Reform, 1872. október (4. évfolyam, 269-299. szám)

1872-10-22 / 290. szám

290. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben, házBkon hordva Égési érre B’ól érre , 20 frt—kr. . 100 , Hirdetmények dija: lO-haséboB Dontsor egyszeri hirdetésnél A nyílttéri pozitsor.................................. Bélyegdij külön Negyed évre Egy hóm . 5 frt—kr. 1 . 80, Kedd, október 22.1872. 8 kr. 25 , 30 „ REFORM m. évi folyam. Szerkesztési Iroda: RalYAvOB, TsivoahAs-Mv 8. ns. X. ndvar, X. aia«!«««!!. B lop »lollomi részét illető minden közlemény a serkesitAséghez intézendő. Bérmontütte* loTolok csak ismert koroktól fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Mik Mói könyvkereskedésében, régi miláttér S. ig. A lap anyagi részét illető költemények (előfizetési pont, kiadás köreli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendek. Előfizetési fölhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi október—deczemberre 5 frt, — október—novemberre 3 frt 60 kr., — októnegyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimű 3 kötetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt — igényt tarthat. gmr Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerűbb a postai utalványlapokat használni. ^ + 1 „ A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, háznégyszög. A pesti népszínházra A „Reform“ szerkesztőségében eddig elé kegyült 7558 frt 72 kr.és 2 db. cs. kir. arany. Pest, október 21. Ellenzéki badarságból annyi egyszerre összehordva nem egyhamar volt, mint amennyit mostanság a bankügy kérdésében a parlagi publikum eszejárásának összezavarására olvashatunk a „Hon“-ban, „Ellenőr“-ben, „Magyar Ujság“-ban. Mindezen közlönyökben olyanok írnak a legfontosabb és legbonyolultabb pénzügyi kérdésről és annak megoldásáról, kik szemlátomást nem értenek a dologhoz semmit, kik vagy soha fináncztudománnyal nem foglalkoztak, vagy pedig konfúzus fők, akik a kérdés gyakorlati szempontjait nem ismerik s a sokféle figyelembe veendő tekintetet méltányolni nem tudják. Okoskodnak a bankkérdés helyes vagy helytelen megoldásáról anélkül, hogy értesülve volnának az ügy állásáról, a kérdés sokoldalúságáról; okoskodnak akkor, midőn az elintézés módozatai még az irányadó emberek között is csak mint vagylagos tervek kombinácziók tárgyát képezik, maguk az alkudozások pedig az első komoly indítás stádiumában vannak; okoskodnak nem tárgyilagos szempontokból, hanem szimpatiiák és előítéletek alapján, bizonyítgatván — quod erat demonstandum — hogy az osztrák nemzeti bankkal kiegyezni, vele vagy általa alapíttatni meg a magyar nemzeti bankot, soha semmi módon nem lehet, nem szabad, mert — nos, mert a lengyel országgyűlés mintájára van a mi ellenzékünknek is egy suprema ratiója az, hogy nye volyim, nem akarom. Az ilyen dogmatikus thesist aztán igen csodálatos deduktív okoskodásokkal támogatják. A skolasztikusok sokkal több logikai elmeéllel tudták bebizonyítani, hogy az ördög milyen fekete, micsoda természettel bír s hogyan árt az emberiségnek, mint amennyit a balpárti lapok a bankügy körüli vitában a jelen kerezben kifejtenek. Például — hogy ne csak állítsunk, de bizonyítsunk is — az „Ellenőr“, miután kimondotta, hogy „az ú. n. bankkal való egyezségbe soha bele nem egyezhet“, ezt azzal indokolja, hogy noha szerinte a 75 millió, amit az ő tudomása vagy számítása szerint a bécsi intézet Magyarországra fordítana, „megfelelne a forgalom szükségeinek ma, de nagyon kérdés, ha megfelelne-e tíz év alatt mindig.“ Minden józan ember — ha nem veszi is tekintetbe a 75 milliónyi roppant összeget, melyet az „Ellenőr“ írója a légből kapott — könnyen be fogja látni, hogy Magyarországnak olyan nemzeti bank kell, amely tőkéjével a mostani forgalom szükségeinek teljesen megfelel és semmi esetre sem nagyobb, mert ha a bank tőkéit gyümölcsöző módon el nem helyezhetné, az oly kamatveszteséggel járna tíz év alatt, hogy az ország vallaná kárát ; ellenben ha egy a mai forgalom igényeinek megfelelő bank nálunk jó üzletet csinál s később tőkeszaporitásra lenne szüksége, a jó üzlet és jó hitel szerezhetne annak tíz év múlva, vagy akkor a mikor annyi tőkét, a mennyi kell. Ez az egyik szarvas okoskodás, de van még több is. P. o. az, hogy ha az ú. n. bankkal kötünk szerződést „a bank nyereménye nem az országban maradna, hanem idegenek vennék hasznát.“ De hát ha, tegyük föl, az „Ellenőr“ fináncztudósa Berlinből hozza Pestre a maga 75 millióját, annak kihúzza a nyereményhasznát? Nemde az, a kié a pénz? Nekünk magyaroknak pedig csak az a hasznunk lenne belőle, hogy mi forgatjuk, mi rendelkezünk a hitelbe adott pénzzel. Ingyen Magyarországnak tőkéket kölcsönözni nem fog se a bécsi bank, se a berlini bankár. Vagy tán Magyarországból akarja kiteremteni az „Ellenőr“ a bankalaptőkét? Nagyon jó volna, csak mutassa meg a forrást Kerkapolynak, ahonnan bankrészvényekre a honi milliókat merítheti és pedig anákül, hogy a pénzsóvár kereskedéstől és ipartól elvonná. Ha a beverő készpénztőkéket az ellenzék hazánkban előteremteni bírja, akkor nagyon szívesen magunkévá tesszük kifogásait, de ha erre képtelen, akkor engedje meg nekünk az ellenvetést, hogy ránk nézve mindegy, akár Bécs akár Berlin húzza a nyereség hasznát, sőt jobb szeretjük, ha Bécsben marad, mint ha a határokon túl megy. Kevésbé bárgyú a „Hon“ okoskodása, hanem ép oly indokolatlan. Szélmalom ellen harczol, midőn hosszan bizonyítgatja, miszerint a közös vámterület megtöri a teljesen különvált magyar bankot. Ezt senki nem tagadja, az magától értetődik s a közös vámterület csak az anyagi érdekek egységét bizonyítja, s a pénzláb egyformaságát igényli, — nem pedig a bankrendszer azonosságát. Igenis argumentum az a két bank közti kapcsolatos viszony mellett, de nem döntő jelentőségű argumentum. Ilyen döntő argumentum, mely szerint okvetlen szükséges volna az 0. n. bankkal kötni meg a kiegyezést, egyátalán nem is létezik, s a magyar államnak szabadságában áll oly bankaktát csinálni, a milyent a legjobbnak ítél és azzal a pénzintézettel állíttatni föl a magyar nemzeti bankot, a melylyel a legczélszerübben megalkudhatik. Fontosabb argumentum a „Hon“ okoskodásaiban azon beismerés, miszerint „mindaddig, mig a valuta rendezve nincs, bármely bankjegyeinek disagiója lehet“. Itt rejlik a bankkérdés magva. Addig, míg a valuta rendezve nincs, a külföld nekünk milliókat bankalapításra kölcsönözni nem fog. Ez tény. Már most ebből a következtés az, hogy a valutarendezés a közös államjegyek miatt közös ügy lévén, másként mint közös megállapodás útján el nem intézhető. — Ha a kormányok ennek módját ejtik, akkor szabadságukban áll ezen nagy műveletet, vagy az ú. n. bank segítségével hajtani végre, s tehát kiegyezni a nemzeti bankkal, vagy ha az túlkövetelő volna, legalább magyar részről, más idegen vállalkozókkal szövetkezni ezen czélra, mely vállalkozók aztán természetesen egyúttal a magyar nemzeti bank koncesszionáriusai is lennének. A „Hon“, mely nagyban ellene van annak, hogy kísérletet tegyünk, ha nem tudnánk-e megegyezni az ú. n. bankkal, a valutarendezés nehézségein könnyen átsiklik mondván, hogy „az államjegyekből minket illető részt,a 100 milliót azonnal átvesszük és konszolidáljuk.^ Konszolidáljuk és azonnal? Könnyű azt mondani, de nehéz megtenni. Drága kölcsönt fölvenni e czélra igen is könnyű, de még inkább könnyelmű.0ína s egyátalán nem felelne meg dehezites budgetünknek, új kamatterhet róni az országra. Áldozat nélkül a dolog nem fog menni, az bizonyos, de az ügyet úgy vinni, hogy az áldozat terhe alatt össze ne roskadjunk, s ne veszítsük a budgeten, a mit nyerünk a bankkal, az nem oly könnyU. A „Hon“ a pénzválságra is gondol, a mely az ú. n. bank kiszorítása s a többi rendszabályok által az országban előidéztetnék s az iránt azzal vigasztalja olvasóit, hogy „az átmenetes idő legfölebb 4—fi hó lehet.“ Hogy ez a félesztendő milyen pusztítást vihetne végre az ország vagyoni állásában, azt a „Hon“ nem gondolja meg. es mindebben semmi nehézséget nem lát.“ Szemorvoshoz küldenénk, ha nem inkább psychikus oka volna nem látásának, így azonban beérjük azzal, hogy őt nem követjük, nehogy a vak után a gödörbe essünk. Mindezekbel — olvasóink megbocsássanak — nem mondottunk magunk véleményt a bankügyben, hanem csak figyelmeztettünk, hogy — pénzügyekben megszűnvén a kedélyesség — ne engedjen a magyar közönség üres hazafias frázisok által port hinteni a szemébe. Ma a helyzet nem tisztult. Azt tudjuk, mire van szükségünk, de azt, hogy mi módon érhetünk czélt, még nem tudjuk, s a kormány se tudhatja. Bizonyos az, hogy Magyarországnak egy nagy és önálló magyar nemzeti bankra van szüksége, hogy összes pénzforgalmi rendszerét, mint szív a vérkeringést függetlenül szabályozhassa. Bizonyos az is, hogy a valutának rendezése nélkül hitelünk megállapítva nem lesz, külföldi tőkék haszonélvezetét gazdaságunk nem szerezheti meg. Kell tehát gondoskodni a valutarendezésről és a független magyar bank fölállításáról. Másrészt szint oly bizonyos, hogy a valutát csak Ausztriával együtt rendezhetjük. Bizonyos, hogy a kereskedés és forgalom s kivált a pénz- és hitelforgalom Magyarországot Ausztriára utalja, mint főimporteurre és főexporteurre és mint ezer utón és módon főhitelezőnkre , minek folytán iparkodni kell — ha lehet a bankkérdést akként oldani meg, hogy a kereskedelmi üzleti összeköttetés hátrányát ne lássa s veszedelmes válságok szükség nélkül ne riszkíoztassanak. Ezért kísérti meg a kormány elsősorban a kiegyezést az osztrák kormánnyal és az ú. n. bankkal. Ha az osztrák nemzeti bank beleegyezik, hogy Magyarországon olyan magyar nemzeti bankot állítson, amilyen a nemzet pénzforgalmi szükségleteinek teljesen megfelel, nincsen semmi észszerű okunk, mert keresni más piaczokon s talán drágább árért tőkéket bankunk számára; ellenben ha a bécsi bank akár előítéletes makacsságból, akár más bármiféle okból, vagy épen nem lenne hajlandó Pesten egy önálló bankintézetet fölállítani, vagy pedig csak meg nem felelő avagy fölöttébb terhes föltételek alatt kész rá, akkor a magyar kormány fog bírni annyi belátással és határozottsággal, hogy máshonnan szerezze meg az erőket és eszközöket. A magyar delegáczió ötös bizottsága, mely Éber indítványára a végből választatott, hogy véleményt adjon, nem lenne-e tanácsos a tárgyalási módon változtatni, heves vita után három szóval ellen az eddigi tárgyalási szabályok fontojai mellett nyilatkozott. Minthogy ^ . jelentéstételre fölkéretett, nem , . • ., ^ . KI. . csak a kisebbséggel szava jségi véleményt is szándékszik a delek elé terjeszteni, annál fogva előadónak Mesznil Viktor báró választatott meg. A pesti törvényszék a múlt héten Sárkány József elnöklete mellett tartott ülésében, mint a „P. Lloyd“ írja, a kormány által előterjesztett törvényjavaslatot a büntető eljárásról, a nyilvánosságot, szóbeliséget és közvetlenséget követelő főelveiben elfogadta. A javaslat egynémely részletei azonban, melyek a nyilvános végtárgyalás formaságait rendezik, helyeseltettek ugyan, de nem ítéltettek kivihetőknek, minthogy a törvényszéki helyiségek szűk volta lehetetlenné teszi, hogy megtartassanak. A hódmezővásárhelyi követválasztás ma volt. Esti 8 óráig nem vettünk a végeredményről tudósítást. Szavazás három jelöltre történt, u. m. Kovács Ferencz deák-pártira, Tereszky balközépire és Németh Albert szélsőbaloldalira. Délig az első 180 szót nyert, a második 126-ot, d, harmadik 62-t. Újvidékről a következő távsürgönyt veszi a „P. Lloyd“ estilapja: Mileticset agyszélhüdés érte; fölgyógyulását nem remélik ; pártja vezetését alkalmasint Szubbotics fogja átvenni. A pénzügyi bizottságnak ma d. e. 10 órakor tartott ülésében jelen volt a pénzügyminiszter és előterjesztést tett a pénzügyi helyzetről a bizottságnak az előbbi ülések közül egyikén nyilvánított óhaja folytán. Az előterjesztés hosszabb időt vett igénybe, s ezért a kereskedelmi miniszter költségvetésének tárgyalása nem kezdőthetett meg. Az expozé részleteiről ezúttal semmi sem hozható nyilvánosságra. A „Národné Noviny“ 124. számában egy pesti levelező írja, hogy képviselői, főleg ellenzéki körökben azon eszme merült föl s nagy érdeklődéssel tárgyaltatik, mikép lehetne egy közös klubot alakítani, melybe a képviselők pártkülönbség nélkül beléphetnének s melyben oly kérdések vitattatnának meg, melyek a pártok irányadó elvein kívül vannak, hogy igy az előkerülő vitáknál a pártérdekek erőszakolt előhurczolása s a fölösleges beszédek lehetőleg elhárittassanak, mit közlő mindenesetre üdvösnek s valósulás esetében nagy nyereségnek tart az országra nézve. Ugyan a lap 125. számában közli, hogy Horn Ede a tót Matica alelnökéhez, Paulinyi Tóth Vilmoshoz egy levelet intézett, melyben kinyilatkoztatja, hogy ő a szabadság és az összes nemzetiségek egyenjogúságának határozott védelmezője, miért is Horn a lap olvasó közönsége előtt ajánlólag emlittetik, mint oly férfiú, a ki mellett a tót nemzeti pártnak Ordédy ellenében föllépnie kellene, hogy Vágh-Ujhelyen követnek megválasztassék. = Az újvidéki „Szrbszki Národ“ 94. számának „A második merénylet“ föliratu czikkében Mileticsnek viseletét szemben a kir. biztos kiküldöttjével a legrenitensebbnek mondja, melylyel ime most másodízben sértette meg a kir. biztos személyét. — Marso titkárt, midőn ez az egyházközség gyűlésébe lépett, e szavakkal fogadá: „Itt nincs helye a kir. biztosnak!“ Ezen nyilatkozata ép oly sértő, mint a milyen volt az, midőn Karlóczán nem vonakodott kimondani, miszerint a patriarchát választó zsinaton sem lehet helye a kir. biztosnak.— Más részről azonban nem hallgathatja elezikkirő, hogy a katonaságai nem a kellő időben történt az intézkedés, miután a csapatok akkor érkeztek az épület elé, midőn a terem már üresen állott. Ha a renitenseket nem is, de az elnököt helyét elfoglalni rá kellett volna kényszeríteni, s erő'hatalommal bebizonyítani neki, hogy kötelessége és feladata a teremben maradni, s a kir. biztos kiküldöttjének engedelmeskedni. Ezt kívánja és megkívánta volna a tekintély, melyet a kir. biztos kiküldöttje képvisel. Újvidéki képviselőválasztás. — Saját levelezőnktől. — Hosszú halogatás után végre minálunk is megtörtént az országgyűlési képviselő választása, s minél tovább küzdött, annál élesbé lett az ellentét, mely a két homlokegyenest ellenkező politikai irány hívei közt uralkodott. Miletics párthívei, kik eddigelé minden választásnál keresztülhatoltak, mint tudva van, az idén Pavlovics Istvánt álliták föl jelöltükül, ki a múlt országgyűlésből s különösen gyakori interpelláczióiból ismeretes. Városunk rendszerető polgárai azonban — a közéjük a szerb értelmesebb polgárok is tartoznak — mint egy férfi egyesültek az átalános tiszteletnek örvendő Kondorossy György itteni ügyvéd jelöltségében, ki programmbeszédében a Deák-párt őszinte hívének vallotta magát. Valóban hallatlanok voltak Mileticsék ocsmány támadásai, különösen a szerbek azon része ellen, kik Kondorossyt pártolták. Árulóknak, hitehagyottaknak mondták őket, kik a „szerb nemzet ügyét“ nyilvánosan pellengérre állítják, és ez emberek semmi eszköztől nem riadtak vissza, hogy Kondorossytól különösen szerb választóit elvonják. De dühös kísérletei hajótörést szenvedtek a rend- és békeszerető szerb polgárok józanságán, kik annál is inkább beadták szavazatukat Kondorossy mellett. E körülménynek tulajdonítandó elsősorban, hogy Kondorossy 200 szavazattöbbséggel meg is választatott. A derék szerb választók éjfél után jöttek az urnához. A választás eredménye leirdatlan lelkesedéssel fogadtatott. De e lelkesedés egészen indokolt is,minthogy Újvidék az eddigi választásoknál Miletics egy biztos állomásának tekintetett mindig. Pavlovics veresége ad oculos bebizonyította most, hogy Újvidék megszűnt Miletics rendbontó, államellenes ármányainak fészkévé lenni, és hogy az itteni szerbeknél is mindennap több tért hódítanak az egészséges, józan elvek és nézetek. És az újvidéki szerbek példáit a más vidékiek is követni fogják, és ezzel ki fogják jelenteni, hogy nincsenek egyetértésben Miletics sötét, képtelen, s sikamlós terveivel. Kondorossy választása, melyet a magyarok, szerbek és németek józan egyesülése vitt keresztül, biztosítékot nyújt, hogy azon gyűlölségek, melyek városunk fölvirágzását annyi ideig akadályozzák már, végre is tűnni fognak. Kondorossy magyar neve daczára ugyan szerb ajkú polgár, de melegen érez hazája üdvéért, s biztosak lehetünk arról, hogy Deák szellemében fog az országgyűlés többségével a józan haladás mellett szót emelni. Kondorossy választása ultráinkat a legnagyobb ijjedelembe hozta, és maga Mileticsnek is valahára csak meg fog nyílni szeme, és be fogja látni, hogy gazdálkodása rohamosan lejárja magát. A szerb skupstinából. Saját levelezőnktől.] (A zsidók kiűzése. Olcsó vasút. Két törvényjavaslat.) Kragújévá ez, október 17. A skupstinában több oly dolog történt, mely távolabbi körökben is figyelmet kelthet. Tudva van, hogy a szerb a hit dolgában fölöttébb türelmes, majd azt mondhatni, közönyös. Vallási okokból származó gyűlölködés, czivakodás és ellenségeskedés nem létezik Szerbiában. Midőn tehát a szerb skupstina arra gondolt, hogy a szerb zsidók szabadságát megszorítsa, ez csak anyagi természetű okok miatt történt. A szerb kereskedők félnek zsidó kollegáik versenyétől, s ez okból szeretnék, ha e konkurrencziával nem kellene megküzdeniök. A szerb kormányoknak, melyek nem akartak ezen álláspontra állani, sok küzdelmük volt, s ezen A „REFORM" TÁRCZÁJA. Három világrészben.) (Blána Szilárd honvédszázados viszontagságai és kalandjai.) IV. A forradalom kitörése. — Eszék magyar kézrejuttatása és további részvétem a szabadságharczban. A népek szundikáltak, a fejedelmek kényelmesen ültek trónjaikon, midőn egyszerre mint a villámcsapás sújtott le a franczia nép haragja Lajos Fülöp trónusára. E villámcsapás dörgő hangja elhatott Európa legtávolibb zugába, félemlítve fönt, bátorítva alant. Olaszhont is lázas izgatottságba hozta a februári forradalom, népei mozogtak; Magyarhonban is készült kitörni a vihar. Április végével Pesten állomásozó ezredembez rendeltettem. Itt akkor már leirdatlan volt a nemzeti lelkesedés, V. Ferdinand 20 magyar honvéd-ezred felállitását rendelte volt el és a nép örege-itja örömujjongva sietett a három szinü zászló alá. Ellenben a közös hadseregnél a fejetlenség és zavar tetőpontra hágott. Olasz ezredünk harczosai, kik megtudták, hogy hazájuk az idegen járom széttörése végett fegyvert fogott, fraternizálni kezdett a lakossággal. _Egy ízben, midőn egy tüntetés megakadályozására kirendeltetett, a népség által: „éljen Olaszország!“ kiáltással üdvözöltetett, mit ezredünk: „éljen Magyarország!“ felkiáltással fogadott. Másnap olasz ezredünk már útban volt; egy része Eszék a másik Újvidékre rendeltetett volt. Én Eszék várába kerültem, hol értesültünk Jellasics magyarországi betöréséről és egyszersmind az ezen betörést kisérő, Vik Ferdinánd által kiadott parancsról, mely Jellasicsot, mint lázadót kegyvesztettnek nyilvánitá. E bbre a zavar legfőbb fokra ért, a vezérek és parancsnokok nem tudta többé, kire halgassanak és ki ellen működjenek? Ezredünknél én voltam az egyedüli, ki magya---------- -------- —---o mi tudott és így nekem kellett a hivatalos „Közlöny“-t az akkori magyar kormány lapját tolmácsolnom. Ugyancsak engem szemeltek ki, a Dárda közsfe mellett 30,000 honvéd és őrsereggel táborozó gr. B.- vel folytatandó értekezlet vezetésére. V. századosunk és B. hadnagy ez utóbbi nemzetiségére nézve szerb lelkes pártolói voltak a magyar szabadságügynek, mig a többi tisztek ellenséges állást vettek, jó dolog ilyetén állása folytán a fejetlenség nőttön nőtt az ezrednél, a tisztek hatalma megtört a nemzeti üggyel rokonszenvező katonaságnak mindegyre növekvő engedetlenségén, és végre ezek egy része jónak látta kereket oldani és a közeli Szlavóniába menekülni az előre látott katonai összeesküvés elől. Míg ezek történtek, V. százados általam kisérve átment gr. B. hez a magyar táborba, hogy kiegyengesse az utat e fontos határerősségnek magyar kézre játszása érdekében. A terv kivitele nagyon egyszerű és könnyű volt, miután csak az egy ezred olasz gyalogságból és két század tüzérségből állott az összes várőrség. Más részről pedig J. altábornagy is részünkön állott. Gr. B. az ügy biztos kivitele érdekében, V. százados kezéhez nagy összeg pénzt juttatott, mely után a százados testvérével és B. hadnagy, továbbá körülbelül 40 megbizható altiszt titkos tanácsot tartottak, melyben valamennyi tiszt fogollyá tétele határoztatott el, nem különben a tüzérségnek is lefegyverzése, ha netán ellenállást fejtene ki. E tervnek kivitele szeptember 8-ikára tűzetett ki, mikor is B. hadnagyra került a főőrállomásnak betöltése. Időközben az altisztek V. százados által bőven láttattak el pénzzel, hogy a legénység teljesen meg legyen nyerve ügyünknek. A szerencse kedvezett. Szeptember 8-kán reggeli 5 órakor riadó vezetett, és a katonaság a laktanyából fegyveresen özönlött ki a vártérre, hol a lármára egyenként elősiető tiszteket elfogdosták és a főőrállomásra kisérték, mig egy részök polgári öltönyben elmenekült. E közben a tüzérség a bástyákon termett és ágyúit ellenünk szegezte ; már ezt a tréfát nem értették el katonáink azon könnyűséggel és ügyességgel, mely csak az olasz népnek sajátja, másztak föl az ellenséges bástyákra, melyeket alig pár percz alatt hangya módra leptek el. Miután a tüzérség fedezettel nem birt, majdnem ellentállás nélkül részint lefegyvereztetett, részint harczképtelenné tétetett. Az alatt, mig ezek történtek, a bródi határezred egy zászlóalja jött az ágyúzás neszére, zárt sorokban a vár ellen. B. hadnagy a részünkről semmi roszat nem gyanitók előtt megnyittatta a várkaput, melylyel szemközt ugyanakkor V. százados jött 1200 emberével. A határőrök parancsnokukkal élükön egészen husz lépésnyire közeledtek a kapuhoz, hol azonban borzasztó meglepetés várt reájuk : az 1200 emberével szemben álló V. százados sortüzet vezényelt és egy pillanat múlva holtakkal és sebesültekkel volt ellepve a kapu előtti térség. A borzasztóan kiábrándult határőri katonaság vad futásnak eredt, olasz ezredünk mindenütt utána. Nem volt pardon senkinek, az olaszok kiojthatlan gyűlölete folytán, melylyel a „kroati“-k irányában viseltettek, kikkel még hazájuk földén ismerkedtek meg. Csak kevésnek sikerült a menekvés az alsó városba, kiket azután a szerbek elrejtettek az olasz katonák boszúja elől. Reggeli 7 órakor már végre volt hajtva a merény. V. százados, kit a föllázadt katonaság ezredesének választott meg, gr. B.-hez küldött Dárdára, a bevégzettekről jelentést tenni, ki is déli 12 órakor 12,000 honvéddel és nemzetőrrel bevonult Eszék várába. A történtek után odahagytam Eszéket és Pestre mentem, hol M hadügyminiszter által hadnaggyá neveztettem ki, és e minőségemben az Unghváron levő 21-ik honvéd zászlóaljhoz rendeltettem, hol megérkezve B. kormánybiztos egy üteg vezényletét bizta rám. Ezen uj alkalmaztatásom nagyon kedvemre volt, mivel az ágyú kedvencz fegyvernemem vala, de meg különben is azon négy év alatt, melyet Karánsebesen töltöttem, bő alkalmam volt a tüzéri hadászat elsajátítására, i mely alkalmat nem is hagytam kibányászatlanul... Ütegem legénységét csaknem kivétel nélkül müvelt iQak közül toborzottam, kiknek nagyrésze bányászokból, mérnökökből, erdészekből és tanuló ifjakból állott. Ezen eljárásomnak fényes siker volt eredménye ; alig 10 napi gyakorlat után a verőczei szoros elött fölállitott ütegemmel a Gácsország felől betörő osztrákokat véres fővel űztem vissza. M. tábornok alatt én is részt vettem a Kassa mellett reánk nézve rész kimenetelű csatában, melyben a Gácsország felől jövő Schlick maradt győztes. 1849 február elején N.Váradra küldettem D. tábornokhoz. A két napig tartó vérengző kápolnai csatában, mely olasz ezredemet rutul megviselte szintén részt vettem. — V. volt százados e gyilkos csatában egyik lábát vesztette, öccse V. főhadnagy elesett és a volt hadnagy B., ki időközben századossá lett, Windischgrätz által elfogatva, annak visszavonulása közben Gyöngyösön fölakasztatott. Az ütközet második napjának délutánján, midőn az osztrákok már visszavonulóban voltak, egy vadász golyója lábszáromba fúródott. Mi miatt nyolcz napig Verpeléten hátramaradtam. De már a czinkotai csatában ismét helyt álltam és a csata után századossá neveztettem ki. A tábornok hadseregével bevonultunk szeretett szülővárosomba , Budára, hol a tábornokot egy tisztelgő városi küldöttség, melynek élén az akkori polgármester R. állott, fogadta; a küldöttség közt volt atyám is. Atyám valódi spártai módon üdvözölt, benső atyai megindulását a külső szigor fedvén ezúttal is. Budavár ostroma alatt a Gellért-hegyen foglaltunk állást ágyutelepeinkkel, honnan 20 napon át hatályos tüzelést folytattunk a vár ellen. Ezen ostrom részleteibe bocsátkozni fölöslegesnek tartom, miután az már több kitűnő szakmunkából a magyar közönség előtt eléggé ismeretes. Budavár bevétele után az egyesített magyar hadsereg Komárom és Győr felé tartott. Útközben több apróbb csatározás folyt, melyekben, valamint az ácsi nagy csatában részt vettem. Ezen csatában, mely 1849. július 11-én vivatott az egyesült osztrákorosz, Weiden és Pamutin által vezérelt sereg ellen, nem sok híja volt, hogy búcsút nem vettem ez árnyékvilágtól. Ugyanis háromszor rohantak már ostromot az oroszok tüzértelepem ellen és háromszor vezettek vissza. A negyedik lovassági rohamnál, a két szakasz lovassági fedezetet be sem várva, egy szál magam rohantam karddal és revolverrel fegyverkezve magamon kívül vagy 30 lépésnyire az ágyúteleptől az ostromlók ellen. Ezen vakmerő lépésemet drágán kellett megfizetnem; az ellen lovassal egy pillanat alatt közbefogtak, a második pillanat alatt lovam összerogyott velem, s daczára elszánt védelmemnek, annyira megvagdaltak, hogy csak másnak a tábori kórházban tudtam meg a velem tovább történteket, mi következőkből állott: Mialatt én lovamról leesve, a reám törő kozákok által szabdaltattam, derék Würtenberg-huszárokból álló fedezetem a helyszinére ért, hol alig három perczig tartó hős viadalban kegyetlen elleneimet részint lekaszabolta, részint visszaűzte. Embereim rutul összeszabdalva találtak lovam mellett, nem kevesebb mint négy súlyos kardvágás volt fejemen és egy lándzsaszurás hátamban, mig egy golyó jobb lábszáramon ment volt keresztül. Hogy életben maradtam ily súlyos megsebesülés daczára, egy Cb. nevű tüzérnek köszönöm, ki mesterségére nézve sebész volt és kit az 5-ik császári tüzérezredből vettem magamhoz. Ch. azonnal alkalmazta sebeimre az előleges sebkötéseket, melyeket teljes szakavatottsággal rakott föl. Az ürömpohár azonban még nem volt megtelve az égő sebek kinai által, mert midőn seblázomból eszméletre tértem, borzadva vettem észre, hogy balszemem örökké elveszté világát. A nagyszámú sebesültek miatt Komáromban kiütött a kolera, melynek folytán én Pestre kéredztem, az atyai háznál kívánván gyógykezelés alá vétetni magamat. Haza érkezve uj csapás, uj veszteség, uj gyászbir várakozott reám: atyám, szeretett jó atyám nem volt többé; a kolerának jön áldozata. Ezen hir hallatára sírtam, mint a gyermek. Öcsém elbeszélte, hogy midőn végperezét közeledni érzé, őt magához hívta és így szólt: „Gyuri! igaz, sokszor voltam tul szigoru hozzád és bátyádhoz, de csak azért, hogy jóravaló emberekké váljatok: vesződtem és gazdálkodtam értetek, ez által szép vagyont szereztem, melyet reád és bátyádra hagyok, kik legközelebb álltok szivemhez.“ Ezen gyenge, rezgő hangon mondott szavaihoz még könnyes szemmel utána tévé : „Becsüljétek mostoha anyátokat, ki csecsemő korotok óta édes anyai szeretettel és odaadással ápolt s nevelt benneteket, végrendeletemben róla is gondoskodtam.“ ) L. a „Reform“ 283., 284., 285., és 286. számát.