost. Ennyit a dolog leglényegesebb pontjára nézve. De van az „Ellenőr“ agitácziójának még egy másik pontja is, mely bár ennél alárendel­­tebb, de mindenesete gyűlöletesebb. A pénzügyminiszter, mondja az „Ellenőr“, el akarja adni az ország községeinek adóhát­ralékait valami pénzintézetnek. Ez minden esetre igen érdekes hit. Van benne valami financziális romantika. Mintha jeruzsálemi Endre korát élnők, midőn zsidók s izmaeliták birták ez ország vámjait és har­­minczadjait, minek aztán, hogy mely siralmas vége lett, beszéli históriánk, s a bulla aurea XXIV. czikkelye. Csak­hogy a modern financztudomány igen száraz tudomány, s a romantikával tud­valevőleg igen feszült lábon áll, így van ez a fönforgó esetben is. Tudni fogja mindenki, a ki ily­es dolgok­ról egyátalában valamit tud, s így talán az „Ellenőr“ czikkírója is, hogy magában azon tényben, miszerint valamely község vagyoná­hoz és szükségleteihez mért, óvatos föltételek alatt megkötött kölcsönt vesz föl — nincs semmi rendkivüli. Teszik azt európaszerte, a legrendezettebb államokban. Minden termé­szetesen csak attól függ, hogy van-e egy köl­csönnek minden megerőltetés nélkül való kontrahálására elég vagyoni biztosítéka, an­nak pontos és könnyű törlesztésére elég kilá­tása, és valjon maga a kölcsön elég méltányos, olcsó-e és már magában megkötése nem ke­rül-e „uzsorába“, „provízióba“. E föltételek elsejéről, gondoskodik majd azon kevés községeknél, melyek bankkölcsön­höz akarnának majdan folyamodni, ha más nem, úgy a bank maga. Mert az tudvalevő dolog, hogy a hitel­­intézetek csak ott adnak kölcsönöket, hol azok kellő ingó vagy ingatlan vagyon által busásan fedezve vannak, hol a pontos és könnyű lefize­tésre megvan a vagyoni garanczia. ii. második föltételről azután, hogy maga a kölcsön kontrahálása ne kerüljön pénzbe, hogy lelkiismeretlen alkuszok mesterkedései­nek áldozatává ne legyenek a kontrahensek, hogy drága kamatot ne fizessenek provízió, courtage és mit tudom én miféle alkuszdíjak fejében, épen arról gondoskodik a kormány közvetítése, mely hogy miben áll, már első közleményünkben vázoltuk. Ez azután végkép kizárja, hogy a „tö­mérdek provízió — és perczen­t fejében azok zsebei teljenek, kik a közvetítésre vállal­koztak.“ Ez a kormányközvetítés belekerül az illető feleknek egy ötven krajczáros bélyegbe és magának a kormánynak igen sok munkába, irkafirkába. Mert különösen megjegyzendő, hogy az ilyen kormányi közvetítés nem történik ám valami financzdiplomácziai magánutakon. Folyik az egész nehézkes hivatalos appa­rátussal, nyilvánossággal és ellenőrzéssel, a rendes hivatali után azon osztályok kebelében, melyeknek az ilyes ügykörébe tartozik. Mint látjuk tehát, midőn a kormány egyik törvény és kötelesség szabta feladatának tesz eleget, épen nem áll az a kétségbeejtő alterna­tíva, mel­lyel az „Ellenőr“ Tartuffe-szerű jajveszékeléssel agitál. Mint látjuk, „a kormány épen nem szolgáltatja ki az adóhátralékban szenvedő községeket a banknak“, sem jószá­gukat nem üti dobra. Mert igen szomorú vol­na, ha adóbehajtás alatt mindjárt e szélső eset értetnék. Van az adóbehajtásnak akárhány neme, mely kellő határidő alatt — minek hijja a jelen esetben sem panaszolható­— épen nem ily nyomasztó és ruriáló módon tudja a kincstár igényeit érvényesíteni. Hogy melyek azok, bizonyára nem tartozik ide, minthogy nem akarjuk gyakorlati pénzügytan valami elemi vezérfonalának egyik fejezetét írni. Ennyi is elég lesz, hogy fölvilágosítson mindenkit, ki egyátalában fölvilágosítható, hogy eloszlasson minden netaláni aggályt, mely roszakaratú utógondolatok nélkül tá­madt. De nem tehetjük le a tollat, hogy még két szót ne mondjunk azon egész eljárásra nézve, melyet ellenzéki sajtónk ez ügyben kö­vetett. Financziális kérdések tudvalevőleg az ujabbkori pozícziók egyik sarkvita tárgyait szokták képezni. Hisz a pénzügyi, nemzetgaz­dasági kérdések oly döntő praedomináczióval tolulnak egész társadalmi s állami viszonyaink élére, hogy egy L. von Stein nem minden jogosultság nélkül mondhatja : „Ich kenne keine Rechts- und politische Fragen­­es gibt nur nationalökonomische“. A financziák tehát az ellenzéki hadjára­tok egyik leghálásabb terrénumát szokták ké­pezni. Megtámadtatik az adórendszer, Angliá­­ban nem egyszer hangzik föl az „Abolition of­­ Tax“, valamely adónem eltörlése. Fran­­cziaországban remek beszédeket olvastunk at­tól a hatalmas öttagú, törpe és mégis óriási ellenzéktől, ama császárság kalandor pénzmű­veletei, feneketlen kölcsönei, okadatolatlan pa­zarlása és még vészesebb „megtakarításai“ el­len, melyet azon ellenzék túlélt s a melynek romjain uralomra vergődött. De hogy valamely ellenzék a kormány elleni agitáczióra fölhasználta volna a legnép­­szerütlenebb, de egyszersmind legkérdéstele­­nebb kormánykötelmek egyikét, hogy népsze­­rütleníteni igyekezzék ily intézkedéseket, me­lyek nélkül egy saját tagjaiból alakult kabinet sem tudna három hónapig fönállani, hogy alá­ássa azon alapokat, melyek nélkül kormány­zás egyátalában nem képzelhető, ez csak a mi desperált, lelkiismeretlen, önmaga fölött két­ségbeesett ellenzékünknél és sajtójánál tapasz­talható. szakképzés nálunk fontos társadalmi és államkérdéssé válh­atn­ék. Van országunknak egy osztálya, mely a keres­kedelmet szakismerettel űzi, anélkül hogy kereske­delmi szakoktatásban részesült volna és ha ezen osz­tály ma oly szakoktatást nyer, minőt a szóban levő pályamunka előír és ajánl, szinte fogadni mernénk arra, hogy elveszti kereskedelmi ügybuzgóságát, kitartó szívósságát és vele jelentőségét is, válni fog belőle igen jó kereskedelmi administratív hivatalnok, azonban aktív, reális kereskedő aligha. A kereskedelem az összes nemzetet és hogy úgy mondjuk emberiséget öleli és lengi át; — a szak­oktatást itt azért nem találjuk helyén, mert soha sem fogja azt létre­hozni, amit tőle tulajdonképen vártunk volna, de igenis kívánunk egy oktatást, mely a t­a­­nuló és serdül­ő fiatalságot egyátalában nemcsak tiszt­án formális neveltetésben részesíti, hanem mindj­árt az elemi tár­gyak után a tanulónak gazdászati és reá­­ls irányban való kiképeztetést nyújt. Hány száz, és hány ezer ifja van, ki kénytelen az iskola padjától közvetlen a hivatás terhes foglala­tosságai közé lépni, anélkül, hogy elméje legkevés­bé is az élet gazdászati irányát és viszonyait ismerni s ily esetben a tanuló kénytelen tanulmányainak legna­gyobb részét mint a gyakorlati életre hasznavehetlen fölösleget magával vinni. Göthe szerint a nevelés abból áll: „a fiatalságot azon föltételekre szoktatni, azon föltételekhez képezni, melyek által a világon egyaránt, — bizonyos körök­ben pedig különösen, — létét biztosíthatja.“ Erre pedig gazdászati irányú általános miveltetés szük­séges, mely egyik fő alapja és föltétele az általános népnevelésnek, melyből egy ország kereskedelmi és nemzetgazdászati tényezői fejlődnek ki. A pályakérdés kitűzését tehát irodalmi mozga­lom és tevékenység jelének igen, de czélszerűnek nem tekinthetjük, és ha netalán azt vetnék szemünkre, hogy a legfőbb culturál fokon álló nemzetek is azzal foglalkoznak, erre bátran felelhetjük, hogy a tüzetes szakoktatást nem tekinthetvén általános ke­reskedői neveltetésnek, — oly országokban, hol a gazdászati elemek és a közmivelődés már átalá­­nos gyökeret vertek, lehet oly tényezőkre és kapaczi­­tásokra törekedni, kik fokozottabb és kiváló kereske­­kedelmi műveltséggel, mint uj szerepvivők nagyobb hatáskört fognak maguknak keresni és biztosítani, — mialatt pedig nálunk egyik fő törekvés csak az volna: először is nemzetünk összeségébe keres­­kedelmi s egy átalában forgalmi hajlamo­­kat beoltani. E bevezetést előre bocsátva térjünk most át a pályanyertes munka tartalmára és velejére. Az első szakasz, mely a kereskedelemnek fogal­máról, jelentőségéről, közmivelődés és jólétre szolgáló befolyásáról, a kereskedelemnek különféle szakokra osztott nemeiről s továbbá annak történetéről és a ke­reskedelemre vonatkozó különféle politikai és közgaz­­dászati czelebritások által történt nyilatkozatokról szól, — jeles közgazdászati műveltségű íróról tesz tanúsá­got, kinek theoriája kitűnő mindaddig, mig Carey és Dühring tanait felhordva, a kereskedelem gya­korlati terére lép át s megfoghatatlannak találja, hogy a 19. században is találkoznak irók, kik a kereskedés ellen szórják gúnynyilaikat . Mindkét említett iró a forgalom és kereskedelem között határvonalat húz s míg az elsőt jó intézmény gyanánt helyesli, a másikat különféle cselfogásai végett kárhoztatja. E részben Carey és Dühringnek tökéletesen igaza van, mert forgalom és kereskedés között létezik különbség. A forgalom és kereskedelem közti különbségté­tel könnyen fog kitűnni azon megjegyzésből, ha az elsőt, mint az emberi haladás és közmivelődés által önkényt kifolyó szükségességet szemléljük, melyben a társadalom összes tényezői vesznek részt, míg el­lenben a kereskedés specifikus értelemben véve önző eszköz, mely nem a szükségek szerint közvetít, ha­nem sokszor az áru és jószág idétlenül fokozott árán leginkább az azt űző egyesek érdekében működik. E kettő között szoros határvonalat húzni nem ezen értekezés keretébe való, de megkülönbözte­tésül még csak egyet akarunk felhozni : Ha a bankok, hitelintézetek, takarékpénztárak, vál­tóüzletek stb. működését szükséget­ pótló és a ha­ladás szellemének megfelelő forgalmi intézeteknek nevezzük, honnan a hitelközvetítés biztos és méltá­nyos feltételek mellett eszközöltetik, ezt forgalomnak nevezzük, melynek ellenében a magántőkepénzesek magas díjakra fektetett működése mint a kereskedő speczificus neme tekinthető. A fentebbi, általam is elismert nézeteknek tu­lajdonítja szerző azon körülményt, hogy a kereskede­lem lenézésben részesült s hogy kereskedelemi szak­tanodák még most is oly gyéren léteznek. Ott, hol a kereskedelem megvetésben részesült, tisztán csak politikai okok s az azokból folyó társa­dalmi berendezések, nem pedig a kereskedelem ter­mészete tekinthető e nézet legfőbb okozójának. A keresk. szaktanodák hiányát — nálunk nem — de külföldön talán indokolva fogjuk találni, ha azon nemzetek rendes közoktatásába mélyebb pillantást vetünk. De itt nem ezt vitatni lévén czélom, az előttem fekvő mű tárgyilagos ismertetését egyedül a benne közlött keresk. szakoktatás képezheti, mely a mű H. szakaszával kezdődik. Mercur, hidegséggel fogadtattak. Annyival inkább feltűnt, mi­dőn látták, hogy az angol katholiczizmus legbefolyá­sosabb világi és egyházi tagjaiból alakult „Council of Catholic U­nion“ szükségesnek találta a jezsuiták mellett a német kormány ellen demonstrálni. Az egész katholikus világ összegyűlt az egyesület felhívására. Norfolk herczeg elnökölt, s Howard, Gainsborough, R. Montagu, Denbigh, Petre és mások s az ecclesia militans minden oszlopa támogatták a tiltakozást. A gyűlésen igen nagyszámú nun sereg is vett részt, s hatalmasan adózott tetszéssel. Norfolk herczeg meg volt győződve, hogy Olasz­­ország és Németország politikája nem mást czéloz, mint „a vallást szétrombolni, s különösen Németor­szág, mely először a jezsuitákat akarja üldözni, s azután majd a vallást.“ E szellemben beszélt minden szónok. A német országgyűlés többsége „hitetlensé­get akar a vallás helyébe behozni“, s Denbigh gróf, kinek specziális föladata volt a németországellenes határozati javaslatot tenni, lelkének egész meggyő­ződéséből mondá, „hogy Németország az által, hogy a jezsuitákat a birodalomból kiűzi, megsérti a termé­szetjogot s inszultálja minden ország katholikusait.“ iS végül azon reménynyel fejezé be beszédét, hogy „az igazságtalanságnak ez utolsó műve a német óriást meg fogja rontani, mert a ki a pápát falja, nem em­ész­tésben hal meg“, — mi daczára a kiválasztott kifeje­zésnek, nagyon különös logika. Egy más szónok Bis­marck herczeget apostata Julianna­ hasonlította össze, s neki is ugyanazon sorsot kívánta. Hogy az angol ka­tholikusok ily demonstrácziókkal, melyeknek tételére egyenesen Rómából szólittatnak föl, mit akarnak el­érni, előttünk fölfoghatatlan. A katholíczizmus jelene Angolországban. . .I. A katholiczizmus vakbuzgó terjesztői háladatos tért nyernek Angliában, s a jezsuiták értenek is jól tevékenységök kifejtéséhez. Az anglikán egyház csak felületesen reformáltatott, s többet tartott meg a ka­­tholiczizmusból, mint vett át a protestantizmusból. Hierarchiájában a nagy vagyon monopolizálása által egy egyházi arisztokráczia részére, az isteni tiszteleti szertartásban, s nagyobbrészt a dogmákra nézve is félkatholikus maradt. A nagyobb rangú papok szim­­pathiájukra, orthodox buzgalmukra, nagy papi jára­dékukra s politikai és társadalmi privilégiumukra nézve egészen katholikusok. Szóval, tökéletesen fél­katholikus egyház az, melynek csak pápáját kell vis­­­szaadni, hogy ismét katholikus egyházzá legyen. Kü­lönösen a ritualistáknak, kik nagyban megkönnyitik a kath. propaganda térítési tevékenységét, nem is kell, hogy katholikusok legyenek, szivük mélyében már azok. Hozzájárul még a nagyon kitűnő politikai helyzet, melyet a katholikusok a pártviszonyok ügyes fölhasználásával a maguk részére ki tudtak eszkö­zölni. A katholiczizmus a protestáns Angliában po­litikai hatalom, minővé lenni, a kontinens alkotmányos államaiban csak most törekszik, s mélyen és közvet­lenül beavatkozik a kormány ügyeibe. A jezsuiták Angliában a szabadelvű álarcz alatt küzdenek, mely tudvalevőleg nekik ép oly jól áll, mint az imperialista, a konzervatív, a republikánus vagy a szoczialista. Az ír dandár a parlamentben, melynek tagjai a püspökök által neveztetnek ki, (mert a módot, mely szerint mandátumokat nyerik, nem lehet választásnak ne­vezni,) a liberális pártnak befolyásos részét teszi. Az utolsó reformbill előtt a szabadelvű többség mindig az ír dandártól függött, s ma Gladstone, miután a ra­dikálisok bizalmát elvesztette, egyenesen utalva van támogatásukra. Mihelyt Cullen érsek dandárét vissza­vonná, a szabadelvű többség s kabinetjének fönállása veszélyeztetve volna. Egy szabadelvű kormánynak sorsa tehát az ír püspöki karnak kezei közt van, s ez hatalmával él is, és a szabad Albionban az alkotmá­nyos kabineteket leteszi és ki is nevezteti. — Ezek­ből természetesen következik, hogy a katholikusok ügye igen virágzik, ha a szabadelvűek ke­rülnek a kormányra. — Ezek természetesen a háládatosság adóját tartoznak letörleszteni ka­tholikus elvtársaik iránt, kik, mint mondák, tisztán és egyszerűen küldöttei Cullen érseknek és paptár­sainak, s ezektől nyerik mandátumukat és a paran­csokat. Ezelőtt, mig a katholikusok egy intoleráns törvényhozás által a polgári és társadalmi jogok tel­jes élvezetéből ki voltak zárva, e különös szövetség tényleg természetes­ és jó értelemmel bírt. A katho­likusokat jogaikba helyezni, az évszázados régi el­nyomatást mellőzni és a vallásszabadság elveit egy intolleráns kivételes szabályzat megszüntetése által megvalósítani, a liberalizmusnak szép és sürgős fel­adata volt: mióta azonban a katholikusok emanczi­­pácziója a politikai és társadalmi élet egész terén be­következett, e koalíczió köztük és a liberálisok közt aggasztó, mivel nem becsületes. A liberalizmus, mely szolgája az ultramontanizmusnak, legalább is kétértel­mű, s szemben egy becsületes, s ily szövetséget megvető konzervatív párttal, mely csupán saját­ elveit­ akarja ke­resztülvinni, mindig hátrányban áll. Az ultramontaniz­­mus holt súlya, mely a Gladstone minisztériumra ne­hezül, s ez által czipeltetik, minden valóban szabad­elvű mozgást megakadályoz, s ajtót, kaput nyitva hagy a Disraeli által gyakran emelt vádaknak. Nem mintha az ultramontán r. kath. episkopatus mindig illiberális volna, s nem engedné dandárét valóban sza­badelvű intézményekre is szavazni, de ez csak an­­­nyiban szabadelvű, a­mennyiben a szabadelvűek czél­­jait szolgálja kiszámításból viszonszolgálatok fejében. Minden szabadelvű intézkedés, mely a protestáns ál­lamegyház privilégiuma ellen intéztetik, az ír dandár tagjai által a legmelegebben pártoltatik. S ha arról van szó, hogy a protestáns iskolaügy az egyház ke­zéből kivétessék, Izland katholikus képviselői szabad­elvű pártkötelességöket a legnagyobb buzgalommal teljesítik. Dr. Cullen a választási reformra nézve még radikális is és az átalános választási jog demokra­tikus álláspontját foglalja el, jól tudván, hogy be­folyása a választási jog kiterjesztésével a papság kezeiben levő alsó néposztálynál csak emelkedni fog. ■— Ezen és más irányban tehát nagyon becsü­lendő az ultramontánoknak szabadelvűsködése. De mihelyt a szabadelvű elveknek a katholiczizmusra való alkalmazásáról is van szó, azonnal véget ér az ultramontánok szabadelvűsködése, és az episkopátus minden, fájdalom, nagyon jelentékeny befolyását föl­használja, hogy a minisztériumot megakadályozza előhaladásában. Nem akarjuk helyeselni Gladstone nagyon méltányos eljárását az ultramontán párt kí­vánságai és törekvései iránt, mert e szövetséget mi természetesnek tartjuk, s a­mint a dolgok ma állanak, valóban a miniszterelnök nagy koncressziókat is ad az ultramontánoknak. Mi ezért a buzgósággal terjesztett hírek­nek, hogy ő maga titokban szintén katholikus, semmi hitelt nem adunk. Vonzalma és családi összeköttetései után ítélve minden­esetre a ritualisztikus czifraságok pártján áll, hanem Mr. Gladstone sokkal igazabb sza­badelvű férfi, sokkal sikeresebb működő politikus és financier, hogy sem öngyilkosság elkerülése nélkül, a katholiczizmussal való egyesülésre gondolhatna is. Tény azonban, hogy az ultramontánok a mostani kor­mány alatt sokkal jobban terjeszthetik szárnyukat, sokkal több kedvezményben részesülnek,­mint azelőtt. A várva várt, megígért és fölöttébb szükséges tan­ügyi bik­ et ülésszak alatt sem hozatott be, minthogy a püspöki kar és czafatja az alsóházben elszakadás­sal fenyegetőztek, noha csak kísérlet történt az ír oskolaügy világos hatása iránt. B­a­w­c­e 11 tanár indítványát a dublini egyetem újjáalakítása iránt, mely által ezen, valamint az angol egyetemek legalább bizonyos fokig minden vallásfe­lekezetnek megnyittatnának, Gladstone maga buktatá meg, mert a püspökök mit sem akartak tudni ilyen reformról, hanem sokkal inkább arra számítottak, hogy az egyetem vagyonának egy részét tovavihetik majd egy külön katholikus egyetem alapítása végett. De valóban legbotrányosabb alakjában mutatkozott az ultramontánoknak való hivatalos hízelgés Keogh ír bíró ügyében. Keogh, ki maga jó katholikus, és az 1848-iki fölkelés alkalmával kompromittált hazafi, birt annyi bírói függetlenséggel és bátorsággal, hogy a Galway-i választásról hozott ítéletben irgalmatlanul pellengérre állította a katholikus papság izgatásait és korrupcziót s fenyegetést, melyet az „ügy ezen szol­gái“ oly nagy mérvben gyakorolnak. Senki, ki az it­­toni választási viszonyokat ismeri, nem fogja túlzás­sal vádolni a bírót, de épen mert oly részrehajlatla­­nul és félelem nélkül mondta ki véleményét, a püspö­kök és alattvalóik közt oly megbotránykozást szült, mely alig leli párját. Az alsó nép minden katholikus kerületben a legmegvetendőbb módon föluszittatik a biró ellen. A legdühösebb vádakat, fenyegetéseket, és sér­téseket szórják ellene. Egyik kihágás a másikat éri. A kegyve­sztett bírónak fölperzselése „in effigie“ nép­szerű és jámbor időtöltéssé jön. Keoghnak, ha hiva­talos útban van, erős rendőri és huszárkisérettel kell magát körülvétetnie. És mindazáltal még­sem mert a kormány ezen a­ bírói függetlenséget annyira kom­promittáló botrányok ellen erőhatalommal eljárni. Sőt mi több: a leghaszontalanabb kifogások és biz­tatások mellett ez esetről való minden vitát eddig a parlamentben megakadályozni vagy elhalasztani tu­dott. Mindez persze kevéssé emeli a Gladstone kabi­netjének tiszteletét; ellenben mutatja, hogy az ultra­­montanizmus Angolországban már igen érezhető po­litikai hatalommá fejlődött. A mondottak után önként következik, hogy a szárazföld egyházi vitái itt kevés szimpathiára talál­nak. A kérdésnek politikai hordereje a protestáns sajtó által is nem fogatott fel, vagy tudatlanul igno­­ráltatott. Még a német országgyűlés jezsuita­ vitái és az azok után hozott intézkedések is az itteni sajtó által feltűnő egykedvűséggel, vagy még mondhatni A Brazília és Argentína közötti háborúkérdés. Az idáig csak diplomatikus téren folytatott vi­szály Brazília és a La Plata államok közt eredetére nézve nagyban hasonlít külszínleg azon küzdelemhez, mely Poroszország és Ausztria közt vitatott. Mint e két hatalom Schleswig-Holsteinban, úgy Brazília és az argentini köztársaság is — eltekintve egyelőre Uruguaytól — közös birtoknak tekintették a közösen elfogult Paraguayt. Minden törekvés, hogy a provi­zórium végleges formát nyerjen, hajótörést szenve­dett azon czéloknak különbségén, melyeket a két győző követett. Egyetértettek mindenesetre azon látszólag legfontosabb pontban, hogy Paraguay köz­társasága megkisebbi­tetlen alakjában maradjon föl továbbra is köztársaságnak, mint ez a Lopez diktátor elleni szövetségszerződésben ki is tétetett, de az egyetértés csak addig tartott, míg a dolgok folyama a szerződés határainak megtartását nem kívánta. Mi­helyt a végkép kimerült Paraguay Lopez diktátor halála után a szövetséges hatalmak kezébe került, fölmerült azon kérdés, hogy tulajdonképen mit kell érteni a köztársaság megkisebbí­tetlen alakja alatt. E ekkor tűnt ki, hogy mindkét hatalom más nézetben van az elfoglalt birodalom jogosult határára nézve. Brazília északon az Apa folyam mellett egy darab földet kívánt, mivel azt Paraguay jogosulatlan szállta meg, s jogilag mindig Braziliához tartozott. Az argen­tini köztársaság pedig nagyon eljöttnek hitte az időt, hogy régi és nagyon kétséges igényét Gran Ch­acora, a széles s részben puszta, ré­szben nagyon népes te­rületre a Paraguay folyam jobb partján érvényesítse. E szerint a szövetségesek máskép tettek, mint Heine két lengyele, s mivel egyik sem akarta tűrni, hogy a másik annektáljon, mindkettő megtette. Paraguay a maga tehetetlenségében legyőzői erősebbjének hódolt meg, mivel ez a legkisebb Mdozatot kívánta tőle , mi­után a közös béketárgyalások meghiúsultak. Brazi­liával külön békét kötött, melyben a császárság ré­szére az Apa folyam melletti területet viszály nélkül engedte át. Braziliától pedig azon biztosítást nyerte, hogy birodalmának többi részét megtartja. — Buenos Airesben nagy izgatottság keletkezett a Paraguay és Brazilia közti különszerződés meg­kötésének hírére. — Az argentini fölhatalmazott Assuncionból és az ideiglenes kormánytól vissza­hivatott, 3 az argentini csapatok megszállták Gran Chaco fővárosát. A köztársaság sajtója nagyon ellenséges, sőt harczias hangon kelt ki Brazilia ellen, s könnyen fölfogható, hogy innen a felelet sem volt sokkal szelidebb. Kölcsönösen egymásnak szemére vetették a szerződés megszegését és az árulást, és Brazilia a polgárháború által szétszaggatott Uruguay köztársaság, a két ellenséges fél közös szomszédja belügyi politikájának azon menetében és alakjában, melyet az utolsó időben magára vett, az argentini köztársaság cselszövő kezét hitte felismerhetni. A ki­békülés a Colorados és Blancos pártok közt, s a Banda Oriental belső békéjének helyreállítása Brazília véle­ménye szerint megkezdése volt azon szövetségnek, melyet az argentini és uruguay-i köztársaság Brazilia ellen volt kötendő. Másrészről a Buenos­ Airesben kimondott szemrehányás és vád, hogy Brazilia ural­mát a La Platáig akarja kiterjeszteni, hitelre és táp­lálékra talált a brazíliai lapok követeléseiben, melyek sajátságos ellenmondásban a nagy folyamról, mint természetes határról beszéltek a lusitan császárság és a kastiliai köztársaság között, s e mellett egészen el­felejteni látszottak, hogy Montevideo korántsem por­tugál, hanem oly jó spanyol, mint Buenos Ayres. De Brazília ügyének igen erős oldala azon tagadhatatlan tény, hogy a Paraguay feletti győzelem nagyobbrészt a császári csapatok műve, s így e körülmén­nyel nem illik össze, ha az argentini köztársaság a zsákmány­ból oly nagy részt vesz magának, míg Brazilia sok­kal kisebb rés­szel is megelégszik. Diplomatikus tár­gyalások már több hó óta folynak, de nem igen lát­szanak üdvös eredményre vezetni. Az argentini köz­társaság megmarad Gran Chacora való igénye mellett és Brazilia már a külön­béke által is kötve van, hogy Paraguay köztársasága megtartsa az általa telepített földrészt. A két állam fejei utolsó alkalommal nagyon békeszerető szellemben nyilatkoztak; a császár trón­beszédében tisztelettel beszélt az argentini köztársa­ságról, s az argentini elnök, Sarmiento nem kevésbé bizalomteljesen szólt Brazília jótakaró nézetéről. De e kölcsönös bókolások nem nagy értékkel bírnak, és pedig annál kevésbé, mivel Buenos Aires­ben még izgatottabb lett a hangulat, midőn azon hír érkezett, hogy két pánczélhajó 700 főnyi bra­zíliai csapattal a CelTÍto szigetéhez jött, hogy az argentini kormány foglalásának véget szakítson. A viszály annyira fokozódott, hogy harczias hangú jegyzékek is váltottak, és hogy a brazíliai kormány kijelenti, hogy a Buenos­ Airesből Rio de Janeiroba küldött felhatalmazottat, Mitre tábornokot nem akarja elfogadni. Egyúttal azt mondják a táviratok, hogy Brazília hadi munícziót vár Európából. A háború, ha kitör, nemcsak a két előtérben levő hatalmasság közt fog folyni. Uruguay helyzeténél fogva nem marad­hatna ki a harczból, s a sors esélyei szerint labda leend a két hatalmasság közt. Paraguay, noha oka a viszálynak, kimerülése és távolsága miatt nem sokáig leend a háború szintere, és nyugatról a délamerikai Bolivia is fenyegetődzik, mely szintén igényt tart Gran Chacora, hogy beleavatkozik az ügybe. E sze­rint elég gyúanyag van, hogy a háború lángja Dél- Amerikában fölélesztessék és tápláltassék, megtett a természet mindent, a művészet eddig sem­mit, a lakáshiány évről évre egyaránt emelkedik a vendégek számával, a legszükségesebb­ épületek, mi­lyenek egy födött gyógyterem, olvasó- és társalkodó­termek hiányzanak; ámbár megvallom, hogy Füred az utolsó években nevezetesen haladt és jövőjére nézve az ép oly tudományosan művelt, mint emelke­dett szellemű, szabadelvű, igazi magyar vendégszere­tetet gyakorló tihanyi apát úr és a fáradhatatlan buz­­galmu fürdői igazgató Écsy László ur a legbiztosabb reményre jogosítanak. A fürdés a Balaton vizében, különösen a szabad úszókra nézve, kellemes, a kádfürdők vagy balatoni, vagy savanyu vízzel töltetnek és gőzzel melegitet­­nek; a leggyógyhatásosabb fürdő mindenesetre a nagy savanyuviz-medencze, mely gőzfürdővel van össze­kapcsolva, élő példa reája nagy művésznőnk, Prielle Kornélia asszonyság, kit tavaly kocsin és hordszé­­ken kellett lakásából a fürdőbe vinni, és ki rövid négyheti használat után, azon üdeségét és rugékony­­ságát visszanyer­te, melyet volt alkalma a télen át minden pesti szinházlátogatónak élvezni.­­ A füredi életet illetve az olyan mint a legtöbb fürdői életmód. Minden ember reggel 5—7 órakor már a felső sétányon mozog és is­sza a savanyuvizet vagy a savót, a czigánybanda zenél, a sétány a leg­­tarkább képet nyújtja, ösmerősök találkoznak, új ös­­meretségek köttetnek, mindenki jó kedvű és üde, 8 órakor a reggelizés a platánok árnyékában elvégez­tetik, 9 órakor mindenki szobájába vonul, hogy a fürdéshez előkészülhessen, mely rendesen 10—12 óra közt történik, 12 óra után mindenki a vendéglőkbe vonul ebédre,­­ebéd után 2 óráig a kávéház előtt ül a közönség, 5 óráig átalános pihenő tartozik, ekkor ki­ki vagy a színházba vagy ismét a felső sétányra siet. Latabár társulata működik, itt újra kezdődik a savó- és savanyuvízivás. Este 7 órakor a tóparti esplanádó alatt gyűl össze mindenki, valóságos promenade pa­­rée;igy sétálva, a zenét hallgatva vagy csevegve, látva és láttatva elmúlik az idő 9-ig; mindenki siet vacsorára újra a vendéglőkbe, vacsora után a vendé­gek legnagyobb része szobába vonul, kisebb része még lesiet a tó partjára, hogy a híres tihanyi visszhan­got fölkeltse, végtére ezek is haza mennek. Másnap minden­ki testileg, lelkileg edzve , kel fel, hogy újra a tegnapi programm szerint éljen. Kellemes változé­konyságot kölcsönöznek a gyakori kirándulások, tom­bolák és tánczmulatságok, melyek Salamon Ádám honvédkapitány ügyes vezénylete alatt a legjobban sikerülnek. Még egy szomorú hírt akarok a régi Füred látogatóinak közölni: a nemzet bárója beteg, egészen meg van törve, még csak árnyéka sem többé a régi hires Bizágnak s az boszantja leginkább, hogy még észre sem veszik, hogy ő nincs többé jelen se­hol. Hanem annál inkább jól érzi magát a fürdőor­vosok mintaképe, az örökké i^u Dr. Orzovenszky, valóságos élő kalauza Fürednek, ki ezért folyton igénybe is van véve. Nem lehet oly kívánattal hozzá fordulni, melyet ő rögtön a legszívesebben ne teljesí­tene ; a hölgyek benne nem csak az értelmes orvost, hanem az állhatatos udvariét is kedvelik és a mely hölgy sokat akar tánczolni, az csak legyen nyájas vele, ö háladatosságból bemutat neki a bálon minden valamire való tánczost. Meg kell még említenem, hogy Füreden az étkezés igen jó, a bor és a kávé kitűnő, fürdőkben, szobákban, folyosókon stb. min­denütt a legnagyobb csend, rend és tisztaság ural­kodik. Múlt hó 28-án volt a füredi Anna-bál, rendesen a saison tetőpontja. Ecsy László igazgató úr szakértő véleménye szerint az idei Anna-bál volt a legfénye­sebb, melyet Füreden átélt. Magam részéről megval­lom, hogy minden­ várakozásomat fölülmúlta, oly vá­logatott, valóságos szemenszedett közönséget, a fő­városon kívül, nyilvános bálon ma nem láttam együtt. A hölgyek közt föltűntek gr. Keglevich Róza és Margit (egyszerű fehér csillogó ruháikban, fehér rózsákkal a hajban), Beke Mariska és Nelli (sötét­piros ruhákban, piros virágdís­szel a hajban), Meté­­nyi Janka és Mari, Kurz Ilka és Lenke, Molnár Rka és Mari, Brettner Gizela és Mari, Dettrich Lujza és Minka nővérek, Cséry Szeréna, Szentiványi Etelka, Dőry Mathild, báró Fiáth Jozefin, Tóth Ida, Écsy Antónia, Vizkelety Fenna, Gosztonyi Irén kisasszo­nyok, Kvassay Edéné (zöld diszitésű ruhában), Vicz­­mándy Ödönné (pompás nehéz sárga selyemruhá­­ban), Kovács Kálmánná, Ráth Károlyné, Tóth Kál­mánná és sok más, kiknek neveiket nem tudhattam meg. Föltűnt, hogy a zsidó családok, kik a vendégek kétharmadrészét képezték és kik közt valóságos föl­tűnő szépségek találtatnak, p. o. Blauné asszonyság Kanizsáról, Madarászné Léváról, Báronyiné Pestről) Löwy Ida és nővére Esztergomból, a Spitzer nővérek Bécsből stb. a bálon részt nem vettek, okul adván, hogy egy piknikbe, melyet a société rendezett, nem hivattak meg. Ősidőktől fogva a zártkörű mulatsá­gokba mindig csak azokat hitták meg, a kikkel az illetők közeli ösmeretségben éltek és senkinek sincs jga követelni, hogy oly társaságokba meghivassék. Hogy ezért a szép zsidónők önönmagukat az Anna­­bálból kizárták, úgy gondolom maguk meg is bánták. A bál esti 11 órakor kezdődött, és tartott reggeli 6 óráig; négyes volt három, kárpótlásul füzértáncz kettő, csárdás három, a többi tánczok keringő és polka. A jókedv átalános volt és kivilágos kivirad­a­tig minden pár meg is állta helyét. Mindezek után azt kívánnám, hogy lenne Füred a magyar fürdő-látogató közönség Mekkája, melybe minden igaz magyar, életében legalább egyszer el­zarándokoljon. Hoffmann Lajos. Balaton-Füred, július 31-én. (A fürdő, az idény, az Annabál.) 7 óra 18 perczet mutat a budai indóházi óra, az utasok kényelmesen elhelyez­kedtek, egy füty és a vonat Pest és Fehér megye ál­­dásdús zónáin végigrobog. Siófokon a Füredre szán­dékozók átszálnak a „Kisfaludy“ gőzösre és déli ha­rangszóra végre megérkeznek Füredre. A Balaton kék vize, üde levegője, környékének gyönyörű lát­­távlata, annyiszor lettek már leírva, hogy e helyen csak annyit akarok még megemlíteni, hogy a­ki e tájt legelőször látja, arra okvetlenül felejthetetlen be­nyomást gyakorol és ha onnét ismét eltávozik, meg­testesülnek a dal szavai „Képeddel alszom el — Ké­peddel ébredek“. Fürednek Európában nincsen párja, a tavakkal legáldottabb országokban, mint Helvét- és Olaszhonban, nem léteznek gyógyfürdők a tavak partjain; tekintetbe kell még venni, hogy Füreden KÜLFÖLD, Pest, augusztus 1. A milliárdok kölcsönére vonatkozólag többrendbeli részlet fekszik előttünk. Az aláírás első napján (29-én) Páris daczára a zuhogó esőnek, zsön­­gött-kongott a néptömegtől, s a rendőrségnek ugyan­csak volt dolga, nehogy a párisi zsebmetszők az alá­írók tárczáiból kényszer­kölcsönt vegyenek. A párisi tőzsdehősök már az első napon fedezték az összes kölcsönt, a Rothschild-ház maga 1500 milliót írt alá. A kölcsön első napjára vonatkozólag olvassuk a „Publique frangaise“-ban : Pária tegnap sajátságos alakot öltött. Mindenütt, a mak­i­s adóhivataloknál a váltóügynökségeknél összetolult a nép, hogy a köl­csönre aláírjon. Minden lehető elővigyázat daczára, a közlekedés több ponton, perczekig meg volt szakítva a tolongás által. Mindenki, gazdag és szegény, meg akarta hozni saját részét az áldozatból a haza oltá­rára. Ha Páriáról a departementokra, s a külföldre lehet következtetni, s minden hir, mely a nagy köz­pontokról érkezik, valóban jól is hangzik — úgy a Francziaország által a nagy világhoz intézett fölhívást óriási eredmény koronázta. Már szombaton este, a vihar után közvetlen, az aláírók ostromolni kezdték az aláírási helyeket. Kü­lönösen a nagyobb számú lakossággal bíró város­negyedekben, a községi épületek roppantul körül voltak véve férfiak, asszonyok s gyermekek által, s sokan ezek közül az egész évét várakozásban töl­tötték. Sokan vánkosokat hoztak magukkal, a ezeken aludtak, mások pedig, kik nem voltak elég elővigyá­­zók, a makadám kövezet kemény derékaljával voltak kénytelenek megelégedni. Az iparpalotabeli központi pénztárnál, hol az épület hosszában nagy fából készített, vászonnal be­vont, s csarnokokra osztott építményeket készítettek, tegnap reggeli 6 óra óta több ezer embert számláltak meg. A palota nyugati szárnyának egész hosszában vonuló sátor menhelyet adott az aláíróknak a nap sugarai elől.

Next