Reform, 1874. augusztus (6. évfolyam, 209-238. szám)

1874-08-02 / 210. szám

210. széim. Vasárnap, augusztus 2. 1874. Bélyegdij külön ................................................................................... 30 kr.REFORM Előfizetési föltételek: Vidékre póstám vagy helyben háushoz hordva : Egéai érre házhoz hordva . 24 frt Pélerre.................................12 frt 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél.................................. 10 kr. A nyílttéri petitsor.................................................................. 30 kr. Negyed­évre ..... 6 frt Eg7 hóra.................................2 frt Hirdetmények dija: Előfizetés REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra . Három hóra. Hat hóra . . . . 2 frt. .... 6 frt. . . . . 12 frt. Az előfizetési pénzek beküldésére leg­czélszerübb a postai utalványlapokat hasz­nálni. A ,REFORIM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-utcza 2-ik sz. a. I. emelet, Budapest, augusztus 1. Stancsics pancsovai főispán a ritka fő­tisztviselők közül való, kiknek kinevezésével a kormány választást tett. Tapintat, erély, szivósság és hivatalnoki gyakorlat ép úgy jellemzik ez urat, mint tiszta hazafias érzület és megbizhatóság. Szerb származása, hely- és személybeli ismeretei s jártassága a magyar, német és szerb nyelvekben kiválóan alkal­massá tevék egy oly nehéz állomás betöltésére, mint a pancsovai városi főispánság. A kor­mány leküldötte őt tavaly nyáron, mondhatni pőrén, pénz nélkül, közegek nélkül, hatalom nélkül, s midőn Stancsics úr hivatalát az újon polgárosított végvidéken s épen követválasztás előtt elfoglalta, aligha­nem úgy érezte magát Pancsova városházán, mint Dániel az orosz­­lánbarlangban. A szerb városi tanács gyanakvó alázattal, a német polgárság bizalmatlansággal fogadta. Az omladina a fogadóban, melyben szállva volt, kémeivel őriztette, hogy senkivel az ő tudtán kivül a főispán ne is beszélhessen. A kormány a­mint kinevezte, úgy magára hagyta. Stancsicsnak, ha boldogulni akart, óvatosan kelle magát viselnie, mert hogy cselekedhes­­sék, előbb barátokat kellett a városban magá­nak szereznie. Egyéni tulajdonaival, jelleme szilárdságával, nem pedig politikai elveivel és hivatalos tekintélyével hódíthatta meg csak a tért, mely működésére ki volt jelölve. A hálátlan munkára kevesen vállalkoztak volna, s még kevesebbnek sikerült volna helyét megállni. Mert Pancsován unióellenes és magyar­­ellenes volt majdnem az egész város. A pol­gárosított granicsár-tisztek, kiket a törvény­széknél s más magy. kir. hivatalokban alkal­maztak, részben csak oly ellenségei maradtak a magyar államnak, mint azok, kiknek hivatal nem jutott s kik nyugdijaztattak. E tiszt urak közül sokan a katonai kormányzás különös szokásaiban nemcsak uralkodásra módot, de jövedelmi forrást is találtak volt, s nem csoda, ha a dolgok uj rendje nem volt ínyükre való. Az átmeneti nehézségek a könnyen fölizgat­­ható népnél is táplálták az államellenes fölfo­gást. Az iskolai és egyházi ügyek a szerbeknél Miletics kezeiben voltak, a szerb sajtó a hir­­hedt Pancseváczban lelte képviseletét, a szer­­bek közül még a leghiggadtabbak is a nem­zeti­ párt terrorizmusa alatt állottak s az om­ladina oly hatalom volt, hogy ellene tenni még a németek sem igen mertek, mert a mely kereskedő vagy mesterember magára vonta a Miletics-párt haragját, arra kimondatott az átok, annál szerb ember többé nem vásárolt semmit, az a városházán igazságot nem talált, vagyonilag tönkre tétetett s ha ellenségeinek vagy még bosszuállását is provokálta, háza karjai fölgyujtattak. Ily viszonyok közt a közbátorságot fen­tartani is nehéz, nem hogy könnyű lenne szerbek közt egy hazafias pártot toborzani, melynek első föltétele nem gyűlölni a ma­gyart, hanem beismerni, hogy mi a szerb menekülőket keresztény szeretettel hazánkba befogadtuk, nekik földet és szabadságot ad­tunk s érte megkövetelhetjük tőlük, hogy a­kik a mi országunkban bírják a polgári jogo­kat, hazánkban születtek és élnek, azok Ma­gyarországot és törvényeit tiszteletben tart­sák s érezzenek iránta úgy, mint hazafiaknak illik, kivált miután elnyomásról ugyancsak senki e földön nem panaszkodhatik hazugság nélkül. Persze, ezt a pancsovai szerbek közül csak kevesen látták még be, noha érzik már okvetlenül, hogy a magyar állampolgárság eszméjével meg kell barátkozniok. Stancsics főispán urnak idáig sikerült maga és a szerbek­ közt minden élesebb kon­fliktust kikerülni. Ő mostanáig nem folytatott nyilt háborút az Omladina ellen, hanem lassan­ként maga köré gyűjtötte a konzervatív ele­meket s megnyerte a pancsovai németek osz­tatlan támogatását. Tegnap azonban a háború kitört. Nem volt tovább halasztható. Pancsova város képviselő testületének új­jáalakítása forog kérdésben. A szerb többség­nek sehogy sem tetszik a gondolat, hogy a hatalmat kibocsássa kezeiből, noha bajosan fogja elkerülhetni, mert Pancsova virilistáinak túlnyomó része német. A városi bizottság el­­készíté a legtöbb adófizetők lajstromát s ez a szerbekre nézve kedvezőtlenül ütött ki, ezért a városi képviselet elhatározta, hogy a ma­gyar törvény életbeléptetését Pancsován meg­akadályozza, s elsőbben is fölirt a belügy­minisztériumhoz s panaszt tett a névjegyzék összeállítása, a bizottmány eljárása ellen. A belügyminisztérium rendelében konstatálta, hogy a bizottság a törvény értelmében helye­sen járt el. Ezt a rendeletet a pancsovai városi képviselet ismét „a törvény értelmében“ tisz­telettel félretette, s újra fölírt, de a kormány föntartotta előbbi végzését. Már most a dolognak meg kellett lennie, a képviselőtestületnek a virilistákat be kellett fogadnia, a képviselőtestületnek újra kellett alakulnia. Tegnapra volt határozva az ülés napja, midőn a képviseletnek a virilisták lisz­­táját meg kellett állapítania. De az omladina, mihelyest a jogorvosla­tokból és a mindennemű fogásokból kifogy, azonnal kész az erőszakhoz nyúlni, hogy czél­­jait elérje, vagy az államhatalom czéljait meg­hiúsítsa, így jön Pancsován is. A távíró je­lenti, hogy Kaszapinovics a karloviczi kon­gresszust is ott hagyta, csakhogy Pancsova városházát megtartsa az omladinának. Mint­hogy minden kifogás nem használt, csinált botrányt úgy, hogy öt órai agyonbeszélés után a főispán kénytelen volt az ülést — mely se­­hogysem akart a keserű munkához fogni — feloszlatni. Mit fog a kormány ez esetben cselekedni, hogyan fog a törvénynek érvényt szerezni, minő elégtételt szolgáltat főispánjának: mind­ezt nem tudjuk, de kiváncsiak vagyunk rá nagyon. Megvalljuk őszintén, mi örülünk a pancsovai botránynak, mert egyrészt megmu­tatja, hogy az omladina a karloviczi kudarcz­­ból nem tanult semmit, nem javult sem­en­­­nyire és nem mérsékli magát sehogy se ; más­részt alkalmat nyújt a kormánynak, hogy a a V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Ripót-utcza 2. sz. a. I. emelet. E lap szellemi részét illeti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kiadóhivatal: BelTároz, XlpAt-utcaa 8. zb. a. 1* emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők, törvények és az állam tekintélyének Pancso­ván is érvényt szerezzen. Meg kell mutatni a szerb túlzóknak, hogy van kormány Magyar­­országon, s ha ez tegnap Karloviczon, hol­nap Pancsován megtöri Mileticsnek hatalmát s kicsavarja az egyházi és világi közigazga­tást az omladina kezéből, akkor erélyének hatását meg fogja érezni az egész alvidék s Miletics­ék ellen föl fognak bátorodni a tisz­tességes elemek a szerbek közt is. Bárha a pancsovai botránynak ez lenne következése! == A magyar kormány s a horvát-szlavón or­szágok kormányok közt, mint halljuk, némely diffe­­rencziák forognak főn azon előterjesztések egyes rész­leteit illetőleg, melyek az utóbb említett kormány által a horvát országgyűlés elé terjesztetnek. Ezen előterjesztésekben a horvát kormány túlment a ki­egyezési törvény által megszabott illetékességi körén, s nevezetesen oly intézkedések elfogadására hívja föl a horvát országgyűlést, melyek által a közös ország­­gyűlést, melyek által a közös törvényhozás meg­alkotta közös törvények szenvednének módosulást. A horvát kormány ezen előterjesztései értesülésünk sze­rint folytonos tanácskozás tárgyait képezik úgy az egyes szakminisztériumok kebelében, mint a minisz­tertanácsban is. =>= A főrendiház aligha fogja minden változtatás nélkül, en bloc elfogadni a választó törvényjavas­latot. Legalább, a­mint halljuk a képviselőház egyes tagjai ismételten fölszólítottak több főrendi tagot a törvényjavaslat némely §§-ainak módosítására. Külö­nösen két szakaszra nézve igen élénken nyilatkozik a főrendi módosításnak óhajtása. Ezeknek elseje az 5-ik §, mely az erdélyi választókerületekben jelenté­kenyen leszállítja az adóczenzust, s a­melyet a főren­diház által az eddigi status quo föntartásával óhajtaná­nak módosítva látni. Második a törvényjavaslat azon intézkedése, mely szerint a központi választmányok belső ügykezelési nyelvét illetőleg a nemzetiségi tör­vény rendeletei irányadók. E helyett a főrendek azon határozmányt vennék föl, hogy a központi bizottsá­gok ügykezelési nyelve az állam hivatalos nyelve. == Ghyczy Kálmán a közép­ párt elnökének bejelentette, hogy a klubb tagja lenni megszűnik. Kilépését a klubból Horn és Huszár támadásaival in­dokolta. Ghyczy midőn miniszter lett, megszűnt a közép-párt tagja lenni, de a klubb tagja maradt, mig­­len Huszár Imre ur föllépése őt arra birta, hogy ime ketté vágja maga közt és a közép­párt közt az asz­talkendőt.­­ A hivatalos lapban megjelent a kim­utatás a magyar állampénztárak bevételeiről és ki­adásairól a folyó év második negyedében, azaz ápril 1-től junius 30-ig. A bevételeket illetőleg, a tényleges eredmény 27.321,004 frt volt, míg a költ­ségvetési előirányzat szerint 36.385,931 frtnak kellett volna befolyni. Az előirányzathoz képest tehát a tény­leges eredmény 9.064,926 frttal kedvezőtlenebb; a múlt év megfelelő időszakához képest is kedvezőtlenebb az eredmény 801,849 frttal, ellenben a folyó év első negyedéhez képest kedvezőbb 2 361,884 frttal. Az egyes bevételi ágakat illetőleg, a múlt évihez képest emelkedés csak kevés tételeknél mutatkozik, neveze­tesen a bélyegnél 82,890 frttal, a dohányjövedéknél 804,097 frttal, a bányászati hiánynál 688,270 frt­tal, az ingó államvagyonnál 1.131,215 frttal; ellenben az egyenes és fogyasztási adók, a sójövedék, államvas­utak stb. jövedelme hanyatlott; a folyó évi előirány­zathoz képest különösen nagy hiány mutatkozik az egyenes adóknál 7.286,685 frttal, a fogyasztási adók­nál 314,702 frttal, a sójövedéknél 1.176,369 frttal, államországoknál 1.501,509 frttal stb. A hiányok fe­dezésére kölcsönökből és lombardüzletekből a máso­dik évnegyedben 18.349,397 frt vétetett igénybe s ezzel együtt az összes bevétel 45.670,401 forintra rúgott. A kiadások főösszege 45.670,401 frtra rú­gott s ez az előirányzatban foglalt 44.562,411 frtnyi összegnél 1.107,990 frttal kedvezőtlenebb eredményt mutat, ellenben a múlt évi hasonló időszak 50.529,284 frtnyi kiadásával szemben kedvezőbb 4.858,882 frttal. Úgyszintén a folyó évi első negyedénél is kedvezőbb 3.666,386 frttal. A folyó évi költségvetési előirányzat­ban foglalt összegekhez képest több adatott ki: az országgyűlés költségeinél 105,103 frttal, közösügyi költségeknél 139,923 frttal, az államadóssági járulé­koknál 1.657,132 frttal, a belügyminisztériumnál 161,099 frttal, a közlekedési minisztériumnál 2 913,889 frttal stb. Kevesebb adatott ki az előirányzott összeg­nél : a magyar kölcsönök kamataira és törlesztésére 2.784,024 frttal, a pénzügyminisztérium rendkívüli költségeire 1.053,427 frttal, az igazságügyi miniszté­riumra 193,384 frttal, a honvédelmi minisztérium­ra 170,163 frttal stb. A Galonakivitelünkre vonatkozólag a F. Lloyd­­ban fontos, de nem igen megnyugtató közleményt olvasunk az osztrák dunagőzhajózási társaság és az Erzsébet-vasút közt kötött kartell- szerződés ismertetésében. A nevezett két társaság megegyezett abban, hogy jövőre a felső dunai vona­lon való forgalomban a szállítóknak nem adnak pro­víziókat és refakcziókat sem engedélyeznek A duna­­gőzhajózási társaság a gabnát Kaiser Ebersdorfig szállítja, innen az Erzsébet-vasút viszi tovább. Ha a dunagőzhajózási társaság jobbnak látná egyes esetek­ben vizen szállítni tovább a gabnát, ezért bizonyos arány szerint megállapítandó olcsóbb díjtétel számít­­tatik. Az e forgalomból származó bevétel a kezelési költség levonása után, meghatározott kulcs szerint osztatik föl. A magyar gabnaszállításra ez nem igen biztató kezdet, pedig még folytatása következik, a­mennyi­ben a többi belföldi vasúttársaságok is nemsokára tarifa-fölemeléssel fognak előállani. A kereskedelmi minisztérium már meg is adta ehez beleegyezését. Kereskedői körökben e hírek nagy hatást szül­tek, s hogy a hatás nem épen a legkedvezőbb, kön­­­nyen megfogható. A karloviczi választógyűlést megelőzött napon tartott konferencziákról egyik tudósí­tónktól a következő levelet ves­szük: Karlovicz, július 30. Ma reggel 8 órakor nagy konferenczia tartatott, melyen részt vett a kongresszus majd minden tagja. Körülbelül 11 órakor ért véget a vita, s került szava­zás alá Mileticsnek még a tegnapi konferenczián föl­vetett indítványa, hogy a legújabb királyi leirat ellen egy sérelmi nyilatkozatot kell tenni. Zsivkovics osz­tályfőnök ez ellen volt tegnap is és ma is, s meglehe­tős éllel beszélt Miletics és politikája ellen, de mind­hiába, mert Miletics a szavazásnál 15 szónyi több­­séggel győzött. Zsivkovicsot e lépésre a lapokban ellene meg­jelent hírlapi czikkek bírták. Tanulmányozta az újabb egyházi institucziókat és így jól előkészült az általa letiprónak hitt ütésre. És mégis az volt a szerb ügyek tanulmányozásának eredménye, hogy azt kellett mon­dania : „A­ki hazafiasan érez a haza iránt és a­ki a szerb egyház barátja, annak a szerb ügyekben azon álláspontot kell elfoglalnia, melyet Angyelics foglal el pártjával, mert uj intézmények mellett tíz év alatt a szerb egyház nem marad egyház, hanem csak egy jól szervezett szoc­iál­demokrata párt az államban.* A második kérdés, mely e konferenczián előfor­dult, az volt, hogy a metropolitának új választása nyilvános vagy titkos szavazás útján történjék-e? Zsivkovics véleménye, vagyis a titkos szavazás mel­lett 22 szavazatot tudott csak összehozni. A harmadik kérdés volt, hogy kit válas­szanak metropolitának? Mihely e kérdés föltétetett, Miletics fölállt és kívánta, hogy mindazok, kik Stojkovicsra szavaztak, a választási elnöknek, Branovacskynak la­kására menjenek. Miután mindezek elmentek Branovacsky laká­sára, s az ajtók jól bezárattak, felállt egy tüzesvérü mileticspárti, s gúnyolva mondá, hogy azok, kik Gruicsra akarnak szavazni, távozzanak,s mert ily árulók számára nincsen e teremben hely. E szóra csak két ember akadt, ki elhagyta. Branovacsky lakását, s a többi terrorizálva lévén, szavát adta, hogy a román metropolitára, Ivacskovicaiura fognak szavazni. E kon­ferenczián a Miletics-pártiak táviratokat és ígéreteket mutattak föl, hogy egyrészt Ivacskovicsiu elfogadja a választást, másrészről pedig a kormány meg fogja erősíteni. Ebből következik aztán, hogy holnap, pénteken, július 31-én lesz a metropolita-választás, s ekkor Gruics püspök körülbelül 10 szavazatot fog kapni. országgyűlés Budapest, augusztus 1. A végnek vége az lett, hogy a pénzügyi bizottmány — a rész gondviselés Magyaror­szág financziája­­ és politikája fölött — három baloldali szavazattal Csiky Sándor szavazatá­­val együtt a bukástól megmenekedett. Tisza Kálmán indítványozta, hogy a „titkos kabinet“ eltöröltessék s helyette a ház zárt ülése mint bizottmány vegye a budgetet előleges tárgya­lás alá. Ghyczynek nagy szüksége lehet a titkos kabinetre, hogy Tisza indítványát elle­nezte, mely a jobboldalnak is nagyon tetszett volna, ha a pénzügyminiszter ellene nem nyi­latkozott volna. Így is hajszálon múlt, hogy a parlament ki nem húzta testéből a szálkát, s mi bizony sajnáljuk, hogy egy pár jobboldali nem akadt, ki a baloldalnak az operácziót megkönnyítette volna. Marad hát minden a réginél — nem minden, mert az osztályülések kiküszöböltet­­tek a divatból — hanem a pénzügyi bizottság, az marad. A képviselő urak türelmetletlenségének tulajdonítjuk, hogy ezen fontos kérdést oly kevés figyelemre méltatták. A nyilvános ülés­ben csak Pulszky Ferencz beszélt a pénzügyi bizottság mellett, ellene röviden és mérsékel­ten Tisza Kálmán és Péchy Tamás, hévvel és erővel Schvarcz Gyula. Ez a szónok igen ingerlő szavakat ejtett, de a fáradt jobboldal­ról feleletet nem provokálhatott, mert a ház szavazni kívánt. A szavazás összevissza ment s a pénzügyi bizottság nagy nehezen megmen­tette életét egy esztendőre. Ma nem temették el, de csönditettek neki. A képviselőház ülése. — Zárt ülés­ —■ A képviselőház mai zárt ülése a házszabályok módosításának kérdése fölött tanácskozott. Bittó István miniszterelnök kijelenti, hogy hozzájárul egy oly­an módosítványhoz, miszerint oly esetekben, midőn a háznak határozni kell a fölött, hogy valamely javas­lat utasittassék-e az osztályokhoz is, a szavazás előtt egy tag az ellenzékről is fölszólalhasson. Kijelenti továbbá, hogy a szakbizottságokban a különböző pártárnyalatok kellő arányban lesznek képviselve. — Tisza Kálmán óhajtja, hogy a fontos­ bizottságok legalább 15 tagból álljanak ; indítványozza továbbá, hogy az állandó pénzügyi bizottság mellőztetvén, a pénzügyi előterjesztések, mint Angliában, a bizott­sággá alakult egész ház által készíttessenek elő, mert csak így szerezhetjük meg pénzügyeinkben a kellő tájékozottságot.— Szilágyi Dezső azon módosít­­ványát jelenti be, hogy azon képviselő, kinek indít­­­ványa valamely szakbizottsághoz utasíttatott, részt­­vehessen a bizottság üléseiben, még ha nem is tagja a bizottságnak. ■— Ghyczy K. pénzügyminiszter különbséget tesz a pénzügyi törvények és budgett ár­­tárgyalás közt; az elsőknél okvetlenül szükséges a szűkebb szakbizottság általi előkészítés; a budget szerinte is legczélszerübben az egész ház bizottsága által készíthető elő, de miután az őszi ülésszak későn kezdődik, az idén nem tartaná helyesnek e kísérletet megtenni. — S­i­m­o­n­y­i Ernő : A pénzügyi törvé­nyek s budget legczélszerűbben készíthetők elő, mint 1848 előtt, a ház kerületi üléseiben, csak­hogy meg legyen ezen üléseknek kellő nyilvá­nossága. — Ghyczy megjegyzi, hogy budgetet akkor nem tárgyaltak az országgyűlések, más fon­­tos­ kérdéseket pedig előbb a kerületi vagy or­szágos szűkebb bizottságok készítettek elő. — Ba­bes a budgettárgyalásnál szintén nem tartja szük­ségesnek a szakbizottságot. Kifejezi ez alkalom­mal azon óhajtását is, hogy az egyes miniszterek által tartott tanácskozásokba is meghivassanak az érdeklett képviselők. — Lipthay Béla b. nem hiszi, hogy Tisza fontos indítványát ez alkalommal beható tár­gyalás alá vehetnék. Angliában sok budgettétel állandó s nem kerül újabb vita alá; míg ez nem lesz meg nálunk is, ne térjünk el az eddigi gyakorlattól. — Tisza Kálmán kijelenti, hogy indítványa által nem akarta a tanácskozás nyilvánosságát megszorizni, ha A REFORM TÁRCZAJA. Vasárnap. — A kakasi csúcson. — A hegymászó betegség csakugyan erőt vett raj­tam, és nem engedett megnyugodni, a mig csak a Tátra legmagasabb ormára — a lomniczi csúcsra föl nem vitt. A hiúság kényszerit a „csúcsnak”, a mint röviden nevezik, német nevét használnom, mert félek, hogy némelyik olvasóm, a­ki a Tátrát csak magyar földleirási tankönyvekből, a igy az egyes csúcsok ne­veit — mint eddig magam is — németül ismeri, azt fogná hinni, hogy az én kakasi csúcsom, valami helyi nevezetességű szemétdomb, a melyen egy szintén helyi nevezetességű hires kakas rrkodik. S akkor egész fáradságom, a mely bizony elég volt arra, hogy egy tárczányi tért megtöltsön, a „nagy közönség” számára bizony kárba veszne. Azért hát még egyszer és különösen legyen megmondva, hogy az én kakasi csúcsom ugyanaz, a­mely a földleírásokban a Tátra hegység ormai között a 8,300 és néhány lábnyi magas­ságú lomniczi csúcs neve alatt első helyen szokott említtetni. Néhány nappal ezelőtt nagyobb társaságban másztam meg a Tátrafüred fölött emelkedő nagy­­szalóki csúcsot. A 7,760 lábnyi magasságú orom ki­látása elbájolt. Előttünk a Szepesség kies dombvidéke terült el, — a magasból egy hatalmas térképpé ol­vadva szét. A térképen három folyó völgyét látta be a szem;­lábunknál és balra tőlünk föl észak felé a Foprád völgye kanyargott egészen a távolban fehérlő lublói és palocsai várromokig; délkeletnek a Hernád völgye és az azt környező dombvidék, nyugat felől pedig a gerlsdorfi csúcsból lefutó gerinczen keresztül a Vág völgye volt látható; és a három völgyből vagy negyven fehér falucska mosolygott föl hozzánk, hogy a 16 szepesi város e szerény megnevezést rész néven ne vegye. A vidám képet a Tátrával párhuzamosan futó középhegység szelíd körvonalai szegélyezik, me­lyekből délen a Tátra hegység és legmagasabb orma, a Királyhegy emelkedik ki. Egy fordulat — és a leg­­derültebb tájból a vadság és zordonság édes otthon­jába pillant félénk tekintetünk. Lábainknál vad me­redély rohan le a nagy tarpataki (kolbachi) völgy piréles katlanába; szikla szikla hátán, omladék omla­dékon, rettentő szakadások, éles taréjok, mindenütt szaggatottság, dultság, sivárság és sehol semmi eny­heség, mert még az a tizenhárom hegyi tó is sötéten tekint föl ránk, foszladozó hó és jég kérge alól. Jobb felöl a kakasi és jégvölgyi csúcsok merednek ég felé látszólag oly közelből, mintha kezeinkkel megfoghat­­nók; a két csúcs és gerinczeik egy egyetlen borzasztó sziklafalba olvadnak össze, melynek szakadásaiból az engedő­bó, mint olvasztott ezüst siklik hangtalanul a mélységbe, még sötétebbé téve a fal feketeségét. Balról a gerlsdorfi csúcs és gerinczei versenyeznek a szemben levő falakkal, és ha nem múlják is felül, de emelik amazok vadságát. Ha szemeinket egy pillanatra pihentetni akarjuk, a katlant övedző főgerincz nyi­­tásain át belátszó gácsországi síkság derült folt­jaira és a hátsó Kárpátok kékbe játszó lánczaira vetünk egy pillantást; de tekintetünket ismét azon­nal magához ragadja az előttünk tátongó vad örvény hatalma. Mások e képet halottnak írták le; nyugal­mában, csendjében, vadságában a halál mozdulatlan­ságát, némaságát és zordságát látták. Én minden kő­ben, minden nyílásban életet találtam; az előttem lévő katlan hatalmas örvény volt a föld forrongásá­nak korszakából, a sziklaormok hegyekké meredt hullámok és az egész egy megrögzött kép a föld éle­tének legnagyobb pillanataiból, a­melyeknek óriási vajúdásai ezt a mostani „élő” természetet és annak úgynevezett urát szülni kezdték. A fönségesen borzasztó képnek még e bálvány vázlata is csak nehezen akarja tovább bocsátani kés­lekedő tollamat. A való lebilincselte egész lényemet. Társaim már jó tova voltak a csúcsról a nyeregre vivő sziklagörgetegen, a­mikor én még mindig a mély­ségbe tekintve igyekeztem a természet kezeirásából kiolvasni valamit, a­mit ha elolvashatnék, nem volnék képes megérteni. És a­midőn megváltam a képtől, még­sem voltam kielégítve. A hegység látása már tel­jes erővel izgatta véremet; nemcsak nagyszerű lát­vány kellett, hanem veszély is, melynek árán amazt megvásároljuk és becsessé tegyük. A szalóki csúcsra pedig hegymászók számára valóságos „országút“ ve­zet, a­melyről azonban nem egy gyenge lábú legény visszafordult már; elérése alig kíván egyéb áldozatot, mint hitvány verítéket, és következménye sem lehet más, mint néhány napi sajgás a fáradt d­ombokban. „Excelsior“, mondá egy parancsoló hang; és képze­letem egyszerre megtelt a lomniczi csúcs meredek ösvényeinek, kőmezőinek, sziklataréjainak, mélysé­gének, „Matisko fordulásának“, „Emerici kövének“, a „próbának“, és a „halál völgyének“ veszélyeivel, a melyekről a csúcs látogatói, kivált ha poroszok — szóval és írásban rendkívüli dolgokat szoktak beszélni. Két kézzel és egész szenvedél­lyel ragadtam meg tehát egy régi hegymászó ajánlatát, hogy egy hármas társaságban menjünk föl a „csúcsra“. Harmadnap reggel négy óra tájban már talpon és utón voltunk. Lovaink — mert a nagy tarpataki völgy kőházáig, az u. n. „Rajner-emlékig“ lóháton mentünk — a fenyügallyakkal igyekeztek szemeink­ből az álmot kiverni. Vezetőnk „az öreg János” volt; majdnem sajnálkozással láttam a hatvanéves öreget előttünk gyalogolni, kivált ha még eszembe jutott, hogy szegény feje — a mióta favágásnál egy fatörzs esett rá — hallását is egészen elvesztette és ha leg­jobban kiabáltunk is neki, inkább szájunk mozgásá­ból, mintsem a hangból látszott kívánságunkat meg­érteni. Hanem később, a midőn a csúcs oldalfalain láttam zerge könnyűségével előttünk kúszni, s a mel­lett nekünk óvatos utasításokat adni, — nem sajnál­tam már, hanem bámultam az öreg csontokat, a­me­lyek velünk 191, mind százkilenczvenegyedszer mász­ták meg a kakasi csúcsot. Hol lesznek a mi csontjaink, a midőn annyiadszor kellene ezt a szép utat megten­­niök! János mögött egy (számozatlan és tót nemzeti­ségű) hordár ballagott, hátán az eleséges kosárral. Ötünkből, a három lóból meg két levezetőből állott karavánunk. A Kolbach feletti gerinczen, a sváb pa­rasztok nyelvén „kämmchen“, mindenki legalább egy órára megállott volna. Keleten a nap tányéra már felszállt, mi, és a hegyek ormai, utunk czélja a kakasi csúcs is sugarakban fürödtünk; alattunk pedig az ala­csony dombvidéket, a­meddig csak beláttuk, gomo­­lyos fehér ködtenger borította, mely alá a már szun­­­nyadozó falvak mintha örökre el lettek volna te­metve. Mi nem gyönyörködhettünk sokáig az ezüst hullámú tengerben, czélunk a távol magasból intett felénk. Fél óra múlva leszálltunk lovainkról, és felka­paszkodtunk a kis tarpatak elhagyott völgyébe, mely­nek omladékain és kúszó fényűin elég gyorsan átha­tolva, egy óra alatt a „tűzhelyhez“, a kakasi csúcs­nak lábához értünk. Itt kellett reggelinket elkölte­­nünk, mely elég rövid volt; izgatottságom az ut­­talan sziklák látásánál sokkal nagyobb volt, mint ét­vágyam. Eleségünket két részre osztottuk, hogy csakis a legszükségesebb részt vigyük fel, a többit pedig visszatértünkig az oldalon az öreg János valamelyik pinczéjébe rejtsük, s azzal hosszú botjainkat megmar­kolva, János vezérlete alatt nekieredtünk a hegyol­dalnak. Az út kezdete semmi különöst nem nyújtott; elég meredek­ domboldal, egy kissé csúszós porond, apró törmelék egymást fölváltva; mellékfoglalkozá­sul néha a kúszó fényű gyengéd ágai keveredtek lábaink közé; mindezt már ismertük. Jó fél óra múlva egy szűk sziklavályúhoz értünk, a­melyről azt hittem, hogy oldalt hagyjuk. János bácsi azonban ki­­jelenteni, hogy ez itt „a próba“, vagyis az a hely, ahol elválik, mehet-e valaki följebb vagy nem ? A próba egy meredek vagy busz ölnyi vályú két kisebb gerincz között, a­melyben először kísérli meg az em­ber a tulajdonképi hegymászás mesterségét. A kinek a négykézláb mászás nem okoz valami nagy nehéz­séget, az könnyen kiállja a próbát; a­ki nem képes rá, az csak forduljon mindjárt vissza. Mi nyomában ma­radtunk Jánosnak mindannyian; a próbán túl voltunk a­nélkül, hogy a sziklaláz megkapott volna bennün­ket. A próbán fölül kissé oldalt kanyarodva több ap­róbb talajon és kisebb mélység fölött vitt ösvényünk, mig végre belejutottunk egy szélesebb teknőbe, mely a csúcsból kiinduló főgerincztől ereszkedik alá. Utunk itt ismét elvesztette sziklás jellemét és helyen­­kint lépcsőzetes gyepen vitt föl bennünket. Fölöttünk már láttuk a nyerget, a mely kapaszkodó utunk felét jelentette, hanem még jó félórát tartott, a­mig abba a nyeregbe valósággal bele is ülhettünk. A nyeregről szép kilátás nyilt a gerincz másik oldalán levő, köves patak völgyére, két tavára és a távolabbi ködben úszó vidékre, hanem a köd már ekkor magasabb régiókba kezdte vinni alant kezdett játékait; emelkedett és szállott, s azután ismét és ismét emelkedett; eleinte az alsóbb völgyek, azután a fölsőbbek tűntek el szemeink elől; a csúcsokat még a reggeli nap fényében láttuk, a kakasi csúcs egyre nagyobbodó feje most már sokkal barátságosabban, habár még mindig nagy távolból nézett le ránk. A köd folyton szállt lefelé, felhőgomo­­lyokat láttunk magunk mellett nagy sebességgel föl­­rohanni és a csúcs fejéhez oda tapadni; a gomolyok egyre sűrűbbek lettek, a nap elveszett bennük s az­zal eltűnt minden szemeink elől, kivéve a köd végte­len szürkeségét és a bennünket közvetlenül környező sziklafalakat. A következő pillanatban azután egy fu­vallat támadt, a szürke fátyol elröppent, a nap fénye­sen sütött, a csúcs tisztán feketéllett fejünk fölött, s előbbi köpenyege már mint könnyű felhő szállt a magasban kóválygó társai közé. Néhány percz múlva azután ismét elölről kezdődött a ködök szeszélyes játéka, melynél szebbet tán még a nemzeti színház „dekoratív irányú” felhő-jelenetei között sem lát­tam. E változatos ködképek közepette keltünk át a nyergen, hogy néhány száz lépéssel odább meg­pihenjünk a csúcsnak egyik mély szakadásában lévő hómező alatt, melynek olvadó levéből fris csermely omlott le a köves patak völgyének mély­ségébe. Egy negyed óra nyugalom és néhány pohár bor a jéghideg vízzel vegyítve, csakhamar talpra állí­tott bennünket. Bucsuzásul néhány szikladarabot ve­tettünk az alattunk folytatódó hómezőre, és tán más­fél perczig hallgattunk a nagyobb és nagyobb idő­közökben érkező és lassankint elhaló csattogásra, melyet zuhanásukban a sziklainkon keltettek. János ismét útnak eredt, eleinte a hómező szé­lén, azután jobbra egy szűkebb vályúba kanyarodva. Ezentúl már folyton sziklatalajon, a csúcsról lefutó gerinczek közt lévő vályúkban vitt föl utunk. János egy fekete mélység partján állott meg. „Ez itt a ha­lál völgye“, mondá, és egy szomorú történetet beszélt el három fiatal diákról, a­kik — a­mint János különös hangsul­lyal említé — vezető nélkül akartak a csúcsra fölmenni. Egyik közülük e mélységbe zuhant; holt­testét soha, csontvázát három hónap múlva találták meg, lábbal égnek két szikla között ékelve. Letekin­tettem a mélybe; semmi borzongást nem éreztem ; az ember idegei néha kötélből vannak. Egyébiránt, a ki akarja, a halál völgyét és a szegény ifjú sorsát három ölnyire elkerülheti; és a mélységbe csak az kényte­len bele­esni, a ki beleugrik. Innen fölfelé az út egyre és fokozatosan mere­­dekebb lesz. Mindegyre gyakrabban kell kétlábú méltóságunkról a négylábúak országának színvona­lára leereszkednünk ; hosszú botunk, melynek eddig több hasznát vettük, mint egy harmadik lábnak, kezd fölösleges teher lenni. Végre János egy hasadékba tá­masztja botját, és minket is hasonlóra utasítva, már nemcsak négy­kézláb, hanem egy éles sziklalapra fe­küdve épen hason kezd fölfelé kúszni. Követjük és néhány percz múlva egy apró tarajhoz jutunk, a melyen János keresztül lép. — Csinos mélység tátong előttünk, a melybe utunk néhány ölnyire leereszkedik, hogy a másik oldalon ismét föl, és egy más talajon át egy más vályúba menjen át. — Ez Matisko fordulása, igy neveztetvén egy tisztes plébánostól, a ki e pontig felküzdte magát, itt elérte

Next