Reform, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)

1874-10-27 / 295. szám

Kedd, október 27. 1874. 295. 87ä.m. Előfizetési feltételek: KlaáéíiivstEl! BelTérom I.i|»é £­nteEa M. ««. s. 1. A lap anyagi részét illető közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők.REFORM Wiji.-iMi!Li JlL-J jjáaHItiiilóiiá JJM -L Ii-wiw-Hujíidüh Vidékre pestén­­ vagy helyben hhahoas hordva . Egési érre háihol hordva . 24 frt I Negyed évre Fél évre ...... 12 frt | Egy bóra . 6 frt 2 frt van T. évf­olyam. HelTáji­os, Lipót-utcaa 2. sz. a. T. emelet. E lap szellami részét illető minden köszlemény a szerkesztős­éghezE IntéjüeadS, Bérmenteti«® levelek easik ismt­rt ker.«kte1 fogadtatnak eb Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirat semmisittetik. Arra, hogy kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztő­ség nem vállalkozhatik semminő esetben. Szerkesztői iroda, Budapest, október 26. A legifjabb trimurti, vagy, mert nem theológiáról, hanem jurisprudencziáról szó­lunk, a legújabb tripartitum ama kinevezés az egyetemhez, melyet az imént olvastunk a Közlönyben, s mely által Szilágyi Dezső kép­viselő urnak egyszerre adományoztatik : a po­litikai tudományok rendes tanársága, a bün­tetőjog előadási joga és a minisztertanácsosi czim és rang. A méltóságos tanár és minisz­teri tanácsos képviselő úr valóban túlhalmoz­­tatik jó szerencsével ebben a szűk esztendő­ben, s csak egy hátránya van rá nézve a kor­mány kegyének, hogy ily módon nem szaba­dult ki az inkompatibilitás alól, mert a tör­vényjavaslat nem tesz számára megkülönböz­­tetést a czímzetes és valódi miniszteri tanácso­sok között, hanem kizárja őket egyformán, vi­lágosan és határozottan. Ez nagy hasznára lesz az egyetemnek, hol a tanár úr — a politika által el nem von­va fogja jövőre érvényesíthetni fényes és a diploma tanúsága szerint igen sokoldalú tehet­ségeit. Hogy mit fog előadni Szilágyi Dezső úr szaktudományainak tömkelegéből, azt ma még nem tudjuk, mert a lec­kerendben neve nem fordul elő, s hir szerint most utazik kül­földi egyetemekre paedagógiai tapasztalatokat gyűjteni, hanem hogy mindenfélére van föl­jogosítva, az bizonyos, miután az összes állam­tudományokkal be nem éri, hanem átmarkol még a szorosan vett jog terére is, kiragadva a jogtudományok köréből mellesleg egy olyan kis diszcziplinát, minő a büntetőjog. Ez egy­maga a leghíresebb külföldi jogtudósoknak egy életfeladat; hazánk egyetemén mellék­keresetképen adományoztatik egy fiatal tanár­nak, ki semmiben sem speczialista s a büntető­jog terén még semminemű elméleti vagy ta­pasztalati sikerrel nem dicsekedhetik, mely a kultuszminiszteri grácziát indokolhatná. De hiszen régi dolog, hogy mi magyarok minden­hez értünk, mindenre születtünk. E kinevezés és annak anomáliái alkalmat adnak nekünk ismét egy pillantást vetni egye­temünkbe. Van ott két rendes tanára a poli­tikának, Kautz és Kerkapoly, mindkettő két­­ségkívül jeles férfiú; ezek mellé — mért, mért nem — kineveztetik egy harmadik, Szilágyi Dezső, tehát ugyanazon tanszékre három. Igaz, hogy turnust tarthatnak, egyik ezt, másik azt az ágát adván elő a nagyterjedelmü politikának; de mégis erőpazarlás a jeles te­hetségeket mind a politikára nevezni ki s a praktikus jogrendszereket árván hagyni. Rend nincs benne, egy politikai tanárra bizni a bün­tetőjogot is — sehol a világon ily egyveleg nem fordul elő — s noha­ Schnierer úr, a bün­tetőjog rendes tanára, nem hires kapaczitás a maga terén, de az efféle per mopsz nyert kollega és versenytárs fölött méltán boszan­­kodhatik. S a közönség is szívesebben fo­gadta volna Szilágyi Dezső kineveztetését — kiben tehetséges erőt nyer az egyetem kétség­kívül— ha valamely gyakorlati szakra ne­veztetik az ki, nem pedig átalánosságban univerzális professzornak. Lám Kerkapoly csak tudósabb és jelesebb tanférfiu, mint az ujoncz Szilágyi Dezső, s az egyetemnek disze lehet nem sokára, meg is érdemli, hogy a jogi fakultás által egyhangúlag tiszteletbeli doktor jurisnak ajánltatott kinevezésre ő felségének­­. Kerkapoly mégis szerényebb munkakört kért és nyert magának, mint Szilágyi Dezső, pedig az nemcsak czímzetes méltóságos miniszteri tanácsos tanár úr, hanem valóságos exczellen­­cziás belső titkos tanácsos tanár úr. Nézte volna meg a kultuszminisztérium a leczkerendet. Ott van elsőnek dr. Wenzel Gusztáv nagy tudósunk, ki előadja a magyar magánjogot, de soha be nem végzi tantárgyát; talán nem ártott volna a magyar magánjogra nevezni ki egy fiatal erőt, hiszen ezt érti leg­jobban Szilágyi úr. Dr. Baintner János az osz­trák jogot és a polgári törvénykezést tanítja, mindkettő igen szükséges a praktikus turistá­­nak, mert nem szerez alkalmat Trefort úr a tanszabadsággal megáldott fiatalságnak, hogy e szakok közül válas­szanak kit szeretnének hallgatni? Dr. Cherny egyházjogára a refor­mátus Szilágyi Dezső persze nem konkurrálha­­tott volna, hanem dr. Herczegh Mihály és dr. Sághy Gyula urak előadásait ha pótolta volna egyetemünkön, fiatalságunk előtt igen hamar a legkedveltebb, az országra nézve pedig a leg­hasznosabb tanárok egyike válhatott volna Szilágyi úrból. Kár érte, valóban kár, hogy nem találta meg az őt megillető helyet és ha­táskört. Nehogy azonban csupán a rekrimináczióra szorítkozzunk e kinevezés körül, a leczkerend némely más hiányait is fölemlítjük. Ilyen az, hogy kevés benne a specziális kollégium. Az egyetemek természete, hogy sok specziális kollégium legyen, hogy a hall­gatók tetszés szerinti irányban mivelhessék magukat. A­mi van is hirdetve, az ifjúság a specziális kollégiumokra nem iratkozik. Ennek oka abban rejlik, hogy az uj rendszer szerint öt órásnak kell lenni a kollégiumnak, hogy az előszabott óraszámba beszámiltassék; minden tanár iparkodik hát öt órás leczkéket hirdetni, bár kevesebbel is beérné s a tanuló se íratja be magát ennél rövidebb specziális előadá­sokra, nehogy órái kárba veszszenek. Vannak azonban specziális kollégiumok, melyek úgy látszik kizárólag a hallgató fogás szempontjá­ból írattak ki, mint p. o. dr. Schmidt Györgyé „A nemi életre vonatkozó kérdések tárgyalása“, vagy „A függetlenségi harcz története“ Ke­rékgyártó Árpádtól, a magyar nemzet törté­nete helyett. De vegyük sorba a tanszakokat s marad­junk még kissé a jognál. Az uj tanrendszer­nek megvannak­ fény- és árnyoldalai. Ezelőtt a szülők joggal panaszkodtak, hogy a fiatal jogászok az első évben semmit sem tanulnak, csak midőn a második év végén a jogtörté­­nelmi vizsgát kell tenniök, kezdenek a tanu­láshoz. Most, hogy az első és második év kö­zött is kell vizsgát tenniök, e bajon némileg segítve van, ellenben a nagyobb szabadság, melyet a harmad- és negyedévesek élveznek a tantárgyak megválasztásában, nem mindig vá­lik hasznukra, a­mennyiben sok szegényebb fiatal ember, hogy hamarabb kapjon az ügy­védi irodákban keresetet, azonnal a kenyér­tudományokat kezdi hallgatni, pl. alaki jogot anyagi jog előtt, tudományos alapos kiképez­­tetésének nagy hátrányára. Mikor aztán a tudorságra kell készülni, hogy az új törvény szerint ügyvédek lehesse­nek, hiányzik a képzettség s a szigorlatok gyakran elszomorító tudatlanságot árulnak el különben tehetséges fiataloknál is. Mellesleg legyen említve és a képviselőház figyelmébe ajánlva, hogy az ügyvédi törvényjavaslatban egy pótolni való hiány van. Ki van mondva, hogy az ügyvédséghez doktori kvalifikáczió kell, de nincs megkülönböztetve az államtudo­mányok és a jogtudományok tudorsága, mit pedig jövőre meg kell különböztetni, mert mi­helyest az egyetemi törvény meghozatik, e két szakma szét fog választatni. Az ügyvédnek elég a jogtudományi doktorátus, de ezt a tör­vényben szabatosan ki kell mondani. A bölcsészeti szakban a tulajdonképi filo­zófia a tanulók által igen el van hanyagolva, úgyszintén a klasszikus nyelvtudomány, mely­ből az előadások is nem nyelvészetet taníta­nak, hanem antologikus olvasmányt nyújtanak a tanulóknak. Igen el van hanyagolva a tör­ténelem és pedig az átalános világtörténet épugy mint a hazai s az uj nemzedék mintha érzé­két vesztette volna a história iránt, oly kö­zönynyel fordult el a múlt idők emléke és ta­nulságaitól. Ez igen szomorú jelenség, mely a nemzet jellemét és politikai jövőjét érinti, s mely fölött jó lesz ha kultuszminiszter, tanárok és tanulók egyaránt gondolkoznak. Örvendetes a modern és kivált a keleti nyelvek szorgalmas művelése, noha ezek ta­nulása a dolog természeténél fogva szűk körre szorítkozik. Hogy a német tanszék betöltése körül nézeteltérés mutatkozik a fakultásban azok közt, kik drr. Heinrich Gusztávot kandi­dálják, és kik őt nem akarják, az kevésbé fon­tos kérdés egyetemünkre nézve. Ellenben igenis fontos az orvosi fakul­tásra nézve az, hogy végre valahára épites­­sen magának az egyetem egy becsületes boncz­­termet. Ma a bonczterem egy büdös mészár­szék, egy egészségtelen szoba, hol a holttete­mek bűze megreked s a zsúfolt hallgatóság lélekzetét megmételyezi. Sehol a világon nem fordul elő, hogy klinika és anatómia, betegek és halottak egy födél alatt, közel szomszédság­ban tartatnak ■ — csak nálunk. Az anatómiai termek ma minden egyetemen specziális gond­dal vannak építve és berendezve, nálunk egy régi zárda valamelyik terme egyúttal halottas kamra és boncztani műterem. Reméljük, nem soká lesz így, s jövő tavas­szal építeni kezdik az új boncztermet is. Előadtuk egyetemünk hibáit, nem épen rendszeresen, de igazságszeretettel. Reméljük, nem ártottunk vele a tanügynek, s óhajtjuk, vajha bármi csekélyet használtunk volna. A kritikáért nem kell bocsánatot kérnünk, tol­lunkat nem vezeti személyes érdek, s őszintén örülünk minden sikernek és haladásnak, mit kormány vagy tanári kar az egyetemi oktatás körül fölmutathatnak.­­= A karloviczi kongresszus 15 és bizott­­ságaínak munkálataival, mint maga a Zasztava is beis­­meri, a kir. biztos nincs megelégedve s egy magán­­értekezleten arra szólitá fel a matadorokat, hogy ipar­kodjanak a kongressi­us oly szervezetét készíteni el, mikép azt megerősités végett ajánlhassa. Képzelhető tehát, mily igényekkel áll elő a karloviczi szerb nem­zeti szkupstina, mert valójáb­an Miletics és hívei előtt ez egyb.vízi gyűlés nem is egyéb szerb parlamenti komédiánál, s ki az ő beszédeiket és irataikat olvassa, rendesen csak a szerb nemzetről és „nemzeti autonó­miáról” olvashat. A kongresszus legkisebb figyelmére sem méltató a püspöki szinódusnak a szervezetre vo­natkozó föntartásait, pedig ama fórum elé kétségkívül nem azért viteté ez ügyet a kormány, hogy a kon­gresszus úgynevezett „nemzeti párti” többsége egy­szerűen ignorálhassa annak egyhangú határozatait. Főleg oly hierarchikus egyházban, a milyenül a gör. kel. egyház mindenütt elism­ertik, egyházi ügyekben a püspökök adminisztrativ hatalma kérdésen kívüli, ám a karloviczi kongresszus még a papok fölötti fegyelem dolgában is a laikus elemnek kíván kön­­­nyen érthető politikai okokból tág befolyást. Egyéb intézkedései által pedig illuzóriussá törekszik tenni az állami legfelsőbb felügyelet gyakorlását. Mert meg­jegyzendő, hogy ama szervezeti javaslat, melyet dr. Maximovics képviselő nyújtott be, noha ez sem állja ki állami és egyházi szempontból a szigorúbb kritikát, a tizenötös bizottság által tetemesen megváltoztatott, úgy hogy Miletics a Zasztava közelebbi (118 dik) szá­mában méltán mondható el, miszerint: „A fő dol­gokra nézve a régi (t. i. a kormány által jóvá nem hagyott) s az új kongresszus-szervezeti javaslat kö­zött nincs különbség a e tekintetben a pesti izraeliták (így nevezi a budapesti sajtó képviselőit) minden ör­vendezése csak goromba és hiú önámifáa.“ Ily körül­mények között kétszeres kötelességünk a kormányt vigyázatra inteni, csak van talán magja, hogy elvégre határt szabjon az egyházi autonomia köpenye alá bújó nemzetiségi szeparatisztikus törekvéseknek, s az állami és egyházi tekintélyt egyenlően megvédje a demagóg túlkapásoktól.­­ A Deá­k-körnek ma esti 7 órakor tartott értekezletén mindenekelőtt a párt kijelölő bizottsága által az egyes képviselőházi bizottságokba kijelölt pártbeli tagok névsora olvastatott föl és fogadtatott el minden változtatás nélkül az értekezlet által. E szerint kijelöltettek: A pénzügyi bizottságba: Csengery Antal, Horváth Lajos, b. Lipthay Béla, Mihajlovics Károly, Muzslay Sándor, Somssich Pál, Széll Kál­mán, Torma Károly, Wahrmann Mór és Zsedé­­nyi Ede. Az adóügyi bizottságba: Dániel Ernő, Faik Miksa, Kautz Gyula, Kerkapoly Károly, Lu­kács Béla, gróf Lónyay Menyhárt, Paczolay János, báró Sennyey Pál, Szlávy József és Kresztics Miklós. A zárszámadásokat megvizsgáló bizottságba: Prileszky Tádé, Ordódy Pál, Wo­­diáner Béla, Mihályi Péter, Wächter Frigyes és Har­kányi Frigyes. A kérvényi bizottságba: gr. Apponyi Albert, gr. Batthyány Ferencz, Buzinkay Pál, Lészay Lajos, Antal, Steiger Gyula, Szőgyényi László, Ürményi Miksa, Vizsolyi Gusztáv és Tom­­bor Iván. A többi bizottságokba igen csekély kivétellel a párt azon tagjai jelöltettek ki, kik ugyanazon bizott­ságoknak a múit ülésszak alatt is tagjai voltak. (Új tagok: a tanügyi bizottságban Szilágyi Dezső, a könyvtáriban Molnár Antal s a jogügyiben Máday Sándor.) Elnök kéri a kisorsolt osztályok tagjait, hogy a holnap délután 5 órakor tartandó konferenc­iát meg­előzőleg állapodjanak meg elnökeik iránt. A holnapi konferenczia tárgyai a főrendek által a földadó­­kataszteri, választási, inkompatibilitási, ügyvédrend­tartási , közjegyzői törvényjavaslatokra tett módosí­tások lesznek, melyek közül Szapáry belügy­miniszter indítványára először a választásiak tárgyal­­tatnak.­­“ A bíróságoknál eddig szokásban lévő úgynevezett informáczió a bíráknak már gyak­ran alkalmat nyújtott ezen intézmény ellen azért pa­naszt emelni, hogy munkálataikban igen gyakran és pedig hasztalanul háborgattattnak, másrészt pedig azon oknál, minthogy a birói tagok gyanittatásai csak a felekkel vagy megbizóikkal való érintkezésből nyer­hetik forrásukat — az igazságügyminisztérium által a felső bíróságok, a­mint értesítünk aziránti vélemény­adásra B­olíttattak fel, vajjon nem volna-e c­élszerű a fölidézett visszásságok elhárítása czéljából a bíróságok­nál szokásban lévő úgynevezett informácziót vég­leg beszüntetni?­­ Az erre vonatkozó jelentések részben illetékes helyre már felterjesztettek és érte­sülünk azokból, hogy az e tekintetben, és pedig a többséget nyert nézet oda szól, miszerint ezen szokás­ban lévő úgynevezett informáczió csak egy időrabló intézménynek tekinthető, a­mennyiben az informálás alkalmával a felek által legtöbb esetben nem jogi, ha­nem oly érvek hozatnak fel, melyek nem annyira a birónak az ügy körüli tájékozására, mindinkább jó hajlamának megnyerésére czéloznak és minthogy ezen intézmény máskülönben, és különösen ha messze földről jelennek meg, a felekre nézve igen költséges, ezen informáczió végleg megszüntetése annál inkább czélszerűnek mutatkozik, a­menyiben a nyilvánosság a feleknek amúgy is alkalmat nyújt arról meggyőződni, vajjon az előadó ügyész minden oldalról kellőleg kide­rítette s általában helyesen fogta-e föl ? Ezeknek elle­nében azonban tekintetbe kell venni, hogy a peres fél leginkább abban találja megnyugvását, ha peres ügyét az előadó vagy ítélő bírák előtt szóval fejteget­heti és minthogy másrészt egy ilyen hosszú évek so­rán gyakorlatban levő intézménynek beszüntetése gyakorlatilag tán nehézségekre is akadhatna: még mindig kérdés vájjon ezen eddig szokásban levő intézmény végleg meg fog-e szüntettetni, avagy tovább fen fog-e tartatni ? mzsm További vérengzések Albániában. — Saját tudósitónktól. — A montenegrói határról, október 22. Este. Ism­ét nyugtalanító hírek érkeztek. Úgy látszik a mohamedánokat Ramazanban újólag erősebb fanatiz­mus szállotta meg, s az ottomán hatóságok nem ké­pesek többé visszatartani őket a legnagyobb kegyet­lenségek elkövetésétől, melyeknek sajnos politikai kö­vetkezményei is lehetnek. — Hiteles távirati tudósí­tás egy vérengzésről emlékszik meg, melyet az albá­niai mohamedánok Albánia több községében elkövet­tek a montenegrói határon. — E községekben csupa keresztények laknak, és pedig görög-keletiek, kiket a sürgöny nem egészen helyesen nevez „szerbek” nek. A határvonal szélén — Albánia és Czrnagora közt — egy fegyveres arnauta rablóbanda nyolcz monte­­negróit megtámadott és azonnal le is mészárolta. Sok ottomán alattvaló, kik Czrnagora határán laknak és régi szokás szerint montenegrói löveget viselnek, szintén megtámadtattak és kegyetlenül legyalkoltattak, valószinű­leg azon hitben, hogy a „zrnagorai ebek“ közé tartoznak, kik iránt — a mint látszik — Albá­niában a legnagyobb gyűlölet uralkodik. Más fegy­veres csordák három szerb falut gyújtottak föl s ra­boltak ki. Néhány család legnagyobb rémület közt menekült a közeli hegyek közé. — Én csak megbíz­hatóbb híreket említek, s a számos minden oldalról kapott és nem egészen valószínű tudósításokat hall­gatással mellőzöm, bárha ezek is izgalomba hozzák a kedélyeket, melyeknek megnyugtatására semmi sem történik, minthogy sem a kormány, sem az idegen képviselők mind ez óráig nem látszanak tudomásával bírni a nyugtalanító híreknek. Míg e jelenetek az albán-török területen foly­nak, Montenegróban mi sem történik.­­ A fejedelem nem engedi át alattvalóit a határon, az ottomán alatt­valók eltávolíttattak Montenegróból, tehát a fekete he­gyek közt teljes nyugalom van. — Az izgatottság azonban igen nagy, melyet a valódi és néha hamis hírek még fokoznak. Úgy látszik, a fejedelem nem akar semmiféle csetepatéba bocsátkozni a törökkel, sőt — mint tudni vélem — mostanság épenséggel nem forral ilyeneket. Csakis az a kérdés: vajjon az uralkodónak van ő annyi hatalma alattvalói fölött, hogy a hozzáálló tettektől visszatartsa? Itt külön­böző hírek szállongnak, mintha a montenegróiak már beütöttek volna az albán területre. E híreknek ré­szemről nem adok hitelt, s úgy hiszem, nincs is semmi alapjuk. Ismét azonban az a kérdés: van-e hatalma Nikitzának a montenegróiakat sokáig fékezni? — Tizenöt-húsz év előtt semmiféle hatalom nem tartha­tott volna vissza egy igaz czinagorait sem, hogy hason körülmények közt „szemet szemért, fogét fog­ért" ne vegyen. Most a féktelen embereket is meg­szállta a c­ivilizáczió, szokásaik szelidebbek, az alá­rendeltség szorosabb, a harczkedv lanyhább. Van mindazonáltal a szerdárok és a köz­ezm­agoraiak közt sok fékezhetlen ember, s ezek „hospodáraik” parancsai daczára gonosz csinyt követhetnek el, mely Montenegrót háborúba keverhetné. — Ezektől tarta­nak az irányadó körökben, és e félelem csak úgy szün­­tettetnék meg, ha a porta rögtön véget vetne alattvalói garázdálkodásainak — ha tehetné, hogy a skutarii konzulok követjeiket Konstanczinápolyban erre sür­getik, az bizonyos. Különben mi vége lesz az egész dolognak, már legközelebb meglátjuk. ORSZÁGGYŰLÉS, A képviselőház október 26 -i ülése. Elnök: Perczel Béla. Tudósításunk fonalát ott kezdjük meg, hol azt az esti lapunkban megszakasztottuk. A jegyzőkre és háznagyra történt szavazás eredményét az elnök kihirdeti. Elnök: A jegyzőkre beadott szavazatok össze­­számittatván, a következő eredményt mutatják: Beöthy Algernon nyert 177 szavazatot; Széll Kálmán 153-at; Tombor Iván 153-at; Mihályi Péter 151-et; Szeni­­czey Ödön ulo at és Huszár Imre 106-at. A REFORM TÁRCZÁJA Sejanus. — B­e u­t­ó „Tiboríu9”-ából. — Egy uralkodó erkölcsi tehetetlenségnek legjobb kritériuma az, ha egy alattvalójának adja ki kezeiből a hatalmat, ha önkénytesen enged egy hetyke kalan­dornak, ha emberismeret hiányából a kormányzat terhét méltatlan kezekbe helyezi. Az abszolút hatalom kezelőjét azon veszélynek teszi ki, hogy oly megve­téssel telik el­­ az emberek iránt, miszerint még csak kegyenczeket talál s csak kreatúrákat óhajt. A „krea­túra” szó a legnagyobb mérvben jellemző; kifejezi azon despots eljárását, ki semmiből valamit csinál, ki egy erkölcs- és értéktelen embert a társadalom leg­alsóbb rétegeiből elővon, hogy kizárólag saját akarata által mások fölé emelje. Tetszik magának munkájá­ban, el van általa ragadtatva, s úgy tetszik neki, mintha környezőinek alacsonysága piacesztalt képezne, hogy inkább kitűnjék személyes­ nagysága. Tiberius is ezen átalános, igaz és üdvtelen törvény alatt állott. Belanus az ő kreatúrája és minisztere volt. Lucius Aelius Sejanus egy Seius Strabo nevű közönséges lovagnak volt gyermeke. Fiatal korában az ifjú Cajus Cäsar kíséretéhez csatlakozván, szépsé­gével — a hajdankor gyakori szokása szerint — üz­letet csinált, a a gazdag Apiciusnak adta el magát. Korán eleget tett tehát a föltételnek, mely a politikai cselszövényekre készülőknek nagy előnyt nyújt Aris­tophanes szerint, ki azt mondja, hogy a kicsapongás a hátat hajlékonnyá teszi, s hogy az, ki nem piru­lat többé, mindenre kész- A franczia nyelv e gondolatot igen találóan fejezi ki a „rouó” szó által. Ki nem tudja, mi mindenre készek a rouék, mihelyt becsem­pészhetik magukat a közügyekbe? Sejanus birt e rendkivüli tulajdonsággal. Cajus Caesar halála után a fölkelő nap felé for­dult, s fölajánlá Tiberiusnak szolgálatait. Kifürkészte hajlamait, jellemét, sőt komor hangulatát is, hizelgett szeszélyeinek, osztá aggodalmait, életmódját látszólag egészen a Tiberiusé szerint rendezé be, s bőségesen ellátta tanácsaival, melyek annál készségesebben fo­gadtattak, mert mindig azt tanácsolá, a mit Tiberius akart, de kimondani nem merészelt. „Ilyformán — úgymond Tacitus — odáig vitte, hogy másokkal szemben elzárkózott urát egyedül önmaga irányában aggálytalanná s nyiltszivüvé teheté.“ Alig lépett trónra Tiberius, s Sejanus jobb ke­zévé tőn. Mivel érdemelheté meg e rögtöni fölemelte­­tést? Tett-e szolgálatokat az államnak, győzelmei ál­tal kitűnőnek bizon­u­t hadvezér, vagy k­ipróbált hi­vatalnok volt-e ? Nem, de le tudta bilincselni Tiberiust, nem várt egyebet kitüntetéseknél, s teljes megvetés­sel polgártársai és a törvények iránt, kész volt min­dent merni, hogy urának szolgáljon. Tiberius társul adtá mellé Sejus Strabo-t, hogy azonban egyedül ma­radhasson Praefectus Praetorio, társát Egyptom hely­tartójává nevezteté. Ezen időtájban történt, hogy ő, ki előtt Livi» tervei nem voltak ismeretlenek, tervezni kezdé összpontositását egy, már a rómaiak által félt hatalomnak, melyet pratoriani cohorsoknak neveztek. Ez legfőbb s talán egyedüli igénye Tiberiusnak rend­kívüli kegyére. A praatorianok táborában volt­ a de­­spotizmusnak legfélelmeab fegyvertára; itt ásták meg örök sírját a római szabadságnak, itt voltak folytonos ostromállapotba helyezve a fegyvertelen polgárok, itt uralkodott a tunyaság és a kéjelgés, itt esküdtek össze a jó uralkodók ellen, s imádták a legro­­szabbakat. A pratoriani tábor! Igen ez jogezime Sa­­janusnak Tiberius barátságára, a rómaiak gyűlöletére , az utókor megvetésére. Nemcsak a protorianokat tartá Seianus kezei között, hizelegve nekik s elkényeztetve őket, hanem kíséretében s védelme alatt egy másik táborát is szer­­vezé a föladóknak, hamis tanuknak, kémeknek, legis­­táknak, kik a törvények erejét forditák a polgárok ellen ugyanakkor, midőn a protorianok karddal tá­madták őket meg. E kettős presszió által egész Róma Seianus hatalmában állott s­­ e hatalmat an­­­nyival mohóbban zsákmányolta ki, mert nagyravá­­gyása azt súgta neki, hogy bűnei Tiberiusnak romlá­sára, önmagának pedig később hasznára leendenek, sőt a trónra is fölemelhetik. Nem érdek nélküli e határtalan nagyravágyás csiráját ismerni tanulni. A történet rámutat a perez­re, midőn a hatalomszomj és dölfi még bizonytalan állapota lelkében s­abatos alakot ölt, akarattá válik s tettre megy át. úgy látszik, hogy ezen átalakulás csirája a boszuvágy, s kiinduláspontja egy bűn volt. Tiberiusnak volt egy fia, Drusus, ki nem bírta atyjának egyetlen egy jó tulajdonságát, ellenben igen vala­mennyi roBzat. E Drusus egy alkalommal méregbe lővén, arczul csapta Sejanust, mely cselekedetét drá­gán kelle megfizetnie. Sejanus egy szót sem szólt, de titokban boszul esküdött; nagyravágyása egyúttal határozott alakot öltött; föltette magában, hogy meg­­gyalázój­át eltessi láb alól, s a reá várakozó főhatal­mat kezeibe keríti. Elcsábíta Drusua feleségét, Livil­­lát, s midőn a házasságtörés által már magáévá téve, borzadál­lyal igyekezett őt eltölteni a durva egyén iránt, kihez sorsa kötve volt. Drusus halálát úgy tünteté föl előtte, mint jövő nagyságának s saját egy­­bekeldetésöknek alapját, s hogy ígéretei több hitelre találjanak, elvált nejétől, Apicatatól, ki három gyer­meknek volt anyja. Livilia és Sejanus cselszövényi­­ről Tacitus ismételve említést tesz, és annak mes­teri leírását adja. Eudemus, Liviik orvosa, a Lygeus, bizalmas eunuch­ja lassan működő mérget adnak be Drususnak. Drusus meghalt, a­nélkül, hogy halála gyanút keltett volna. Csak nyolcz év múlva, Seianus halála után jutott a bűntény köztudomásra Apicata vallomása által. Líviát a gyászeset megilletődés nél­kül hagyta, s Tiberius sem akara, hogy a közügyek e miatt félbeszakadást szenvedjenek,­­sőt boszanko­­dott is a részvétnyilatkozatokon, melyek a birodalom minden részeiből hozzá érkeztek. Az első lépés meg volt téve, azonban Sejanus még sok nehézséggel találkozott útjában. El kelle mindenekelőtt ámítania az okos és ravasz Líviát, el kelle távolítania Tiberiust, fölhasználva napról-napra fokozódó embergyülöletét s utálatát az államügyek iránt. Lívia akaratán kivül fölötte előmozdította e terv megvalósulását, midőn titkos gyűlöletével fiát Róma elhagyására kényszeríté. Útközben Tiberius egy barlangba lép, hogy magát meghűsitse; egy­szerre kövek hullanak alá egy szikla összeomlani készül; Seianus azonban föltartja azt, mig Tiberius megmenekülhet. E percztől kezdve még határtala­nabb bizalommal viseltetik Seianus iránt, kit az iste­nek is kegyelni látszanak. Lívia halálát türelmetlenül várta úgy a császár, mint kegyencíe, csakhogy különböző indokból. ■ — Mihelyt a félelmes Augusta szemei lezáródtak, előtör­tek a szenvedélyek. E naptól keltezhető Tiberius uralkodása, a mint az utókor emlékezetében fenma­­radt, minden bűnével, legféktelenebb gonosztetteivel egyetemben. Sejanus, a mindig köznapias, rágalmazó és álnok hízelgő, minden gyanúnak valószínű alakot ad, éleszti a gyűlöletet, s könnyűvé teszi a bünte­tést. Ki őt megsérti, veszve van , ki akadályozólag lép útjába, ellensége a császárnak. Biztosan sújt, s mindig tetszését aratja Tiberiusnak, ki a buzgalmat a kion­tott vér mennyisége szerint mérlegeli. Legelőbb Ger­­manicus és Agrippina barátait sújtja, kiket a kor sza­badelvű pártjának lehetne nevezni. Aztán magát Agrip­­pinát, a kettőt fiai közül, kik elég idősek arra, hogy az elégületlenek által vezéreltül választassanak. Se­ianus ellenségei egymásután enyésznek el Tiberius parancsára, ki mindent, a­mit Sejanus akar, helyben­hagy, mert saját ellenségeit véli sújthatni. Nem talál szavakra, melyekkel drága Sejanusát, kormánygond­jainak részesét — socius laborum — eléggé magasz­talhatná. Eljegyzi leányát saját unokaöc­csének fiá­val, kinek utódjává kell lenni. Fompeius színházában tűz üt ki, melyet Sejanus eloltat, mire a szenátus neki s színházban fölállítandó aranyszobrot szavaz meg. E jeladásra mindenki versenyezni kezd abban, hogy a hatalmas miniszter tiszteletére szobrot emeljen. Az ily kitüntetéssel még a legérdemesb iránt is takaré­kosan kellene eljárni, de az alacsony hízelgés korsza­kaiban készséggel emeltek szobrot azoknak, kik más­kor bitófát érdemelnének. Tiberius oly erkölcsi vakságban szenvedett, hogy a legkisebb féltékenységet sem érezé, őszintén szerette e második „én”-jét, ki átvállalá a kormány külső gondjait, s meghagyta neki a kormány örömeit. Levelei telték gyöngédséggel, s midőn a szenátushoz „drága Sessnus”-áról ír, sokkal őszintébb, mint mi­dőn Augustus őt „szeretett Tiberius*-ának nevezé. Még több­t is tett; felfüggeszté a dolgok addigi rendjét s Sejanust öt egymást követő évre konzulnak nevezte ki, holott a konzulátus előbb évenkint töl­tetett be. Sejanus állása ezáltal valódi uralkodóivá, a maga nemében egyetlenné tétetett... A bűn azonban igen kényelmes lenne, ha nem nyílnék föl előtte az örvény. Sejanus is elszédült annak szélénél, mint minden oly egyén, ki nem érdemelte meg fölemelteté­­sét. Egy homokszem kizökkenti sorsának kerekeit, első vigyázatlansága előidézi bukását. Bűntársa, Livilia, sürgeti őt, hogy tartsa meg ígéretét s kérje meg kezét Tiberiustól. A császár megtagadja ezt tőle pusztán eszélyességből és barát­ságból, nehogy fölingereltessék ezáltal ellene a ró­maiak gyűlölete. A megtagadás igen érzékenyen érinté Sejanust. Ettől kezdve a harag gyorsítani kezdi cselekedeteit. A kegyetlenség enyhülés volt számára s egyúttal czéljának eszköze is. Megkettőzteté tehát kegyetlenkedését, miáltal még inkább növekedett a titkos gyűlölet a vakmerő kegyenca ellen, ki oly ma­gasan állott, hogy — mint Dio Cassius meg­jegyzi — már magát tartotta császárnak s csak meg­vetéssel beszélt Tiberiusról. Ekkor tört ki a vihar és pedig oly irányból, a­honnan legkevésbé várhatók. Egy rég elfeledett, mély visszavonultságban élő nő, Antonia, a császár fivéré­nek, azon Drususnak özvegye, kihez Tiberius ifjú ko­rában oly gyöngédséggel ragaszkodott, föltárta előtte Seianus terveit. Csak a képzelem fejtheti ki, szavak nem írhatják le a jelenetet, Tiberius meglepetését, félelmét, fájdalmát, a fenyegető veszélytől való rette­gését, megcsalatásának s boszúvágyának dühét. Egy bátor szellem ekkor minden habozás nélkül egyene­sen sújtotta volna áruló ellenségét; Tiberius azonban nem merte ezt tenni, hanem a történetben páratlanul álló példájával egy uralkodónak ismerteté meg a vi­lágot s összeesküvést kezdett saját minisztere ellen. Hat hónapig titokban szőtte a hálót prédája körül, mígnem elérkezett a döntő pillanat. Megnyeretvén a pretoriánok, Tiberius ezek parancsnoka, Sertorius Macro által a szenátus ülésében fölolvastatja levelét, melyben előadja a szintén jelenlevő s mitsem sejtő Seianus árulását s elfogatását kéri. A szenátorok azonnal szitkaikkal sújtják őt, kit még egy nappal előbb egekig emeltek. A mamertiai börtönbe hurczol­­tatik s útközben a nép szétrombolja saját szobrait. Juvenalis megörökité e jelenetet a rómaiak örök gyalázatára. A nép erőszakoskodásainak befolyása alatt kimondja a szenátus halálitéletét. Hulláját a ge­­moni lépcsőre vetik, három napig a járókelők gyalá­­zásának teszik ki s végre a Tiberbe sülyesztik. Gyer­mekeit hasonló sors éri . . . Ez volt vége a rette­netes küzdelemnek, melyben Sejanus és Tiberius egyaránt megvetésre méltónak, egyaránt vérszomjazó­­nak s balgának mutatta magát. Dr. M. A,

Next