Reform, 1874. szeptember (6. évfolyam, 239-268. szám)

1874-09-26 / 264. szám

264. szám. Előfizetési föltételek: ^Vidékre postán vagy helyben háushoat hordva : Ifigóen érre húsbor hordva . 24 frt I Negyed étre , • . . • 6 frt Fél éjre ■ •«12 frt j Egj hóra •••••« 2 frt Hirdetmények dija: 10 hallábos putitsor egyszeri hirdetésDél A nyilttéri petitsor.................................. Bélyegdij külön a...................... 10 kr. 30 kr. 30 kr. REFORM V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Bipót­ ntcsBa 2. se. a. I. emelet. E lap szellem­i részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert, kezektől fogadtatunk el. K­i­a­d­ó­h­i­v­a­t­a­l: BolTAroM, K­ipót«ntoBia S. h. a. 1. emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetés a R­E­F­O­R­M-ra. Midőn a jelen év utolsó negyede beköszönt, el nem mulaszthatjuk a Re­­fo­rmot ez alkalomból olvasó közönsége további becses figyelmébe ajánlani. A Reform pályafutása ötödik évét fejezi be ez évnegyeddel. Ezzel a jelen­hez, melyben küzdünk, a jövőre nézve tett ígéreteinkhez, táplált reményeinkhez , föltett szándékainkhoz most immár egy öt éves múlt is fog csatlakozni, melyre némi önérzettel hivatkozhatunk. Nem könnyű föladatot teljesítettünk, midőn egy nagy politikai lapot meg­alapítván váltakozó viszonyok közt, egy jóakaró s állandó közönség támogatása mellett ily eredményre sikerült vezérlenünk. Jogosult büszkeséggel konstatáljuk, hogy t. előfizetőink zöme megindulá­sunk első kezdetétől fogva egész máig hívünk maradt megtisztelő bizalmával, s talán nem igazolatlan a remény, melyet erre építünk, hogy e nemes közönséggel együtt fogunk a kezdődő évnegyeden túl is átlépni fönállásunk közelgő hatodik esz­tendejébe. A kiadóhivatal kéri a Reform t. előfizetőit, hogy megrendelésüket miha­marabb megnjitani szíveskedjenek, hogy a szétküldésben semmi fenakadás elő ne forduljon. Budapest, 1874. szeptember 17. Előfizetési é.x*£ i.l £ : Félévre 12 frt, — negyedévre 6 frt, — egy hóra 2 frt. Szombat, szeptember 26. 1874. Budapest, szeptember 25. A hitelsegélyegylet köztudomás szerint deczember végével feloszlik s e határidőn túl, ha intézkedések nem tétetnek, a vidéki pénz­intézetek elvesztenek minden reelkomotot. A vidéki hitel és pénzforgalom ilyetén megakasz­­tása fájós, sőt esetleg válságos következményű lehetne. Magukon segíteni a kis­városi taka­rékpénztárak képtelenek, mert kis tőkéjük és kevés összeköttetésük s mi fődolog, elszige­teltségük akadályozza őket abban, hogy kiki magának hitelforrásokat nyisson, hová fölös számú és hitelérdemesebb váltóit illő áron to­vább forgathassa. Ki is vehetné át e váltókat mint a nemzeti bank, mely monopóliuma és a tényleges viszonyok folytán az egyedüli pénz­forrás a monarchiában. Azt követelni, hogy valamely más bankvállalat a nemzeti banknál netalán élvezett specziál-hitelét a vidéki in­tézetek fölsegélésére fordítsa, senkitől sem lehet, mert minden ily banknak szüksége van a maga hitelére a nemzeti bankn­ál, de ma er az ily közvetítés nem lehetne átalános s való­színűleg igen meg is drágítaná a pénzt. Egyetlen egy intézet van Magyarorszá­gon, mely hivatással és képességgel bír arra, hogy a vidéki takarékpénztárakat igy mintegy védszárnyai és gyámnoksága alá fogadja : az első hazai takarékpénztár. Ennek vagyona, hitele, kezelési szoliditása, összeköttetései az ország minden részében s ismeretsége min­den vidéki intézet és minden hitel érdeme­­sebb váltókibocsájtó viszonyaival megadják a képességet, hogy a hozzá felküldött vál­tók belbecsét fölismerje, az egyes inté­zeteknek nyújtható segély mennyiségét meg­határozza, és hogy girójával a nemzeti banknak teljes biztosítékot nyújtson, hogy ennek a megvásárolt vidéki váltón semmi esetre semmiféle kára vagy kellemetlensége nem lesz. Más hazai intézetet, mely e közve­títő szerepre képes volna s arra vállalkozhat­nék , mely fölfelé és lefelé a szükséges tekin­­tél­lyel bírna, hogy ilyformán a magyar ta­karékpénztári hitelforgalom országos szerve­zését keresztülvigye , mi nem ismerünk. A Hon tehát igen jól jegyezte meg minapában, hogy a hitelsegélyegyletet pótolni az első ha­zai takarékpénztár volna hivatva. Minden más tervek, melyek nagy szám­mal fölmerültek, nem látszanak gyakorlati ér­tékkel bírni. Azon eszme, hogy a vidéki taka­rékpénztárak álljanak össze s képezzenek egy nagy hitelegyletet valamely közös igazgató­sággal a fővárosban és az egylet részére ipar­kodjanak közvetlenül a bécsi banknál néhány millió hitelt nyerni, idáig semmi kézzelfog­ható formát nem kapott, főleg tán azért, mert a vidéki intézeteket egy kalap alá hozni de­­c­entralizált természetük és érdekeik folytán semmiféle bizottmány nem bírja. P. o. a három holdmezővásárhelyi takarékpénztár nem mind egyforma hitelérdemességü s bizonyára nem kíván egymással összetévesztetni, annál ke­vésbé hajlandó szolidaritásba lépni, félvén, hogy egyik a másik rovására venné igénybe » Kozuf un­cii, ituuiu jitjvcöue ic»/< ^ isze­gedi takarékpénztár hajlandó a holdme­­zővásárhelyiekkel egy hitelegyletet képezni, s a munkácsi vagy kaposvári takarékpénztár, a gyöngyösi és a marosvásárhelyi, melyek a hódmezővásárhelyi intézetek viszonyairól egy­­átalán nincsenek értesülve, már épen nem lesznek rábírhatók, hogy sorsukat amazoké­­val összefűzzék. Vájjon a közös vezetés Buda­pesten, eloszlatná-e a kölcsönös féltékenysé­get és nyújtana-e elég garancziát egyes inté­zetek visszaélései ellen? És vájjon a bécsi bank nyitna-e hitelt az ily organizácziónak ? E kérdésekre felelni csak úgy lehetne, ha az organizáczió megkísértetnék és készen állna előttünk. Nehezebb kérdések is megoldattak már jó sikerrel, de a fönforgó esetben nem épen biztató jelenség, hogy a vidéki pénzinté­zetek gyűlése óta sok víz folyt ugyan le a Dunán, és sok szóbeszéd és tervezés is volt — többi közt egy olyan is, mely a takarékpénz­tárak hitelegyletét létrehozni s a közvetítést kikerülni akarta, de úgy, hogy a hitelegylet székhelye és igazgatása tétessék át Bécsbe, úgyszólván a bank direkt kontrollja alá — hanem a sok szónak és sok tervnek idáig semmi eredménye. A vidéki intézetek, úgy tetszik, az önsegélyt alkalmazni képtelenek. Az idő eljár, a terminus közelget s egyszerre csak ott le­szünk, hogy a hitelsegély-egylet csakugyan becsukja a boltot, és aztán nem lesz többé vá­sár, hanem lesz jajgatás. Ellenben ha az első hazai takarékpénz­tár venné át a hitelsegély-egylet örökségét, a szervezés nehézségei és költségei önkényt el­esnének. A takarékpénztár maga volna az igazgatóság, mely az egyes vidéki intézetek hitelérdemessége fölött appelláta nélkül ha­tározna és a vidéki intézetek szolidaritására nem volna szükség. Később a tapasztalatok nyomán a takarékpénztár jeles vezetői lehet, hogy czélszerűnek látnák a vidéki takarék­­pénztárak egyleti szervezését, de akkor az nem volna mondva­csinált dolog, hanem ter­mészetes fejlődési proc­esszus. Ez okokból igen megörültünk, midőn rövid idő előtt azt hallottuk, hogy az érde­mes intézet a sokoldalú fölhívásnak engedve, s bizonyára inkább hazafias kötelességérzet­ből mint nyerészkedési vágyból késznek nyi­latkozott a vidéki pénzintézetek hitelforgal­mának rendezésére és közvetítésére. Azt hit­tük, a nehéz kérdés meg van oldva. De csalatkoztunk. Nincs megoldva. A hazai takarékpénztár nem találta a kormány­nál és pedig sem Ghyczynél, sem Bartainál a támogatást, melyre szüksége van. Ennek foly­tán, úgy látszik, tervével és jó szándékával föl­­hagyott. Ugyanis arra, hogy a takarékpénztár a vidéki hitelt segélyezh­esse s a kisebb városok pénzintézeteinek váltóit több millió forint erejéig rendesen leszámolhassa, a kis intéze­teknek állandó hitelt nyithasson s nekik a lehető legolcsóbb pénzt megszerezze: erre kell, hogy az átvett váltókat saját girójával ellátva, — melyért mérsékelt províziót szed,— bizonyos meghatározott összeg erejéig ismét tovább adhassa a nemzeti banknak, mint mely bank a kamatlábat meghatározza és tehát mindenkor a legolcsóbb pénzt adja a monar­chiában, mint ez privilegiált jegybank termé­szetéből következik. A takarékpénztár maga pénzforrás nem lévén ily nyitott hitel nélkül látni fogja. Hogy az üzlet létre­jöhessen, szükséges volna, hogy a kormány a nemzeti banknál — mely semmit sem koczkáztatna — vigye ke­resztül, miszerint rendes szokásaitól eltérve az ilyen váltóktól ne követelje két fővárosi czég aláírását, hanem — mint ez önkényt, a dolog természetéből értetődik ■— csak egy fő­városi aláírást, t. i. az első hazai takarékpénz­tárét, mely az illető vidéki váltóért és intézet­ért girójával kezességet vállal. Azontúl igé­­nyeltetik, hogy a nemzeti bank, mely most hat millióra nyit hitelt a segély­egyletnek, ezen­túl ugyanazon czélra, a vidéki egyletek szá­mára legalább 3 millió forint erejéig nyisson hitelt az első hazai takarékpénztárnak. E két előfeltételt a nemzeti banknál keresztülvinni a magyar kormánynak volna föladata, mert csak neki van joga azt a banktól követelni. De úgy halljuk, a magyar kormány szak­­miniszterei, Ghyczy és Bartal urak vonakod­nak a nemzeti bankkal való alkudozásoktól. Okait nem tudjuk, de azt föltenni sem akarjuk, hogy félnek a nemzeti banktól. Ilyformán valószínű, hogy az első hazai takarékpénztár üdvös ajánlkozása is a többi tervekkel együtt dugába dőlt s január elsején a vidéki takarék­­pénztárak hoppon maradnak. Ekkor aztán lesz zavar és rekrimináczió. Nálunk ez úgy szokott lenni. Előre nem gon­doskodunk, utólag viszálkodunk. A vidéki ta­karékpénztárak a kormányhoz fognak fordulni segélyért s deputácziókat fognak küldözgetni Ghyczy és Bartal miniszterekhez. Igen kiván­csiak vagyunk, a miniszter urak mit fognak a küldöttségnek felelni, hogyan fogják a meg­szorult vidéket megvigasztalni ? — Az új kölcsön­ kibocsátására nézve tegnap Bécsben Ghyczy és a Rothschild-konzorczium­ kép­viselője Hausemann és a Credit-Anstalt közt a szer­ződés megköttetvén, annak részleteiről következőket közölhetjük : A 153 milliós kölcsön második felére a miniéből a kormány a konzorcziumtól június hóban előre fölvett 30 milliót, a ezen előleg fejében a hitelezőknek 6 ®/6-os aranyra szőlő s 5 év múlva ki­fizetendő kincstári utalványokat adott át 83­, száza­lékos árkerettel. A hátralevő 4»­, millió font sterling vagyis mintegy 46 millió forint összeg a kormány rendelkezésére maradt, s hasonló kincstári utalvá­nyokban fog a piaczra bocsáttatni. Az aláírás október elején történik, és pedig úgy, hogy az egész 76*­1 millió forint bocsáttatik aláírásra, de az aláírások első­sorban a kormány 4Y1 millió font sterlingjének fede­zésére fognak szolgálni, a konzorczium csak azon összeg fejében adhatván el a sajátjában levő kincstári utalványokat, mely ezenfelül fog jegyeztetni. A kor­mány részét a konzorczium mint bizományos bocsátja aláírásra s az elérendő árkelettől províziót számít ma­gának. Mekkora e provízió és mily magas lesz a ki­bocsátási árfolyam, még nem tudjuk, s tehát ki sem számíthatjuk, mily drága a legújabb kölcsön. Az alá­írás Londonban, Amsterdamban, Brüsselben, Berlin­ben, Frankfurtban, Bécsben és Budapesten történik. Hogy Ghyczy konszolidálni akarta volna a 153 milliós kölcsönt, vagy legalább annak második felét rente alakban kibocsátani, s a bírt, hogy e tárgyban a konzorcziummal folytatott alkudozásai sikertele­nek voltak — a Napló meghazudtolja.­­ Mint a Bohemiá­nak Bécsből írják, a kÖZÖs hadseregnél lényeges megtakarítások történ­nek. Az őszi gyakorlatok után tudvalevőleg a három czok megérkezése után bocsáttattak el, tényleges állomány egy napra sem változott. Most azonban parancs adatott ki, hogy a szabadságosok 16 nappal előbb bocsáttassanak haza, az ujonczok pedig ugyanannyi idővel később hivassanak be, mi által minden századnál 30 embernek egy havi tartási költsége takarittatik meg. Ekként összesen körülbelül 60 ezer ember egy havi eltartásának költsége takarit­­tatván meg, ha fejenként csak 25 krajczárt számítunk, ez naponkint 15 ezer forintra rúg, harmincz napra pedig 450 ezer forintra. Tekintve, hogy az őszi gya­korlatok után két hétig minden katonai iskola és gya­korlat szünetel, a legénység kiképzése ez intézkedés által semmi kárt sem szenved. E megtakarított fél millióra különben megjegy­zik, hogy azt a delegáczió aligha fogja készpénzben megtalálni, mert az élelmi­szerek drágább beszerzése alkalmasint elnyeli azt, a­mi az említett módon meg­takarittatott. ______ Bécsi levelezőnktől a következő sorokat ves­szük: BéCS, szeptember 24. A politikai világ szünetel, s kiváltképen Bécs érdeke, nem egy­könnyen forditlathatnék akármilyen politikai esemény által másfelé mint a jeges tengerről visszatérő hazafiak elé. Örvendetes nézni, miként gyönyörködik a székváros apraja-nagyja a jeles hon­fiak dicsőségében, palotában vagy kunyhóban egy­aránt lelkesednek a hős utazókért, egyaránt örvende­nek dicsőségeknek. De örvendetes a mellett az is, hogy vajmi keveset törődnek osztrák polgártársaink ama „Zusammengebörigkeit“-beli szédelgéssel, mely odakün Németországban ez alkalommal újból, éme­­lyítőleg tolatik előtérbe. Sokat fordulok meg az itteni értelmes közönség minden rétegeiben, de egy pár Doktort kivéve, kiknek még nem nőtt be egészen a „bursebensehaft"-i fejek­ lágya, nem akadtam még olyan bécsi polgárra, a­ki ama frázisok olvasásán, a melyek ide sürgönyöztetnek, s poroszimádó lapjaink által untig utánrágatnak, megvető mosol­lyal ne fo­gadta volna a mézes lépet, a melyet szájához kenni igyekeznek ismét a német testvérek, közösnek rekla­málván az osztrák honfiak dicsőségét. Kezdi magát érezni újból az osztrák polgár, s nem sóvárog a kö­zösség után, a melyből 1866b­an oly annyira testvér­­telenül kitolatott! A napokban több oldalról s több ízben halat­­szottak ismét­a háborús hírek keletről. Hol azt álliták, Törökország készül vazall-államaira törni, hol meg azt, hogy emezek szövetkeztek a padischak vesztére. Ha az igazi képet mutatják az idevaló külügy köré­ben , nem Talleyrand tana szerint használják a szót, úgy mind ama nyugtalanító hírek teljesen nélkülözik a tényleges alapot. Ugyanis azt állítják a nevezett körökben, miszerint rég vala a keleti kérdés oly jól elaltatva, mint épen ez idő szerint, s hogy sem Stam­­bulban, sem pedig Belgrádon vagy Bukarestben, oly komolyan békés helyzet nem uralkodott már nagyon régen. A legújabb hivatalos tudósítások, a­melyek stambuli nagy­követünk részéről ide érkeztek, ha­tározottan megczáfolják mind ama hadikészületekről szóló híreket. Óhajtandó, hogy gróf Zichy éber szem­mel tekintett légyen körül! Budapest, szeptember 25. Az újságírás valóban az önmérséklés gyötrő iskolája. Ha a fölháborodásnak, mely nem ritkán s a jelen sorok írásánál is elkapja az ember lelkét, megfelelő kifejezéseket kel­lene használnunk, ez igen sértő kénytelenség lenne, nem csak azokra nézve, a­kikről írunk, de tán magunkra nézve is. A szász­ urak, e tisztelt atyánkfiai veszik tollunkat igénybe. Ők, a­kik egy-két év óta tele kiabálják a vi­lágot azzal, hogy a magyar kormány elnyomja, erőszakosan magyarosítja őket, a­kik Ausz­triában, Németországban, sőt Amerikában is politikai pártok határozatait tudták provo­kálni, melyek „keserves elnyomatásuk“ ellen tiltakoztak. Azt otthonn senki sem tudja, hogy e panaszok mind egy szemérmeveszett hadtól erednek, mely jól van szervezve és fizetve csak .aórt, hogy hazudjék, senki meg nem gondol-VUAJl­íj XJL<% vaiOuail --------­a­hogy panaszolják. Ezt csak mi tudjuk itt­hon. De van, a­mit még mi sem tudunk. Ez pedig az, hogy e pénz-, kenyér- és hivataléhes kiabálók, a­kik vétkes izgatásukkal Magyar­­ország becsületes német polgárait is kez­dik háborgatni, nem csak nem magyarosit­­tatnak s nyomatnak el, hanem még ők zsarnokoskodnak s ném­e­t­esi­tenek erőszakkal, csellel és mások ke­nyere csonkításával. Nem mi beszél­jük el az esetet, hanem a német szóval élő P. Lloyd, a mint következik, ítéljen az ország e had fölött: „A brassói lutherán esperesség­ 11 községének küldöttjei időznek néhány nap óta a fővárosban, mely községek a brassói esperességtől elszakadni, külön esperességet képezni akarnak, s ekképen a tiszai ma­gyar egyházkerületbe kívánnak bekebleztetni. Az evangélikus egyház történelmében eddig még ily eset nem fordult elő, melynek az erdélyi szászok türelmet­lensége és tapintatlansága volt szülőoka. A brassói A REFORM TARCZAJA. Tiberius adopcziója. — Beulé „Tiberiu»“-ából. — Tiberius adopcziója és Augustus aggkora tíz évnyi időszakot foglalnak magukban, fölötte tanul­­ságteljeset azokra nézve, kik a tényeket az er­kölcsnek alája rendelik. Egy hosszú komédia ez, me­lyet három elsőrangú színész ad elő : Lívia, a legtö­­kélyebb művésznő, ki egyaránt jártas minden szerep­ben, s minden erőfeszités nélkül emelkedik föl a drá­máig, az árulásig ; Tiberius, lealázva^rhodosi tartóz­kodása által, mindenre készen, egy rabszolga hajlé­kony­ságával ; s végül Augustus, a kielégült s meg­csalt ur, tele tettetéssel és igényekkel, keveréke a szarkazmusoknak, önámitásnak és önzésnek. Első a színpadon a szép és hideg Livia, tele titokszerüséggel, zárt ajkakkal, mint a sors istennője, a merészen számitó lélekkel. Mily terveket szőtt ^Ő hálátlan fiának távolléte alatt, kit a hatalom tető­­pontjára emelt, s ki­futásával szinte meghiusitá ter­veit? Álegboszulj­a magát a leálczázott Julián, nem félve többé, hogy megszakad az utolsó kötelék is, mely Tiberiust Augustushoz tűzte. Megbünteté ma­gát Tiberiust is, átengedvén őt szánalomra méltó sor­sának,­­ nem hallgatván panaszaira. Ezen oly kevéssé szeretett fia csak puszta eszköznek értékével birt szemeiben, csak férfiúi inkarnácziója volt dicsvágyá­nak; a ha ez elenyészett, akkor reá nézve Tiberius is meg volt halva. De csak évek tovatűntek, s min­­denik, ha nem is bánatot, legalább megfontolást ho­zott magával. Augustus megvénült, vége felé jár hatvanhar­madik életévének, s mindig gyönge egészsége telje­sen oda van. A­mit a történet ekkori állapotáról föl­­jegyzett, elég Livia fokozódó aggályainak megfejté­sére. A hordszékben, sőt az utczán is szundikálni kezdett, mi a szélhüdés közelgésének volt kórjele. Bal szeme úgy elgyöngült, hogy tartani lehete teljes megvakulásától. Bőrében oly viszketegség terjedt el, hogy folyton az athleták által használt éles kefével kelle magát dörzsöltetnie. Ezeken kívül még számos más időszakonkénti és idült baj­tartó folytonos aggo­dalomban környezetét. A gondok, melyeknek egy oly abszolút uralkodó szükségképen ki van téve, s nemi kicsapongásai elvégre teljesen fölemészték szellemi és testi erőit. E kétféle kicsapongás — nem ritka azok­­nál, kik maguknak mindent megengedhetnek — két­féleképen boszulja meg magát, majd a meggyön­gült agynak, majd a testnek kárára. Augustus mind­végig megtarta elméjének tisztaságát, s csak fizikai gyöngeségeiben bűnhődött. Hasztalan vola az okos Lhiának mindenre ki­terjedő, anyaihoz hasonló gondoskodása ; a természe­tet nem téríthető le útjából, s a baj oly nagygyá jön, hogy Augustus végre a szenátus ülésein sem jelenhe­tett meg. A szenátus azonban néhány lépésnyire pa­lotájától, Apollo Palatínus templomában gyűlt össze, s csak a peristyl lépcsőin kelle leszállania, hogy a gyűlésben legyen. Eljött azonban a nap, midőn en­­­nyit sem tehető többé; a határtalan szolgálatkészségű szenátus ekkor a maga kebeléből húsz tagot választa ki, kik a császár unokáival és konzulaival hálószobá­jában, ágya körül gyűltek össze, s e tanács minden határozata az egész birodalmat kötelező törvény ere­jével bírt, így vezeté Augustus éltének utolsó éveiben a világot, a nélkül, hogy ágyát elhagyta volna. A vég­telen tengeren járó gőzhajó jut eszünkbe, melyet ka­pitánya parancsait közvetítő szócső által kormányoz a nélkül, hogy fölemelkednék fekhelyéről.­­ A gép éjjel nappal dolgozik; a hajó tova siet ... de itt egy elrejtett, veszélyes zátony, melyet a nyugvó kapitány nem lát, melyen tönkre lehet menni. E veszélyt, melyet Augustus nem is sejt, Livia előre látja, fél tőle, s feléje irányozza figyelmét. Mi lesz belőle, mi a birodalomból a császár közelgő ha­lálával ? A két Caesarnak, Agrippa és Julia fiainak jusson-e kezeibe? Ha e gyönyöröket hajbászó, hízel­gőktől környezeti gyermekek képtelenek lesznek, az egyeduralom a legnagyobb veszélybe jut; ha ellen­ben képesek, akkor veszve van Livia, mert vissza­hívják anyjukat, az általa számkivetésbe küldött Jú­liát. Minő alternativa! Mennyiszer kelle Líviának a vész közeledtével Tiberiusra gondolnia, vissza­­hivatását óhajtania, hogy trónra emelésével Augus­tus halála után is biztosíthassa magának a ha­talmat ! Tiberius életének és jellemének tanulmányozói előtt igen érdekes a kérdés: váljon a visszatért Tibe­rius bűntársa volt-e anyjának, vájjon összeesküdött-e vele Augustus unokáinak élete ellen ? Meggyőződé­sünk szerint nem volt bűntárs. Livia sokkal maga­sabban állott fölötte, hogysem kompromittálta volna, és sokkal okosabb volt, hogysem általa engedte volna magát kompromittáltatni. Tiberius tudta nélkül meg­tesz mindent érette és magáért. A fiú szerepe, kit ily eszközök előre visznek, tisztán ki van jelölve, vár, hallgat, gondolkozik és hasznot húz. Vessünk egy pillantást a korra. A keresztény időszámítás második évében Tiberius visszatér Ró­mába. Ugyanazon év augusztus havában Lucius Cae­sart ismeretlen betegség kiragadja Massiliában az élők sorából. A következő év folytán az idősb testvér, Caius Caesar Ázsiában egy nyíl által megsebesül. A seb jelentéktelen, a nyíl nincs megmérgezve, de Ca­jus mégis elhalálozik. Tiberius visszatértének összeesését a két ifjú halálával igyekeztek a rómaiak megfejteni. Méregke­­verőkről szóltak, nem nyíltan (Augustus alatt nem lehete nyíltan szólani), hanem átalános suttogással. E gyanút megemlítik a legjelentékenyebb történészek, Tacitus és Dio Cassius s a természetbúvár Plinius, kinek bizonysága annál nyomatékosb, mert semmi köze sem volt a politikával. Augustus és Livia tervei, melyek kezdetben egymás mellett, később egymás ellenében fejlődtek, elvégre megérlelődésükhöz közelednek. Augustus csa­ládjának örök nagyságát akarta megalapítani; az ide­gen, a mostoha Livia a végzetnek és bűntetteinek segélyével kiirtja Augustusnak egész családját .... Minő érzések járhatták át a szerencsétlen, félig sír­ban levő császár lelkét, midőn szemközt lévén Tibe­rius-szal, ki reá nézve egészen idegen volt, ki gyer­mekkorától kezdve határozott ellenszenvet keltett föl benne, kit csaknem egész életén keresztül a biroda­lom határszéleire távolított el magától, de a ki egye­dül maradt meg számára, a ki egész családját pó­tolta, a kit kénytelen volt adoptálni, kímélni és ké­nyeztetni, az államférfiak és hadvezérek azon teljes hiányával szemben, melyet körülte az abszolút hata­lom teremtett. Itt kezdődik a tulajdonképeni komédia, mert Augustust nem tekinthetjük a modern színpad azon jámbor öregének, kit megcsalnak a nélkül, hogy ész­revenné. Az udvaronczokról nem is szólunk. Elkép­zelhetni, minő lehetett helyzetök, midőn Tiberius, a rhodusi száműzött, kit előbb dögvészes egyénként kerültek, egyszerre Caesarrá neveztetik, a császár ál­tal adoptáltatik s a tartományok kormányzatának és a hadseregnek élére állittatik! De Tiberius minőnek mutatja magát e váratlan nagyságban ? Miként fo­gadja hirtelen előállott szerencséjét ? Gyermekkorá­ban öregnek nevezték őt; várjon most, midőn elérte a férfikor érettségét, az alázatos és szolgálatkész gyermeket fogj­a-e játszani ? Kétségkívül, csakhogy örömtelen sztoiczizmussal és félelemtől eltelt bizal­matlansággal. Gondolatai kifürkészhetlenek, mert a tettetés menhelye s a hizelgés védelmezője. Csak ki­felé tanúsít kitartó erély­t s oly elhatározottságot, hogy Augustus irányában passzív engedelmességet mutas­son. Ez mostantól kezdve cselekményeinek kulcsa; oly engedelmesnek mutatja magát, mint egy tizenkét éves gyermek ; nem akar egy jogával sem élni, sem­miféle ajándékot elfogadni vagy rabszolgát szabaddá tenni Augustus engedelme nélkül. Nemcsak gyön­gédséget, hanem gyermeki megalázást és szolgai le­mondást is tanúsít minden alkalommal irányában. Egyszersmind legbuzgóbb s leghasznosabb hi­vatalnoka. A tevékenység egyetlen kárpótlása önkén­tes lealázódásának, ez tölti be életét s menti meg a távolság és utazások által az iga legkeményebb s leg­közvetlenebb nyomásától. Varus megveretése után ismét visszatér a Rajnához, hogy a hadseregbe uj erőt öntsön, a győzőt visszatartsa s a legyőzöttek fe­gyelmét helyreállítsa.­­ Ekkor először alakított, vagy újabb megalázódásból, vagy bizalmatlanság­ból, egy hadi tanácsot, melynek hozzájárulása nélkül semmiféle határozatot nem hozott. E szerény­ség elragadta s kiengesztelé Augustust. Vissszatér­­tekor megünnepelhető a császár által számára enge­délyezett diadalmenetet. Pompás szekerén, katonái­nak élén jelent meg a diadalkapunál, hol az egész senatustól környezett Augustus várta. Az­ ötvennégy éves Tiberius leszállott szekeréről, s meghajta előtte térdét. A császárt mélyen meghatotta a nyilvános hó­dolat e jele, s Livia a jelenetet egy emléken örökitteté meg, a­mely napjainkig fönmaradt. Ez a bécsi csá­szári muzeum híres cameo-ja, mely egy ideig a jeru­­zsálemi Johannita-lovagok birtokában volt, s II. Ru­dolf császár által 350,000 frankért vásároltatott meg. Az udvar szemei előtt teljesen elég jön téve a hivatalos formáknak. Szerencsés b atyát, alázatosabb fiút képzelni is alig lehetett volna. De a rómaiak jól tudták, hogy a szép bizonyítékok puszta játék. Ki is hihette volna, hogy két oly férfin, mint Augustus él­tének alkonyán, s Tiberius teljes férfikorában oly megindító szeretet érezzen egymás iránt, hogy feled­hesse egész addigi életének titkos ellenszenvét ? Hogy Augustus érdekből, önzésből, Livia befolyása folytán Tiberius iránt kíméletet tanusított, s őt utódjául fo­gadó, midőn nem volt már előtte más választás, ez a politikának rendes gyakorlata. Hogy Tiberius Augus­tus irányában csak passzív engedelmességet és hiva­talnoki buzgalmat tanúsított; hogy Livia befolyása alatt hallgatag, alázatos, mindig szolgálatkész s tevé­keny volt,­­ annyival elégültebbnek látszott, minél távolabb vala Rómától a Augustustól, az szintén érthető. Ha az egymást eltaszító két természetnek ezen álszenteskedő gyöngédsége csak álarca volt, mely által az utókor nem engedi magát félrevezet­tetni. A történelem által megőrzött két szava Augus­­tusnak teljes világításban tünteti föl valódi érzületét. Livia előtt panaszkodván, megrótta Tiberiusnak fa­nyar és türelmetlen természetét (acerbitatem et into­­lerentiam.) Az „acerbitas“ szó azon kellemetlen érzést fejezi ki, melyet az éretlen gyümölcs okoz, tehát egye­nes ellentéte a „jucundus“ szónak, mely az ízlésre nézve kellemest jelenti. Midőn tehát Augustus leve­leiben mégis „jncundissime Tiberi“ kifejezés­sel él, vagy hazudik, vagy gúnyolódik Tiberius fölött. Tiberius jól tudta, mit kell dicséreteiről tartania, s ő is lelkének mélyébe fojta elpalástolt gyűlöletét. A birodalom veszélyeinek ezíne alatt lehetőleg távol tartá magát „jó“ atyjától. A tíz évből nyolczat a hadsereg­nél, a határokon töltött. Bármennyiszer hívta őt vis­­­sza Livia és Augustus, mindig új ürügyet talált, hogy távol maradjon a nyilvános és magán megaláztatások­tól. E távoltartózkodási buzgalma Augustus halálá­val az uralkodástól fosztja vala meg őt, ha Líviának nincs elég erélye és merészsége. Alig lépett a trónra, kerüli Augustus lakását, mely csak kellemetlen emlékeket kelt benne föl. Bár­mily fösvény s ellensége az építkezésnek, mégis egy külön palotát építtet a maga számára a Palatin-hegy ellenkező oldalán. Nem akadályozá ugyan az Augus­tus emlékének adott isteni tiszteletet, de elviselhetlen előtte minden, a­mi Augustusra emlékezteti. Mi sem sérti annyira, mintha a hivatalos iratokban. „Augus­tus fiá“-nak nevezik, s Livia annyira ismeré ezen el­lenszenvet, hogy Augustus nevét büntetésül használta hálátlan fiának ostorozására. Végre midőn Róma, Livia, a senatus, sőt a legtávolabbi tartományok is templomokat emeltek Auguatusnak, az uj istennek, Tiberis is kényszerítve látja magát annak építtetésére. Meg is kezdi az épí­tést, de hálája s kegyelete oly nagy, hogy huszonhá­rom évi uralkodása alatt nem képes azt befejezni. Látjuk ezekből, mily gyűlölet rejlett a passzív engedelmesség, a hivatalos tisztelet mögött. De látjuk azt is, minő kedélyállapotban volt Tiberius trónra­­lépésekor. Mint a gyermeki test, melyet heves gör­csök kínoztak meg, soha sem épül ki, hanem mindig epileptikus reszketésnek van alávetve, úgy a mély gyökereket vert félelem is, mely a rhodosi száműzött lelkét megalázta, soha sem engedi azt fölemelkedni. Ha Augustus még száz évig él, Tiberius folyvást ugyanazon alárendeltséget mutatja iránta. A félelem e bosszú tragikomédiának, Tiberius lélektani tanulmá­nyozásának kulcsa. A félelem uralkodik nála minden, még a cicavágy fölött is, s uralkodása végszakának vizsgálásánál nem fogjuk elfeledni, hogy ha a félelem rabszolgákat hoz létre zsarnokokat is képes te­remteni. Dr. M. A.

Next