Reform, 1872. október (4. évfolyam, 269-299. szám)
1872-10-20 / 288. szám
288. szám. Előfizetési föltételek : Vidékre postón vagy helyben hftsshoses hordva Égési ÓTre Fél évre -kr. Negyed évre Egy hóm . 20 frt- 10 Hirdetmények tíi a lO-huBobos Detitsor egyszeri hirdetőenél A nyílttéri petitsor.................................. Bélyegdij külön........................................ 5 frt—kr. 1 . BO, Vasárnap, október 20.1872. 8 kr. 25 „ 30 „ REFORM in. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Balvfivo«, T&yoahfix-Mv 8. bx. X. udyaVg X. B lap MoUomi részét illető mináen koiloracaj a szerkesztőséghez intéroadó. Bermentotlea loTolek csak ismert keséktől fogadtattak el. Kladi-hivatal: Ritk Mór könykereskedésében, rági ailibáitér fi.m. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intésendök. Előfizetési fölhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó óvi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., —= októberre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimű 3 kötetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 6 frt — igényt tarthat. Az előfizetési összer ̋ ek l»ekül«lé.«ére legczéli^zerűbb a postai utalványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. 99 A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyült 7558 frt 72 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Pest, október 19. A polgári házasság behozatalának kérdése nem ma merül föl először Magyarországon, mint a modern állameszme posztulátuma. Azon képviselő urak, kik jelenleg a Deákklubban a körül buzgólkodnak, hogy ezen reformterv törvényjavaslatképen ismét életre ébresztessék, emlékezhetnek, hogy már 1868. október 20-án a polgári perrendtartás tárgyalásánál egy egész nap ezen kérdés megvitatásának szenteltetett azért, mert a jogügyi bizottság a polgári házasság azonnali behozatalát, a központi bizottság annak a perrendtartással együttes megoldását lehetetlennek és mellőzendőnek ítélte. Deák Ferencz ez alkalommal nagy beszédet tartott s a kérdés mint nem ide tartozó akkor mellőztetett. Ma, négy évvel később, csak ott állunk, hogy a polgári házasság behozva még nincs, és hogy fejcsóválva kérdjük, ha így haladunk előre minden szabadelvű reformmal, vajjon lesz-e valaha rendezve Magyarország ? És azt is kutatnunk kell, vájjon az akadályok, melyek 1868-ban a reform keresztülvitelének útját állották még ma is egész nagyságokban fönállnak-e, vagy pedig elestek úgy, hogy most megkezdhetjük és kivihetjük azt, amit pár év előtt csak óhajtani bírtunk? És itt mindenek előtt egy nagyobb jelentőségű tényt kell konstatálnunk, ami a polgári házasság behozatalát ma lényegesen megkönnyíti, t. i. azt, hogy most már szervezve vannak törvényszékeink és járásbírói hivatalaink. Ezen nem ugyan lényeges, de mégis igen fontos körülmény bátorítólag áll előttünk, úgyhogy hajlandók vagyunk hinni, miszerint elérkezett az idő, midőn elszánt jóakarattal a reformot nem csak megpendíteni, de keresztülvinni is lehetséges. A kérdés megoldásánál két főmomentumot kell megkülönböztetni : egyik az anyagi jog vagyis a házassági törvény megalkotása, másik az eljárás, a bíráskodás, a gyakorlati kivitel lehetősége és módozatai. Mindkettő egyaránt fontos, s az egyik a másikat föltételezi. Amíg házassági törvényünk nincs, a polgári házasságot behozni nem lehet, s mi haszna volna egy házassági törvénynek, ha nem tudnók módját ejteni, hogy kivitelét alkalmas közegekre bízzuk. A házassági törvény kidolgozása és meghozatala nem volna fölötte nehéz. Nem ij dolog a világon a házasság, természetét ismeri mindenki, s a házassági jog mindenképen ki van merítve, tudós könyvekben, egyházi és világi törvényekben. Ha a magyar törvényhozás többsége belátja, hogy mai napság a házassági kötést polgári szerződésképen szabályozni szükség s elfogadja az elvet, mely szerint a különböző dogmatikus házasságok helyébe egy egyetemes állami házasságjog állitandó , azon perczben már meg is született a magyar polgári házassági jog, mert az elvet csak alkalmazni kell, s törvény alakjába fogalmazni azon szabályokat, melyek régóta meg vannak fejtve, ki vannak dolgozva, s melyek — a házasság minden európai államban egyenlő természetű lévén — úgyszólván csak a kritikus kompilátor munkáját várják, és a polgári házasság a magyar törvénytárba igtatható leszen. A házassági törvény meghozatalában fekszik ugyan a kérdés megoldásának a lényege, mégis a nehézségek nem itt, hanem a kivitel körül rejlenek. Ezekről lesz alkalmunk szólan máskor, s iparkodni fogunk kitüntetni, miszerint ezek legyőzése sem tartozik a lehetetlenségek körébe. Hia keressük a módokat, meg fogjuk találni, ellenben ha reformokat akarván minden nehézségtől visszarettenünk, akkor soha előhaladni nem fogunk, s a tespedésbe fogunk elveszni. Négy év elment fölöttünk s mi megmaradtunk a régiben, úgy elmehet fölöttünk másik négy és nyolcz és tizenhat, s Magyarországon mi sem változik, bár körülötte minden elváltozott. Kelet népe vagyunk, Ázsiából való és Ázsiába. Aki ezt nem akarja, hanem a haladás merészségével bír, az nem lesz ellene, hogy ma újból fölvétetik a polgári házasság kérdése. Hátha négy év alatt megérett? Hiszen négy év előtt is voltak már neki meleg barátai, egy Eötvös József, egy Horvát Boldizsár. És Deák Ferencz maga hogyan nyilatkozott róla akkor, midőn a perrendtartási vitában a szentszékek megtartása mellett tört lándzsát? Idézzük beszédéből a következő helyeket: „Azt mondták némelyek, állapítsuk meg azonnal a polgári házasságot. Nekem elvileg semmi kifogásom sem volna ez ellen, de a kivitelt sok nehézséggel járónak tartom s a nehézségek miatt a törvény rögtöni megalkotását és életbe léptetését nem hiszem lehetőnek.“ „Ha a házassági bíróságokra nézve tisztába akarunk jönni, ha azt akarjuk, hogy a házasságok érvénye fölött semmi esetben se ítéljenek az egyházi bíróságok, s e részben az eddigi törvényt meg akarjuk változtatni: következetesek csak akkor, leszünk, ha más államok példájára a házasságnak polgári részei a tisztán és szorosan vallásitól elválasztjuk.“ „Ha a magyar törvényhozás az ország érdekében czélszerűbbnek tartja az egyházi bíráskodást minden házassági ügyekre nézve eltörülni s minden ily ügyet világi bíráskodás alá rendelni, csak akkor teheti azt alaposan és következetesen, ha előbb a polgári házasság elvét állapítja meg és abból kiindulva törvény által elhatározza, hogy az államhatalom minden házasságot az állammal szemben tisztán polgári szerződésnek tekint s ennélfogva megkívánja, hogy minden házasság, bármely vallásúak között is jöjjön létre, a polgári hatóságok előtt köttessék, s a vallási szertartások a felek vallási és lelkiismereti dolga lévén azt mindenki saját egyházával rendezze. Ha ez meg lesz egyszer állapítva, a házassági összeköttetésnek, mint polgári szerződésnek kérdései természeteknél fogva a világi biróságok elé tartoznak.“ „Ha a polgári házasság behozatik, azt rendes polgári törvényekkel kell szabályozni: ki kell dolgozni a formát, az érvényesség kellékeit, megállapitani az elválasztás alapelveit és világosan meghatározni az elválasztó akadályokat.“ „Szabad egyház szabad államban az az én jelszavam.“ Idéztük Deák Ferencz beszédéből ezen kiszakított mondatokat, mert azok világosan bizonyítják, hogy pártunk vezére nem csak hogy elvben nincs ellene a polgári házasságnak, de sőt teljes mértékben méltányolja annak egész nagy fontosságát s midőn 1868-ban ellene volt a szentszékek eltörlésének, ezt nem felekezeti elfogultságból vagy politikai kíméletből tévé, hanem tévé azért, mert nem akart darabos és félszeg intézkedést ott, ahol egész és szerves törvényhozási cselekményre van szükség. Akkor is nem elvi, hanem opportunitási tekintetek bírták rá Deák Ferenczet, hogy a szentszékeknek pártját fogja, most is, ha a polgári házasság behozatalának kérdése fölmerül, a Deák-párt nem lehet annak elvi ellensége, sőt kell, hogy az elvet magáévá tegye, s a kérdés praktikuma opportunitási kérdéssé törpül, váljon most és mily alakban, miféle rendszabályokkal honosíttassék meg a polgári házasság Magyarországon. És ez azon pont, ahová mai czikkünkkel a kérdést terelni akartuk. Kimutattuk, hogy a kérdés veleje a házassági törvény meghozatalában fekszik, elvi akadály ellene észszerűleg nem foroghat fen, halasztása az ügynek nem megoldás, hanem tehetetlenség,elintézése pedig egyfelől állami, társadalmi és magánjogi szükség, másfelől pedig az opportunitás és gyakorlati kivihetés kérdése. Ez utóbbi pontiól, a polgári házasság mily módon létesítéséről, más alkalommal fogunk szólni. Hétfőn lesz a hódmezővásárhelyi képviselőválasztás, hol egész sokasága volt a jelölteknek. A balközép Teleszky urat alálgatta, ki az első választáson Kossuth Lajos ellen megbukott, a szélsőbaloldal jelöltje Németh Albert, a jobboldalnak egész máig szintén két jelöltje volt, u. m. Szilágyi Virgil és Kovács Ferencz. Ez utóbbi javára azonban Szilágyi Virgil mai nap lemondott, nehogy a Deák-párt érdeke a meghasonlás által veszélyeztessék. Kovács Ferencz pártjára ezzel az országos Deák-párttal szemben súlyos erkölcsi felelősség hárult, melyet reméljük lesz ereje sikerrel viselni s érvényesíteni. Remélenünk kell azt is, hogy Szilágyi Virgil pártjának minden egyes tagja nem fog a jelölt önzetlensége mögött elmaradni, s megteszi kötelességét, hogy a zászló diadalmasan megmentessék.■ A pénzügyi főtörvényszék eltörlése azon reformok közé tartoznék, melyeket a pénzügyi bizottság eszközölhetne. Budgetünk deficitje mellett 26,835 frt megtakarítása érdemes arra, hogy a bizottsági tag urakat figyelmeztessük, miszerint ezen évenként előforduló összeg oly kidobott pénz, amelyet akármicsoda közczélra jobban lehetne fordítani, mintsem hat főhivatalnok s nyolcz alsóbbrendű hivatalnok gondtalan ellátására s a bureauknak eggyel szaporítására. A szakbíróságok elve és elmélete bármi helyes, ilyenekre szükség csak ott van, ahol is dolog van. A pénzügyi főtörvényszéknek ellenben semmi dolga. Ugyan kérdezze meg valamelyik képviselő úr a pénzügyi bizottság ülésén az igazságügyminiszter urat, hogy hány ügydarabot végez ezen törvényszék egy esztendő alatt, s ki fog tűnni, hogy öten se végeznek annyit, amennyit egyetlen járásbíró egy félév alatt elintéz. Ha ez áll, akkor kár kiadni a pénzt és megvonni másunnan a munkaerőket.Bocsánatott kérünk, ha ezen jegyzetünk által Bősze János elnök úr és hivataltársai kényelmét némileg megzavarjuk, de kötelességünk legjobb tudomásink szerint közreműködni, hogy a magasabb értelemben vett jó adminisztráczió megvalósittassék, s A „REFORM“ TÁNCZÁJA. „Az uj emberek.“ — Tüldy István vigjátéka. Először adatott a nemzeti szinházban október 18. — Valamely mű tendencziáját cselekvényével szerves összefüggésbe hozni tudvalevőleg nem könnyű dolog, s minthogy haladó érdeket a színpadon csakis a főszemélyek sorsának bonyodalma kelthet, annálfogva e nehézségben a tendencz-darabokra nézve igen nagy veszedelem is rejlik. A mű könnyen ketté ágazik, ketté szakad az érdek is, és a tendenczia s a tartalom egymást ellensúlyozza. Annál nagyobb a veszély, ha a mű főcselekvényének szerepei vannak a gyöngébb s a tendencziát képviselő stallage az erősebb kezekben. Toldy István darabja is két mesére oszlott. Az egyik az uj emberek (a munka embereinek) küzdelme az arisztokráczia ellen. Itt Ervin ur, egy jeles származású fiatal ember Csipkey urat, lei Spitzerből lett nemes emberré, akarja nagybátyja, az arisztokratikus Csetneky gróf ellen képviselővé megválasztani. Ez a darab első fele; a második felében Ervin regénye játszik a körül, hogy Csipkey leányát, a hódító Metellát magának meghódítsa. Az első némi módosítással sikerül, amennyiben nem Csipkey, de Csetneky sem, hanem Csipkey isi lesz követté; a másik terv sikerül egészen. A szerző még eléggé iparkodott a két cselekmény szálait összesodorni, de az előadás nálánál mégjobban iparkodott a vékony szálakat szétszaggatni. Ervin szerepét a gyógyulni visszavonult Szerdahelyi kezéből Náday vette át s noha buzgón játszott, külső reprezentácziója, hangja és a súly, melyet megjelenésének adni képes, nem voltak elégségesek arra, hogy a gazdagon színezett környezetnek központjává domborítsák alakját. Ervin elnyomatott az epizodikus személyek terhelt játéka által s így a hős és vele a mű főtartalma másodsorba vonult, s a drámai érdek hiányozni kezdett. Hasonlókép járt Prielle Kornélia is, aki a „nagy természetű“ Motellát, Csipkey leányát bájának s szeretetreméltóságának minden vonásával felruházta, de nem találta meg a sötétebb színeket, a keleti származás delejes temperamentumát, melyen minden rendű s s rangú gavallér megszédül. Elegáns bablon-alak volt a két főhős, minden egyéni vonás nélkül, s minthogy a ma feszítő helyzetekre s bonyodalmakra sokkal kevesebb súlyt fektet, mint e két lény szellemének szóharczaira, annálfogva a darab központja elhalaványodott s „exczentrikus körök“ vették igénybe a figyelmet, s itt első helyen Szigethy József, a ki mindjárt a mű elején hőssé avatta magát túlterhelt játékával; minthogy azonban a darab fejleménye nem az ő személyéhez, nem az ő sorsához volt kötve, annálfogva a maga s a mű fejleménye iránt keltett várakozások teljesületlen maradtak, játéka pedig a túlzás színét viselte s ellenkezett a szerző czélzataival. E mű kevésbé tartalmas ugyan, mint ugyanezen szerző „A jó hazafiak“ czímü darabja, de egyszerűbb, világosabb és konczentráltabb. Ha sikere nem talál ép oly fokozottan növekedni, mint idősb testvéréé, akkor ennek titka az elhárított szereposztásban rejlik. Ha a hős s a hősnő két erélyesebb természet, két kifejezettebb egyéniség kezébe kerül, akkor a mar megkapja eredeti központját, egységes volta kitűnik s fejleménye vonzóbbá lesz. Nádaynak s Prielle Kornéliának nem volt ereje ellensúlyozni a tarka-barka környezetet, mely a mű tendencziáját játszotta s igy a tartalom elmosódott, s összekuszálódott s nem képezte az est érdekét. Ha ők ketten elszánják magukat kissé erősebb színezésre s a többiek nagyobb diskreczióval játszanak, azonnal helyesebb arány fog beállani s a mű kerekebb és érdekesebb lesz. A mellékszereplők közül kiváló dicséretet érdemel Molnárné, ki mind megjelenésében mind játékában egy-két halványabb jelenetet leszámítva elegáns és szeretetreméltó volt, Szigligethy Jolán a kis süldő gavallért, aki nálánál idősb asszonyokat sóhajtozgatva szeretget, pompásan játszta. E két alak a „legújabb ember“ a műben. A hatásról már tegnap tettünk jelentést s itt még csak azt szeretnék felemlíteni, hogy a párbeszédek gondosabb kidolgozása sehogy sem ártana, a halott ép a párbeszédekre, melyeknek mint tűzijátéknak sziporkázva kell gyujtaniok, nagy súly van fektetve, amennyiben a cselekvény főleg ezekben vitetik előbbre. Ajánljuk továbbá a szerzőnek, hogy dolgozzék ezentúl is névtelenül, utazzék Nápolyba s tisztelje meg mint titokzatos „ismeretlen szerző“ színészeinket olasz városokból érkező levelekkel. Ez esetben kissé hanyagabban is dolgozhatik: a színészek buzgalma rávendi a hiányzót. Probatum est: hisszük, hogy az illető urak szives készséggel fognak jó fizetésért más téren is érdemeket szerezni a haza körül. Az „Obzor“ e hó 17-én kiadott számának pesti közleménye szerint a magyar országgyűlés nagyon respektálja a horvát kérdést, mert a regnikoláris küldöttségbe legkitűnőbb embereit választotta be. Sennyey nélkül fontosabb bizottságot nem is lehet gondolni, Széchen Antal pedig a főrendi ház részéről a legnélkülözhetlenebb tag. Haynald — „a szocziális és politikai“ püspök, — Majláth az egykori kanczellár, Szőgyényi, Péchy, Somssich, mind a legkitűnőbbek. Továbbá benne vannak Csengery, Deák eszméinek és elveinek írásban tolmácsa, Horváth Lajos, s a fiatal, tehetséges és buzgó Széll Kálmán. Az ellenzék részéről Ghyczy és Tisza. Habár a konzervativok, kik a czélszerüség politikáját nem igen kedvelik, többségben vannak is, mégis biztosan állíthatni, hogy a főbb pontokban mindannyian egyetértenek, mit — fájdalom! — a horvát küldöttség tagjairól nem lehet elmondani. — Közlő szerint Lónyay azon van, hogy a bizottságok minél előbb végezzék be teendőiket, Sennyey ellenben azon nézetben van, hogy ily fontos s annyi figyelmet szükséglő ügyet nem jó elhirtelenkedni. Különösen a dolog pénzügyi oldala fog sok időt és sok fáradságot igénybe venni. Ép ebben követel Horvátország Magyarországtól legtöbb jogot és igazságot, ha csak a legutálatos önzés bélyegét nem akarja homlokára sütni. A Közlőnek arról is van tudomása, hogy ő felsége egyik udvari ebéd alkalmával az egyik horvát delegátushoz e szavakat intézte: a kiegyezésnek sikerülnie kell és sikerülni is fog. E közleményt kiegészíthetjük azzal, hogy a horvát küldöttség tagjait ma estére várják Pestre, s így a tárgyalások a jövő héten meg fognak kezdetni. A horvát küldöttség fel fog szólíttatni arra, hogy kívánságait adja elő, melyet azután először a magyar küldöttség saját kebelében fog megvitatni, s csak azután fognak érdemleges vegyes értekezletek tartatni. Schvarcz Gyula képviselő úrtól a következő sorokat vettük : „Uram ! Engedje meg, hogy lapjának egyik közleményét helyreigazítsam. A „Reform“ mai számában valaki a közönséget arról értesíti, hogy az egyetemi enquéte legközelebb múlt értekezletén egyhangúlag a tandíjak föntartása mellett nyilatkozott. Ez nem való. Részemről az enquéteben a tandijak eltörlése mellett nyilatkoztam, és csak azon esetre,ha a törvényhozás a tandijakat mégis megtartaná, jeleztem azon óhajtásomat, miszerint a tandijak lehetőleg leszállittassanak, ahogy mind a tandijelengedés, mind a tandíjbehajtás módozatai lehető tüzetességgel megállapíttassanak. Nem szoktam minden állítás ellen felszólalni, mely felőlem a sajtóban megjelenik, sőt még csak azon ráfogások ellen sem szoktam tiltakozni, amelyekkel egynémely lap a valóság rovására olvasóit mulattatni igyekszik: de midőn a „Reform“-ból olyast olvasok, a mi távollevő barátaimat s egyátalán a tandijeltörlés barátait azon gondolatra hozhatja, mintha én az enquéteben erősebb érveket hallottam volna fölhozni a tandijak eltörlése ellen, mint a mely érvek folytán mi a tandijeltörlés tanához mindeddig ragaszkodtunk , akkor, lehetetlen, hogy föl ne kérjem a t. szerkesztő urat e közlemény helyreigazítására. Fogadja stb.“ Szerb gazdaság, Pest, október 19. A királyi biztos keze nyoma végre észrevehetővé lesz a bácskai és alvidéki úgynevezett szerb mozgalmakon, noha egyelőre csak a legkellemetlenebb dolgokban nyilatkozik : elfogatásokban, szétoszlatások, vizsgálatokban, melyekkel mindenféle turpisságoknak jár a nyomára, melyeket meg is fényit. Bizonyára igen kényelmetlen és sanyarú dolog, midőn egy alkotmányos állam effajta ultima ratio-khoz kénytelen nyúlni. Hanem jobb ez a keserű, kelletlen orvosság, mint ama lassú, terjeszkedő nyavalya, mely az állam integritása és alapintézményei elleni gyűlölségben emészti az államiság öntudatát, és gyógyitatlan elmérgesíti az ország testét, a népet. A mi hírek Újvidékről érkeznek, bizony nem örvendetesek. Egy sor szerbajkú község, egyházi úgy mint municzipális elfogadta azt az újvidéki határozatot, melyben a föloszlatott kongresszus ténykedése glorifikáltatik, a magyar minisztériumot vád alá akarják helyezni, s ő felségéhez ujabb kongresszus egybehivása iránt folyamodnak. Az az egész Miletics-komédia, mely kezdődött a kongresszuson, folytatódott az újvidéki városi gyűlésen, úgy akart végződni, hogy Szent Viola tánczába belevonja az egész ráczságot. Hanem természetesen azért neveztek királyi biztost, hogy az egész dolog ne ilyen véget érjen. Majthényi báró e hó elejéről keltezett körlevéllel fölszólítja a községeket, térjenek észre, tiszteljék a törvényt és ne ragadtassák magukat az újvidékihez hasonló provokáló lépésekre. E perczig még nem tudni, mi lett vagy mi lesz a kir. biztos fölhívásának eredménye. De annyi szent, hogy Újvidéken,az agitácziók főfészkében Majthényi báró érvényt tudott szerezni intézkedéseinek. Úgy látszik, embereit meg tudja válogatni, ki hova kell, és midőn az újvidéki városi közgyűlésen, a ma többször említett jegyzőkönyv megsemmisítése iránti meghagyást adta át a kir. biztos megbízottja, Marsó Iván bonv. miniszteri titkár úr, és Miletics ismét okoskodni és heveskedni, párthívei zúgni kezdtek, akkor a megbízott tette azt, mit tennie kötelessége volt: katonaságot requirált, a községi levéltár, illető szekrényét kinyittatta, és ama hírhedt jegyzőkönyvet megsemmisítette. A bővérű és szenvedélyes eloquencziáju urak ezalatt széjjel mentek, és azután majd bizonyára elébb jól megfontolják, míg hasonló provokácziókkal próbálnak borsot törni a kir. biztos, a jelen esetben a magyar államkormány orra alá. A kir. biztos egyátalában nem ijed vissza az erélyesebb eljárásoktól s a gonoszak garázdaságaikat többé nem űzik a régi kényelmes biztossággal. ban Több korábbi befogatásokhoz legújabismét egy ilyen alvidéki agitátor hisre tétele járul. Alvidéki tudósításokból értesülünk, hogy legújabban Karloviczon ismét elfogtak valami Radovánovics Sándort, az „ex-knéz“-t, aki már nem elégelte be a magyar nép és kormány szidalmazásával, hanem magának a fölségnek személyét is szitkokkal illette. Itt természetesen minden megszakad, és nem marad más törvényes intézkedés, mint az ilyen exekuezió. Nem vagyunk barátjai a befogatásoknak; nem vagyunk németek, kik előtt az állam rendje oly igen összeesik a „Philosophie des Einsperren“-nel, de végre is mindenek fölé helyezzük országunk integritását, népünk uralmát, államunk jogának csorbítatlan elismerését. És mert ezeket mindenek fölé helyezzük, lehetetlen teljes helyeslésünket nem nyilvánítani a kir. biztos erélye s elrettenthetlensége iránt. Erre igen is nagy a szükség! Napról napra az kiderül, mennyire el vagyunk adva a Bácskában, Temesben, Torontálban, a határőrvidéken. Szerb ember van elég, ki híve a magyar államnak és barátja a magyar testvérnépnek. De csak a jóravaló elemek, nagyrészt földbirtokosok, jobb módú kereskedők, a magasabb értelmiség, meglehetősen, sőt mondhatni teljesen visszavonul a közhatósági ügyek vezetésétől, és azok a közegek, amelyek az alsóbb adminisztráció állomásait betöltik, tehát az állami akarat azon szervei, melyek leginkább hatnak a népre, épen azok a megbizhatlanok és mételyezettek. Innen magyarázható meg azután az olyan apró ugyan, de fölötte jellemző dolog, hogy a karloviczi vagy újvidéki alkapitány (nem tudjuk már bizton melyik, de hisz az úgy se tartozik a dolog érdemére), ki az egyes vasúti Elsassi utiképek. II.*) Rapportsweiler (Ribeauville) előtt magas hegyek zárják el az utat, melyek csúcsán három várrom emelkedik, mig a hegyek alján két roppant gyár kéményei füstölögnek. A következő fordulatnál a város fekszik előttünk, melynek régi házai, magas tornya ismét középkori német városra emlékeztetnek. A völgy két oldalán Elsass legjobb bora terem, s vendéglőmben ezen jó bor mellett kényelmesen kezdtem kiheverni az ut fáradalmait. A vendéglős természetesen francziául beszélt velem, a munkások, kik közé ültem, németül beszéltek egymás között. De milyen volt ez a franczia s milyen ezen német nyelv! Szinte megvigasztalódtam, hogy nem csak én beszélek roszul francziául, hanem olyan is, ki még az imént franczia volt. Kínoztuk egymást, míg olyan ponthoz értünk, hol meg kellett állanunk. Ő nem tudta, hogy mit akarok én, én pedig nem értettem, hogy miről szól ő. A vacsora fölött tartottuk a konferencziát a végre is, a vacsora kedvéért, mindketten németül kezdtünk beszélni. Most jól ismert elemben éreztük magunkat, s midőn figyeltem, mit parancsol majd a konyhában, széles „dietch“ nyelven rendelte meg az ételeket. A munkásokat nem voltam képes megérteni. Az elsassi német nyelv még furcsább , romlottabb, mint a badeni, habár származásra nézve egy törzshöz tartozik vele. Annyit értettem, hogy az operió fölött beszélgettek , s tömegesen akarnak optirozni „pour la France.“ Sőt megtörtént velem is, hogy midőn az utczán a vendéglő után kérdezősködtem, azt kérdezték tőlem, hogy az opezió miatt jövök-e. Különben csendesen ültek egymás mellett, úgy látszott, inkább szeretik a bort, mint a sört. Alig hallani egy franczia szót. *) Lásd a „Reform“ múlt vasárnapi számát. Másnap reggel fölmásztam a hársas rommal koronázott hegycsúcsra s élveztem a szép fris reggelt, melynél egyéb élvezni való különben nem igen volt. A kilátás szűk, a romok igen düledezettek, s az ut nagyon kényelmetlen. Visszatérvén, nagy, tálféle csészékből, nagy kanalakkal kellett kávéznom, s csak a vendéglős igen csinos leányának csinos franczia csevegése felejtette el velem az evés e kényelmetlenségeit. A leány „institut“-ban volt s azért tudott oly szépen beszélni. Az öregek pedig, kik csak a hatósággal, s az idegennel beszélnek francziául, gyorsan elfelejtik a mit tanultak, s végre se németül, se francziául nem beszélnek jól. Ezen se hús-, se hal-féle állapot visszás helyzetbe hozza az elsassit. Itt is, ott is gúnyolják, s ő maga is, nem oly finom s élénk, mint a franczia, s nem oly egyszerű s őszinte, mint a délnémet. A tartomány igen gazdag s a munkások mégis faczipőben járnak, de amint mondták nekem, a maitresse-je meg van mindeniknek, ha csak kissé jómódú , hogy nem csak vasárnap szeret jól élni, azaz finoman s bőségesen és sokat s jól inni, arról magam győződtem meg. — S ha a gondosan tartott, tiszta s széles országutakon jártam, a legnyomorultabb embereket találtam néha , — kik reggeltől estig kőhalmaz mellett ülnek s követ törnek, nem természetes kretin, hanem elhanyagolt, nyomorú állapotban. Nem lehet kétség arról, hogy ily állapot, a minőben az elsassiak voltak s most vannak, nem teremhet jót. A nemzetiség megköveteli, hogy saját természete szerint élhessen, különben kivész. Az amalgauiirozás ritkán sikerült : nem szabály, hanem kivétel. Még egyszer keresztül-kasul járván a várost, melyben most a munkások nejei sürögtek s vettek és vittek mindenfélét, az országutra tértem s délkeletnek tartottam, hogy a Vogeseknek keleti, Elsas é s Lothringia között határt képző részeit érjem el, melyeken magas hegycsúcsok, nagy erdők s mély völgyek sajátságos szépségükkel kecsegtetnek. Az út Kaisersbergig igen érdekes — a szőlőművelőre nézve, mert pompás szőlőkkel vannak megrakva az ut két oldalán emelkedő halmok, de augusztus vége felé járt a nap, a a szőlő — még nem volt érett, habár a nap forró sugaraival kétségkívül siettetni akarta ez örvendetes eseményt. Egy mellettem elrobogó kocsi sajátságos vágyakat kelthetett a gyalogoláshoz hű vándor kebelében, ki azonkívül oly rövidlátó, hogy nem is tudta, mért állítja meg a kocsit vezető ur kocsiját. Csak a nyájas franczia üdvözletből ismertem rá a tíz.Hippolyti vendéglősre, ki legnagyobb szívélyességgel ajánlá föl kocsiját, melyen szintén Kaisersbergig ment, opeziózó rokonától búcsút venni. Kedves beszélgetés közben, mely részint német, részint franczia nyelven folyt, robogtunk el a kies Zellenberg mellett, mely az ut mellett jó magas halmon oly takarosan áll, mintha minden nap gazdaasszony gondoskodnék rendbentartásáról, s ha valamely helységen keresztül mentünk, a bort áruló vendéglősökkel néhány szívélyes szóra meg-megállt vendéglősöm. Mir Weinsticher kennen uns überoll, mondja hozzám, s jobban esett neki a Weinsticher — ez a borkorcsmárosok itteni neve, — mint a franczia gourmet. Különben az egyes helyiségekben furcsa föliratokat találni a korcsmák fölött, például : „Hier legiert man zu Fuss und zu Ross“, a mi annyit jelent, hogy itt kocsi s gyalogos egyaránt betérhet; az egyes lakosok neve pedig majdnem mindig igazi német hangzású : Holzmayer, Fröhlich stb. Délre Kaisersbergben voltunk, ahol búcsút vettem az én kiváncsi s vendégszerető gazdámtól, ki mindig a magyarok után kérdezősködött, s igen szerette volna tudni, hogyan művelik nálunk a bort, a miről én édes keveset tudok. Még ebéd előtt megnéztem itt a csinos templomot, melyben igen érdekes s élethü kőmunka látható, az üdvözítő sírbatételéről, a XV. századból. Az ebéd után, melyet fölötte dicsérnék, mint átalában az elsassi kosztét s elsassi bort, ha nem félnék attól, hogy a gourmand rész hírébe jutok, az igen szép, nyílt, gazdag s termékeny völgyben tovább mentem körülbelül harmadfél óráig s Orboy-ba értem. Ez azon kevés helységek közül való, hol nem beszélnek németül, de nem is francziául, hanem olyan furcsa franczia patois nyelven, hogy minden egykori összehasonlító nyelvtudományom daczára egy szót sem értettem. A gondviselés ezen nagy gyárokkal megrakott helységbe csinos fürge kis vendéglősnét plántált, ki elég jól beszél németül, s igen kegyelmesen berendezett lakházzal bir. Nem találhattam egyátalán oly elhagyott helységet, melyben nem kaptam volna jó ruganyos ágyat s ízletes ételeket,