Reform, 1872. szeptember (4. évfolyam, 239-267. szám)
1872-09-12 / 250. szám
S60.szám. Előfizetési feltételek : Vidékre pustán vagy helyben hhashoas hol dra Hirdetmények dija: 10-banábuH petitsor egyszeri hirdetésnél . , 8 kr. A nyílttéri petitaor..........................................n Bélyegdij külön...............................................30 „ Igen» érm Pél érm 20 frt—kr. 10 „ — , Kegyed érre Egy hóra . 6 frt~kr. 1 . BO , Csütörtök, szeptember 12.1872. REFORM •»aip in. évi folyam. Szerkesztési iroda : KölirÄTro«, véuromh-ásK-tAr 8. mm. I. ucl-v«», I. »nmmlmima, 15 lap s.elUimi reasét illető minden kölemény a «terVaastőaégbe» intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert keiektöl fogajtaiitik el. Kiadó-hivatal: Ráth Mór könyvkereskedésében, régi iilaháttér bi. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési fölhívás a „REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. Szeptember—deczemberre .... 6 frt 80 kr. Szeptemberre...................................1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Budge” czimü 3 kötetes kitűnő regényre, melynek ára különben 5 frt, igényt tarthat. SOi!?* Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerübb a postai utalványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. A pesti népszinházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyült......................................... 5558 frt és 2 darab csász. és kir. arany. Újabban aláíratott: Beöthy Lajos pestmegyei alispán irén.................................... 91 frt. A Jászkun-kerület 1872. aug. 28-án tartott közgyűléséből megszavazott , 200 frt. Összesen . . . 5849 frt és 2 db. cs. és kir. arany. Az aláirások részletes kimutatása lapunk ujdonsági rovatában foglaltatik. Pest, szeptember 11. Grióf széki Teleky László emléke jár föl a sírjából, s végig kísért a baloldal megfogyott sorain. Nehéz gondolatok támadnak a szellem föntámával az emberek agyában. Öt esztendő meddő küzdelmének súlya nehezedik a lelkiismeretre. Öt esztendő egy oly országban, melynek öngyilkos vétke a mulasztás minden egyes napja. Az az égő szellemű gróf, kit lobogó hazaszeretete és becsületérzése egy végzetszerű dilemma elé állítottak, a prófétai ihlettség egy világló pillanatában megnyílni látta saját útja végén ezt a jövendőt, s a zászlóval együtt, melyet lobogtatott, a haza — anyaföldünk — meghasadt keblébe temetkezett a fórumon, hogy megmentse a házát. Egy vakmerő kéz azonban kiragadta a magát föláldozott kezéből a zászlót és újra kitűzte. Az anyaföld keble újra meghasadt s Teleky szellemét kóbor kísértésre kárhoztatja. Most ismét akadt egy önkéntes áldozat azok közül, a kik hivatvák, hogy a nyílásba temetkezés által behegeszszék a magyar fórum szakadását. De ugyanaz a kéz, amely Teleky László haldokló kezéből csak a zászlót tudta már kicsikarni, ezúttal többet tudott: megragadta a nemes szándékot magát, és születésében megfojtotta. Legyen érte neki a megérdemlett dicsőség! A negáczió egy szívós és furfangos képviselőre talált s e képviselőjében nagy szerepre jutott az ország dolgai közül Magyarországon. Ghyczy Kálmán ennek „alárendelte nézeteit, alárendelte mindaddig, mig eljárásukhoz a siker reményét köthette; most e reménye meghiúsult, s a kísértő szellem nyilatkozásra kényszeríti. Kettős kérdés támad itt. Miképen lehetséges az, hogy egy Ghyczy Kálmán évek hosszú során át küzdött oly nézetek sikeréért, melyek nem voltak az ő nézetei is, sőt melyek saját nézeteivel ellenkeztek? Ez az első kérdés. A második ez : Midőn Ghyczy Kálmán ma, nézeteinek öt évi elfojtása után hitvallást és tanúságot tesz eddigi pártja ellen, mert e párt törekvései sikeréhez többé reményt nem köthet, de mindazonáltal megmarad e párt kebelében: szabad-e olybá venni a dolgot, hogy Ghyczy Kálmán e hitvallás tételénél nem volt másra tekintettel, csak az igazságra, és meggyőződését utolsó konzequencziáig kimerítette és ki is zárta? Ez a második kérdés főleg azon pártra nézve fontos, amelylyel Ghyczy Kálmán még ma is, mint a balpárt tagja, szemttl szembe áll. Egyes embernek hitünk és meggyőződésünk szerint nincs joga kétségbe vonni azt, ami ezen második kérdésünk által kétségbe vonatik, de a párt, melynek kezébe az alkotmányosság törvényeihez képest az ország sorsa letéve van, más szabályok alá esik, s eljárásában más törvényeket követ, tartózdk követni, mint az individuum a társadalomban. Egy zaklatott és sokféle törekvések által ugyanannyi irányba vinni kívánt monarchiának adatott a 67-ki kiegyezés által gyarapító nyugalom. A mi meggyőződésünk szerint e kiegyezés nagyfontosságú és üdvös volta csak félig rejlik annak föltételeiben. Nagyobb fontossága és üdve magában a belső békében, a biztosságban, az állandóságban keresendő, melyet nyújtani képes, s melyre különösen a mi hazánknak oly nagy szüksége van. Ha valaki az elvi engedményeket, melyeken e béke, biztosság és állandóság megvásároltatott, oly nagy árnak tekinti, mely meghaladja annak az értékét, amit nyertünk általa: az e hite alapján ostromolhatja a kiegyezést, így ostromolta a baloldal, s a baloldallal tartott Ghyczy Kálmán saját nézeteit ezéinek alája rendelvén. És a baloldal ezen kiegyezést tovább is fogja ostromolni „1867-ki programmja alapján“, s Ghyczy Kálmán tovább is tagja marad ezen ellenzéknek. így áll a kérdés ma a Deák-párt előtt. Ehez kapcsolódik a kívánság, hogy a Ghyczy Kálmán nézetei alapján a Deák-párt kisértse meg a kiegyezést a baloldallal. Tisza Kálmán, mint immár kiderül, nem csupán az elhamarkodott vita elől akarta elvonni pártja kebelén belül Ghyczy nézeteit, de egyátalán vonakodik azokat megvitatás tárgyává tenni. Vagy nincs bátorsága saját álláspontját vezértársáéival szembe állítani, vagy neki sincs hite a maga nézeteiben és bizalma párthíveiben. A nagy beszéd úgy áll előttünk, mint a komáromi képviselő egyéni nézete, melynek pártolására a baloldali klubban erkölcsi bátorsága csakis egy embernek volt. Máttyus Arisztidnek. — A baloldal bihari vezérének határozatában csupán az foglaltatik, hogy akkor lesz e nézetek tárgyalásának ideje, ha a Deák-párt hajlandónak mutatkozik irántuk alkudozásba bocsájtkozni. Itt már most a következő alternatíva áll: Vagy jók s az országra nézve üdvösek az eddigi baloldali programmok, vagy nem. Ha jók, akkor nem szabad tőlük eltérni és Ghyczy mint heretikus (maga használta beszédében e kifejezést) ez egyedül üdvözítő tanok egyházából kiközösítendő. Ellenben, ha nem jók, akkor egy országos párt el nem utasíthatja magától a kötelességi, hogy egyik vezérférfiának az eddigi programmokkal szembe állított hitvallását a saját kebelén belül legalább tárgyalás alá vegye, tekintet nélkül arra, hogy mit tesz és mit nem tesz egy másik párt. Nem Tiszáról, nem Ghyczyről, nem Deákról és Lónyayról van itt a szó, hanem az országról, az ország legéletbevágóbb érdekeinek kérdéséről. Ha a Deák-pártban Deák Ferencz ma fölállana és azt mondaná: „Mi öt évvel ezelőtt megkötöttük a kiegyezést, de én beláttam már, hogy hibáztunk, beláttam, hogy a baloldalnak oly mértékben igaza volt, mint amely mértékben Ghyczy Kálmán ad most azoknak igazat,akik a kiegyezést csinálták: alig találkoznék ember a Deák-pártban, a ki tanácsolni merné, hogy ennek daczára, minden további vizsgálat nélkül maradjunk a réginél. De ha a balpárt,melynek már számos tagja megtagadta s melynek jelenleg vezére remek beszédben czáfolja a baloldali programm tételeit s hirdeti reménytelenségét, nem hajlandó még csak meg sem vitatni a fölzavart kérdést: mi jogosítja e pártot az a várakozásra, hogy a jobboldal, melynek kebelén belül sok mindenfélére nézve tapasztaltattak eltérő nézetek, csak épen a kiegyezésre nézve nem, e kiegyezés kérdését tegye egy fogyóban levő minoritással szemben alku tárgyává? E várakozása a baloldalnak több, mint következetlenség, ez képtelenség, sőt mérnök mondani, nem egyéb, mint jezuitisztikus formulázása egy vágy halálos ítéletének, mely vágy Tisza Kálmánt és szorosabb körét, a baloldalon zsenírozni kezdette, a vágyé, hogy a közjogi programm ejtessék el. A kiegyezés jó, sőt a viszonyok keretében a legjobbnak bizonyult. A meggyőződés jóságáról oly erős, hogy egy nem minden rétegében homogén elemekből álló pártra nézve rendkívüli kapocsnak mutatkozik. Kérdések, melyek máskor elkeseredett harctot provokálnának, méltányos transzakczió tárgyává szelídülnek e meggyőződés súlya — a kiegyezés védelmének szüksége— alatt. Vélemény az egész pártban csak egy van róla, s ereje oly nagy, hogy a párt nem apadt, de szaporodott. A hit iránta, a bizalom jóságába az országban terjed és növekszik, és megérnünk adatott, hogy védelmét a baloldali kör és párt legbölcsebb ajkairól hallhassuk. A fúziónak tehát oly föltételeket szabni, melyek a kiegyezés pontozatainak alteráczióját vonnák maguk után, Ausztriával uj alkudozásokat tennének szükségessé,melyek a monarchia megteremtett belső stabilis egyensúlyát nyugalmából kilöknék, a czentrifugális törekvéseknek uj tápot adnának, a különféle aspirácziókat uj harczra, uj kísérletekre nem csak bátorítanák, de egyenesen fölhívnák : annyi, mint a fúziót nem akarni. Ghyczy Kálmán propozicziói következményeikre nézve ilyenek , habár természetökre nézve nem, mert nem jogokra, nem elvekre vonatkoznak. Még az az egyetlen is, mely legfontosabb momentuma s elvi kérdésen sarkal: a külön hadsereg kérdése, nem mint jog reklamáltatik, hanem gyakorlati szempontból van fölfogva, s czéljához képest fejtegetietik. Nem feszegeti, van-e jogunk e követeléshez, hanem azt iparkodik bizonyítani, hogy a hadsereg czéljának ketté osztva is megfelel. Álláspontja tisztán a G7-ki kiegyezésé, s a baloldal ezzel szemben véli megvárhatni a Deák-párttól, hogy a kedvéért, — hiúsága okáért, álszégyene érdekében — a modalitásokat idő előtt, ezer sürgős munkát félretolva, bolygassa és e réren szükség nélkül bonyodalmakat idézzen az országra, így nem sikerülhet fúzió. De Ghyczy Kálmán megtette az első lépést, s fölzavarta pártja vizeit. A bihari pontok, a 67-ki programm, a 69-diki programm és a többi programm, melyek időnként kiadattak, hogy a hívek leimádkozzák róluk az öt „nem kell“-t, helyet adtak a gondolkozásnak a „kell“ fölött s diaotikus zűrzavar ereszkedett le a vácziutczai klubra. És a chaos fölött ma még ott lebeg nehezen Tisza Kálmán szelleme. De következni kell a második lépésnek, és e lépés következni is fog, most már valószínűleg úgy, hogy a párt második vezére „járja le magát“ s az első veendi vissza át a hatalmat. A berlini találkozás politikai eredményéről a következők jegyzendők föl: formális értekezleteket a három diplomata, Bismarck, GorcsakovF és Andrásy, nem tartott eddig elé s alkalmasint ezentúl sem fog tartani. Andrásy gróf érintkezett azonban Bismarckkal is, Gorcsakoffal is, és e kettő is talált alkalmat egymással való bizalmas beszélgetésre. Ez eszmecserék folytán az illetők meggyőződtek arról, hogy a három nagy állam, mely Berlinben feje által képviselve volt, minden nagyobb európai kérdésben egyetért. A német politika — e meggyőződést Andrásy gróf forrásunk szerint megszilárdulva hozza haza Berlinből — nem keres befolyást Ausztriában. Hogy Ausztria keze nincsen a délnémet mozgalmak mögött, arról ismét Bismarck győződött meg az Andrásy gróffal folytatott beszélgetések alatt. Oroszország nevében végre Gorcsakoff’ nyíltan és határozottan megtagadta a pánszláv politikát, egy szóval az egyetértés és bar’átság oly mértéke konstatáltatott, hogy bizonyos, miszerint előleges megegyezés nélkül a három baráti hatalom közül egy se teend csak egy lépést is bármely európai kérdésben. A szellemek, melyek fölidéztettek, nem tudnak nyugalomra vergődni. A fúzió átalános konfúzióvá válik, s a sok holló — mintha nagypéntek volna — mossa nem csak a fiát, de magát is, így a„P.Napló“ban ezeket olvassuk: „Ghyczy Kálmán levelét“, melyre — mint e levélből látszik — Lónyay grófnak egy üzenete adott alkalmat, esti lapunkban közöltük. Ezen üzenet, illetőleg levélváltás genesisét illetőleg a következőkről értesülünk : Lónyay gróf néhány héttel ezelőtt több jobboldali s egy ellenzéki lap szerkesztőjét kérette magához a végett, hogy őket egy a pártállással össze nem függő politikai kérdésben informálja. Azon konverzáczióban, mely a miniszterelnök , az ellenzéki napilap szerkesztője közt folyt, szóba jött az is, hogy Ghyczynek fontos politikai eszméi vannak a pártok közeledésére vonatkozólag,—mely körülmény különben már Ghyczy választási programmbeszédéből is ismeretes volt. Időközben a miniszterelnök tuzséri jószágára utazott. Visszatérte után, az országgyűlés megnyitását megelőző napok egyikén, Ghyczy megérkezése előtt megjelent a miniszterelnöknél azon jobboldali birlapiró, kiről Ghyczy levelében megemlékezik. E jobboldali birlapiró azt mondta, hogy azon baloldali lapszerkesztő, kiről föntebb szóltunk, nem találkozhatik a miniszterelnökkel, mivel épen fürdőre utazik, de ő általa azt üzeni neki, hogy czélszerű lenne, ha Ghyczy megérkezése után a miniszterelnökkel szólana. Ez üzenetre a miniszterelnök azt a választ adta az említett baloldali lapszerkesztő számára, hogy az országgyűlés kezdetén Ghyczy Kálmán öt, mint régi barátját, meg szokta látogatni, s ha ezúttal is szerencséltetné látogatásával, kész lenne e látogatást viszonozni, s vele részletesen szólani; mindenekfölött azonban óhajtaná, hogy azon esetben, ha politikai tárgyról kívánna értezni, a találkozás Deák Ferencznél történnék, s a miniszterelnök késznek nyilatkozott Deáknál megjelenni, ha erre a nap és óra meghatároztatik. Ebben állt a miniszterelnök nyilatkozata, mire aztán a közzétett levél érkezett. Kitűnik ebből, hogy mennyire alaptalan az „Ellenőr” közleménye, hogy a kérdéses ügyben a kezdeményezés nem a miniszterelnök részéről történt.“ Erre nézve Jókai, aki ma reggel elutazott, a következő táviratot intézi a „Hon“-hoz: „Útközben olvasom jobboldali lapok közleményét. Erre nézve kijelentem, hogy az ellenzéki szerkesztő, kit Lónyay hivatott, én voltam, beszéltünk külpolitikára vonatkozó napi kérdésről. Kaas nekem Lónyaytól semmi izenetet nem hozott, sem tőlem Lónyayhoz semmi izenetet nem vitt, sem Ghyczy Pestre érkezte s Lónyayhoz irt levelének kelte közti idő alatt velem sehol nem találkozott. Jókai Mór:“ Kaas Ivor báró, lapunk főmunkatársának a „Reform” mai számában megjelent leveléből a „Hon” mást is helyreigazít, s kéri a „Reform“ szerkesztőjét Rákosi Jenő urat, hogy K. Kaas Ivor koholmányait olvasói előtt is megcáfolni szíveskedjék.“ A „Hon“ többet kér e lapok szerkesztőjétől, mint mennyit maga a „Hon* tenni tudott. Rákosi Jenő nincs azon helyzetben, hogy „b. Kaas Ivor koholmányát“ megczáfolhassa. Mi legfölebb annyit tehetünk, hogy nem hallgatjuk el a „Hon* azon sorait, melyekben b. Kaas Ivor elbeszélése koholmánynak állittatik. Czáfolni a „Hon* sem czáfolt, mert czáfolni annyit tesz, mint okadatolva tagadni. A „Hon“ pedig nem okadatolva, hanem csak egyszerűen tagad és úgy mint b. Kaas Ivor egyszerűen állított. Hogy melyik téved — b. Kaas Ivor-e, mikor állít, vagy a „Hon“, mikor tagad — az eldöntve nincsen. A kifejezésért, hogy b. Kaas koholt, tartózkodunk azzal fizetni, hogy a „Hon“ tagadását rósz biszemünek vegyük és hirdessük; pedig lehetne rá ürügyünk, mert ép az utolsó napokban egy beszélgetés után kapta egy valaki, aki itt érdekelve van egy más valakitől, aki itt szintén érdekelve van, (most mindketten után vannak), azt a feleletet, hogy „én rám ne hivatkozzék, mert eltagadom!” Tisztelt barátunk és lapunk munkatársa Kaas Ivor báró ma elutazott s nem tudjuk, fog-e ez ügyben érdemlegesen válaszolni akarni. Mi — föntartva neki erre a teljes szabadságot — az eddig mondottak után csak a „Hon” úgynevezett czáfolatának reprodukcziójára szoratkozunk. Kaas Ivor báró levelében az állt, hogy Jókai a terézvárosi bukás hírére fölkiálltott : „Mindig mondtam Tiszának, hagyjon föl a közjogi oppoziczióval, mert a nemzet nem követ bennünket erre a térre.“ A „Hon“ szerint „Jókai nyilatkozott a párt egy eljárásáról, mely ellen a baloldali körben is oppozicziót képezett, de a közjogi oppoziczióról soha senki előtt a „Reform” által közlött alakban nem nyilatkozott.“ Még csak azt jegyezzük meg, hogy Jókai az által, ha csakugyan másképen találta mondani a szájába adott szavakat, nem lesz okosabb emberré, ellenben ha mégis úgy találta mondani, sokkal okosabb politikai hirre juthat. A levél, melyben a 48-as párt a baloldal által értesittetett, hogy fuzionális ajánlata nem fogadtatik el, Így szól: Az országgyűlési 48-as kör tagjainak. Tisztelt képviselőtársak! Kedves barátunk ! Az országgyűlési 48-as kör összes tagjainak megbízásából. Irányi Dániel és Kállay Ödön tisztelt képviselőtársunk által az országgyűlési balközéppárthoz egy fölszólítás intéztetett, mely szerint "az ellenzéki két párt egyesülése szempontjából, és ennek eltérésére, mindkét párt kebeléből bizottság küldés A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Olaszországi naplótöredék. Ámbár nem mint újoncz indultam Olaszországba, mégis a Karst fensikjának határánál, az adriai tengernek megpillantása, ezen sziklasivatag ridegsége által lehangolt kedélyemre hatalmas varázsa volt. Egymásra tornyosuló kopár sziklatömeg megkerülésénél történik ez. Aki e pontot első ízben áthaladja— sokáig nem tudja érzelmeit kifejezni; bámulat, meglepetés, öröm az, mi egymást gyorsan felváltjuk. Minél többször haladtunk itt el, annál izgatottabban vártuk azt; a benyomás, azt elkészültebben élvezvén, mindannyiszor nagyobbszerü; a természet hatalmas konczertje ez: a hegyláncz bája s a tengernek a kedélyt a végtelenségbe vonzó varázsa vetélkednek egymással; a felső olaszhoni Giulie alpok egyfelől, a kies partvidék másfelől képezik az öböl keretét, amott alant a regék szellemeinek éji fészke Duino tengerparti várrom, távolabb a „tenger csodája“, Miramar tűnik fel, s mit a babtömeg, melynek közepette elővarázsoltatott visszatükrözik: hajnalpirt, napragyogást s annak vérvörösen jelzett hanyatlását — azt tükrözi vissza Miramar; . . . amit a habtömeg egyik parttól a másikig hosszú uton hord: a kikötőből távozó gondtalanságát, világvágyát, fájdalmát, reményét,-------a vihart, mely azt szétrombolja, — örömet és vészt, — mindez falaira tapadt, századok se válaszhatják onnan el-------fény czikázik merész tornáczai körül, . . . borzalom borong felettök. ■— ------Amott fehérült Trieszt, előtte árboczerdő, mögötte kéjlakokkal borított kies hegyláncz, innen a gyönyörű partvidék csendes, kisebb öblöktől megszakítva Piránóig, a trieszti öböl végpontjáig húzódik, hol a messzeség ködébe vész el. Triesztnek, a még 80 év előtt kevés jelentőségű városkának mostani roppant gazdagságát alapító, nagyrészt német kolonisták, megbecsülhetlen előnyöket nyertek a környék földtani minőségéből; hasonló vastagságú, könnyen fejthető sziklalemezekből, mintegy emberi kéz által épített falak képezik a hegyek oldalát; ekként a legjobb építési anyag készen található; ezen szerencsés körülmény folytán létesültek Triesztnek páratlan kereskedelmi útjai, melyeken a szállítás, a partvidékhez szomszéd tartományokkali közlekedési egyéb módot, a legélénkebb forgalom mellett is, sokáig fölöslegessé fog tenni. Triesztnek, Európát kelettel összekötő egyik főkereskedelmi ponton, közvetítő szerep jutván, szerény anyagi eszközökkel biró bevándorlott iparosok s kereskedők, egyesült erővel itt világkereskedelmi forgalmat összpontosítottak. Hajdan hajóépitési anyagban is dús volt Trieszt, ebből a velenczeiek teljesen kifosztották; lekopasztott hegyeiről feltarthatlanul hömpölyög le az északi szél (bora), mely itt az afrikai sirocco széllel sokszor bajba kap ; a bora rendesen felülkerekedik, ámbár a nyílt tengeren a sirocco veszedelmesebb ; az öbölben oly dühhel uralkodik, miszerint a legvakmerőbb tengerészektől kezelt vitorlás hajók egész serege, sőt hatalmas gőzgépű postahajók is, nem ritkán künn, Piránónak kikötőjében kénytelenittetnek huzamosan vesztegelni. — Nem könnyen válunk meg Trieszttől, gyönyörű látképével feledhetlen benyomást hagy az emlékezetben. Éjfélkor a gőzhajó velünk Velencze felé ügyesen siklik ki a kikötőből, előbb a rakpart pompás építményei, majd az árboczerdő, a künn állomásozó őrhajók lámpái s végre a világitó torony megújuló villámfénye is eltűnik; a csillagmennyezet, a matrózok egyhangú danája a megtört haboknak daczos morajával vegyülve, merengésbe ringatnak, a mig a hajnalszürkület derengeni kezd. Egy hosszú bíborszínü szegély jelzi a láthatárt, felette gyengéd, csaknem párhuzamosan vont felhők emelkednek, melyeknek viola színe a tenger mély kék színével vegyülve bűvös hatású; a hajnali csillag mint elalvó mécs, lassan fogyatkozva eltűnik; véle a vörös szegély is, helyét tündöklő fény foglalja el a felhővonalak öszvefolynak; az épen feltűnt óriási tűzgolyó alighogy a sulfidek mély tanyáját elhagyja s homlokát a habok körülcsókolják, azt szégyenkedve rejti el s felhőleplét kevés pillanatra megaranyozza, abból kiemelkedik, pompás fény uszályával, mely a Giulie alpokig ér, a tenger habjai enyelegnek. Most a láthatáron ezüst ragyogásu kupolák tornyok, és roppant építmény halmaz rencze. — halászbárkák, látszik emelkedni, — ezremajd játszi könnyed gondolák suhannak el mellettünk, itt van már a dogek regényes palotája, a sóhajok hídja, a két óriási gránit oszlop ; kilépünk a csodás földre, ez S. Marc bazilikája, ... ez a páratlan tér. A dicső múlt mindezen emlékét, milyen kezek, s hogyan varázsolták a habokra ? Egy ezredév előtt, Attila bordái által fényes tanyásokról elhajszolt aquineai nép akart itt a tenger habjaival egyezményre lépni, a sasfaj ősz vezére kiállva a menekvők bajóinak élére, így szólt: „sziveid meg tenger bensődbe tűzött mentő oszlopainkat, melyre lakot épitendünk, hogy oda a gyengéd nőket gyermekeinket, az ősz pátriárkákat s kincseinket elrejthessük, szövetkezz velünk s jutalmad nagy lesz és fényes, e helyet tündérivé változtatjuk, Venezia, mint mesés szép hölgy, ékitve kelet kincseivel jegyesed lesz, — a tenger kebelén ismeretlen vágyak keltek, ily ajánlatnak ily néptől ellent nem állhat, a vágy akarattálön, nép és tenger szövetkezett, a jövevények ígérete, esküje valósággá lett, — s ott hol a menekvők kincses szekrénye rögtönözött czölöpviskóba rejtve volt, — a szende nő kisdedével s az evvel enyelgő ősz apóval várta az eledel után, bátor fiával száguldozó tengerész férjét, ott a viskók helyét fenséges domok s remek paloták, melyeknek márványmlatt a tenger habja nyalja, váltották fel, ott a dogek palotája emelkedett, egy páratlan hatalom kincseit tartalmazván, ott sz. Márk dicsőségének, kegyeletének csodás kincstára, bazilikája s hasonlithatlanul nagyszerű tere létesült. A hajdan ennyi magasztos emléke, a múlt eszményképeit varázsolja lelkünk elé, Velencze világra szóló hatalmának óriási alakjai vonulnak el, — ha követjük őket végzetes utak tömkelegébe, láthatnók, mint omlott össze a büszke Velencze, uralmának tetőpontján saját kincseinek terhe alatt, hogy miként könnyítették meg készséges kezek, — hagyjuk ezt, — keressük fel most, a midőn aléltságából felüdült, ..........keressük fel uj életre ébredett népét. Virágárus hölgyek ostromolva tartóztatnak. — Menet közben kedélyes vizhordó nőkkel találkozunk, kik a palota udvaráról lejtve inkább mint lépve sietnek ki és be, vállaikon, szegekkel cziffrázott rúdon, rézedényeket hordva. A kikötőben sz. Theodor és sz. Marc oszlopánál a barcarosok és gondolások tanyájához érünk. A gondolieri-k kizárólag velenczei születésűek lévén helyismeretük és ügyesszégük miatt régente a hires bravok szövetségében, bármily titokszerű terv kivitelében, milyenekben Velencze szövevényes történelme oly gazdag, néktek tényező szerep jutott. — Egy ily gondolier élete hány titokteljes eltűnés, — hány szerelmi ■— s más százféle kaland, — vagy elvkirándulások naplója volt. — Habár a mai gondoliert már nem díszíti is a hajdani drága szövetű festői jelmez — s ha közülök ma már nem mindegyikök is kész, a régiek módjára, az olasz klasszikus költőknek dalaival, egy-egy szerelmes, — vagy a mézes heteket itt töltő idegen párt éldelgésbe ringatni, de azért érdekes alakok ők most is; hattyú nyakú, karcsú gondolájuk hátulján állva, azt bámulandó ügyességgel hajtják, mi a csatornák tömkelegében nyüzsgő járművek kikerülése miatt oly feladat, melyre a velenczei gondolás úgy terem mint a mi csikósaink a lóra. A barcarosok a gondolierektől abban különböznek, hogy járművek erősebb szerkezetű s igy nehézkesebb , fedél nélküli; inkább az alsóbb néposztály veszi őket igénybe s teherszállitásra használtatnak. Az előbbi körülmény folytán, a tereken, a kikötőben sütkérező, hajós-, halász- s teherhordókból álló, csoportozatoknál ők a nép politikájának szóvivői, ők, kik a nép baját bánatát a válságos múltban, mint a mi czigányaink dalba rejték, örömét s reményét most is fejezik ki, a midőn fiatalabbjaik szép estéken egyesülve, jelvényes szinü lámpákkal ékesített bárkájukkal , a „Rialto“ hídnál megállapodván, azon mélabus, édesen vonzó dalokat hangoztatják, melyeket, ha egyszer általuk énekelve hallottunk, óhajtunk újra meg újra hallani. A kikötőben a sóhajok hídjának csatornánál festői csoport vonja magára figyelmünket. A Velenczéhez több órai távolságra fekvő „Chioggia“ sziget lakosai, becsületes halász nép, csuklás gubájukat földre terítve heverésznek, athletai termetöket öltözőtök feltűnőbbé teszi; mellettök vonzó külsejű pórnők, felső rövid fehér szoknyájokat fejökre fölhajtva, vesztegelnek, hogy a hid mellett állomásozó vitorlás és fedeles „barca“-őket haza szállítsa. A közeli kávéházakat s az előttök lévő sátorcsarnokokat ügyvivő kereskedők élénkítik ; a tér közepén, körben ácsorgó sokaság egy bűvészt csodál; amott egy athleta társaság, emitt egy csodákat hir’dető vándororvos bámultatja magát; most egy narancsot áruló gyerkőcz ismerteti meg mellettünk tele torokkal áruja páratlanságát ; majd egy osztriga-halász vagy süteményt s ezukorban főtt déli gyümölcsöt kínálva kínáló suhancz állja el utunkat, majd egy szurtos csizmatisztitó halász elszántan lábunk után ; amott barcarosok, halászok, egy lagunai vadász, szőrös ködmenyű dalmát, keleties jelmezü görög és török matrózok gyönyörködnek egy bábokkal játszó, esetlenkedő hévvel előadott, nem legépületesb színművészetben, majd a „director“nő gyűjtőpörsölye előtt szerte siető tömeg hálátlan nagyobb részével tovább kullognak. A kikötő végénél halászok épen most érkezve meg csapatosan egymás mellé kikötnek, a szárítandó barna hálókat, vagy a festve ékesített vitorlákat az árboczokon elhelyezik, — megérkezvén az elmaradottak is — végig nézik a hosszú sort, s ha egynémely bajtárs sokára — s végkép nem érkezik meg — úgy egy mély sóhajjal emlékeznek meg azon szerencsétlenekről, kik a legutóbbi vihar alkalmával kétségtelenül éltékkel adóztak. Mig néhányan közülök benmaradottjaikkal a viszontlátás örömeit élvezik, addig a többiek főznek vagy fogatjaikat válogatják s eladásra készítik. A velenczei népélet oly jellemzetes s változóan érdekes alakban szemlélhető itt és sok más helyen, hogy azon a netalán másoló művésznek rendeznie mit sem kell. Még Velencze műkincsei fölött kellene futólagos szemlét tartanunk. Oly halmaz ez még most is, melynek méltó ismertetése köteteket igénylene, annál inkább, mert oly ún tervnek, melynek czélja Velencze, kiegészítő részei: Treviso, Padua, Vicen ca, Verona, Mantua, mind oly helyek, melyek Velencze egykori fényköréhez tartoztak, s igy műélvezetre kitűnő alkalmat nyújtanak. Ezen irányban ime néhány kirándulási pont. A dogek palotája a XV. s az azt követő századokban, a velenczei művészi iskola mestereinek, a művészet minden ágában, nemes versenyre! legméltóbb küzdtere volt. A festészetben Tizian, Paolo, Veronese, Tintoretto, Bassano, Palma sat., szobrászatban Campagna, Vittoria, Brustolon s több mások; az építészetben da Ponte, Palladio, Calendario, Sansovino, Vignola, és Scamozzi működtek itt közre. A doge-k palotája, a sz. Marc bazilikája, a tért környező Procuratie vecchie s a Procuratie nuove, nemkülönben a régi sz. Marc könyvtára, úgy a Zecca (pénzverde) a Loggia (e három utóbbi Sansovinotól) páratlan remek csoportot alkotnak. Csodálkozásunk nem szűnik meg itt: a S. Giovanni e Paolo egyház, Velenczének pantheonja, (hol a lepantoi ütközet zsákmányából épült pompás Rosario kápolnában Tiziani Pietroja, továbbá Giovanni Bellini, Tintoretto Palma remekei több szobrászati mesterművekkel. 1866-ban tűz martaléka jön), hol a doge-k s hadvezérek, államférfiak nagyszerű síremlékei, Velencze történelmének lánczolatát tüntetik föl. Az ezen egyházzal szomszéd, hajdani Scala di S. Marco (Lombardo) a S. Maria gloriosa dei Frari, Tizian, Canova síremlékeivel ^ páratlan archivio diplomatico, mely ezen egyház melletti kolostorban van elhelyezve, melyből, kormányunk intézkedése folytán, történelmünk földerítésére legújabban oly gazdag adatforrás nyílt; ennek közelében a Scuola di S. Rocco szép homlokzatával a Tintoretto számos műveivel; továbbá a Salute egyház, mely 1630-ban dühöngő pestisnek (40,000 áldozat utáni) eltűnése alkalmából, Longherta terve szerint készült, hol különösen Tizian és Tintoretto művei bámulandók; a S. Giorgiomagiore (Palladio), — S. Redentore (Palladio); — S. Zaccharia; — S. Salvatore, — e két utóbbi Giov. Bellini műveivel; — S. Maria dei Gesuiti, — Tizián S. Lorenzo-jával; S. Maria dei Miracoli; — a Madonna del Orto; — Cima di Conegliano, Palma Vecchio s Tintorettókkal; S. Sebastiano, hol Paolo Veronese porai nyugszanak s hol szelleme nagy müveiben él; — S. Maria del Rosario; — a „gli Scalzi“, — a baroc, — de merész ecsetű Tiepolo freskóival s ez utóbbi roppant gazdag