Reform, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)
1874-10-27 / 295. szám
Kedd, október 27. 1874. 295. 87ä.m. Előfizetési feltételek: KlaáéíiivstEl! BelTérom I.i|»é £nteEa M. ««. s. 1. A lap anyagi részét illető közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők.REFORM Wiji.-iMi!Li JlL-J jjáaHItiiilóiiá JJM -L Ii-wiw-Hujíidüh Vidékre pestén vagy helyben hhahoas hordva . Egési érre háihol hordva . 24 frt I Negyed évre Fél évre ...... 12 frt | Egy bóra . 6 frt 2 frt van T. évfolyam. HelTájios, Lipót-utcaa 2. sz. a. T. emelet. E lap szellami részét illető minden köszlemény a szerkesztőséghezE IntéjüeadS, Bérmenteti«® levelek easik ismtrt ker.«kte1 fogadtatnak eb Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirat semmisittetik. Arra, hogy kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztőség nem vállalkozhatik semminő esetben. Szerkesztői iroda, Budapest, október 26. A legifjabb trimurti, vagy, mert nem theológiáról, hanem jurisprudencziáról szólunk, a legújabb tripartitum ama kinevezés az egyetemhez, melyet az imént olvastunk a Közlönyben, s mely által Szilágyi Dezső képviselő urnak egyszerre adományoztatik : a politikai tudományok rendes tanársága, a büntetőjog előadási joga és a minisztertanácsosi czim és rang. A méltóságos tanár és miniszteri tanácsos képviselő úr valóban túlhalmoztatik jó szerencsével ebben a szűk esztendőben, s csak egy hátránya van rá nézve a kormány kegyének, hogy ily módon nem szabadult ki az inkompatibilitás alól, mert a törvényjavaslat nem tesz számára megkülönböztetést a czímzetes és valódi miniszteri tanácsosok között, hanem kizárja őket egyformán, világosan és határozottan. Ez nagy hasznára lesz az egyetemnek, hol a tanár úr — a politika által el nem vonva fogja jövőre érvényesíthetni fényes és a diploma tanúsága szerint igen sokoldalú tehetségeit. Hogy mit fog előadni Szilágyi Dezső úr szaktudományainak tömkelegéből, azt ma még nem tudjuk, mert a leckerendben neve nem fordul elő, s hir szerint most utazik külföldi egyetemekre paedagógiai tapasztalatokat gyűjteni, hanem hogy mindenfélére van följogosítva, az bizonyos, miután az összes államtudományokkal be nem éri, hanem átmarkol még a szorosan vett jog terére is, kiragadva a jogtudományok köréből mellesleg egy olyan kis diszcziplinát, minő a büntetőjog. Ez egymaga a leghíresebb külföldi jogtudósoknak egy életfeladat; hazánk egyetemén mellékkeresetképen adományoztatik egy fiatal tanárnak, ki semmiben sem speczialista s a büntetőjog terén még semminemű elméleti vagy tapasztalati sikerrel nem dicsekedhetik, mely a kultuszminiszteri grácziát indokolhatná. De hiszen régi dolog, hogy mi magyarok mindenhez értünk, mindenre születtünk. E kinevezés és annak anomáliái alkalmat adnak nekünk ismét egy pillantást vetni egyetemünkbe. Van ott két rendes tanára a politikának, Kautz és Kerkapoly, mindkettő kétségkívül jeles férfiú; ezek mellé — mért, mért nem — kineveztetik egy harmadik, Szilágyi Dezső, tehát ugyanazon tanszékre három. Igaz, hogy turnust tarthatnak, egyik ezt, másik azt az ágát adván elő a nagyterjedelmü politikának; de mégis erőpazarlás a jeles tehetségeket mind a politikára nevezni ki s a praktikus jogrendszereket árván hagyni. Rend nincs benne, egy politikai tanárra bizni a büntetőjogot is — sehol a világon ily egyveleg nem fordul elő — s noha Schnierer úr, a büntetőjog rendes tanára, nem hires kapaczitás a maga terén, de az efféle per mopsz nyert kollega és versenytárs fölött méltán boszankodhatik. S a közönség is szívesebben fogadta volna Szilágyi Dezső kineveztetését — kiben tehetséges erőt nyer az egyetem kétségkívül— ha valamely gyakorlati szakra neveztetik az ki, nem pedig átalánosságban univerzális professzornak. Lám Kerkapoly csak tudósabb és jelesebb tanférfiu, mint az ujoncz Szilágyi Dezső, s az egyetemnek disze lehet nem sokára, meg is érdemli, hogy a jogi fakultás által egyhangúlag tiszteletbeli doktor jurisnak ajánltatott kinevezésre ő felségének. Kerkapoly mégis szerényebb munkakört kért és nyert magának, mint Szilágyi Dezső, pedig az nemcsak czímzetes méltóságos miniszteri tanácsos tanár úr, hanem valóságos exczellencziás belső titkos tanácsos tanár úr. Nézte volna meg a kultuszminisztérium a leczkerendet. Ott van elsőnek dr. Wenzel Gusztáv nagy tudósunk, ki előadja a magyar magánjogot, de soha be nem végzi tantárgyát; talán nem ártott volna a magyar magánjogra nevezni ki egy fiatal erőt, hiszen ezt érti legjobban Szilágyi úr. Dr. Baintner János az osztrák jogot és a polgári törvénykezést tanítja, mindkettő igen szükséges a praktikus turistának, mert nem szerez alkalmat Trefort úr a tanszabadsággal megáldott fiatalságnak, hogy e szakok közül válasszanak kit szeretnének hallgatni? Dr. Cherny egyházjogára a református Szilágyi Dezső persze nem konkurrálhatott volna, hanem dr. Herczegh Mihály és dr. Sághy Gyula urak előadásait ha pótolta volna egyetemünkön, fiatalságunk előtt igen hamar a legkedveltebb, az országra nézve pedig a leghasznosabb tanárok egyike válhatott volna Szilágyi úrból. Kár érte, valóban kár, hogy nem találta meg az őt megillető helyet és hatáskört. Nehogy azonban csupán a rekrimináczióra szorítkozzunk e kinevezés körül, a leczkerend némely más hiányait is fölemlítjük. Ilyen az, hogy kevés benne a specziális kollégium. Az egyetemek természete, hogy sok specziális kollégium legyen, hogy a hallgatók tetszés szerinti irányban mivelhessék magukat. Ami van is hirdetve, az ifjúság a specziális kollégiumokra nem iratkozik. Ennek oka abban rejlik, hogy az uj rendszer szerint öt órásnak kell lenni a kollégiumnak, hogy az előszabott óraszámba beszámiltassék; minden tanár iparkodik hát öt órás leczkéket hirdetni, bár kevesebbel is beérné s a tanuló se íratja be magát ennél rövidebb specziális előadásokra, nehogy órái kárba veszszenek. Vannak azonban specziális kollégiumok, melyek úgy látszik kizárólag a hallgató fogás szempontjából írattak ki, mint p. o. dr. Schmidt Györgyé „A nemi életre vonatkozó kérdések tárgyalása“, vagy „A függetlenségi harcz története“ Kerékgyártó Árpádtól, a magyar nemzet története helyett. De vegyük sorba a tanszakokat s maradjunk még kissé a jognál. Az uj tanrendszernek megvannak fény- és árnyoldalai. Ezelőtt a szülők joggal panaszkodtak, hogy a fiatal jogászok az első évben semmit sem tanulnak, csak midőn a második év végén a jogtörténelmi vizsgát kell tenniök, kezdenek a tanuláshoz. Most, hogy az első és második év között is kell vizsgát tenniök, e bajon némileg segítve van, ellenben a nagyobb szabadság, melyet a harmad- és negyedévesek élveznek a tantárgyak megválasztásában, nem mindig válik hasznukra, amennyiben sok szegényebb fiatal ember, hogy hamarabb kapjon az ügyvédi irodákban keresetet, azonnal a kenyértudományokat kezdi hallgatni, pl. alaki jogot anyagi jog előtt, tudományos alapos kiképeztetésének nagy hátrányára. Mikor aztán a tudorságra kell készülni, hogy az új törvény szerint ügyvédek lehessenek, hiányzik a képzettség s a szigorlatok gyakran elszomorító tudatlanságot árulnak el különben tehetséges fiataloknál is. Mellesleg legyen említve és a képviselőház figyelmébe ajánlva, hogy az ügyvédi törvényjavaslatban egy pótolni való hiány van. Ki van mondva, hogy az ügyvédséghez doktori kvalifikáczió kell, de nincs megkülönböztetve az államtudományok és a jogtudományok tudorsága, mit pedig jövőre meg kell különböztetni, mert mihelyest az egyetemi törvény meghozatik, e két szakma szét fog választatni. Az ügyvédnek elég a jogtudományi doktorátus, de ezt a törvényben szabatosan ki kell mondani. A bölcsészeti szakban a tulajdonképi filozófia a tanulók által igen el van hanyagolva, úgyszintén a klasszikus nyelvtudomány, melyből az előadások is nem nyelvészetet tanítanak, hanem antologikus olvasmányt nyújtanak a tanulóknak. Igen el van hanyagolva a történelem és pedig az átalános világtörténet épugy mint a hazai s az uj nemzedék mintha érzékét vesztette volna a história iránt, oly közönynyel fordult el a múlt idők emléke és tanulságaitól. Ez igen szomorú jelenség, mely a nemzet jellemét és politikai jövőjét érinti, s mely fölött jó lesz ha kultuszminiszter, tanárok és tanulók egyaránt gondolkoznak. Örvendetes a modern és kivált a keleti nyelvek szorgalmas művelése, noha ezek tanulása a dolog természeténél fogva szűk körre szorítkozik. Hogy a német tanszék betöltése körül nézeteltérés mutatkozik a fakultásban azok közt, kik drr. Heinrich Gusztávot kandidálják, és kik őt nem akarják, az kevésbé fontos kérdés egyetemünkre nézve. Ellenben igenis fontos az orvosi fakultásra nézve az, hogy végre valahára épitessen magának az egyetem egy becsületes boncztermet. Ma a bonczterem egy büdös mészárszék, egy egészségtelen szoba, hol a holttetemek bűze megreked s a zsúfolt hallgatóság lélekzetét megmételyezi. Sehol a világon nem fordul elő, hogy klinika és anatómia, betegek és halottak egy födél alatt, közel szomszédságban tartatnak ■ — csak nálunk. Az anatómiai termek ma minden egyetemen specziális gonddal vannak építve és berendezve, nálunk egy régi zárda valamelyik terme egyúttal halottas kamra és boncztani műterem. Reméljük, nem soká lesz így, s jövő tavasszal építeni kezdik az új boncztermet is. Előadtuk egyetemünk hibáit, nem épen rendszeresen, de igazságszeretettel. Reméljük, nem ártottunk vele a tanügynek, s óhajtjuk, vajha bármi csekélyet használtunk volna. A kritikáért nem kell bocsánatot kérnünk, tollunkat nem vezeti személyes érdek, s őszintén örülünk minden sikernek és haladásnak, mit kormány vagy tanári kar az egyetemi oktatás körül fölmutathatnak.= A karloviczi kongresszus 15 és bizottságaínak munkálataival, mint maga a Zasztava is beismeri, a kir. biztos nincs megelégedve s egy magánértekezleten arra szólitá fel a matadorokat, hogy iparkodjanak a kongressius oly szervezetét készíteni el, mikép azt megerősités végett ajánlhassa. Képzelhető tehát, mily igényekkel áll elő a karloviczi szerb nemzeti szkupstina, mert valójában Miletics és hívei előtt ez egyb.vízi gyűlés nem is egyéb szerb parlamenti komédiánál, s ki az ő beszédeiket és irataikat olvassa, rendesen csak a szerb nemzetről és „nemzeti autonómiáról” olvashat. A kongresszus legkisebb figyelmére sem méltató a püspöki szinódusnak a szervezetre vonatkozó föntartásait, pedig ama fórum elé kétségkívül nem azért viteté ez ügyet a kormány, hogy a kongresszus úgynevezett „nemzeti párti” többsége egyszerűen ignorálhassa annak egyhangú határozatait. Főleg oly hierarchikus egyházban, a milyenül a gör. kel. egyház mindenütt elismertik, egyházi ügyekben a püspökök adminisztrativ hatalma kérdésen kívüli, ám a karloviczi kongresszus még a papok fölötti fegyelem dolgában is a laikus elemnek kíván könnyen érthető politikai okokból tág befolyást. Egyéb intézkedései által pedig illuzóriussá törekszik tenni az állami legfelsőbb felügyelet gyakorlását. Mert megjegyzendő, hogy ama szervezeti javaslat, melyet dr. Maximovics képviselő nyújtott be, noha ez sem állja ki állami és egyházi szempontból a szigorúbb kritikát, a tizenötös bizottság által tetemesen megváltoztatott, úgy hogy Miletics a Zasztava közelebbi (118 dik) számában méltán mondható el, miszerint: „A fő dolgokra nézve a régi (t. i. a kormány által jóvá nem hagyott) s az új kongresszus-szervezeti javaslat között nincs különbség a e tekintetben a pesti izraeliták (így nevezi a budapesti sajtó képviselőit) minden örvendezése csak goromba és hiú önámifáa.“ Ily körülmények között kétszeres kötelességünk a kormányt vigyázatra inteni, csak van talán magja, hogy elvégre határt szabjon az egyházi autonomia köpenye alá bújó nemzetiségi szeparatisztikus törekvéseknek, s az állami és egyházi tekintélyt egyenlően megvédje a demagóg túlkapásoktól. A Deák-körnek ma esti 7 órakor tartott értekezletén mindenekelőtt a párt kijelölő bizottsága által az egyes képviselőházi bizottságokba kijelölt pártbeli tagok névsora olvastatott föl és fogadtatott el minden változtatás nélkül az értekezlet által. E szerint kijelöltettek: A pénzügyi bizottságba: Csengery Antal, Horváth Lajos, b. Lipthay Béla, Mihajlovics Károly, Muzslay Sándor, Somssich Pál, Széll Kálmán, Torma Károly, Wahrmann Mór és Zsedényi Ede. Az adóügyi bizottságba: Dániel Ernő, Faik Miksa, Kautz Gyula, Kerkapoly Károly, Lukács Béla, gróf Lónyay Menyhárt, Paczolay János, báró Sennyey Pál, Szlávy József és Kresztics Miklós. A zárszámadásokat megvizsgáló bizottságba: Prileszky Tádé, Ordódy Pál, Wodiáner Béla, Mihályi Péter, Wächter Frigyes és Harkányi Frigyes. A kérvényi bizottságba: gr. Apponyi Albert, gr. Batthyány Ferencz, Buzinkay Pál, Lészay Lajos, Antal, Steiger Gyula, Szőgyényi László, Ürményi Miksa, Vizsolyi Gusztáv és Tombor Iván. A többi bizottságokba igen csekély kivétellel a párt azon tagjai jelöltettek ki, kik ugyanazon bizottságoknak a múit ülésszak alatt is tagjai voltak. (Új tagok: a tanügyi bizottságban Szilágyi Dezső, a könyvtáriban Molnár Antal s a jogügyiben Máday Sándor.) Elnök kéri a kisorsolt osztályok tagjait, hogy a holnap délután 5 órakor tartandó konferenciát megelőzőleg állapodjanak meg elnökeik iránt. A holnapi konferenczia tárgyai a főrendek által a földadókataszteri, választási, inkompatibilitási, ügyvédrendtartási , közjegyzői törvényjavaslatokra tett módosítások lesznek, melyek közül Szapáry belügyminiszter indítványára először a választásiak tárgyaltatnak.“ A bíróságoknál eddig szokásban lévő úgynevezett informáczió a bíráknak már gyakran alkalmat nyújtott ezen intézmény ellen azért panaszt emelni, hogy munkálataikban igen gyakran és pedig hasztalanul háborgattattnak, másrészt pedig azon oknál, minthogy a birói tagok gyanittatásai csak a felekkel vagy megbizóikkal való érintkezésből nyerhetik forrásukat — az igazságügyminisztérium által a felső bíróságok, amint értesítünk aziránti véleményadásra Bolíttattak fel, vajjon nem volna-e célszerű a fölidézett visszásságok elhárítása czéljából a bíróságoknál szokásban lévő úgynevezett informácziót végleg beszüntetni? Az erre vonatkozó jelentések részben illetékes helyre már felterjesztettek és értesülünk azokból, hogy az e tekintetben, és pedig a többséget nyert nézet oda szól, miszerint ezen szokásban lévő úgynevezett informáczió csak egy időrabló intézménynek tekinthető, amennyiben az informálás alkalmával a felek által legtöbb esetben nem jogi, hanem oly érvek hozatnak fel, melyek nem annyira a birónak az ügy körüli tájékozására, mindinkább jó hajlamának megnyerésére czéloznak és minthogy ezen intézmény máskülönben, és különösen ha messze földről jelennek meg, a felekre nézve igen költséges, ezen informáczió végleg megszüntetése annál inkább czélszerűnek mutatkozik, amenyiben a nyilvánosság a feleknek amúgy is alkalmat nyújt arról meggyőződni, vajjon az előadó ügyész minden oldalról kellőleg kiderítette s általában helyesen fogta-e föl ? Ezeknek ellenében azonban tekintetbe kell venni, hogy a peres fél leginkább abban találja megnyugvását, ha peres ügyét az előadó vagy ítélő bírák előtt szóval fejtegetheti és minthogy másrészt egy ilyen hosszú évek során gyakorlatban levő intézménynek beszüntetése gyakorlatilag tán nehézségekre is akadhatna: még mindig kérdés vájjon ezen eddig szokásban levő intézmény végleg meg fog-e szüntettetni, avagy tovább fen fog-e tartatni ? mzsm További vérengzések Albániában. — Saját tudósitónktól. — A montenegrói határról, október 22. Este. Ismét nyugtalanító hírek érkeztek. Úgy látszik a mohamedánokat Ramazanban újólag erősebb fanatizmus szállotta meg, s az ottomán hatóságok nem képesek többé visszatartani őket a legnagyobb kegyetlenségek elkövetésétől, melyeknek sajnos politikai következményei is lehetnek. — Hiteles távirati tudósítás egy vérengzésről emlékszik meg, melyet az albániai mohamedánok Albánia több községében elkövettek a montenegrói határon. — E községekben csupa keresztények laknak, és pedig görög-keletiek, kiket a sürgöny nem egészen helyesen nevez „szerbek” nek. A határvonal szélén — Albánia és Czrnagora közt — egy fegyveres arnauta rablóbanda nyolcz montenegróit megtámadott és azonnal le is mészárolta. Sok ottomán alattvaló, kik Czrnagora határán laknak és régi szokás szerint montenegrói löveget viselnek, szintén megtámadtattak és kegyetlenül legyalkoltattak, valószinűleg azon hitben, hogy a „zrnagorai ebek“ közé tartoznak, kik iránt — a mint látszik — Albániában a legnagyobb gyűlölet uralkodik. Más fegyveres csordák három szerb falut gyújtottak föl s raboltak ki. Néhány család legnagyobb rémület közt menekült a közeli hegyek közé. — Én csak megbízhatóbb híreket említek, s a számos minden oldalról kapott és nem egészen valószínű tudósításokat hallgatással mellőzöm, bárha ezek is izgalomba hozzák a kedélyeket, melyeknek megnyugtatására semmi sem történik, minthogy sem a kormány, sem az idegen képviselők mind ez óráig nem látszanak tudomásával bírni a nyugtalanító híreknek. Míg e jelenetek az albán-török területen folynak, Montenegróban mi sem történik. A fejedelem nem engedi át alattvalóit a határon, az ottomán alattvalók eltávolíttattak Montenegróból, tehát a fekete hegyek közt teljes nyugalom van. — Az izgatottság azonban igen nagy, melyet a valódi és néha hamis hírek még fokoznak. Úgy látszik, a fejedelem nem akar semmiféle csetepatéba bocsátkozni a törökkel, sőt — mint tudni vélem — mostanság épenséggel nem forral ilyeneket. Csakis az a kérdés: vajjon az uralkodónak van ő annyi hatalma alattvalói fölött, hogy a hozzáálló tettektől visszatartsa? Itt különböző hírek szállongnak, mintha a montenegróiak már beütöttek volna az albán területre. E híreknek részemről nem adok hitelt, s úgy hiszem, nincs is semmi alapjuk. Ismét azonban az a kérdés: van-e hatalma Nikitzának a montenegróiakat sokáig fékezni? — Tizenöt-húsz év előtt semmiféle hatalom nem tarthatott volna vissza egy igaz czinagorait sem, hogy hason körülmények közt „szemet szemért, fogét fogért" ne vegyen. Most a féktelen embereket is megszállta a civilizáczió, szokásaik szelidebbek, az alárendeltség szorosabb, a harczkedv lanyhább. Van mindazonáltal a szerdárok és a közezmagoraiak közt sok fékezhetlen ember, s ezek „hospodáraik” parancsai daczára gonosz csinyt követhetnek el, mely Montenegrót háborúba keverhetné. — Ezektől tartanak az irányadó körökben, és e félelem csak úgy szüntettetnék meg, ha a porta rögtön véget vetne alattvalói garázdálkodásainak — ha tehetné, hogy a skutarii konzulok követjeiket Konstanczinápolyban erre sürgetik, az bizonyos. Különben mi vége lesz az egész dolognak, már legközelebb meglátjuk. ORSZÁGGYŰLÉS, A képviselőház október 26 -i ülése. Elnök: Perczel Béla. Tudósításunk fonalát ott kezdjük meg, hol azt az esti lapunkban megszakasztottuk. A jegyzőkre és háznagyra történt szavazás eredményét az elnök kihirdeti. Elnök: A jegyzőkre beadott szavazatok összeszámittatván, a következő eredményt mutatják: Beöthy Algernon nyert 177 szavazatot; Széll Kálmán 153-at; Tombor Iván 153-at; Mihályi Péter 151-et; Szeniczey Ödön ulo at és Huszár Imre 106-at. A REFORM TÁRCZÁJA Sejanus. — Be utó „Tiboríu9”-ából. — Egy uralkodó erkölcsi tehetetlenségnek legjobb kritériuma az, ha egy alattvalójának adja ki kezeiből a hatalmat, ha önkénytesen enged egy hetyke kalandornak, ha emberismeret hiányából a kormányzat terhét méltatlan kezekbe helyezi. Az abszolút hatalom kezelőjét azon veszélynek teszi ki, hogy oly megvetéssel telik el az emberek iránt, miszerint még csak kegyenczeket talál s csak kreatúrákat óhajt. A „kreatúra” szó a legnagyobb mérvben jellemző; kifejezi azon despots eljárását, ki semmiből valamit csinál, ki egy erkölcs- és értéktelen embert a társadalom legalsóbb rétegeiből elővon, hogy kizárólag saját akarata által mások fölé emelje. Tetszik magának munkájában, el van általa ragadtatva, s úgy tetszik neki, mintha környezőinek alacsonysága piacesztalt képezne, hogy inkább kitűnjék személyes nagysága. Tiberius is ezen átalános, igaz és üdvtelen törvény alatt állott. Belanus az ő kreatúrája és minisztere volt. Lucius Aelius Sejanus egy Seius Strabo nevű közönséges lovagnak volt gyermeke. Fiatal korában az ifjú Cajus Cäsar kíséretéhez csatlakozván, szépségével — a hajdankor gyakori szokása szerint — üzletet csinált, a a gazdag Apiciusnak adta el magát. Korán eleget tett tehát a föltételnek, mely a politikai cselszövényekre készülőknek nagy előnyt nyújt Aristophanes szerint, ki azt mondja, hogy a kicsapongás a hátat hajlékonnyá teszi, s hogy az, ki nem pirulat többé, mindenre kész- A franczia nyelv e gondolatot igen találóan fejezi ki a „rouó” szó által. Ki nem tudja, mi mindenre készek a rouék, mihelyt becsempészhetik magukat a közügyekbe? Sejanus birt e rendkivüli tulajdonsággal. Cajus Caesar halála után a fölkelő nap felé fordult, s fölajánlá Tiberiusnak szolgálatait. Kifürkészte hajlamait, jellemét, sőt komor hangulatát is, hizelgett szeszélyeinek, osztá aggodalmait, életmódját látszólag egészen a Tiberiusé szerint rendezé be, s bőségesen ellátta tanácsaival, melyek annál készségesebben fogadtattak, mert mindig azt tanácsolá, a mit Tiberius akart, de kimondani nem merészelt. „Ilyformán — úgymond Tacitus — odáig vitte, hogy másokkal szemben elzárkózott urát egyedül önmaga irányában aggálytalanná s nyiltszivüvé teheté.“ Alig lépett trónra Tiberius, s Sejanus jobb kezévé tőn. Mivel érdemelheté meg e rögtöni fölemeltetést? Tett-e szolgálatokat az államnak, győzelmei által kitűnőnek bizonut hadvezér, vagy kipróbált hivatalnok volt-e ? Nem, de le tudta bilincselni Tiberiust, nem várt egyebet kitüntetéseknél, s teljes megvetéssel polgártársai és a törvények iránt, kész volt mindent merni, hogy urának szolgáljon. Tiberius társul adtá mellé Sejus Strabo-t, hogy azonban egyedül maradhasson Praefectus Praetorio, társát Egyptom helytartójává nevezteté. Ezen időtájban történt, hogy ő, ki előtt Livi» tervei nem voltak ismeretlenek, tervezni kezdé összpontositását egy, már a rómaiak által félt hatalomnak, melyet pratoriani cohorsoknak neveztek. Ez legfőbb s talán egyedüli igénye Tiberiusnak rendkívüli kegyére. A praatorianok táborában volt a despotizmusnak legfélelmeab fegyvertára; itt ásták meg örök sírját a római szabadságnak, itt voltak folytonos ostromállapotba helyezve a fegyvertelen polgárok, itt uralkodott a tunyaság és a kéjelgés, itt esküdtek össze a jó uralkodók ellen, s imádták a legroszabbakat. A pratoriani tábor! Igen ez jogezime Sajanusnak Tiberius barátságára, a rómaiak gyűlöletére , az utókor megvetésére. Nemcsak a protorianokat tartá Seianus kezei között, hizelegve nekik s elkényeztetve őket, hanem kíséretében s védelme alatt egy másik táborát is szervezé a föladóknak, hamis tanuknak, kémeknek, legistáknak, kik a törvények erejét forditák a polgárok ellen ugyanakkor, midőn a protorianok karddal támadták őket meg. E kettős presszió által egész Róma Seianus hatalmában állott s e hatalmat annyival mohóbban zsákmányolta ki, mert nagyravágyása azt súgta neki, hogy bűnei Tiberiusnak romlására, önmagának pedig később hasznára leendenek, sőt a trónra is fölemelhetik. Nem érdek nélküli e határtalan nagyravágyás csiráját ismerni tanulni. A történet rámutat a perezre, midőn a hatalomszomj és dölfi még bizonytalan állapota lelkében sabatos alakot ölt, akarattá válik s tettre megy át. úgy látszik, hogy ezen átalakulás csirája a boszuvágy, s kiinduláspontja egy bűn volt. Tiberiusnak volt egy fia, Drusus, ki nem bírta atyjának egyetlen egy jó tulajdonságát, ellenben igen valamennyi roBzat. E Drusus egy alkalommal méregbe lővén, arczul csapta Sejanust, mely cselekedetét drágán kelle megfizetnie. Sejanus egy szót sem szólt, de titokban boszul esküdött; nagyravágyása egyúttal határozott alakot öltött; föltette magában, hogy meggyalázóját eltessi láb alól, s a reá várakozó főhatalmat kezeibe keríti. Elcsábíta Drusua feleségét, Livillát, s midőn a házasságtörés által már magáévá téve, borzadállyal igyekezett őt eltölteni a durva egyén iránt, kihez sorsa kötve volt. Drusus halálát úgy tünteté föl előtte, mint jövő nagyságának s saját egybekeldetésöknek alapját, s hogy ígéretei több hitelre találjanak, elvált nejétől, Apicatatól, ki három gyermeknek volt anyja. Livilia és Sejanus cselszövényiről Tacitus ismételve említést tesz, és annak mesteri leírását adja. Eudemus, Liviik orvosa, a Lygeus, bizalmas eunuchja lassan működő mérget adnak be Drususnak. Drusus meghalt, anélkül, hogy halála gyanút keltett volna. Csak nyolcz év múlva, Seianus halála után jutott a bűntény köztudomásra Apicata vallomása által. Líviát a gyászeset megilletődés nélkül hagyta, s Tiberius sem akara, hogy a közügyek e miatt félbeszakadást szenvedjenek,sőt boszankodott is a részvétnyilatkozatokon, melyek a birodalom minden részeiből hozzá érkeztek. Az első lépés meg volt téve, azonban Sejanus még sok nehézséggel találkozott útjában. El kelle mindenekelőtt ámítania az okos és ravasz Líviát, el kelle távolítania Tiberiust, fölhasználva napról-napra fokozódó embergyülöletét s utálatát az államügyek iránt. Lívia akaratán kivül fölötte előmozdította e terv megvalósulását, midőn titkos gyűlöletével fiát Róma elhagyására kényszeríté. Útközben Tiberius egy barlangba lép, hogy magát meghűsitse; egyszerre kövek hullanak alá egy szikla összeomlani készül; Seianus azonban föltartja azt, mig Tiberius megmenekülhet. E percztől kezdve még határtalanabb bizalommal viseltetik Seianus iránt, kit az istenek is kegyelni látszanak. Lívia halálát türelmetlenül várta úgy a császár, mint kegyencíe, csakhogy különböző indokból. ■ — Mihelyt a félelmes Augusta szemei lezáródtak, előtörtek a szenvedélyek. E naptól keltezhető Tiberius uralkodása, a mint az utókor emlékezetében fenmaradt, minden bűnével, legféktelenebb gonosztetteivel egyetemben. Sejanus, a mindig köznapias, rágalmazó és álnok hízelgő, minden gyanúnak valószínű alakot ad, éleszti a gyűlöletet, s könnyűvé teszi a büntetést. Ki őt megsérti, veszve van , ki akadályozólag lép útjába, ellensége a császárnak. Biztosan sújt, s mindig tetszését aratja Tiberiusnak, ki a buzgalmat a kiontott vér mennyisége szerint mérlegeli. Legelőbb Germanicus és Agrippina barátait sújtja, kiket a kor szabadelvű pártjának lehetne nevezni. Aztán magát Agrippinát, a kettőt fiai közül, kik elég idősek arra, hogy az elégületlenek által vezéreltül választassanak. Seianus ellenségei egymásután enyésznek el Tiberius parancsára, ki mindent, amit Sejanus akar, helybenhagy, mert saját ellenségeit véli sújthatni. Nem talál szavakra, melyekkel drága Sejanusát, kormánygondjainak részesét — socius laborum — eléggé magasztalhatná. Eljegyzi leányát saját unokaöccsének fiával, kinek utódjává kell lenni. Fompeius színházában tűz üt ki, melyet Sejanus eloltat, mire a szenátus neki s színházban fölállítandó aranyszobrot szavaz meg. E jeladásra mindenki versenyezni kezd abban, hogy a hatalmas miniszter tiszteletére szobrot emeljen. Az ily kitüntetéssel még a legérdemesb iránt is takarékosan kellene eljárni, de az alacsony hízelgés korszakaiban készséggel emeltek szobrot azoknak, kik máskor bitófát érdemelnének. Tiberius oly erkölcsi vakságban szenvedett, hogy a legkisebb féltékenységet sem érezé, őszintén szerette e második „én”-jét, ki átvállalá a kormány külső gondjait, s meghagyta neki a kormány örömeit. Levelei telték gyöngédséggel, s midőn a szenátushoz „drága Sessnus”-áról ír, sokkal őszintébb, mint midőn Augustus őt „szeretett Tiberius*-ának nevezé. Még többt is tett; felfüggeszté a dolgok addigi rendjét s Sejanust öt egymást követő évre konzulnak nevezte ki, holott a konzulátus előbb évenkint töltetett be. Sejanus állása ezáltal valódi uralkodóivá, a maga nemében egyetlenné tétetett... A bűn azonban igen kényelmes lenne, ha nem nyílnék föl előtte az örvény. Sejanus is elszédült annak szélénél, mint minden oly egyén, ki nem érdemelte meg fölemeltetését. Egy homokszem kizökkenti sorsának kerekeit, első vigyázatlansága előidézi bukását. Bűntársa, Livilia, sürgeti őt, hogy tartsa meg ígéretét s kérje meg kezét Tiberiustól. A császár megtagadja ezt tőle pusztán eszélyességből és barátságból, nehogy fölingereltessék ezáltal ellene a rómaiak gyűlölete. A megtagadás igen érzékenyen érinté Sejanust. Ettől kezdve a harag gyorsítani kezdi cselekedeteit. A kegyetlenség enyhülés volt számára s egyúttal czéljának eszköze is. Megkettőzteté tehát kegyetlenkedését, miáltal még inkább növekedett a titkos gyűlölet a vakmerő kegyenca ellen, ki oly magasan állott, hogy — mint Dio Cassius megjegyzi — már magát tartotta császárnak s csak megvetéssel beszélt Tiberiusról. Ekkor tört ki a vihar és pedig oly irányból, ahonnan legkevésbé várhatók. Egy rég elfeledett, mély visszavonultságban élő nő, Antonia, a császár fivérének, azon Drususnak özvegye, kihez Tiberius ifjú korában oly gyöngédséggel ragaszkodott, föltárta előtte Seianus terveit. Csak a képzelem fejtheti ki, szavak nem írhatják le a jelenetet, Tiberius meglepetését, félelmét, fájdalmát, a fenyegető veszélytől való rettegését, megcsalatásának s boszúvágyának dühét. Egy bátor szellem ekkor minden habozás nélkül egyenesen sújtotta volna áruló ellenségét; Tiberius azonban nem merte ezt tenni, hanem a történetben páratlanul álló példájával egy uralkodónak ismerteté meg a világot s összeesküvést kezdett saját minisztere ellen. Hat hónapig titokban szőtte a hálót prédája körül, mígnem elérkezett a döntő pillanat. Megnyeretvén a pretoriánok, Tiberius ezek parancsnoka, Sertorius Macro által a szenátus ülésében fölolvastatja levelét, melyben előadja a szintén jelenlevő s mitsem sejtő Seianus árulását s elfogatását kéri. A szenátorok azonnal szitkaikkal sújtják őt, kit még egy nappal előbb egekig emeltek. A mamertiai börtönbe hurczoltatik s útközben a nép szétrombolja saját szobrait. Juvenalis megörökité e jelenetet a rómaiak örök gyalázatára. A nép erőszakoskodásainak befolyása alatt kimondja a szenátus halálitéletét. Hulláját a gemoni lépcsőre vetik, három napig a járókelők gyalázásának teszik ki s végre a Tiberbe sülyesztik. Gyermekeit hasonló sors éri . . . Ez volt vége a rettenetes küzdelemnek, melyben Sejanus és Tiberius egyaránt megvetésre méltónak, egyaránt vérszomjazónak s balgának mutatta magát. Dr. M. A,