Reform, 1872. október (4. évfolyam, 269-299. szám)

1872-10-20 / 288. szám

288. szám. Előfizetési föltételek : Vidékre postón vagy helyben hftsshoses hordva Égési ÓTre Fél évre -kr. Negyed évre Egy hóm . 20 frt- 10 Hirdetmények tíi­ a lO-huBobos Detitsor egyszeri hirdetőenél A nyílttéri petitsor.................................. Bélyegdij külön........................................ 5 frt—kr. 1 . BO, Vasárnap, október 20.1872. 8 kr. 25 „ 30 „ REFORM in. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Balvfivo«, T&yoahfix-Mv 8. bx. X. udyaVg X. B lap MoUomi részét illető mináen koiloracaj a szerkesztőséghez intéroadó. Bermentotlea loTolek csak ismert keséktől fogadtattak el. Kladi-hivatal: Ritk Mór köny­kereskedésében, rági ailibáitér fi.­m. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körül­i panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intésendök. Előfizetési fölhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó óvi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., —= októ­berre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimű­ 3 kö­tetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 6 frt — igényt tarthat. Az előfizeté­si összer ̋ ek l»ekül«lé.«ére legczéli^zerű­­bb a postai utal­­ván­ylapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. 99 A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé begyült 7558 frt 72 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Pest, október 19. A polgári házasság behozatalának kér­dé­se nem ma merül föl először Magyarorszá­gon, mint a modern állameszme posztulátuma. Azon képviselő urak, kik jelenleg a Deák­klubban a körül buzgólkodn­ak, hogy ezen reformterv törvényjavaslatképen ismét életre ébresztessék, emlékezhetnek, hogy már 1868. október 20-án a polgári perrendtartás tárgya­lásánál egy egész nap ezen kérdés megvitatá­sának szenteltetett azért, mert a jogügyi bi­zottság a polgári házasság azonnali beh­ozata­­lát, a központi bizottság annak a perrendtar­tással együttes megoldását lehetetlennek és mellőzendőnek ítélte. Deák Ferencz ez alka­lommal nagy beszédet tartott s a kérdés mint nem ide tartozó akkor mellőztetett. Ma, négy évvel később, csak ott állunk, hogy a polgári házasság behozva még nincs, és hogy fejcsóválva kérdjük, h­a így haladunk előre minden szabadelvű reformmal, vajjon lesz-e valaha rendezve Magyarország ? És azt is kutatnunk kell, vájjon az akadályok, melyek 1868-ban a reform keresztülvitelének útját állották még ma is egész nagyságokban fönáll­­nak-e, vagy pedig elestek úgy, hogy most megkezdhetjük és kivihetjük azt, a­mit pár év előtt csak óhajtani bírtunk? És itt mindenek előtt egy nagyobb jelen­tőségű tényt kell konstatálnunk, a­mi a pol­gári házasság behozatalát ma lényegesen meg­könnyíti, t. i. azt, hogy most már szervezve vannak törvényszékeink és járásbírói hivata­laink. Ezen nem ugyan lényeges, de mégis igen fontos körülmény bátorítólag áll előttünk, úgy­hogy hajlandók vagyunk hinni, miszerint elérkezett az idő, midőn elszánt jóakarattal a reformot nem csak megpendíteni, de keresz­tülvinni is lehetséges. A kérdés megoldásánál két főmomentu­mot kell megkülönböztetni : egyik az anyagi jog vagyis a házassági törvény megalkotása, másik az eljárás, a bíráskodás, a gyakorlati kivitel lehetősége és módozatai. Mindkettő egyaránt fontos, s az egyik a másikat föltéte­lezi. A­míg házassági törvényünk nincs, a polgári házasságot behozni nem lehet, s mi haszna volna egy házassági törvénynek, ha nem tudnók módját ejteni, hogy kivitelét al­kalmas közegekre bízzuk. A házassági törvény kidolgozása és meg­hozatala nem volna fölötte nehéz. Nem i­j do­log a világon a házasság, természetét ismeri mindenki, s a házassági jog m­indenképen ki van merítve, tudós könyvekben, egyházi és világi törvényekben. Ha a magyar törvényho­zás többsége belátja, hogy mai napság a há­zassági kötést polgári szerződésképen szabá­lyozni szükség s elfogadja az elvet, mely sze­rint a különböző dogmatikus házasságok he­lyébe egy egyetemes állami házasságjog álli­­tandó , azon perczben már meg is született a magyar polgári házassági jog, mert az elvet csak alkalmazni kell, s törvény alakjába fo­galmazni azon szabályokat, melyek régóta meg vannak fejtve, ki vannak dolgozva, s me­lyek — a házasság minden európai államban egyenlő természetű lévén — úgy­szólván csak a kritikus kompilátor munkáját várják, és a polgári házasság a magyar törvénytárba ig­­tath­ató leszen. A házassági törvény meghozatalában fek­szik ugyan a kérdés megoldásának a lényege, mégis a nehézségek nem itt, hanem a kivitel körül rejlenek. Ezekről lesz alkalmunk szó­­lan­­ máskor, s iparkodni fogunk kitüntetni, miszerint ezek legyőzése sem tartozik a lehe­tetlenségek körébe. Hia keressük a módokat, meg fogjuk találni, ellenben ha reformokat akarván minden nehézségtől visszarettenünk, akkor soha előh­aladni nem fogunk, s a tes­­pedésbe fogunk elveszni. Négy év elment fö­löttünk s mi megmaradtunk a régiben, úgy el­mehet fölöttünk másik négy és nyolcz és ti­zenhat, s Magyarországon mi sem változik, bár körülötte minden elváltozott. Kelet népe vagyunk, Ázsiából való és Ázsiába.­ A­ki ezt nem akarja, hanem a haladás merészségével bír, az nem lesz ellene, hogy ma újból fölvétetik a polgári házasság kérdése. Hátha négy év alatt megérett? Hiszen négy év előtt is voltak már neki meleg barátai, egy Eötvös József, egy Horvát Boldizsár. És Deák Ferencz maga hogyan nyilatko­zott róla akkor, midőn a perrendtartási vitában a szentszékek megtartása mellett tört lándzsát? Idézzük beszédéből a következő helyeket: „Azt mondták némelyek, állapítsuk meg azon­nal a polgári házasságot. Nekem elvileg semmi kifogásom sem volna ez ellen, de a kivi­telt sok nehézséggel járónak tartom s a nehézségek miatt a törvény rögtöni megalkotását és életbe léptetését nem hiszem lehetőnek.“ „Ha a házassági bíróságokra nézve tisztába akarunk jönni, ha azt akarjuk, hogy a házasságok érvénye fölött semmi esetben se ítéljenek az egyházi bíróságok, s e részben az eddigi törvényt meg akarjuk változtatni: következetesek csak akkor, leszünk, ha más államok példájára a házasságnak polgári részei a tisztán és szorosan vallásitól elválasztjuk.“ „Ha a magyar törvényhozás az ország érdeké­ben czélszerűbbnek tartja az egyházi bíráskodást minden házassági ügyekre nézve eltörülni s minden ily ügyet világi bíráskodás alá rendelni, csak akkor teheti azt alaposan és következetesen, ha előbb a pol­gári házasság elvét állapítja meg és abból kiindulva törvény által elhatározza, hogy az államhata­lom minden házasságot az állammal szemben tisztán polgári szerződésnek tekint s ennélfogva megkívánja, hogy m­inden házasság, bármely vallásúak között is jöjjön létre, a polgári hatósá­gok előtt köttessék, s a vallási szertar­tások a felek vallási és lelkiismereti dolga lévén azt mindenki saját egyhá­zával rendezze. Ha ez meg lesz egyszer álla­pítva, a házassági összeköttetésnek, mint polgári szer­ződésnek kérdései természeteknél fogva a világi biró­­ságok elé tartoznak.“ „Ha a polgári házasság behozatik, azt rendes polgári törvényekkel kell szabályozni: ki kell dol­­gozni a formát, az érvényesség kellékeit, megállapi­­tani az elválasztás alapelveit és világosan meghatá­rozni az elválasztó akadályokat.“ „Szabad egyház szabad államban az az én jel­szavam.“ Idéztük Deák Ferencz beszédéből ezen kiszakított mondatokat, mert azok világosan bizonyítják, hogy pártunk vezére nem csak hogy elvben nincs ellene a polgári házasság­nak, de sőt teljes mértékben méltányolja annak egész nagy fontosságát s midőn 1868-ban ellene volt a szentszékek eltörlésének, ezt nem fele­kezeti elfogultságból vagy politikai kíméletből tévé, hanem tévé azért, mert nem akart dara­bos és félszeg intézkedést ott, a­hol egész és szerves törvényhozási cselekményre van szük­ség. Akkor is nem elvi, hanem opportunitási tekintetek bírták rá Deák Ferenczet, hogy a szentszékeknek pártját fogja, most is, ha a polgári házasság behozatalának kérdése föl­merül, a Deák-párt nem lehet annak elvi ellen­sége, sőt kell, hogy az elvet magáévá tegye, s a kérdés praktikuma opportunitási kérdéssé törpül, váljon most és mily alakban, miféle rendszabályokkal honosíttassék meg a polgári házasság Magyarországon. És ez azon pont, a­hová mai czikkünkkel a kérdést terelni akartuk. Kimutattuk, hogy a kérdés veleje a házassági törvény meghozata­lában fekszik, elvi akadály ellene észszerűleg nem for­oghat fen, halasztása az ügynek nem megoldás, hanem tehetetlenség,elintézése pedig egyfelől állami, társadalmi és magánjogi szük­ség, másfelől pedig az opportunitás és gyakor­lati kivihetés­ kérdése. Ez utóbbi ponti­ól, a polgári házasság mily módon létesítéséről, más alkalommal fo­gunk szólni.­­ Hétfőn lesz a hódmezővásárhelyi kép­viselőválasztás, hol egész sokasága volt a jelöl­teknek. A balközép Teles­zky urat alálgatta, ki az első választáson Kossuth Lajos ellen megbukott, a szélsőbaloldal jelöltje Németh Albert, a jobbol­dalnak egész máig szintén két jelöltje volt, u. m. Sz­i­­l­ág­yi Virgil és Kovács Ferencz. Ez utóbbi ja­vára azonban Szilágyi Virgil mai nap lemondott, nehogy a Deák-párt érdeke a meghasonlás által veszé­lyeztessék. Kovács Ferencz pártjára ezzel az orszá­gos Deák-párttal szemben súlyos erkölcsi felelősség hárult, melyet reméljük lesz ereje sikerrel viselni s érvényesíteni. Remélenünk kell azt is, hogy Szilágyi Virgil pártjának minden egyes tagja nem fog a jelölt önzetlensége mögött elmaradni, s megteszi kötelessé­gét, hogy a zászló diadalmasan megmentessék.­­■ A pénzügyi főtörvényszék eltörlése azon reformok közé tartoznék, melyeket a pénzügyi bizottság eszközölhetne. Budgetünk defic­itje mellett 26,835 frt megtakarítása érdemes arra, hogy a bizott­sági tag urakat figyelmeztessük, miszerint ezen éven­ként előforduló összeg oly kidobott pénz, a­melyet akármicsoda közczélra jobban lehetne fordítani, mint­sem hat főhivatalnok s nyolcz alsóbbrendű hi­vatalnok gondtalan ellátására s a bureauk­­nak eg­gyel szaporítására. A szakbíróságok elve és elmélete bármi helyes, ilyenekre szükség csak ott van, a­hol is dolog van. A pénzügyi főtörvényszék­nek ellenben semmi dolga. Ugyan kérdezze meg va­lamelyik képviselő úr a pénzügyi bizottság ülésén az igazságügyminiszter urat, hogy hány ügydarabot vé­gez ezen törvényszék egy esztendő alatt, s ki fog tűnni, hogy öten se végeznek annyit, a­mennyit egyet­len járásbíró egy félév alatt elintéz. Ha ez áll, akkor kár kiadni a pénzt és megvonni másunnan a mun­kaerőket.­­Bocsánatott kérünk, ha ezen jegyzetünk által Bősze János elnök úr és hivataltársai kényelmét né­mileg megzavarjuk, de kötelességünk legjobb tudo­­más­ink szerint közreműködni, hogy a magasabb ér­telemben vett jó adminisztráczió megvalósittassék, s A „REFORM“ TÁN­CZÁJA. „Az uj emberek.“ — Tüldy István vigjátéka. Először adatott a nemzeti szin­­házban október 18. — Valamely mű tendencziáját cselekvényével szer­ves összefüggésbe hozni tudvalevőleg nem könnyű dolog, s minthogy haladó érdeket a színpadon csakis a főszemélyek sorsának bonyodalma kelthet, annál­­fogva e nehézségben a tendencz-darabokra nézve igen nagy veszedelem is rejlik. A mű könnyen ketté ágazik, ketté szakad az érdek is, és a tendenczia s a tartalom egymást ellensúlyozza. Annál nagyobb a veszély, ha a mű főcselekvényének szerepei vannak a gyöngébb s a tendencziát képviselő stallage az erő­sebb kezekben. Toldy István darabja is két mesére oszlott. Az egyik az uj emberek (a munka embereinek) küzdelme az arisztokráczia ellen. Itt Ervin ur, egy jeles szár­mazású fiatal ember Csipkey urat, lei Spitzerből lett nemes emberré, akarja nagybátyja, az arisztokratikus Csetneky gróf ellen képviselővé megválasztani. Ez a darab első fele; a második felében Ervin regénye játszik a körül, hogy Csipkey leányát, a hódító Me­­tellát magának meghódítsa. Az első némi módosítás­sal sikerül, a­mennyiben nem Csipkey, de Csetneky sem, hanem Csipkey isi lesz követté; a másik terv sikerül egészen. A szerző még eléggé iparkodott a két cselek­mény szálait összesodorni, de az előadás nálánál még­­jobban iparkodott a vékony szálakat szétszaggatni. Ervin szerepét a gyógyulni visszavonult Szerdahelyi kezéből Náday vette át s noha buzgón játszott, külső reprezentácziója, hangja és a súly, melyet meg­jelenésének adni képes, nem voltak elégségesek arra, hogy a gazdagon színezett környezetnek központjává domborítsák alakját. Ervin elnyomatott az epizodikus személyek terhelt játéka által s így a hős és vele a mű főtartalma másodsorba vonult, s a drámai érdek hiányozni kezdett. Hasonlókép járt P­r­i­e­ll­e Korné­lia is, a­ki a „nagy természetű“ Motellát, Csipkey leányát bájának s szeretetreméltóságának minden vo­násával felruházta, de nem találta meg a sötétebb szí­neket, a keleti származás delejes temperamentumát, melyen minden rendű s­ s rangú gavallér megszédül. Elegáns b­ablon-alak volt a két főhős, minden egyéni vonás nélkül, s minthogy a ma feszítő helyzetekre s bonyodalmakra sokkal kevesebb súlyt fektet, mint e két lény szellemének szóharczaira, annálfogva a da­rab központja elhalaványodott s „exczentrikus körök“ vették igénybe a figyelmet, s itt első helyen Szigethy József, a ki mindjárt a mű elején hőssé avatta ma­gát túlterhelt játékával; minthogy azonban a darab fejleménye nem az ő személyéhez, nem az ő sorsá­hoz volt kötve, annálfogva a maga s a mű fejleménye iránt keltett várakozások teljesületlen maradtak, já­téka pedig a túlzás színét viselte s ellenkezett a sz­erző czélzataival. E mű kevésbé tartalmas ugyan, mint ugyan­ezen szerző „A jó hazafiak“ czímü darabja, de egy­szerűbb, világosabb és konczentráltabb. Ha sikere nem talál ép oly fokozottan növekedni, mint idősb testvéréé, akkor ennek titka az elhárított szereposz­tásban rejlik. Ha a hős s a hősnő két erélyesebb ter­mészet, két kifejezettebb egyéniség kezébe kerül, akkor a ma­r megkapja eredeti központját, egységes volta kitűnik s fejleménye vonzóbbá lesz. Nádaynak s Prielle Kornéliának nem volt ereje ellensúlyozni a tarka-barka környezetet, mely a mű tendencziáját játszotta s igy a tartalom elmosódott, s összekuszáló­­dott s nem képezte az est érdekét. Ha ők ketten el­szánják magukat kissé erősebb színezésre s a többiek nagyobb diskreczióval játszanak, azonnal helyesebb arány fog beállani s a mű kerekebb és érdekesebb lesz. A mellékszereplők közül kiváló dicséretet ér­demel Mo­ln­árné, ki mind megjelenésében mind já­tékában egy-két halványabb jelenetet leszámítva ele­gáns és szeretetreméltó volt, Szigligethy Jolán a kis süldő gavallért, a­ki nálánál idősb asszonyokat só­­hajtozgatva szeretget, pompásan játszta. E két alak a „legújabb ember“ a műben. A hatásról már tegnap tettünk jelentést s itt még csak azt szeretnék felem­líteni, hogy a párbeszédek gondosabb kidolgozása sehogy sem ártana, a halott ép a párbeszédekre, me­lyeknek mint tűzijátéknak sziporkázva kell gyujta­­niok, nagy súly van fektetve, a­mennyiben a cselek­­vény főleg ezekben vitetik előbbre. Ajánljuk továbbá a szerzőnek, hogy dolgozzék ezentúl is névtelenül, utazzék Nápolyba s tisztelje meg mint titokzatos „is­meretlen szerző“ színészeinket olasz városokból érkező levelekkel. Ez esetben kissé hanyagabban is dolgoz­­hatik: a színészek buzgalma ráv­endi a hiányzót. Probatum est: his­szük, hogy az illető urak szives készséggel fog­nak jó fizetésért más téren is érdemeket szerezni a haza körül.­­­ Az „Obzor“ e hó 17-én kiadott számának pesti közleménye szer­int a magyar országgyűlés na­gyon respektálja a h­orvát kérdést, mert a reg­­nikoláris küldöttségbe legkitűnőbb embereit vá­lasztotta be. Sennyey nélkül fontosabb bizottságot nem is lehet gondolni, Széchen Antal pedig a fő­rendi ház részéről a legnélkülözhetlenebb tag. Hay­­nald — „a szocziális és politikai“ püspök, — Majláth az egykori kanczellár, Szőgyényi, Péchy, Somssich, mind a legkitűnőbbek. Továbbá benne vannak Csen­­gery, Deák eszméinek és elveinek írásban tolmácsa, Horváth Lajos, s a fiatal, tehetséges és buzgó Széll Kálmán. Az ellenzék részéről Ghyczy és Tisza. Ha­bár a konzervativok, kik a czélszerüség politikáját nem igen kedvelik, többségben vannak is, mégis biz­tosan állíthatni, hogy a főbb pontokban mindannyian egyet­értenek, mit — fájdalom! — a horvát küldött­ség tagjairól nem lehet elmondani. — Közlő szerint Lónyay azon van, hogy a bizottságok minél előbb végezzék be teendőiket, Sennyey ellenben azon né­zetben van, hogy ily fontos s annyi figyelmet szük­­séglő ügyet nem jó elhirtelenkedni. Különösen a do­log pénzügyi oldala fog sok időt és sok fáradságot igénybe venni. Ép ebben követel Horvátország Ma­gyarországtól legtöbb jogot és igazságot, ha csak a legutálatos­ önzés bélyegét nem akarja homlokára sütni. A Közlőnek arról is van tudomása, hogy ő felsége egyik udvari ebéd alkalmával az egyik hor­­vát delegátushoz e szavakat intézte: a kiegyezésnek sikerülnie kell és sikerülni is fog. E közleményt ki­­egészíthetjük azzal, hogy a horvát küldöttség tagjait ma estére várják Pestre, s így a tárgyalások a jövő héten meg fognak kezdetni. A horvát küldöttség fel fog szólíttatni arra, hogy kívánságait adja elő, melyet azután először a magyar küldöttség saját kebelében fog megvitatni, s csak azután fognak érdemleges ve­gyes értekezletek tartatni.­­ Schvarcz Gyula képviselő úrtól a követ­kező sorokat vettük : „Uram ! Engedje meg, hogy lapjának egyik köz­leményét helyreigazítsam. A „Reform“ mai számában valaki a közönséget arról értesíti, hogy az egyetemi enquéte legkö­zelebb múlt értekezletén egyhangúlag a tandí­jak föntartása mellett nyilatkozott. Ez nem való. Részemről az enquéteben a tandijak eltör­lése mellett nyilatkoztam, és csak azon esetre,ha a törvényhozás a tandijakat mégis megtartaná, jelez­tem azon óhajtásomat, miszerint a tandijak lehetőleg leszállittassanak, a­hogy mind a tandijelengedés, mind a tandíjbehajtás módozatai lehető tüzetességgel megál­lapíttassanak. Nem szoktam minden állítás ellen felszólalni, mely felőlem a sajtóban megjelenik, sőt még csak azon ráfogások ellen sem szoktam tiltakozni, a­me­lyekkel egynémely lap a valóság rovására olvasóit mulattatni igyekszik: de midőn a „Reform“-ból olyast olvasok, a mi távollevő barátaimat s egyátalán a tan­­dijeltörlés barátait azon gondolatra hozhatja, mintha én az enquéteben erősebb érveket hallottam volna fölhozni a tandijak eltörlése ellen, mint a mely érvek folytán mi a tandijeltörlés tanához mindeddig ragaszkodtunk , akkor, lehetetlen, hogy föl ne kérjem a t. szerkesztő urat e közlemény helyreigazítására. Fogadja stb.“ Szerb gazdaság, Pest, október 19. A királyi biztos keze nyoma végre észre­­veh­etővé lesz a bácskai és alvidéki úgyneve­zett szerb mozgalmakon, noh­a egyelőre csak a legkellemetlenebb dolgokban nyilatkozik : el­­fogatásokban, szétoszlatások, vizsgálatokban, melyekkel mindenféle turpisságoknak jár a nyomára, melyeket meg is fényit. Bizonyára igen kényelmetlen és sanyarú dolog, midőn egy alkotmányos állam effajta ultima ra­­tio-khoz kénytelen nyúlni. Hanem jobb ez a keserű, kelletlen orvosság, mint ama lassú, terjeszkedő nyavalya, mely az állam integri­tása és alapintézményei elleni gyűlölségben emészti az államiság öntudatát, és gyógyitat­­lan elmérgesíti az ország testét, a népet. A mi hírek Újvidékről érkeznek, bizony nem örven­detesek. Egy sor szerbaj­kú község, egyházi úgy mint municzipális elfogadta azt az újvi­déki határozatot, melyben a föloszlatott kon­gresszus ténykedése glorifikáltatik, a magyar minisztériumot vád alá akarják helyezni, s ő felségéhez ujabb kongresszus egybehivása iránt folyamodnak. Az az egész Miletics-komé­­dia, mely kezdődött a kongresszuson, folyta­tódott az újvidéki városi gyűlésen, úgy akart végződni, hogy Szent Viola tánczába bele­vonja az egész ráczságot. Hanem természete­sen azért neveztek királyi biztost, hogy az egész dolog ne ilyen véget érjen. Majthényi báró e hó elejéről keltezett körlevéllel fölszó­lítja a községeket, térjenek észre, tiszteljék a törvényt és ne ragadtassák magukat az újvi­dékihez hasonló provokáló lépésekre. E per­­czig még nem tudni, mi lett vagy mi lesz a kir. biztos fölhívásának eredménye. De annyi szent, hogy Újvidéken,az agitácziók főfészké­ben Majthényi báró érvényt tudott szerezni intézkedéseinek. Úgy látszik, embereit meg tudja válogatni, ki hova kell, és midőn az új­vidéki városi közgyűlésen, a ma többször emlí­tett jegyzőkönyv megsemmisítése iránti meg­hagyást adta át a kir. biztos megbízottja, Marsó Iván bonv. miniszteri titkár úr, és Miletics is­mét okoskodni és heveskedni, párthívei zúgni kezdtek, akkor a megbízott tette azt, mit ten­nie kötelessége volt: katonaságot requirált, a községi levéltár, illető szekrényét kinyit­tatta, és ama hírhedt jegyzőkönyvet megsem­misítette. A bővérű és szenvedélyes eloquen­­cziáju urak ezalatt széj­jel mentek, és azután majd bizonyára elébb jól megfontolják, míg hasonló provokácziókkal próbálnak borsot törni a kir. biztos, a jelen esetben a magyar államkormány orra alá. A kir. biztos egyátalában nem ijed vissza az erélyesebb elj­ár­á­soktól s a gonoszak garáz­daságaikat többé nem űzik a régi kényelmes biztossággal. ban Több korábbi befogatásokhoz legújab­ismét egy ilyen alvidéki agitátor hisre tétele járul. Alvidéki tudósítások­ból értesülünk, hogy legújabban Karloviczon ismét elfogtak valami Radovánovics Sándort, az „ex-knéz“-t, a­ki már nem elégelte be a magyar nép és kormány szidalmazásával, hanem magának a fölségnek személyét is szit­kokkal illette. Itt természetesen minden meg­szakad, és nem marad más törvényes intézke­dés, mint az ilyen exekuezió. Nem vagyunk barátjai a befogatásoknak; nem vagyunk németek, kik előtt az állam rendje oly igen összeesik a „Philosophie des Einsperren“-nel, de végre is mindenek fölé helyezzük országunk integritását, népünk ural­mát, államunk jogának csorbítatlan elismeré­sét. És mert ezeket mindenek fölé helyezzük, lehetetlen teljes helyeslésünket nem nyilvání­tani a kir. biztos erélye s elrettenthetlensége iránt. Erre igen is nagy a szükség! Napról napra az kiderül, mennyire el vagyunk adva a Bácskában, Temesben, Torontálban, a határ­őrvidéken. Szerb ember van elég, ki híve a magyar államnak és barátja a magyar testvér­népnek. De csak a jóravaló elemek, nagyrészt földbirtokosok, jobb módú kereskedők, a ma­gasabb értelmiség, megleh­etősen, sőt mond­hatni teljesen visszavonul a közhatósági ügyek vezetésétől, és azok a közegek, a­melyek az alsóbb adminisztrác­ió állomásait betöltik, te­hát az állami akarat azon szervei, melyek leg­inkább hatnak a népre, épen azok a megbiz­­hatlanok és mételyezettek. Innen magyarázható meg azután az olyan apró ugyan, de fölötte jellemző dolog, hogy a karloviczi vagy újvidéki alkapitány (nem tudjuk már bizton melyik, de hisz az úgy se tartozik a dolog érdemére), ki az egyes vasúti Elsassi utiképek. II.*) Rapportsweiler (Ribeauville) előtt magas hegyek zárják el az utat, melyek csúcsán három várrom emel­kedik, mig a hegyek alján két roppant gyár kéményei füstölögnek. A következő fordulatnál a város fekszik előttünk, melynek régi házai, magas tornya ismét kö­zépkori német városra emlékeztetnek. A völgy két oldalán Elsass legjobb bora terem, s vendéglőmben ezen jó bor mellett kényelmesen kezdtem kiheverni az ut fáradalmait. A vendéglős természetesen francziául beszélt ve­lem, a munkások, kik közé ültem, németül beszéltek egymás között. De milyen volt ez a franczia s milyen ezen német nyelv! Szinte megvigasztalódtam, hogy nem csak én beszélek roszul francziául, hanem olyan is, ki még az imént franczia volt. Kínoztuk egymást, míg olyan ponthoz értünk, hol meg kellett állanunk. Ő nem tudta, hogy mit akarok én, én pedig nem ér­tettem, hogy miről szól ő. A vacsora fölött tartottuk a konferencziát a végre is, a vacsora kedvéért, mind­ketten németül kezdtünk beszélni. Most jól ismert elemben éreztük magunkat, s midőn figyeltem, mit parancsol majd a konyhában, széles „dietch“ nyelven rendelte meg az ételeket. A munkásokat nem voltam képes megérteni. Az elsassi német nyelv még fur­csább , romlottabb, mint a badeni, habár származásra nézve egy törzshöz tartozik vele. Annyit értettem, hogy az operió fölött beszélgettek , s tömegesen akarnak optirozni „pour la France.“ Sőt megtörtént velem is, hogy midőn az utczán a vendéglő után kér­dezősködtem, azt kérdezték tőlem, hogy az opezió miatt jövök-e. Különben csendesen ültek egymás mel­lett,­­ úgy látszott, inkább szeretik a bort, mint a sört. Alig hallani egy franczia szót. *) Lásd a „Reform“ múlt vasárnapi számát. Másnap reggel fölmásztam a hársas rommal ko­ronázott hegycsúcsra s élveztem a szép fris reggelt, melynél egyéb élvezni való különben nem igen volt. A kilátás szűk, a romok igen düledezettek, s az ut nagyon kényelmetlen. Visszatérvén, nagy, tálféle csészékből, nagy kanalakkal kellett kávéznom, s csak a vendéglős igen csinos leányának csinos franczia csevegése felejtette el velem az evés e kényelmetlen­ségeit. A leány „institut“-ban volt s azért tudott oly szépen beszélni. Az öregek pedig, kik csak a ható­sággal, s az idegennel beszélnek francziául, gyorsan elfelejtik a mit tanultak, s végre se németül, se fran­­cziául nem beszélnek jól. Ezen se hús-, se hal-féle állapot visszás helyzetbe hozza az elsassit. Itt is, ott is gúnyolják, s ő maga is, nem oly finom s élénk, mint a franczia, s nem oly egyszerű s őszinte, mint a délnémet. A tartomány igen gazdag s a munkások mégis faczipőben járnak, de a­mint mondták nekem, a maitresse-je meg van mindeniknek, ha csak kissé jómódú , hogy nem csak vasárnap szeret jól élni, azaz finoman s bőségesen és sokat s jól inni, arról magam győződtem meg. — S ha a gondosan tartott, tiszta s széles országutakon jártam, a legnyomo­rultabb embereket találtam néha , — kik reggel­től estig kőhalmaz mellett ülnek s követ törnek, nem természetes kretin, hanem elhanyagolt, nyomorú állapotban. Nem lehet kétség arról, hogy ily állapot, a minőben az elsassiak voltak s most vannak, nem te­remhet jót. A nemzetiség megköveteli, hogy saját természete szerint élhessen, különben kivész. Az amalgauiirozás ritkán sikerült : nem szabály, hanem kivétel. Még egyszer keresztül-kasul járván a várost, melyben most a munkások nejei sürögtek s vettek és vittek mindenfélét, az országutra tértem s délkeletnek tartottam, hogy a Vogeseknek keleti, Elsas é s Loth­­ringia között határt képző részeit érjem el, melyeken magas hegycsúcsok, nagy erdők s mély völgyek sa­játságos szépségükkel kecsegtetnek. Az út Kaisers­bergig igen érdekes — a szőlőművelőre nézve, mert pompás szőlőkkel vannak megrakva az ut két oldalán emelkedő halmok, de augusztus vége felé járt a nap, a a szőlő — még nem volt érett, habár a nap forró sugaraival kétségkívül siettetni akarta ez örvendetes eseményt. Egy mellettem elrobogó kocsi sajátságos vágyakat kelthetett a gyalogoláshoz hű vándor kebe­lében, ki azonkívül oly rövidlátó, hogy nem is tudta, mért állítja meg a kocsit vezető ur kocsiját. Csak a nyájas franczia üdvözletből ismertem rá a tíz.­Hippolyti vendéglősre, ki legnagyobb szívélyességgel ajánlá föl kocsiját, melyen szintén Kaisersbergig ment, opeziózó rokonától búcsút venni. Kedves beszélgetés közben, mely részint német, részint franczia nyelven folyt, robogtunk el a kies Zellenberg mellett, mely az ut mellett jó magas halmon oly takarosan áll, mintha minden nap gazdaasszony gondoskodnék rendbentar­­tásáról, s ha valamely helységen keresztül mentünk, a bort áruló vendéglősökkel néhány szívélyes szóra meg-megállt vendéglősöm. Mir Weinsticher kennen uns überoll, mondja hozzám, s jobban esett neki a Weinsticher — ez a borkorcsmárosok itteni neve, — mint a franczia gourmet. Különben az egyes helyi­ségekben furcsa föliratokat találni a korcsmák fölött, például : „Hier legiert man zu Fuss und zu Ross“, a mi annyit jelent, hogy itt kocsi s gyalogos egyaránt betérhet; az egyes lakosok neve pedig majdnem min­dig igazi német hangzású : Holzmayer, Fröhlich stb. Délre Kaisersbergben voltunk, a­hol búcsút vettem az én kiváncsi s vendégszerető gazdámtól, ki mindig a magyarok után kérdezősködött, s­­ igen szerette volna tudni, hogyan művelik nálunk a bort, a miről én édes keveset tudok. Még ebéd előtt megnéztem itt a csinos templomot, melyben igen érdekes s élethü kőmunka látható, az üdvözítő sírbatételéről, a XV. századból. Az ebéd után, melyet fölötte dicsérnék, mint átalában az elsassi kosztét s elsassi bort, ha nem fél­nék attól, hogy a gourmand rész hírébe jutok, az igen szép, nyílt, gazdag s termékeny völgyben to­vább mentem körülbelül harmadfél óráig s Orboy-ba értem. Ez azon kevés helységek közül való, hol nem beszélnek németül, de nem is francziául, hanem olyan furcsa franczia patois nyelven, hogy minden egykori összehasonlító nyelvtudományom daczára egy szót sem értettem. A gondviselés ezen nagy gyárok­kal megrakott helységbe csinos fürge kis vendéglős­­nét plántált, ki elég jól beszél németül, s igen ke­gyelmesen berendezett lakházzal bir. Nem találhat­tam egyátalán oly elhagyott helységet, melyben nem kaptam volna jó ruganyos ágyat s ízletes ételeket,

Next