Reform, 1872. október (4. évfolyam, 269-299. szám)

1872-10-27 / 295. szám

296. szám. Előfizetési föltételek r Vidékre póslolni valgy helyben, h^shoei hordva Egén« érre l''él évre Nogyod ÖTre Egy hóra . 20 frt—kr. 10 „ — . Hirdetmények dija: 5 fr4—kr. 1 , 6O , Vasárnap, október 27.1872. lO­hanábog Detítgor egyszeri hirdetésnél ,­­ 8 kr, A nyílttéri petitgor...............................................n Bélyegdij kölöD ..................................................30 „ REFORM EX évi folyam. Szerkesztési Iroda : n«ilTrAjro«. T&iro«hö.»­t*ir a. aa. I. milvnv, X. K­lup »»('Uomi rértsét illetö mindmi költemény b B»urkoa«toHoglie» intéxondö. Bénu(jKt­it!ü) levalok cauk igmort koscktöl fogadtatnak el. Kiadó­ hivatal: Bátli Kór könyvkeretik^óióben, régi axlnkáxtór S. ss. A lap anyagi régiót illető közlemények (eléfixatégi pón», kiadás körüli panaggok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési fölhivás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., — októ­berre 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimű­ 3 kö­tetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt . igényt tarthat. gyy Az előfizetési ös­szegek beküldésére lej^czélszerübb a postai u­tal> vállalatokat h­aszn­álni­. A „REFORM” kiadóhivatala, Kátli Mór könyvkereskedésében Pesten, háznagysfieg. 99 A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddigelé begyűlt............................... 9075 frt 29 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Újabban begyült: Kapuvártt (Sopron megye) műkedvelő előadás utján. . 11 frt 26 kr. Összesen és 2 db. cs. és kir. arany. 9086 frt 55 kr. Pest, október 26. A pénzügyi bizottság szorgalmasan dol­gozik, szakadatlanul folytatja tárgyalásait az 1873-iki költségvetés fölött. Számos és nem épen lényegtelen módosításokat hoz erre vo­natkozólag, s igyekszik, amennyire lehet,meg­takarításokat eszközölni. Azonban — bár tár­gyalásait még nem fejezte be, az eddigiek folyamából biztossággal következtethetjük azt, hogy lényeges és nagyobb változtatást a jövő évi költségvetés körül, a pénzügyi bi­zottság indítványai alig fognak eredményezni. A költségvetés — a pénzügyi bizottság indít­ványainak elfogadása után is ■— az állami háztartás végeredményeiben alig 3—4 millió különbözetet fog okozni, s így a pénzügymi­niszter által előterjesztett költségvetésből tel­jes alapossággal formálhatunk magunknak ítéletet állami háztartásunkra vonatkozólag. Bizonyos, hogy az 1873-iki költségvetés tekintélyes deficzittel fog lezáratni. A pénz­ügyi bizottság által javaslatba hozott, s az or­szággyűlés által még netalán nagyobb mérv­ben eszközölt törlések a végeredményen igen keveset változtathatnak. Tekintve az 1873-iki költségvetést — a mint az előterjesztetett— a deficzit tekinté­lyes összeget képvisel, mert nem kevesebb mint: 82.268,244 frt. Ismételjük tekintélyes összeg, de nem olynemü, hogy aggodalmakra lehetne miatta okunk s nem olyan, hogy ház­tartásunkat huzamosan meg birná zavarni. Az előirányzott deficzit egymagában véve még aggodalmakra nem ad okot, csak óva­tosságra int. A defic­it csak akkor lehet ag­gasztó s csak akkor okozhat bajt, ha a rendes kiadások közt fordul elő. Ott mindenesetre szomorú a pénzügyi helyzet, hol a rendes be­vételekből az államigazgatás rendes kiadásait nem lehet fedezni, hanem újabb meg újabb segélyforrások szükségeltetnek, hogy a kor­mányzás fen­ne akadjon. De a­hol a defic­it, mint nálunk, a rendes költségvetésben isme­retlen, és rendkívüli, a körülmények és vi­szonyok által indokolt, túlnyomó részben pro­duktív kiadásokban leli magyarázatát , ott aggodalomra épen nincs ok. Az ilyen kiadá­sok természete az, hogy az áldozatokkal szem­ben megfelelő eredményt kell előtüntet­­niök. Nem azt mondjuk ezzel, hogy nincsenek oly beruházások, melyek a hozzájuk kötött várakozásnak sem anyagi sem szellemi téren nem felelnek meg. Ha ilyen beruházásokra ál­dozatok hozatnak, ez baj mindenesetre, kor­mánynak és országgyűlésnek azon kell len­nie, hogy inproduktív czélokra ki ne dobas­­sék a körülményeinknél fogva drága pénz. A­hol haszontalan, nem indokolt s oly kiadá­sok téteznek, melyekre nézve pozitivitással lehet előre mondani, hogy a hozott áldozatok­nak megfelelő eredményük nem lesz: ott a pénzügyekben előbb-utóbb válság áll be,­­ de a­hol a rendkívüli kiadások indokoltak, a körülményeknél fogva szükségesek és helye­sen megválogatják, ott az elvállalt terhek az eredményhez képest, — az anyagi és szellemi téren való fejlődéshez képest — mindig cse­kélyek maradnak. Visszatérve az 1873-iki költségvetéshez, tény gyanánt áll előttünk, hogy a kilátásba helyezett 82 milliónyi defic­itet épen a rend­kívüli kiadások okozzák. Szükségesek, indokoltak-e ezen kiadások? nincs-e köztük olyan, mely a befektetett ter­­hekhez képest előnyt valószínűleg soha sem fog nyújtani? átalában megtartatott-e eddig rendkívüli költségvetésünkben is az az elv, hogy csak valóban szükséges, vagy megfelelő eredményt biztosító kiadásokra vétessék igény­be az ország hitelé? oly kérdések, melyekkel lesz még alkalmunk foglalkoznunk; de a do­log lényegén, hogy t. i. a 73-iki költségvetés­ben előirányzott defic­itet a rendkívüli kiadá­sok, beruházások okozzák — nem változ­tatnak. Az egyes kiadások, beruházások czélsze­­rűsége fölött merülhet föl nézetkülönbség, a­mint merült föl eddig is, s a tapasztalás azt mutatja, hogy fordult elő az ezelőtti években oly kiadás, melyet gyümölcsözőnek ismert el mindenki, a­nékül, hogy az ahoz kötött re­mények valósultak volna; a­míg ismét oly ki­adások, melyekre nézve kevésbé vérmes remé­nyeket tápláltunk, mértéken túl kielégítették a várakozást. De a részletektől eltekintve, annyi kétségtelenül áll, hogy századok mulasz­tásait kell helyrepótolnunk s hogy ezek na­gyobb áldozatokat követelnek az országtól. Igaz ugyan, hogy rendes bevételeink 1871-ben az 1867-iki eredményhez képest 31,828,000 frt, tehát közel 32 millióval szaporodtak, de ugyan­csak rendes kiadásaink 30,077,000 frttal emel­kedtek a kamatbiztositás, honvédség, igazság­szolgáltatási szervezet s határőrségi kiadások czímén, tetemesen emelkedett szükségletek folytán. De a rendes bevételekből mindazt nem teremthetjük elő, a­mit elő kell teremte­nünk, abból helyre nem hozhatjuk századok mulasztásait, abból nem felelhetünk meg azon nagymérvű várakozásnak, melyet az ipar, a kereskedelem és forgalom, az ország közgaz­dasági érdekeinek támogatása föltételez. Ezek­nek fedezésére rendkívüli források igényel­­tetnek. A­ki azt mondja, ne költsünk többet, mint a­mennyink van, rendes segélyforrásain­kon túl ne terjeszkedjünk túl kiadásainkban , az — elismerjük — következetes, bár hely­telenül gondolkozik; de a ki mindazt teljesí­teni akarja, a­mit a körülményeknél fogva teljesítenünk kell, — a ki átlátja a rendkívüli kiadások és beruházások szükségességét és az ezekkel járó terhektől mégis idegenkedik , az lehetetlenséget kívánna, a­ki akarja a czélt, annak akarnia kell az eszközöket is. Ha átlát­juk a rendkívüli kiadások és beruházások szükségességét , gondoskodnunk kell azok fe­­dezéséről is, a­mely a jelenlegi körülmények közt más módon nem eszközölhető, mint köl­csön fölvétele által. Egyébiránt megjegyezzük, hogy az 1873. évre előirányzott 82 milliónyi deficzit a f. évi hiány­zatot is magában foglalja. Az 1872. évi VII. tcz. a folyó évi deficzitet 44.050,030 frt­ban állapitá meg, mely 18.083,399 frt erejéig az 1871-iki ezüstkölcsönből volt födezendő. Födezetlen­űl maradt 25.966,631 frt s e tekin­tetben a pénzügyminiszter hitelműveletre utal­tatott. A pénzügyminiszter e fölhatalmazással ez ideig nem élt, mert 22.655,232 frtra nézve a f. évben a hitel az illető minisztériumok ré­széről nem vétetett igénybe. E hitelmaradvány azonban előirányoztatván az 1873-iki költség­­vetésben, az 1673-iki év rovására eső deficzit tulajdonkép : 59.613,012 frt.­­ A bankügyben a két kormány között foly­tatott tárgyalásokról fölvett jegyzőkönyvek igen ter­jedelmes államokmányt képeznek. Mint halljuk, Ker­­kapoly pénzügyminiszter exposéja 11 sűrűn irt ivre terjed; az osztrák pénzügyminiszternek erre adott felelete körülbelül szintén ennyire. Magyar részről a jegyzőkönyvek nincsenek még aláirva, ez csak a közelebbi napokban történik , s ezután fognak ö föl­­sége elé terjesztetni. Ez iratok később kinyomatnak, s annak idejében a törvényhozásnak be fognak mu­­tattatni. ” A „Pesti Napló“ mai esti lapjában a követ­kező czáfolatokat olvassuk: „Újabb nagy vasúti szerződés hírét közli a „N. Fr. Presse.“ Szerinte e szerződés „Kerkapoly legújabb pénzügyi terve“ és abból állana, hogy oszt­­trák, német, franczia és angol pénzzel uj nagy vasút­társaság alapittatnék, melybe belépne a magyar kor­mány minden kiépitett és még kiépitendő államvasut­­tal; továbbá a déli vasuttársulat magyar vonalaival, a Credit-Anstalt az általa építendő zimony-bécsi és még néhány más vonallal s a frankobank az építendő horvát vonalakkal. így szól a „N. Br. Pr.“ tegnapi távirata, mely­re vonatkozólag mi arról értesülünk, hogy a dolog egészen másként áll, mint azt a „N. Fr. Pr.“ előtün­teti. Alaptalan ugyanis, mintha a táviratban említett szerződés megállapíttatott volna, sőt ilyesmire tárgya­lások sincsenek folyamatban. A való az egészben az, hogy a kormánynak nagyobb ajánlat tétetett vasút­építésekre, de ez ajánlat egyes pontjai lényegesen eltérnek a „N. Fr. Pr.“ által előadott részletekről. Minthogy azonban az ajánlat oly vasútvonalakat is fog­lalt magában, melyekre nézve a kormány a módo­sított s a múlt törvényhozásnak már bejelentett vasúti szerződésben rendelkezett, s a válalkozók, kikkel ama szerződés tervezete megállapittatott, már letelt lekötelezettségüket újabban a jövő tavaszig kiter­jesztették, ám az ajánlat tárgyalható sem volt. Egyúttal alaptalannak nyilváníthatjuk a „N. Fr. Pr.“ azon közlését is, mely szerint a két Erlanger és Bauer, a franko­bank igazgatója, a pénzügyminiszter által azért hivattak volna Pestre, hogy előlegezési, majd pedig kölcsönüzlet köttessék velük. Az említett urak Pesten vannak ugyan, de a pénzügyminiszter velük csak a zsilvölgyi üzlet ügyében folytatott tár­gyalásokat, mely üzletét november 1-jéig, az elő­­leges megállapodás szerint be kell fejezni. A pénz­ügyminiszter, a­mennyire mi tudjuk, nem kért tőlük kölcsönre ajánlatot, s az említett urak nem is tettek.“ A „N. Fr. Presse“ legújabb száma egyébaránt ismét azon helyzetben van, hogy a magyar és osztrák miniszterek közt a bankkérdés iránt folyt tárgya­lásoknak állítólag hiteles jegyzőkönyvét közölheti. A jegyzőkönyv október 24-én íratott alá s még ugyanaz­nap nyujtatott át ő felségének. A bevezetésen kívül az egész okmány alig húsz sorból áll és pedig a kö­vetkező három pontból: Első pont. A monarchia két fele számára egységes pénzérték szüksége elismertetik; kizáratik tehát mindaz, mi ezen egységet zavarná, vagy aka­dályozná az osztrák nemzeti bankkal való tárgyalá­sokat e bank szabadalma meghosszabbításának felté­telei iránt, mely szabadalom a monarchia mindkét felére kihat; az alkudozások mindenek előtt az osz­trák nemzeti bankkal indítandók meg. Második pont: Az osztrák nemzeti bank az osztrák kormány közbejöttével felhívandó, hogy a magyarországi fiókintézeteknél haladék nélkül emelje fel a dotácziót azon mértékben, a­melyben 1867 óta az osztrák fiókoknál történt felemelés. (Ez körülbe­­löl négy millió írttal emelné a magyar fiókok dotá­­czióját.) Harmadik pont: A két kormány által ki­­küldendő bizottságok, egyetemben egy az osztrák nemzeti bank által kiküldendő bizottsággal fognak összeülni s tárgyalásba bocsátkozni a bankkal. (E bi­zottságok Bécsben fognak mintegy két hét múlva összejönni.) A 80 millió fr­x adósságról, a bankigazgatóság­ról, a valutáról, a bankalapról a jegyzőkönyv egy szóval sem emlékezik meg, sőt óvatosan kerüli még az államjogi természetű részleteket, úgy látszik, azért hogy mindenek előtt a főkérdés tisztába hozat­­hassék. Ennyit mond a “N. Fr. Presse“ magáról a fon­tos okmányról, melyet a magyar kormány gondosan titkol, hogy mint az effélék rendesen, egy kis kerülő után Bécsen átjusson tudomásunkra. A fentebbi pon­tokhoz konjektúraképen csatol a nevezett bécsi lap különböző megjegyzéseket az iránt, miként fog a kérdés további lebonyolítása folyni, ezekre nézve azonban még maguk az irányadó körök sincsenek tisztában és épen ezért küldetnek ki a bizottságok; megemlítendőnek véljük azonban azt, hogy a magyar fiókok dotácziójának a fent említett négy millióval való felemelése már november 1-én lépne életbe.­­ Az országgyűlés egybegyűlte után azonnal elő fognak terjesztetni a minisztérium által a már készen fekvő kataszteri földmérés, és a földadó törvényjavaslatai, valamint a Királyföld ren­dezése. A fővárosrendezési törvényjavaslat a törvény­előkészítő bizottság által már a miniszteri tanácshoz tétetett át, és az is előterjesztésre készen van. A kataszteri munkálatokról következő adatokat közöl a „M. P.“ : Az állandó kataszter, ide nem értve Horvát- Szlavonországot és a határőrvidéket, jelenleg 364 fize­téses tisztviselőt vesz igénybe ; fölmérési felügyelőség van egy, és egy háromszögméreti hivatal. A fölmérés 1853-ben kezdetett meg. A kataszteri munkálatok eddig összesen 9.720,960 frt. Föl van mérve huszonnégy megye, a Hajdúkerület, és Horvát-­­Szlavon országok egészen. A fölmért vármegyék a következők : Sopron, Moson, Győr, Vas, Veszprém, Zala, Somogy, Tolna, Baranya, Liptó, Zólyom, Nógrád, Torna, Abauj, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Hont, Bars, Gömör, Szabolcs, Sáros. Fölmérés alatt áll: Árva, Turócz, Trencsén, Nyitra, Bihar és Buda városa és a magyar határ­őrvidék.­­ A Pest város telekkönyve ügyében kikül­dött enquéte-bizottság f. hó 30-án fogja üléseit meg­kezdeni, miután az igazságügyminisztérium által ki­dolgozott törvényjavaslat kinyomatva most osztatik szét a tagok közt. A bizottság alakulásánál az elnök­séget Panner Tivadar igazságügyminiszter személye­sen vitte. Jelen voltak még: Csemeghy államtitkár, Daruváry Déván, Halmossy Endre és Kazay. Pest­­városa részéről Széder Mihály képviselő és Csengey Endre tiszti főügyész Busbach Péter elutazott volt.­­ Levelezés a külföldi hatóságokk­al. A hazai rendőri és közigazgatási hatóságoknál újabban azon gyakorlat kezd lábra kapni, hogy a külföldi, különösen pedig a szerb fejedelemségi hatóságokkal tár­gyalandó ügyekre nézve minden közvetítés mellő­zésével lépnek érintkezésbe. Minthogy ezen eljárás nem csak helytelen, mert könnyen viszálkodásokra szolgáltathat okot, de szabályellenes is, amennyiben a külfölddel való tárgyalások közvetítésére a felség személye körüli minisztérium van hivatva, ennélfogva a belügyminisztérium vonatkozással az e tárgyban kibocsájtott számos rendeletekre ismételve figyelmez­teti az ország törvényhatóságait, miszerint a külföl­dön elintézendő minden hivatalos ügyre nézve az érintkezés ezen módozatának szoros szem előtt tartása iránt hathatósan intézkedjenek. ” A zágrábi hivatalos „Narodne Novine“ 243 számában a lap élén a következő hivatalos közleményt hozza: „O csász. és apostoli királyi felsége 1872 évi október hó 15-dik napjáról kelt legfelsőbb elhatáro­zásával elrendelni méltóztatott, hogy a h­orvát-szla­­von országgyűlés, melynek hozott határozata foly­tán folyó évi november hó 3-dik napján kellett volna üléseit folytatni, további intézkedéséigl(rendeletig) el­­napoltassék. A kir. horvát-szlavon-dalmát országos kormány elnöksége. Október 23-án.“ A fővárosi bandák. P­e­s­t, október 26. Egy ember meghalt. A kétségbeesés meg­ölte. A Diana-fürdő valamelyik szobáját ki­nyittatta magának, forró vérét fölmetszett erei­ből kieresztette a meleg vízbe, s szivének min­den lüktetése kioltotta életét, miglen az utolsó csöpp elfolyásával az utolsó lehelet is meg­szűnt kebelében. A halott Hérics közös ka­tonatiszt volt, a pesti játékbarlangok egyik ál­dozata. Egyszer már szólottunk mi a pesti játék­­barlangokról. Akkor azt hittük, hogy a fölhá­borodott közvélemény hatalmas szava föléb­­resztendő a kormány, és különösen a pesti rend­őrség figyelmét és éber gondoskodását. Csa­latkoztunk. Egy kis vita a városi képviselőtes­tületben és egy kis komédia, melyet Thaisz ur az Urosevics bankjával (Deák-utcza 10. sz.), annak idején rendezett, és néha nagy ritkán egy-egy kávéházi garasos bank lefoglalása tüntetésképen és altatóul ez volt minden, mit a pestvárosi főkapitányi hivatal a játékbarlan­gok ellen tett. A játék, a rablás folyt és egyre foly. A botrány és a romlás tűrhetetlen. A rend­őrség vak vagy bűnös. Mi tovább nem hall­gathatunk, kell, hogy fölfedjük a társadalmi örvényt. Kell, hogy kormány, főváros és or­szág előtt kimondhatatlanul kompromittáljuk a fővárosi rendőrséget. A játék foly. A szenvedély és a csalárd­ság szövetkeztek az emberek megrontására. Nem képzelődünk mi, hanem szolgálunk ada­tokkal, mert előttünk ismeretesek az áldoza­tok, a játékbarlangok fészkei, a banktartók, a játék módjai és a rendőrség viszonya a játékosokhoz. Szólunk, mert kötelességünk beszélni, nehogy a hatóság miatt, mely a közerkölcs fölött őrködni van hivatva, aka­dálytalanul megmételyeztessék a társadalom. Mert ez romlásnak indult, s ezt nem csak Hérics öngyilkossága bizonyítja. Bizonyítják a játékbarlangok következő áldozatainak his­tóriái : Th . . . . y József vesztett, most többféle csalás és okmányh­amisitás miatt a bünfenyitő törvényszéknél fogságba került. Száz­ötven forintos kötelezvényből 1050 frtot hamisított, hogy pénzhez juthasson, melylyel elmehessen a játékasztalhoz, U . . . , egy hitelintézet hivatalnoka, Z . . . vasúti hivatalnok, K. . . távirdai hiva­talnok, mindannyian ismert nemes családok ivadékai állomásaiktól megfosztattak játék­­szenvedélyük miatt elkövetett visszaélések folytán. O. honvédtiszt a játékbarlangokban szen­vedett veszteségei folytán hibás magaviselete miatt most áll hadbíróság előtt. R. ezredes, ki mindennapi vendég Káldor urnál nem rég 20,000 frtot hagyott a fosztogatók kezei kö­zött. R. honvédfőhadnagy 5000 frtot. A „REFORM" TÁRCZÁJA. Egy bukott lángész. __ Csermák halálának (okt. 25.) félszázados évfordulójára.— [Harmadik és utolsó közlemény.] Csermák működése egybeesik nemzetünk újjá­születésével. Csodálatos véletlen. 1772-ben lépett ki a síkra Bessenyei György megnyitandó az irodalom újjászületésének fényes korszakát, ugyanazon évben született e korszak legfényesebb neve: Kisfaludy Sándor, ugyanazon évben halt meg a régibb magyar zene egyik kiváló képviselője: a nő Czinka Panna. 3 Ugyancsak ezen évben született Csermák is. A nemzeti élet és öntudat ébredésével együtt mindazon hiányok és szükségek­ is feltűntek, melyek épen hátra­­maradottságát okozták, s mi természetes­, mint hogy a fejledező műveltségnek az élethez legközelebb álló két művészetága: a költészt és zene is hatalmas lendületet kaptak. A kor fő j­ellem­vonása a zajos és nyugtalan élet volt; világrenditő háborúk dúltak Európában, az államok és birodalmak sorsa, úgy mint az egyeseké, minden perczben fenyegetve volt; a szellemi téren nem kisebb volt a harcz dühe, vég­letek álltak szemben egymással: a múlt és jövő; ba­bona és felvilágosultság, anyag és lélek, s Napoleon diadalainak hatása nem volt nagyobb a tudományok vívmányainál. E lázas korszakban, mig egyrészről az ifjak örökös fegyverbe állottak a csatatéren, más­részt az otthon maradt öregeket és tudósokat is foly­ton izgatta a szellemi harcz, főleg nálunk, hol akkor az ósdiak álltak szemben a Kazinczy mitó iskolájá­val : mi természetesebb, mint hogy mindenki igyeke­zett e szomorú kilátások közt életét úgy a­hogy le­het, megszépíteni és édesíteni, s a talán már­­ csak rövid időt felhasználni az élvezetekre, vagy bujának és elkeseredettségének adni kifejezést. S épen e kor az, melyben az egész világ legjobban mulatott, Bécs sohasem látott annyi bált, s hallott annyi hangversenyt, mint akkor. S ki nem tudná, hogy apáink sóhajtva emlékeznek vissza azon elmúlt, kedélyes napokra, midőn szívélyes vendégszeretet és barátságtól fű­szerezett lakodalomra tánczvigalom következett in aeternum, s a mely korban joggal énekelték: „Bár­csak ez az éjszaka, Szent-György napig tartana!“ Künn és benn folyt tehát a harcz, mindenki részt vett benne, közönyös senki sem maradhatott, a részvét átalános volt, s épen ez jellemzi az újabb európai czivilizácziót, mint azt Guizot „A polgárosodás törté­nete“ czimű művében fölülmúlhatlanul fejtegeti. Könnyű belátni, hogy e korszak mennyire ked­vezett a zene kifejlődésének. Mindenkinek volt elég baja és vesztesége, s így mindenki igyekezett szóra­kozást és enyhülést keresni a zene isteni forrásánál. E kornak voltak a világ legjelesb zenészei szülöttei: Mozart, Beethoven, Schubert, Rossini, Meyerbeer és Csermák is. S valóban, soha kedvezőbb időben Csermák nem születhetett volna ! A sok dáridó és mulatság hatal­mas élesztője volt a tánczzenének, s a statisztika bi­zonyítja, hogy épen azon kor volt a szép nem leg­sűrűbb hódításainak kora: nyakra-főre házasodott mindenki, s igy a lakodalmak is szünet nélkül tar­tottak. Az ifjak tánczoltak a csárdások és lassúk élesztő zenéjén, az öregek ábrándoztak a palotásnó­ták fölemelő, s a múlt nagyságra emlékeztető dalla­mainál ; a huszárok pedig verbuváltak a toborzó lelkesítő zenéje mellett. S ez utóbbi körülmény is sokkal többet tett a magyar zene kifejleszté­sére, mint azt gondolnók. Ennek köszönhetjük a toborzó, vagy átalánosabban verbunk mai tökéletesen kifejlett alakját. Ily körülmények közt annál könnyebb és hat­hatósabb volt. Csermák működése, mivel Lavottában oly mestert és mintaképet nyert, ki a leghamisi­latla­­nabb kifejezője volt nemzete és művészete szellemé­nek : egyszerű, de művészi, világos, de mély. Csak épen Csermák hiányzott még, s ő az üres helyet a lehető legméltóbban töltötte be. Az Ő lángesze, ki­tűnő képzettsége, és — fájdalom — tragikus sorsa voltak azon nagy mozgató erők, melyek a magyar zenét diadalmasan fejlesztették és vitték előre. S le­gyen elég ebből annyi, térjünk át most Csermákra, s azon okokra, melyek őt azzá tették, a­mi, mint emelte ő a magyar zenét oda, a­hol most van, vagy inkább, a­hol volt, mert kétségtelen, hogy a jelenlegi zenénk alantabb fokon áll, mint akkor volt, s lássuk, mi ő nekünk. Bármennyire tisztelték és becsülték is kortársai Csermákot, azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, miszerint őt nem értették meg. Csak egy tekintetet vessünk Csermák nótáinak kiadásaiba, s azonnal fel­ötlik, hogy a legremekebb darabok hiányzanak, s a legközönségesebb értékűek nagyon sokszor vannak ismételve öt kitűnő virtuóznak, és jó kompozitornak tartottak, de kevesen fogták fel az ő zeneköltési nagy horderejét és jelentőségét. Nem tudták, hogy ő egészen új irányba terelte a magyar zenét, azon ha­­sonlíthatlanul többet lendített, mint Lavotta és társai. Hogy miben áll az ő, szeretném mondani, reformátori jelentősége, később meglátandjuk. Csermáknak a magyar zenéhez­ viszonya na­gyon különös volt. Ha csakugyan Illésházynak volt fia, akkor még lehetne mondani, hogy vérében volt, s csak német műveltsége, és cseh anyja és környe­zete nem engedték azt nála mindjárt érvényre jutni. De e föltevésnek minden ellene van. Az bizonyos, hogy legalább anyja cseh nő volt, s ő Csehországban nevelkedett, s a szláv zenét itt szívta magába. Nem kölönben az is bizonyos, hogy a német nagy zené­szek befolyása alatt ébredt föl tehetsége; sokáig ál­dozott ő első oktatói benyomásának és emlékének, még akkor is, midőn tőlök eltért a magyar zene gö­röngyös utait egyengetni. Jó, vagy balcsillaga Ma­gyarországba veté­lt, itt a leghíresebb művész és a legszerencsétlenebb ember lett belőle. S ez utolsó kö­rülmény épen oly fontos volt az ő kompozitor­ életében, mint az előbbiek: amazok alakot, ez tárgyat adott, s a hangot szive mélyében azon burok adták, me­lyeknek végei ide Magyarországhoz voltak kötve. S­őt épen az vezette rá a magyar zene legvalódibb for­rására, épen mint Lavottát. Csermák eleinte Mozart és később Lavotta ta­nítványa volt. Nem csak mint cseh volt föltétlen híve az isteni mesternek — tudnivaló, hogy a csehek an­­­nyira mentek Mozart-imádásukban, hogy mellette senkit sem tartottak nagy zenésznek, s Beethovent is kigúnyolták, műveit kinevették mint styl és gondolat nélküli férc­elményeket, a mint azt Ambros úr az „Österreichische Revue“-ben megjelent „Musikalische Briefe“-jében igen szépen megírta — de mint művész is legrokonabb volt vele, s a legodaadóbb bámulattal viseltetett, a drámai zene halhatatlan megteremtője iránt. Ő tőle tanult ízlést és nemességet, könnyűsé­get és kellemet, s befolyását annyira nem bírta levet­kőzni, hogy az ember kétkedik sokszor, ha nem Mozarttól tulajdonította el a neki tulajdonított esz­méket, s nem Mozart dicsősége sugaránál meleg­szik e ? De ő nem lopott, nem volt szüksége rá, a­mit irt, mind az övé az utolsó betűig. A „Romances Hongraise8“-ben kiadott „magyar“ nótái igazolják állításomat. Csak a végzet, s egyes helyek magyarok itt, különben minden Mozart jellegét hordja magán, eszmemenet és hang, modor és kíséret, csak itt-ott szólal meg egy szokatlan accord, egy váratlan futam, előfutáraiul az ébredő magyar stylnak. Lavotta a magyar zene atyja, s annak, talán mi­vel tősgyökeres magyar volt, legtisztább művelője. Mozart után ezen ember nyert Csermák vonója és esz­méi felett befolyást, az ő mindent megvesztegető édes buja, sírva vigadó nótái s fantasztikus előadási modora által. Tőle tanulta a rythmust és formát; ez utóbbit azonban nem a legtökéletesebben, mert Cser­mák egyik főhibája marad, hogy a formát tisztán kezelni soha se­m tudta, s e tekintetben még Ruzitska is fölülmúlja. Ő szokva volt a német zene tág meze­jéhez, s itt kényelmetlenül érezte magát a nyolcz ütényes, négy szakos forma korlátai közt, s ki-kicsa­­pongott néha, így gondolatai vagy hosszabbak voltak vagy rövidebbek, s elvágásra, vagy kitoldásra volt szüksége. S az ő dicséretére legyen mondva, gondo­latai legtöbbször hosszabbak voltak, s így elvágásra volt szüksége, mint pl. a Bartay által kiadott 30 ma­gyar közt „Lassú“ néven előforduló nóta triójánál, mely örökre csonka ugyan, de utólérhetlen marad. Vi­szont a pétervári palotás triójaj oly tökéletes és kerek­­ded, hogy ritkítja párját. Vajda igy volna mostani kompozitorainkkal, kiknek egészen ellenkezőleg tol­­dozásra van szükségök, mert gondolat hiányában művek csak üres czifrázatok és sallangokból, s meg­szokott elkoptatott frázisok és fordulatokból áll. Ám­bár tehát Csermák a formát ellesni nem tudta, de annál inkább a hangot, s ez Lavotta érdeme egy­részt, kinek nyomai mindenütt meglátszanak Cser­mák művein. Mindenesetre Lavotta több volt Mo­zartnál Csermákra nézve, míg ez arra tanított meg, mint kell zenét írni, amaz a magyar zenét plántálta át keblébe. S Csermák csak mint magyar zene-kom­­pozitor nyerheti el a babért. Nem hagyhatom említés nélkül azon befolyást, melyet a szláv zene gyakorolt Csermákra. Kétségkí­vül szláv zene hangzott,bölcsője fölött, a talán anya­zenéje is volt az neki. És érvényesítette is ez magát nála víjmi sokszor, csakhogy Csermák a lángész biz­tos kezével úgy egybeszőtte a kettőt, hogy egymás­tól elválasztani nem lehet. Nagy későn tudott meg­szabadulni e befolyástól, hanem akkor örökre meg­szabadult. A szláv zenéből is hozott át sokat, meg­tartotta azt, a­mit megtarthatott, s így gazdagította, tágította a magyar zenét. Íme ezen három főtényező : Mozart, Lavotta és a szláv nemzetiség, vagyis magyar, német és szláv zene összeműködése Csermák lángeszével és érzel­meivel hozták létre azon csodálatos nótákat, melye­ket Csermák formája alatt ismerünk. Nem akarok részletes elemzésbe bocsátkozni, talán elfogultságom nem engedné meg pártatlan ítéletet hozni, csak annyit, hogy e zene nem volt méltatlan azon nagy időhöz, melyben született, s azon égen, hol Mozart és Beethowen csillagai fénylenek. Csermáknak is jutott egy kis hely. Csermák nótáit három osztályba lehet sorozni. Magyarok, németek és vegyesek. Tiszta szláv nóta egy sincs köztök. A magyarok 1806—1818-ig a leg­szebbek és legtökéletesebbek. Körülbelül ez időszak­ban volt Csermák zenit­jén. De termékenysége ki­sebb volt, hanem értékre nézve e korban komponált legtöbbet. Előbb és utóbb is komponált ő magyaro­kat igen szépeket, de csak elvétve. A német zenét 1806-ig és 1818 után művelte, ez utóbbi években már őrült állapotban. Tiszta szláv zenét sohasem irt, csak itt-ott elvétve fordul elő egy-egy szláv darab, többnyire a magyarokkal vegyítve.­­ Különben ezt csak 1806-ig gyakorolta, azontúl egy a szláv zenére emlékeztető nótát sem irt. S mind a három fajta művek közül csak a ma­gyar nóták bírnak értékkel. Nem azért, mivel ma­gyar szempontból véve föl a dolgot, a német darabok nem érdekelnének, hanem mivel ezek összehasonlítva az ő palotásai és verbunkjaival, határozottan hátrány­ban maradnak. A német darabok közt is gyönyörűek vannak, a „Romances hongraises“-ban megjelent 6 nóta közül az öt első igen tökéletes, a hatodik ma­gyar. Hogy épen a második korszakban, t. i. 1806-tól 1818-ig virágzott Csermák leginkább, első pillanatra könnyen megérthető. Addig sokkal nagyobb és hatalma­sabb volt még az említettem okok befolyása, sem hogy

Next