Reform, 1872. szeptember (4. évfolyam, 239-267. szám)

1872-09-12 / 250. szám

S60.szám. Előfizetési feltételek : Vidékre pustán vagy helyben hhashoas hol­ dra Hirdetmények dija: 10-ban­ábuH petitsor egyszeri hirdetésnél . , 8 kr. A nyílttéri petitaor..........................................n Bélyegdij kü­lön...............................................30 „ I­gen» érm­ Pél érm­ 20 frt—kr. 10 „ — , Kegyed érre Egy hóra . 6 frt­~kr. 1 . BO , Csütörtök, szeptember 12.1872. REFORM •»aip in. évi folyam. Szerkesztési iroda : KölirÄTro«, véuromh-ásK-tAr 8. mm. I. ucl-v«», I. »nmmlmima, 15 lap s.elUimi reasét illető minden kö­lem­ény a «terVaastőaégbe» intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keiektöl fogajtaii­tik el. Kiadó-hivatal: Ráth Mór könyvkereskedésében­, régi iilaháttér bi. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körü­li panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési fölhívás a „REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. Szeptember—deczemberre .... 6 frt 80 kr. Szeptemberre...................................1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Budge” czimü 3 kötetes kitűnő re­gényre, melynek ára különben 5 frt, igényt tarthat. SOi!?* Az előfizetési összegek beküldésére leg­­czélszerübb a postai utalványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyült......................................... 5558 frt és 2 darab csász. és kir. arany. Újabban aláíratott: Beöthy Lajos pestmegyei al­ispán irén.................................... 91 frt. A Jászkun-kerület 1872. aug. 28-án tartott közgyűléséből meg­szavazott ,­­ 200 frt. Összesen . . . 5849 frt és 2 db. cs. és kir. arany. Az aláirások részletes kimutatása lapunk ujdon­­sági rovatában foglaltatik. Pest, szeptember 11. Gri­óf széki Teleky László emléke jár föl a sírjából, s végig kísért a baloldal megfogyott sorain. Nehéz gondolatok támadnak a szellem föntám­ával az emberek agyában. Öt eszten­dő meddő küzdelmének súlya ne­hezedik a l­elkiismere­tre. Öt esztendő egy oly országban, melynek öngyilkos vétke a mulasztás minden egyes napja. Az az égő szel­lemű gróf, kit lobogó hazaszeretete és becsü­letérzése egy végzetszerű­ dilemma elé állítot­tak, a prófétai ihlettség egy világló pillanatá­ban megnyílni látta saját útja végén ezt a jövendőt, s a zászlóval együtt, melyet lobog­tatott, a haza — anyaföldünk — meghasadt keblébe temetkezett a fórumon, hogy meg­mentse a házát. Egy vakmerő kéz azonban kiragadta a magát föláldozott kezéből a zász­lót és újra kitűzte. Az anyaföld keble újra meghasadt s Teleky szellemét kóbor kísértésre kárhoztatja. Most ismét akadt egy önkéntes áldozat azok közül, a kik hivatvák, hogy a nyílásba temetkezés által beh­egeszszék a magyar fórum szakadását. De ugyanaz a kéz, a­mely Teleky László haldokló kezéből csak a zászlót tudta már ki­­­­csikarni, ezúttal többet tudott: megragadta a nemes szándékot magát, és születésében meg­fojtotta. Legyen érte neki a megérdemlett dicsőség! A negáczió egy szívós és furfangos kép­viselőre talált s e képviselőjében nagy szerepre jutott az ország dolgai közül Magyarországon. Ghyczy Kálmán ennek „alárendelte né­zeteit, alárendelte mindaddig, mig eljárásukhoz a siker reményét köt­hette; most e reménye meghiúsult, s a kísértő szellem nyilatkozásra kényszeríti. Kettős kérdés támad itt. Miképen lehetséges az, hogy egy Ghyczy Kálmán évek hosszú során át küzdött oly né­zetek sikeréért, melyek nem voltak az ő nézetei is, sőt melyek saját nézeteivel ellenkeztek? Ez az első kérdés. A második ez : Midőn Ghyczy Kálmán ma, nézeteinek öt évi elfojtása után hitvallást és tanúságot tesz eddigi pártja ellen, mert e párt törekvései sikeréhez többé reményt nem köthet, de mindazonáltal megmarad e párt kebelében: szabad-e olybá venni a dolgot, hogy Ghyczy Kálmán e hitvallás té­telénél nem volt másra tekintettel, csak az igazságra, és meggyőződését utolsó konzequen­­cziáig kimerítette és ki is zárta? Ez a második kérdés főleg azon pártra nézve fontos, a­melylyel Ghyczy Kálmán még ma is, mint a balpárt tagja, szemtt­l szembe áll. Egyes embernek hitünk és meggyőződé­sünk szerint nincs joga kétségbe vonni azt, a­mi ezen második kérdésünk által kétségbe vo­­natik, de a párt, melynek kezébe az alkotmá­nyosság törvényeihez képest az ország sorsa letéve van, más szabályok alá esik, s eljárásá­ban más törvényeket követ, tartózdk követni, mint az individuum a társadalomban. Egy zaklatott és sokféle törekvések által ugyanannyi irányba vinni kívánt monarchiá­nak adatott a 67-ki kiegyezés által gyarapító nyugalom. A mi meggyőződésünk szerint e kiegyezés nagyfontosságú és üdvös volta csak félig rejlik annak föltételeiben. Nagyobb fon­tossága és üdve magában a belső békében, a biztosságban, az állandóságban keresendő, melyet nyújtani képes, s melyre különösen a mi hazánknak oly nagy szüksége van. Ha valaki az elvi engedményeket, me­lyeken e béke, biztosság és állandóság meg­vásároltatott, oly nagy árnak tekinti, mely meghaladja annak az értékét, a­mit nyertünk általa: az e hite alapján ostromolhatja a ki­egyezést, így ostromolta a baloldal, s a balol­dallal tartott Gh­yczy Kálmán s­a­j­át néze­teit ezéinek alája rendelvén. És a baloldal ezen kiegyezést tovább is fogja ostromolni „1867-ki programmja alap­ján“, s Ghyczy Kálmán tovább is tagja ma­rad ezen ellenzéknek. így áll a kérdés ma a Deák-párt előtt. Ehez kapcsolódik a kívánság, hogy a Ghyczy Kálmán nézetei alapján a Deák-párt kisértse meg a kiegyezést a baloldallal. Tisza Kálmán, mint immár kiderül, nem csupán az elhamarkodott vita elől akarta el­vonni pártja kebelén belül Ghyczy nézeteit, de egyátalán vonakodik azokat megvitatás tárgyává tenni. Vagy nincs bátorsága saját álláspontját vezértársáéival szembe állítani, vagy neki sincs hite a maga nézeteiben és bizalma párth­íveiben. A nagy beszéd úgy áll előttünk, mint a komáromi képviselő egyéni nézete, melynek pártolására a baloldali klub­ban erkölcsi bátorsága csakis egy embernek volt. Máttyus Arisztidnek. — A baloldal bihari vezérének határozatában csupán az foglaltatik, hogy akkor lesz e nézetek tárgya­lásának ideje, h­a a Deák-párt hajlandónak mutatkozik irántuk alkudozásba bocsájtkozni. Itt már most a következő alternatíva áll: Vagy jók s az országra nézve üdvösek az eddigi baloldali programmok, vagy nem. Ha jók, akkor nem szabad tőlük eltérni és Ghyczy mint heretikus (maga használta beszédében e kifejezést) ez egyedül üdvözítő tanok egyhá­zából kiközösítendő. Ellenben, ha n­e­m j­ó­k, akkor egy országos párt el nem utasíthatja magától a kötelesség­i, hogy egy­ik vezérfér­­fiának az eddigi programmokkal szembe állí­tott hitvallását a saját kebelén belül legalább tárgyalás alá vegye, tekintet nélkül arra, hogy mit tesz és mit nem tesz egy má­sik párt. Nem Tiszáról, nem Ghyczyről, nem Deák­ról és Lónyayról van itt a szó, hanem az or­szágról, az ország legéletbevágóbb érdekeinek kérdéséről. Ha a Deák-pártban Deák Ferencz ma fölállana és azt mondaná: „Mi öt évvel ez­előtt megkötöttük a kiegyezést, de én belát­tam már, hogy hibáztunk, beláttam, hogy a baloldalnak oly mértékben igaza volt, mint a­mely mértékben Ghyczy Kálmán ad most azoknak igazat,akik a kiegyezést csinálták­: alig találkoznék ember a Deák-pártban, a ki tanácsolni merné, hogy ennek daczára, min­den további vizsgálat nélkül maradjunk a ré­ginél. De ha a balpárt,melynek már számos tagja megtagadta s melynek jelenleg vezére remek be­szédben czáfolja a baloldali programm tételeit s hirdeti reménytelenségét, nem hajlandó még csak meg sem vitatni a fölzavart kérdést: mi jogosítja e pártot az a várakozásra, hogy a jobboldal, melynek kebelén belül sok minden­félére nézve tapasztaltattak eltérő nézetek, csak épen a kiegyezésre nézve nem, e kiegyezés kérdését tegye egy fogyóban levő minoritással szemben alku tárgyává? E várakozása a baloldalnak több, mint következetlenség, ez képtelenség, sőt mérnök mondani, nem egyéb, mint jezuitisztikus for­­mulázása egy vágy halálos ítéletének, mely vágy Tisza Kálmánt és szorosabb körét, a baloldalon zsenírozni kezdette, a vágyé, hogy a közjogi programm ejtessék el. A kiegyezés jó, sőt a viszonyok kereté­ben a legjobbnak bizonyult. A meggyőződés jóságáról oly erős, hogy egy nem minden ré­tegében homogén elemekből álló pártra nézve rendkívüli kapocsnak mutatkozik. Kérdések, melyek máskor elkeseredett harctot provokál­nának, méltányos transzakczió tárgyává szelí­dülnek e meggyőződés súlya — a kiegyezés védelmének szüksége— alatt. Vélemény az egész pártban csak egy van róla, s ereje oly nagy, hogy a párt nem apadt, de szaporodott. A hit iránta, a bizalom jóságába az országban terjed és növekszik, és megérnünk adatott, hogy védelmét a baloldali kör és párt legböl­­csebb ajkairól hallh­assuk. A fúziónak tehát oly föltételeket szabni, melyek a kiegyezés pontozatainak alteráczió­­ját vonnák maguk után, Ausztriával uj alkudozá­sokat tennének szükségessé,melyek a­ monarchia megteremtett belső stabilis egyensúlyát nyu­galmából kilöknék, a czentrifugális törekvé­seknek uj tápot adnának, a különféle aspirá­­cziókat uj h­arczra, uj kísérletekre nem csak bátorítanák, de egyenesen fölhívnák : annyi, mint a fúziót nem akarni. Ghyczy Kálmán propozicziói követ­kezményeikre nézve ilyenek , habár ter­mészetökre nézve nem, mert nem jogokra, nem elvekre vonatkoznak. Még az az egyet­len is, mely legfontosabb momentuma s elvi kérdésen sarkal: a külön hadsereg kér­dése, nem mint jog reklamáltatik, hanem gyakorlati szempontból van fölfogva, s czéljá­­hoz képest fejtegeti­etik. Nem feszegeti, van-e jogunk e követeléshez, hanem azt iparkodik­­ bizonyítani, hogy a hadsereg czéljának ketté osztva is megfelel. Állá­spontja tisztán a G7-ki kiegyezésé, s a baloldal ezzel szemben véli megvárhatni a Deák-párttól, hogy a kedvéért, — hiúsága okáért, álszégyene érdekében — a modalitásokat idő előtt, ezer sürgős munkát félretolva, bolygassa és e réren szükség nél­kül bonyodalmakat idézzen az országra, így nem sikerülhet fúzió. De Ghyczy Kálmán megtette az első lépést, s fölzavarta pártja vizeit.­­ A bihari pontok, a 67-ki programm, a 69-diki programm és a többi programm, melyek időnként kiadattak, hogy a hívek leimádkozzák róluk az öt „nem kell“-t, helyet adtak a gondolkozásnak a „kell“ fölött s diaotikus zűrzavar ereszkedett le a váczi­­utczai klubra. És a chaos fölött ma még ott lebeg nehe­zen Tisza Kálmán szelleme. De következni kell a második lépésnek, és e lépés következni is fog, most már való­színűleg úgy, hogy a párt második vezére „járja le magát“ s az első veendi vissza át a hatalmat.­­ A berlini találkozás politikai eredményé­ről a következők jegyzendők föl: formális értekezle­teket a három diplomata, Bismarck, GorcsakovF és Andrásy, nem tartott eddig elé s alkalmasint ezentúl sem fog tartani. Andrásy gróf érintkezett azonban Bismarckkal is, Gorcsakoffal is, és e kettő is talált alkalmat egymással való bizalmas beszélgetésre. Ez eszmecserék folytán az illetők meggyőződtek arról, hogy a három nagy állam, mely Berlinben feje által képviselve volt, minden nagyobb európai kérdésben egyetért. A német politika — e meggyőződést An­drásy gróf forrásunk szerint megszilárdulva hozza haza Berlinből — nem keres befolyást Ausztriában. Hogy Ausztria keze nincsen a délnémet mozgalmak mögött, arról ismét Bismarck győződött meg az Andrásy gróffal folytatott beszélgetések alatt. Orosz­ország nevében végre Gorcsakoff’ nyíltan és határo­zottan megtagadta a pánszláv politikát, egy szóval az egyetértés és bar’átság oly mértéke konstatálta­­tott, hogy bizonyos, miszerint előleges megegyezés nélkül a három baráti hatalom közül egy se teend csak egy lépést is bármely európai kérdésben.­­ A szellemek, melyek fölidéztettek, nem tud­nak nyugalomra vergődni. A fúzió átalános konfúzióvá válik, s a sok holló — mintha nagypéntek volna — mossa nem csak a fiát, de magát is, így a„P.Napló“­­ban ezeket olvassuk: „Ghyczy Kálmán levelét“, melyre — mint e levélből látszik — L­ó­n­y­ay grófnak egy üze­nete adott alkalmat, esti lapunkban közöltük. Ezen üzenet, illetőleg levélváltás genesisét illetőleg a kö­vetkezőkről értesülünk : L­ó­n­y­a­y gróf néhány hét­tel ezelőtt több jobboldali s egy ellenzéki lap szer­kesztőjét kérette magához a végett, hogy őket egy a pártállással össze nem függő politikai kérdésben in­formálja. Azon konverzáczióban, mely a miniszterel­nök , az ellenzéki napilap szerkesztője közt folyt, szóba jött az is, hogy Ghyczynek fontos politikai eszméi vannak a pártok közeledésére vonatkozólag,—­mely körülmény különben már Ghyczy választási programmbeszédéből is ismeretes volt. Időközben a miniszterelnök tuzséri jószágára utazott. Visszatérte után, az országgyűlés megnyitá­sát megelőző napok egyikén, Ghyczy megérkezése előtt megjelent a miniszterelnöknél azon jobboldali birlapiró, kiről Ghyczy levelében megemlékezik. E jobboldali birlapiró azt mondta, hogy azon baloldali lapszerkesztő, kiről föntebb szóltunk, nem találkoz­­hatik a miniszterelnökkel, mivel épen fürdőre uta­zik, de ő általa azt üzeni neki, hogy czélszerű lenne, ha Ghyczy megérkezése után a miniszterelnökkel szólana. Ez üzenetre a miniszterelnök azt a választ adta az említett baloldali lapszerkesztő számára, hogy az országgyűlés kezdetén Ghyczy Kálmán öt, mint régi barátját, meg szokta látogatni, s ha ezúttal is szerencséltetné látogatásával, kész lenne e látogatást viszonozni, s vele részletesen szólani; mindenekfölött azonban óhajtaná, hogy azon esetben, ha politikai tárgyról kívánna ért­ezni, a találkozás Deák Fe­­rencznél történnék, s a miniszterelnök késznek nyi­latkozott Deáknál megjelenni, ha erre a nap és óra meghatároztatik. Ebben állt a miniszterelnök nyilat­kozata, mire aztán a közzétett levél érkezett. Kitűnik ebből, hogy mennyire alaptalan az „Ellenőr” közle­ménye,­­ hogy a kérdéses ügyben a kezdeményezés nem a miniszterelnök részéről történt.“ Erre nézve Jókai, a­ki ma reggel elutazott, a következő táviratot intézi a „Hon“-hoz: „Útközben olvasom jobboldali lapok közlemé­nyét. Erre nézve kijelentem, hogy az ellenzéki szer­kesztő, kit Lónyay hivatott, én voltam, beszéltünk külpolitikára vonatkozó napi kérdésről. Kaas nekem Lónyaytól semmi izenetet nem hozott, sem tőlem Lónyayhoz semmi izenetet nem vitt, sem Ghyczy Pestre érkezte s Lónyayhoz irt levelének kelte közti idő alatt velem sehol nem találkozott. Jókai Mór:“ Kaas Ivor báró, lapunk főmunkatársának a „Re­form” mai számában megjelent leveléből a „Hon” mást is helyreigazít, s kéri a „Reform“ szerkesztőjét Rákosi Jenő urat, hogy K. Kaas Ivor koholmányait olvasói előtt is megc­áfolni szíveskedjék.“ A „Hon“ többet kér e lapok szerkesztőjétől, mint mennyit maga a „Hon* tenni tudott. Rákosi Jenő nincs azon helyzetben, hogy „b. Kaas Ivor ko­holmányát“ megczáfolhassa. Mi legfölebb an­­­nyit tehetünk, hogy nem hallgatjuk el a „Hon* azon sorait, melyekben b. Kaas Ivor elbeszélése kohol­mánynak állittatik. C­z­á­f­ol­n­i a „Hon* sem czáfolt, mert czáfolni annyit tesz, mint okadatolva tagadni. A „Hon“ pedig nem okadatolva, hanem csak egysze­rűen tagad és úgy mint b. Kaas Ivor egyszerűen állított. Hogy melyik téved — b. Kaas Ivor-e, mikor állít, vagy a „Hon“, mikor tagad — az eldöntve nin­csen. A kifejezésért, hogy b. Kaas koholt, tartóz­kodunk azzal fizetni, hogy a „Hon“ tagadását rósz biszemünek vegyük és hirdessük; pedig lehetne rá ürügyünk, mert ép az utolsó napokban egy be­szélgetés után kapta egy valaki, a­ki itt érdekelve van egy más valakitől, a­ki itt szintén érdekelve van, (most mindketten után vannak), azt a feleletet, hogy „én rám ne hivatkozzék, mert eltagadom!” Tisztelt barátunk és lapunk munkatársa Kaas Ivor báró ma elutazott s nem tudjuk, fog-e ez ügy­ben érdemlegesen válaszolni akarni. Mi — föntartva neki erre a teljes szabadságot — az eddig mondottak után csak a „Hon” úgynevezett czáfolatának repro­­dukcziójára szo­ratkozunk. Kaas Ivor báró levelében az állt, hogy Jókai a terézvárosi bukás hírére föl­­kiálltott : „Mindig mondtam Tiszának, hagyjon föl a közjogi oppoziczióval, mert a nemzet nem követ ben­nünket erre a térre.“ A „Hon“ szerint „Jókai nyilatkozott a párt egy eljárásáról, mely ellen a baloldali körben is oppozicziót képezett, de a közjogi oppoziczióról soha senki előtt a „Reform” által közlött alakban nem nyilatkozott.“ Még csak azt jegyezzük meg, hogy Jókai az által, ha csakugyan másképen találta mondani a szájába adott szavakat, nem lesz okosabb emberré, ellenben ha mégis úgy találta mondani, sokkal okosabb politi­kai hirre juthat. A levél, melyben a 48-as párt a baloldal által értesittetett, hogy fuzionális ajánlata nem fogadtatik el, Így szól: Az országgyűlési 48-as kör tagjainak. Tisztelt képviselőtársak! Kedves barátunk ! Az országgyűlési 48-as kör összes tagjainak megbízásából. Irányi Dániel és Kállay Ödön tisztelt képviselőtársunk által az országgyűlési balközép­­párthoz egy fölszólítás intéztetett, mely szerint "az el­lenzéki két párt egyesülése szempontjából, és ennek eltérésére, mindkét párt kebeléből bizottság küldés­ A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Olaszországi naplótöredék. Ámbár nem mint újoncz indultam Olaszországba, még­is a Karst fensikjának határánál, az adriai ten­gernek megpillantása, ezen szikla­sivatag ridegsége által lehangolt kedélyemre hatalmas varázsa volt. Egymásra tornyosuló kopár sziklatömeg megkerü­lésénél történik ez. A­ki e pontot első ízben átha­ladja­­— sokáig nem tudja érzelmeit kifejezni; bámu­lat, meglepetés, öröm az, mi egymást gyorsan felvált­­juk. Minél többször haladtunk itt el, annál izgatot­tabban vártuk azt; a benyomás, azt elkészültebben élvezvén, mindannyiszor nagyobbszerü; a természet hatalmas konczertje ez: a hegyláncz bája s a tenger­nek a kedélyt a végtelenségbe vonzó varázsa vetél­kednek egymással; a felső olaszhoni Giulie alpok egyfelől, a kies partvidék másfelől képezik az öböl keretét, amott alant a regék szellemeinek éji fészke Duino tengerparti várrom, távolabb a „tenger cso­dája“, Miramar tűnik fel, s mit a babtömeg, mely­nek közepette elővarázsoltatott visszatükrözik: hajnal­­pirt, napragyogást s annak vérvörösen jelzett hanyat­lását — azt tükrözi vissza Miramar; . . . a­mit a hab­tömeg egyik parttól a másikig hosszú uton hord: a kikötőből távozó gondtalanságát, világ­vágyát, fájdal­mát, reményét,-------a vihart, mely azt szétrom­bolja, — örömet és vészt, — mindez falaira tapadt, századok se válaszhatják onnan el-------fény cziká­zik merész tornáczai körül, . . . borzalom borong fe­­lettök. ■— ------­Amott fehérült Trieszt, előtte árboczerdő, mö­götte kéjlakokkal borított kies hegyláncz, innen a gyönyörű partvidék csendes, kisebb öblöktől megsza­kítva Piránóig, a trieszti öb­öl végpontjáig húzódik, hol a messzeség ködébe vész el. Triesztnek, a még 80 év előtt kevés jelentő­ségű városkának mostani roppant gazdagságát ala­pító, nagyrészt német kolonisták, megbecsülhetlen előnyöket nyertek a környék földtani minőségéből; hasonló vastagságú, könnyen fejthető sziklalemezek­ből, mintegy emberi kéz által épített falak képezik a hegyek oldalát; ekként a legjobb építési anyag ké­szen található; ezen szerencsés körülmény folytán létesültek Triesztnek páratlan kereskedelmi útjai, melyeken a szállítás, a partvidékhez szomszéd tarto­­mányokkali közlekedési egyéb módot, a legélénkebb forgalom mellett is, sokáig fölöslegessé fog tenni. Triesztnek, Európát kelettel összekötő egyik főkeres­kedelmi ponton, közvetítő szerep jutván, szerény anyagi eszközökkel biró bevándorlott iparosok s ke­reskedők, egyesült erővel itt világkereskedelmi for­galmat összpontosítottak. Hajdan hajóépitési anyagban is dús volt Trieszt, ebből a velenczeiek teljesen kifosztották; lekopasz­­tott hegyeiről felt­arthatlanul hömpölyög le az északi szél (bora), mely itt az afrikai sirocco széllel sokszor bajba kap ; a bora rendesen felülkerekedik, ámbár a nyílt tengeren a sirocco veszedelmesebb ; az öbölben oly dühhel uralkodik, miszerint a legvakmerőbb ten­gerészektől kezelt vitorlás hajók egész serege, sőt ha­talmas gőzgépű postahajók is, nem ritkán künn, Pi­­ránónak kikötőjében kénytelenittetnek huzamosan vesztegelni. — Nem könnyen válunk meg Trieszttől, gyönyörű látképével feledhetlen benyomást hagy az emlékezetben. Éjfélk­or a gőzhajó velünk Velencze felé ügye­sen siklik ki a kikötőből, előbb a rakpart pompás építményei, majd az­­ árboczerdő, a künn állomásozó őrhajók lámpái s végre a világitó torony megújuló villámfénye is eltűnik; a csillagmennyezet, a matró­zok egyhangú danája a megtört haboknak daczos morajával vegyülve, merengésbe ringatnak, a mig a hajnalszürkület derengeni kezd.­­ Egy hosszú bíborszínü szegély jelzi a láthatárt, felette gyengéd, csaknem párhuzamosan vont felhők emelkednek, me­lyeknek viola színe a tenger mély kék színével ve­gyülve bűvös hatású; a hajnali csillag mint elalvó mécs, lassan fogyatkozva eltűnik; véle a vörös sze­gély is, helyét tündöklő fény foglalja el a felhővo­nalak öszvefolynak; az épen feltűnt óriási tűzgolyó alighogy a sulfidek mély tanyáját elhagyja s homlo­kát a habok körülcsókolják, azt szégyenkedve rejti el s felhőleplét kevés pillanatra megaranyozza, ab­ból kiemelkedik, pompás fény uszályával, mely a Giulie alpokig ér, a tenger habjai enyelegnek. Most a láthatáron ezüst ragyogásu kupolák tornyok, és rop­pant építmény halmaz rencze. — halászbárkák, látszik emelkedni, — ez­re­­majd játszi könnyed gon­dolák suhannak el mellettünk, itt van már a doge­k regényes palotája, a sóhajok hídja, a két óriási grá­nit oszlop ; kilépünk a csodás földre, ez S. Marc ba­zilikája, ... ez a páratlan tér. A dicső múlt mindezen emlékét, milyen kezek, s hogyan varázsolták a ha­bokra ? Egy ezred­év előtt, Attila bordái által fényes tanyásokról elhajszolt aquinea­i nép akart itt a tenger habjaival egyezményre lépni, a sasfaj ősz vezére ki­állva a menekvők bajóinak élére, így szólt: „sziveid meg tenger bensődbe tűzött mentő oszlopainkat, melyre lakot épitendünk, hogy oda a gyengéd nőket gyermekeinket, az ősz pátriárkákat s kincseinket el­rejthessük, szövetkezz velünk s jutalmad nagy lesz és fényes, e helyet tündérivé változtatjuk, Venezia, mint mesés szép hölgy, ékitve kelet kincseivel jegye­sed lesz, — a tenger kebelén ismeretlen vágyak kel­tek, ily ajánlatnak ily néptől ellent nem állhat, a vágy akarattá­lön, nép és tenger szövetkezett, a jö­vevények ígérete, e­sküje valósággá lett, — s ott hol a menekvők kincses szekrénye rögtönözött czölöp­­viskóba rejtve volt, — a szende nő kisdedével s az evvel enyelgő ősz apóval várta az eledel után, bátor fiával száguldozó tengerész férjét, ott a viskók helyét fenséges dom­ok s remek paloták, melyeknek már­­ványmlatt a tenger habja nyalja, váltották fel, ott a dogek palotája emelkedett, egy p­áratlan hatalom kin­cseit tartalmazván, ott sz. Márk dicsőségének, kegye­letének csodás kincstára, bazilikája s hasonlithatlanul nagyszerű tere létesült. A hajdan ennyi magasztos emléke, a múlt esz­ményképeit varázsolja lelkünk elé, Velencze vi­lágra szóló hatalmának óriási alakjai vonulnak el, — ha követjük őket végzetes utak tömkelegébe, láthat­­nók, mint omlott össze a büszke Velencze, uralmá­nak tetőpontján saját kincseinek terhe alatt, hogy mi­ként könnyítették meg készséges kezek, — hagyjuk ezt, — keressük fel most, a midőn aléltságából fel­üdült, ..........keressük fel uj életre ébredett népét. Virágárus hölgyek ostromolva tartóztatnak. — Menet közben kedélyes vizhordó nőkkel találkozunk, kik a palota udvaráról lejtve inkább mint lépve siet­nek ki és be, vállaikon, szegekkel cziffrázott rúdon, rézedényeket hordva. A kikötőben sz. Theodor és sz. Marc oszlopánál a barcarosok és gondolások tanyá­jához érünk. A gondolieri-k kizárólag velenczei szü­letésűek lévén helyismeretük és ügyesszégük miatt ré­­gente a hires bravok szövetségében, bármily titok­­szerű terv kivitelében, milyenekben Velencze szöve­vényes történelme oly gazdag, néktek tényező sze­rep jutott. — Egy ily gondolier élete hány titokteljes eltűnés, — hány szerelmi ■— s más százféle kaland, — vagy elvkirándulások naplója volt. — Habár a mai gondoliert már nem díszíti is a hajdani drága szövetű festői jelmez — s ha közülök ma már nem mindegyikök is kész, a régiek módjára, az olasz klasszikus költőknek dalaival, egy-egy szerelmes, — vagy a mézes heteket itt töltő idegen párt éldelgésbe ringatni, de azért érdekes alakok ők most is; hattyú nyakú, karcsú gondolájuk hátulján állva, azt bámu­landó ügyességgel hajtják, mi a csatornák tömkele­gében nyüzsgő járművek kikerülése miatt oly feladat, melyre a velenczei gondolás úgy terem mint a mi csikósaink a lóra. A barcarosok a gondolierektől abban különböz­nek, hogy járművek erősebb szerkezetű s igy nehéz­kesebb , fedél nélküli; inkább az alsóbb néposztály veszi őket igénybe s teherszállitásra használtatnak. Az előbbi körülmény folytán, a tereken, a kikötőben sütkérező, hajós-, halász- s teherhordókból álló, cso­­portozatoknál ők a nép politikájának szóvivői, ők, kik a nép baját bánatát a válságos múltban, mint a mi czigányaink dalba rejték, örömét s reményét most is fejezik ki, a midőn fiatalabbjaik szép estéken egye­sülve, jelvényes szinü lámpákkal ékesített bárkájuk­kal , a „Rialto“ hídnál megállapodván, azon mélabus, édesen vonzó dalokat hangoztatják, melyeket, ha egy­szer általuk énekelve hallottunk, óhajtunk újra meg újra hallani. A kikötőben a sóhajok hídjának csatorn­ánál festői csoport vonja magára figyelmünket. A Velen­­czéhez több órai távolságra fekvő „Chioggia“ sziget lakosai, becsületes halász nép, csuklás gubájukat földre terítve heverésznek, athletai termetöket öltöző­tök feltűnőbbé teszi; mellettök vonzó külsejű pór­­nők, felső rövid fehér szoknyájokat fejökre fölhajtva, vesztegelnek, hogy a hid mellett állomásozó vitorlás és fedeles „barca“-őket haza szállítsa.­­ A közeli ká­­véházakat s az előttök lévő sátorcsarnokokat ügyvivő kereskedők élénkítik ; a tér közepén, körben ácsorgó sokaság egy bűvészt csodál; amott egy athleta tár­saság, emitt egy csodákat hir’dető vándororvos bá­­multatja magát; most egy narancsot áruló gyerkőcz ismerteti meg mellettünk tele torokkal áruja párat­lanságát ; majd egy osztriga-halász vagy süteményt s ezukorban főtt déli gyümölcsöt kínálva kínáló suhancz állja el utunkat, majd egy szurtos csizmatisztitó ha­lász elszántan lábunk után ; amott barcarosok, halá­szok, egy lagunai vadász, szőrös ködmenyű dalmát,­ keleties jelmezü görög és török matrózok gyönyör­ködnek egy bábokkal játszó, esetlenkedő hévvel elő­adott, nem legépületesb színművészetben, majd a „director“­nő gyűjtő­pörsölye előtt szerte siető tömeg hálátlan nagyobb részével tovább kullognak. A ki­kötő végénél halászok épen most érkezve meg csapa­tosan egymás mellé kikötnek, a szárítandó barna há­lókat, vagy a festve ékesített vitorlákat az árboczokon elhelyezik, — megérkezvén az elmaradottak is — végig nézik a hosszú sort, s ha egynémely bajtárs sokára — s végkép nem érkezik meg — úgy egy mély sóhajjal emlékeznek meg azon szerencsétlenek­ről, kik a legutóbbi vihar alkalmával kétségtelenül éltékkel adóztak. Mig néhányan közülök benmara­dottjaikkal a viszontlátás örömeit élvezik, addig a többiek főznek vagy fogatjaikat válogatják s eladásra készítik. A velenczei népélet oly jellemzetes s válto­zóan érdekes alakban szemlélhető itt és sok más he­lyen, hogy azon a netalán másoló művésznek rendez­nie mit sem kell. Még Velencze műkincsei fölött kel­lene futólagos szemlét tartanunk. Oly halmaz ez még most is, melynek méltó ismertetése köteteket igény­­lene, annál inkább, mert oly ún­ tervnek, melynek czélja Velencze, kiegészítő részei: Treviso, Padua­, Vicen ca, Verona, Mantua, mind oly helyek, melyek Velencze egykori fény­köréhez tartoztak, s igy műél­vezetre kitűnő alkalmat nyújtanak. Ezen irányban ime néhány kirándulási pont. A doge­k palotája a XV. s az azt követő szá­zadokban, a velenczei művészi iskola mestereinek, a művészet minden ágában, nemes versenyre! legmél­­tóbb küzdtere volt. A festészetben Tizian, Paolo, Veronese, Tintoretto, Bassano, Palma sat., szobrá­szatban Campagna, Vittoria, Brustolon s több mások; az építészetben da Ponte, Palladio, Calendario, San­sovino, Vignola, és Scamozzi működtek itt közre. A doge-k palotája, a sz. Marc bazilikája, a tért kör­nyező Procuratie vecchie s a Procuratie nuove, nem­különben a régi sz. Marc könyvtára, úgy a Zecca (pénzverde) a Loggia (e három utóbbi Sansovinotól) páratlan remek csoportot alkotnak. Csodálkozásunk nem szűnik meg itt: a S. Giovanni e Paolo egyház, Velenczének pantheonja, (hol a lepantoi ütközet zsák­mányából épült pompás Rosario kápolnában Tizian­­i Pietroja, továbbá Giovanni Bellini, Tintoretto Palma remekei több szobrászati mesterm­űvekkel. 1866-ban tűz martaléka jön), hol a doge-k s hadve­zérek, államférfiak nagyszerű síremlékei, Velencze történelmének lánczolatát tüntetik föl. Az ezen egy­házzal szomszéd, hajdani Scala di S. Marco (Lombardo) a S. Maria gloriosa dei Frari, Tizian, Canova síremlékei­vel ^ páratlan archivio diplomatico, mely ezen egyház melletti kolostorban van elhelyezve, melyből, kormá­nyunk intézkedése folytán, történelmünk földerítésére legújabban oly gazdag adatforrás nyílt; ennek köze­lében a Scuola di S. Rocco szép homlokzatával a Tintoretto számos műveivel; továbbá a Salute egyház, mely 1630-ban dühöngő pestisnek (40,000 áldozat utáni) eltűnése alkalmából, Longherta terve szerint készült, hol különösen Tizian és Tintoretto művei bámulandók; a S. Giorgio­magiore (Palladio), — S. Redentore (Palladio); — S. Zaccharia; — S. Sal­vatore, — e két utóbbi Giov. Bellini műveivel; — S. Maria dei Gesuiti, — Tizián S. Lorenzo-jával; S. Maria dei Miracoli; — a Madonna del Orto; — Cima di Conegliano, Palma Vecchio s Tintorettókkal; S. Sebastiano, hol Paolo Veronese porai nyugszanak s hol szelleme nagy müveiben él; — S. M­­aria del Rosario; — a „gli Scalzi“, — a baroc, — de merész ecsetű Tiepolo freskóival s ez utóbbi roppant gazdag

Next