Reform, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)

1874-10-11 / 279. szám

279. szám. Kiadóhivatal: BelTaro«, lilpót>ntCBa a. m. a. i. A lap anyagi részét illet? közlemények (hirdetmények, előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok) a kiadóhivatalhoz intézendők.REFORM Előfizetési feltételek: Vidékre postám vagy helyben háashoa hordva : Kgéai érre házhol hordra ! 24 frt ! Negyed évre , . . . . 6 frt Fél évre................................12 frt | Egy hóra.....................................2 frt V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, lilpöi-ntcaa 2. se. a. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtathak ési Beküldött kéziratok egy hétig őriztetnek. Azontúl minden kiadásra nem szánt kézirat meg­­semmisittetik. Arra, hogy kéziratokat visszaküldjön, a szerkesztő­ség nem vállalkozhatik semminő esetben. Előfizetés „REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra 2 frt. Három hóra...................................6 frt. Hat hóra..................................12 frt. __Az előfizetési pénzek beküldésére leg­czélszerübb a postai utalványlapokat hasz­nálni. A­­ REFORM« kiadóhivatala Belváros, Lipót-utasa 2-ik ss. a. 1. emelet, Budapest, október 10. A horvát nemzeti párt elismerésre méltó következetességgel szervezi magának az álla­mot, melyet neki a magyar kormány harmad­éve átengedett. Szorgalommal és gyorsan dol­gozik az országgyűlés, hogy mindazon tör­vényjavaslatokat keresztülvigye, melyekre szüksége van a nemzeti pártnak, hogy hatalmát növelje s uralmát biztosítsa. Mi magyarok példát vehetnénk magunknak e buzgalmon, hogy miként kell dolgozni. A horvát nemzeti párt, miután az unio­­nistákat kiüldözte, kifosztotta vagy passzivi­tásba szok­ta, ma versenytárs nélkül uralkodik a zágrábi országgyűlésen. Hét-nyolcz ember a szélső­jobbon beszél és szavaz ellene, s e bátor unionista gárda csak a becsületet, nem az ügyet mentheti meg. Egész maguk viselete el­árulja, hogy csak a zászlót és jövőjét akarják megmenteni, győzelmet aratni nincs remény­ségük. Általuk föl nem tartóztatva, csak inge­relve halad előre a megszelídült, a bárány­bőrbe bujtatott nemzeti párti farkas. Alapjait veti egy új Horvátországnak, melynek szere­pét a jövőben Magyarországon csak kevés ember érti meg s az u. n. államférfiak közül is nem sokan méltatják. A horvát urak ravaszok. A­ magyar kor­mánynyal össze nem tűznének a világért sem és a Deák-párttól el nem válnak, noha a bal­oldallal is kaczérkodnak. Barátokat nem ke­resnek köztünk, mint tevék az unionisták, hanem kerülik az ellenségeskedést. Nekik ne álljon­ utjukban senki, sem a magyar kormány, sem a Deák-párt, sem az ellenzék, ezért a kormány iránt engedékenyek, a jobboldalhoz hívek, a balpárt iránt barátságosak. A bár­­gyúsággal határos jóhiszeműséggel kisérik a kormány, a pártok és a pártsajtó a horvát kormány és országgyűlés tetteit, s örvendenek a nemzeti párt kétségkivül megérdemlett sike­rein, melyekben a társországok haladását nem ok nélkül üdvözlik, de a falánkot, mely e ha­ladásban rejtőzik, észre nem veszik. A horvát népiskolák reformja s az uj egyetem megnyitása, kétségkívül kultúrái vív­mányok, melyeken a haladás barátai örvend­hetnek , de ha az egyetem szelleme a pán­szláv propaganda szellemének fog bizonyulni s ha a népiskolákban a horvát nép mivelése karöltve fog járni a magyarellenes propagan­dával, mely a népet gyűlöletre szítja ellenünk, nem-e kell aggódnunk a kultúra ilyetén ter­jesztésén? Liberálisaink örülnek, hogy a hor­vátországi iskolákból az állameszme kitolta a papság befolyását, s mikor e fölött dicséretek­kel halmozzák el a horvátokat, feledik, hogy az ellentét katholiczizmus és görög nem egye­sült hit között volt a válaszfal horvátok és szerbek közt, s midőn a jövő generáczióból a vallással ezen megkülönböztetés is kiirtatik, Horvátország önálló individualitásán ejtetik­ csorba s a délszláv uniónak útja egyengette­­tik. E délszláv unió pedig nem lesz Magyaror­szág társországa. A horvátok szervezik közigazgatásukat. Ők nem tűrik az ázsiai állapotokat, hanem or­ganizálnak és kodifikálnak nyakra-főre s ke­vés tekintettel vannak az iránt, tökéletest al­kotnak-e vagy sem, eredeti javaslatokat ké­­szítenek-e vagy az osztrák rendszert fordítják le maguknak, ők csak gyorsan rendezni ipar­kodnak államgépezetüket. Mi magyarok tét­len nézzük azok cselekedeteit, dicsérjük, de nem követjük őket. Feltűnik egyiknek-má­­siknak közülünk, hogy a horvátok mereven czentralizálnak — a szabadság és önkor­mányzat elméleteivel keveset törődvén, —hogy erős gépezetet teremtsenek a nemzeti hata­lomnak. Mi a politikai deczentralizáczió mel­lett maradunk s hallani sem akarunk a me­gyerendszer megcsorbításáról s a politikai tisztviselők kinevezéséről. Ennek folytán nem­sokára a horvát kormány nagy hatalommal fog rendelkezni területén, melyet esetleg és annak idején ellenünk is fordíthat, miglen a magyar belügyminiszterek, ad normám Wenck­­heim, Bajner, Tóth Vilmos, Szapáry, a tehe­tetlenség bélyegét nyomják a magyar minisz­tériumokra. S hogy minden törvényjavaslat, melyet Mazuranics kidolgoztatott, osztrák min­tákra készült, azt a magyar államférfiak úgy látszik semmibe veszik, pedig Horvátország­nak a magyar törvényhozástól elidegenedése és az osztrák közállapotokhoz való csatlako­zása nem egyéb szándékos közeledésnél a fö­deralizmushoz. Bittó miniszterelnök, ki korántsem oly könnyelmű és nem bánom politikus, minő Szlávy volt, sok tekintetben belátta, hogy horvát politikánk hamis utakon jár s egyben­­másban éreztette a horvátokkal, hogy Budán nincs többé kutyavásár. De a viszonyok nem kedveznek Bittónak s ő vajmi ritkán arathat teljes sikert erélyével. Törvények, miniszter­­társak, politikai helyzet, udvar stb. befolyást gyakorolnak magatartására. A horvát admi­­nisztráczió kérdésében, a horvátok autonómiá­jára vonatkozó átöröklött törvényczikkek, a válságos helyzetek fölidézésétől való félelem indíthatták a magyar kormányt, hogy nem az egész javaslat visszavonását és a szervezés el-Vinína<7.társát arl­ítor -miri Manvarm­a­ zá.Cr­in haiá­­rozott az adminisztráczió kérdésében, követelte a horvát kormánytól, hanem beérte a megyék és a főispánság megmentésével. Ez is valami, gondolánk, bár korántsem elég. Mert a megye Horvátországban csak nominális lesz inkább, a súlypont a zupánságokba áthelyeztetvén s a kerületek a nemzeti párt igényei szerint újra beosztatván. A­mi pedig a főispánságokat il­leti, ez állami főhivatalok megmentésének Hor­vátországban igazán örvendünk, mint a poli­tikai tekintély és ellenőrzés nélkülözhetlen eszközeit tekintjük, de az elméleti exiszten­­cziában gyönyörködni nem tudunk, midőn a gyakorlatban a főispánok meg vannak szün­tetve s a zágrábi tanácsteremben is hiány­zanak. De mit használnak nekünk a főispánok is, ha azok kizárólag a horvát nemzeti párti kormány s nem egyszersmind a magyar mi­niszterelnök bizalmi férfiai ? A dolog termé­szete úgy követeli, hogy a főhivatalnokok a bán ellenjegyzésével és előterjesztésére, de a magyar miniszterelnök beleegyezésével ne­veztessenek ki. Magyarország iránt jó­indu­­latú, az unió iránt becsületes s­zellemükben megbízható férfiak kellenek a főispán­ állomá­sokra, kik a magyar miniszterelnök tanácsadói lehessenek, s a zágrábi kormány által a ma­ Vasárnap, október 11. 1874. gyar miniszterelnök beleegyezése nélkül nem kergettethetnek el állomásaiktól. Csak e föltétel alatt tulajdoníthatunk be­cset a főispánok restaurácziójának. Ha e föl­tételt a magyar kormány szem elől téveszti, a horvát főispánok az államjogi viszony szem­pontjából közönyösek. Ne engedje magát a magyar kormány félrevezettetni ítéletében az által, hogy Zágráb­ban minden oly simán megy és gyorsan. „Mi a magyaroknak hízelegni fogunk, a­mennyire csak lehet“ —­ mondá nem rég egy horvát nemzeti párti politikus — de e mellett idehaza előkészületeket teszünk és konnexiókat kere­sünk, hogy a döntő perezben cselekedhes­sünk ! Ha a magyarok — tévé hozzá — az ó-unionistákkal, kik 30 évig tűrtek érettek üldöztetést, úgy bántak el, a­hogyan bántak, mit fognának velünk tenni, ha összeütközésre kerül a dolog? Ezért mi a magyarokat meg akarjuk előzni. És e szavakban rejlik a horvát nemzeti pártiak politikájának kulcsa.­­ A honvéd főparancsnokság és a hon­védelmi minisztérium közt fenálló viszály, mint a P. Ll. Írja, már a legközelebbi napokban ő felsége elé kerül eldöntés végett, s e végből a király elé egy minisztertanácsi határozat alapján egy erre vonatkozó előterjesztés történt. A honvéd főparancsnokság és a honvédelmi minisztérium közt egyébiránt az utóbbi időben a legjobb egyetértés uralkodik, a mint ez a József tőherczegnek marosvásárhelyi beszédéből is kitetszik.­­ A magyar kölcsön aláíróihoz a hitel­intézet körlevelet intézett, melyben jelenti, hogy az aláirt összegből reájuk csak 23% esik. Huszonöt font sterlingen aluli töredékek a reparticziónál 50 fontnak számíttatnak, míg viszont egy aláíró sem kap 50 font­nál kevesebbet.­­ A szerb] kongresszusi alapszabály-ja­­vaslat, melyet Maximovics nyújtott be, a kongres­­­szusi bizottságban október 10-én 7 szóval 4 ellené­ben elfogadtatott a részletes tárgyalás alapjául. A kisebbség Miletics indítványára szavazott, mely sze­rint a régi kongresszusi alapszabály tartatott volna meg.­­ A határőrvidéki erdőüzlet tárgyában az ezen ügyben érdekelt bankoknak j jgjus 12-éig kell nyilatkoznia, ‘eKiller telvén le a Mollinary tábornok által kikötött határidő, mely azonban talán meg fog hosszabbíttatni. Az érdekelt felek eddig semmi pozitív határozatot sem hoztak.­­ A német vert pénz­reform által a vasúti részvények és elsőbbségek szelvényeinek kifizetésénél támadt nehézségekhez, mint a P. C. jelenti, legújab­ban egy hollandi bizottság panasza is járul, mely a magyar nyugati vaspálya tizennyolcz milliónyi elsőbb­ségét képviseli. E bizottság tegnap a szelvényeknek osztrák egyleti tallérokban való kifizetése ellen tör­vényszéki óvást tett, és a porosz tallérokban való kifizetést igényli, míg a nyugati vasút, engedélyok­mányának világos határozata szerint,­ csak osztrák ezüstértékben tartozik fizetni. Minthogy különben a hollandi bizottság, a történt tiltakozás daczára, az osztrák egyleti tallérokban való fizetést hajlandó el­fogadni, a tett törvényszéki lépés tulajdonképen csak az osztrák és a porosz tallérok közötti értékkülönb­ségre irányul. A közadók behajtása a pénzügyminiszter uj javaslata szerint. Budapest, október 10. Azon intézkedés, mely szerint az 1874. év végével hátralékban maradt adók külön könyveltetnek, s jövőre csak puszta hátralé­kokként vétetnek tekintetbe, melyeknek be­hajtására nézve külön intézkedések tétettek a törvényjavaslatban, elvileg sokszor kimondott, gyakorlatilag soha nem foganatosított igazsá­got emel érvényre. A felgyűlt adóhátralékok szigorú behajtása a tőkevagyon teljes meg­semmisülését involválta volna magában, míg másrészről az itt eszélyesen mutatott gyenge eljárás az adóhátralékok lassú apadására ve­zetett. Az 1868: XXI. törvényczikk 19. §-a, mely azt rendeli, hogy : „A jelen évi adóhoz írandó még a fön­­maradt hátralékok oly összege, mely egy fél­évi adót meg nem halad; az azonfelüli adó­hátralékok a következő évekre írandók elő, oly móddal, hogy egy évet az egész évi adó 50%-nál nagyobb összeg ne terheljen“, szin­tén a 21. §, a­mely szerint a­ki a hátralé­kokra nézve a fentebb megállapított fizetési kötelezettségnek pontosan meg nem felel, a részletes befizetési előnyt elveszti s azon az egész hátralék egyszerre behajtandó, gyakor­latban aligha talált foganatosításra. Ezek­ mind indokolják, hogy a folyó adók behajtása lényegesen más eljárást igényel, mint a hátralékoké, s az uj törvényjavaslatnak egyik kiváló érdeméül őszinte elismeréssel je­gyezzük föl, hogy ezen külön eljárásnak még preczizebb kifejezést adott, mint a minő az 1868 : XXI. törvényczikk fent említett szaka­szaiban foglaltatik. A folyó adók behajtásának javasolt eljá­rása ez: „Minden egy-egy évre kivetett egyenes adó 4 egyenlő részben fizetendő s minden évnegyed első napján, tehát január, ápril, július és október l én ese­dékes. A­mig a folyó évi adó kivetése be nem fejez­tetik, az évnegyedes részlet a megelőző évi kirovás szerint fizetendő; a különbözet a következő negyed­ben kiegyenlíttetik. — A­ki az évnegyed első havának végéig le nem rója adóját, 8%-os késedelmi kamatot fizet. A késedelmi kamat két krajczárt tesz azon ös­­­szeg minden írtja után, mely az évnegyed első ha­vának végéig le nem rovatott, azon esetben is, ha az illető adó az évnegyed vége előtt bármikor befizet­tetnék is. Ellenben ki az évnegyed első havában a következő évnegyedre vagy évnegyedekre előre meg­fizeti adóját, az az előre megfizetett adóösszeg után 6%-os kamat megtérítésében részesül és pedig a be­fizetés napjától az esedékesség napjáig számítva. Az egyenes adók a községi adószedőnél fizeten­dők. Minden kis és nagy községben a választó közönség által 3 évre adószedő választandó. Ez be­veszi, bejegyzi s az adózó könyvecskéjében nyugtázza az adót; napi jegyzékét naponkint közli az adóköny­velővel a községi adó-főkönyvbe való vezetés végett.' Ha a községi pótlék az államival együtt szedetik, ak­­azon arányban számítandó az'ailami' a''Köz Ségi'tano­­zás lerovására, a­melyben áll az állam adóforintja a község adóforintjához. — Az államadó pénzei a köz­ség pénzeitől elkülönítve kezelendők. A beszedett adó­nak az adóhivatalhoz pontos beszolgáltatásáért felelős első sorban az adószedő, másod sorban a községi bíró s jegyző, s városokban a polgármester, harmad­sorban, a visszkereset föntartása mellett, maga a köz­ség. Az államadónak hütelen kezelése, vagy más, akár községi czélokra fordítása, a hütelen kezelés, illetőleg sikkasztás bűne alá esik. Törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városokban az adószedők teendőit a városi adóhivataloknak házi pénztárából fizetett pénzügyi osztályai teljesítik. Minden megye állandó választmánya a pénz­ügyminiszter által kijelölendő határidőben vizsgálat alá veszi a megyéhez tartozó egyes községek viszo­nyait és kijelöli közülük azokat, melyeknek elöljáróit azoknak teljesítésére képeseknek nem tartja, mik a közadók kivetésére, beszedésére s behajtására nézve kötelességük. Ily községek számára, kisebbek közül több szomszédosokat egy csoportba foglalván, a kir. adófelügyelő adókezelőket nevez ki, kik mindazt­­ tel­jesíteni fogják, mi az adók közül a községek elöljá­róinak teendőiül jelöltetik ki, a jegyző által teljesí­tendő adókönyvelésen és a pénzbeszedésen kívül, a­mely utóbbira nézve adószedőit minden község maga választani tartozik. Az adókezelők föntartásának költ­ségét az illető községek adóaránylag viselik, a kine­vezett adókezelő által elkövetett hibákért és mulasz­tásokért felelősséggel első­sorban ő maga, másod­sor­ban a község tartozik, úgyszintén azon adószedőért, kit a kir. adófelügyelő, ha valamely község ilyet nem választana, kinevez.“ Már ez maga eléggé súlyos teher, sokkal súlyosabb az eddigi eljárásnál, melyet az 1868. XXI. törvényczikk 23. §-ában következőleg látunk körülírva: „A községi elöljárók által behajtott adók­nak az adóhivatalhoz beszolgáltatásáért fele­lősek első­sorban az adó beszedésével és be­szolgáltatásával megbízott községi közegek, s az ezek által bevett, és az adókötelezetteknél levő adókönyvecskékkel igazolt, de az adó­hivatalba be nem szállított összegekre nézve a végrehajtás közvetlenül ezek ellen intézendő, második sorban a községi összes elöljárók, azután pedig maga a község, vagy azok, kik a pénzkezelőket választják, illetőleg kine­vezik“. Ezen §. nagy mérvben, és úgy látszik igaztalanul sújtja a községeket, a mennyiben esetleg oly hibákért és mulasztásokért is la­­kolna a község, melyet egy esetleg tőle füg­getlenül kinevezett tisztviselő nem is a községi adó ügyében követne el. Hogy e fölfogásnak ellen a javaslatot nem igen menti a P. N. homályos stylje, mu­tatja következő szakasz, mely még élesebb rendelkezéseket tesz: „A folyó adónak azon része, mely az év végére az egyes adózóktól be nem szedetett, a következő év­ben a községnek összes terhéül könyveltetik. Jogá­ban van azonban a község elöljáróságának a hátralék­ban maradt adózóktól tartozásaikat ezen évben be­hajtani, azon óvással mindazáltal, hogy az ily hátra­lékok behajtása előtt a folyó adót elsőbbség illeti­, s a múlt évi hátralékok levonása előtt évnegyedenkint mindig befizetendő. Ha a község egyetemes tartozá­sául könyvelt hátraléki összeg azon évben, mely­ben ekképen könyveltetett, egészen nem törlesztetik, mindaz, a mi ebből fizetetlen marad, a következő év­ben mindazon adózókra megelőző évi adótartozásuk arányában kivettetik, kik adójukat a községi adószedő kezeihez fizetik és a folyó adóval évnegyedenkint esedékes részletekben beszedetik. A községnek a hátralékosok ellenében még jönlevő követelése mind­azáltal azoktól magánpolgári kereset útján továbbra is behajtható.­ E szakasz nézetünk szerint semmi esetre sem mehet át jelen szerkezetében a törvény­hozás rostáján. Mert magyarán annyit tesz, hogy a jó adófizető fizessen a hanyag helyett is. Sem elméletileg nem igaz, sem gyakorlati­lag nem helyes ez elv. Elméletileg nem igaz azért, mert a köz­ség egyetemét nem lehet büntetni azért, hogy van oly adókötelezett is területén, ki nem akar, és'eilett’írDeniíCjiág teljesen’b­utített el;" o "í^ybi község büntetése teljesen igaztalan. Gyakor­latilag szintén lehetetlen az eljárás, mert ha az év eltelte után egy évig lehet ez adót az illető adókötelezettől beszedni, nem lehetet­len-e oly esetet képzelni, hogy ezen adóteher, a­mely csak e második évben lesz az egész község terhe,fölhasználtatik a kibúvásra? Kü­lönösen lehetséges ez eset a nagyobb földes­urakkal szemben, ha a község összejátszik ellenében. Különben, akár helyes, akár helytelen a gyakorlatban az eljárás, oly szembeszökőleg igaztalan, mint az egész törvényjavaslatnak egy intézkedése sem. Felelőssé tenni a pontos adófizetőket a pontatlanért, azokra vetni át ezek terhét: ez annyi, mint praemiumot adni a hanyag adófizetőnek. Pedig a pénzügyminiszter legjobban tudja, hogy praemium nélkül is van elég. Horvát országgyűlés. [Saját tudósítónktól.] Zágráb, október 9. A mai ülést Kresztics elnök reggel 10 órakor nyita meg, s néhány kisebb érdekű bejelentés után a ház azonnal napirendre tért át. A politikai közigazga­tás szervezéséről szóló törvényjavaslat fölötti átalánya A REFORM TARCZAJA. Vasárnap. V. A végtelen határa. — Tengeri és édesvízi kapitány. — Luncheon. — Szárnyas utitársak. — Her Majestys Ous­­tome. ■— Egy kastély. — London, Budapest, október 10. Van egy perez a tengeren, midőn hajónk egye­dül van a roppant síkon. Egy maroknyi nép, mely inga jószágon állva, uralkodik a világ fölött — és rabja a legkisebb hullámnak. Szerencsére a láthatár körülnyitja a­­ véghetet­­lenséget szárazon és vizen; fejünk fölött pedig a felhő­tábor vagy az ég sátora van, a­melyen túl nem pillanthatunk. Akár­mit beszél nekünk az asztronómus a napnak, a holdnak a a csillagok messzeségéről egy­mástól , a földtől, nekünk még sincsenek távol a a turulmadár hátán bizony bele is lehet lovagolni a firmamentumba s leszedni onnan a legszebb csillagot, hogy a szép királykiaasszony fehér nyakába akaszsza az ember, ha épen szerelmes levente. S aztán ismét egy perez, midőn legközepén úszol egy vitorlakörnek, mely, a habokon zengve, mintha csak neked bókolna. Sajátszerű haladása a hajóknak, melyet látunk, de észre nem veszünk. A pont nagyobbodik, a nagy körrajz összezsugorodik — 8 e két tünemény közt 50 tengeri mértföld van. Sok­szor mintha a vízből bukott volna föl, egy nagy hár­mas árbocz ringatózik a sik magasán. Kezded hinni a repülő hollandi meséjét. Meg odább valóságos délibá­bon pihen szemed. Látsz fehér tanyát, delelő csordát a zöld mezőn, a mint fölkapja a verőfény. Csak­hogy a tanya fehér fala egy megcsillanó vitorla, a de­lelő csorda föltorlódó tajtéka a messze baboknak, a zöld mező a zöld víz, s a pusztának tengerhez ha­­sonló verőfénye itt a puszták verőfényéhez hasonló tenger. A szembejövő hajó némelykor haránt dől mint a pisai torony. A kedvező szél gyorsító sebe elé a hajó kitárja minden vásznát, melyeket a vig­yugalom úgy dagaszt és feszit ki, hogy az izmos „szuflába“ félrebillen a lenge jármű. Csak közelébe juthatnék annak a nagy hattyú­­madárnak,­­ hallhatnám csattogását kiterjesztett vi­­torlaszárnyasnak! Gyermekes epedéssel, szinte sóvár­gással vágytam e gyönyörre. De valamennyi szeme a nagy hajógyűrünek, melynek közepén voltunk, mind távol maradt a „Belgium”-tól. Egyszer suhant el tő­lünk vagy kétszáz ölnyire egy norvég shooner. Alig ismertem rá. Fél órával ezelőtt óriásnak képzelem, a­mint ott magaslott a láthatáron, s most, hogy közel ért, valóságos mogyoróhéj volt a mi nehéz hajónk­hoz fogva. Mintha csak valami nagy férfiút láttam volna közelről. — Mig szembe jött velünk, tündö­költek vitorlái a fölkelő napban , hogy mögénk ke­rült, fekete silhouette gyanánt lépett a ragyogó tá­nyérba, melynek izzó lapjába élesen metsződtek bele körvonalai; egy perezre olyan volt mint egy nagy fekete pók, mely kötélzetével hálót vet a napra. Minden részlete a hajénak aranyszegélyű­­ében-farag­­ványnak látszott a fényes alapon. Egy billenet­e­s faragvány, arany szegély a szürke távolba hanyatlik s diadalmasan emelkedik mind magasbra a nap. Kapitányunk látcső nélkül is legott fölismeri a távol hajó nemzetiségét s nagyságát. Ha északon vagy keleten egy vitorlának vége villant föl, már an­nak neve volt és története. Az a ,Kronborg” ; jön Helsingőrből s megy Kelet-Indiába. Az amott meg a „Funchal” , jön Valparaisoból, megy Brémába. Az ott meg­y ah, ketten vannak ! A kapitány arcra élén­kül , szeméhez emeli a látcsövet, majd a másodkapi­tányt kínálja meg vele. Aztán összenéznek a beszéd­­ek. Az ég alján, közel egymáshoz, kettős füstszalag hömpölyög a hullámok fölött. A két fekete pont, a­honnan ered, két hadi­hajó : az „Albatros” és a „Nau­tilus” , mennek Santander elé, nyomatékot szerezni a németországi nyilatkozatnak. Arról ismertek rájuk, hogy nem ismerték. Alig hinné az utas, hogy az a kemény, a foly­tonos tengeri úttól rezesbarnára edzett kapitány, bár­mely egyetemen lehetne tanára a mennyiségtannak, fizikának és földrajznak. Tudós napszámos, nagy műveltségű ismeretlen, kinek neve egyszerre csak valami regény czimlapján fordul elő, melyet megirt, vagy valamely természettani problémának népszerű fejtegetése által vonja magára hálás figyelmét a vi­lágnak. Ilyen volt Marryat, ilyen Read, Heine Vilmos (Henrik öc­cse) s ujabbin Jules Verne, ki Havre s a normandiai partok közt vezérli a „Jean Bart”-ot. S az ilyen kapitány, ha szükséges, váltig tűri föl inge ujját s kérges markával belekapaszkodik a legvasta­gabb kötélbe s a legénységgel versenyt vonja be vagy húzza föl a nehéz vitorlát. Eszembe jutott a mi taka­ros, édesvízi kapitányunk a ki aranyrojtos fehér sip­kával a gondosan bodoritott fürtözet fölött, kettyüs kézzel 8 guétres szövet-raipellőben lejt a dunai gőz­hajó hidján, édesen kacsint a szép utazónőkre, s min­den forduló után legalább is oly képpel száll alá szel­­lős trónusáról, mintha ő fedezte volna föl a Nílus forrásait — Dévény és Titel között. A fedélzet meglepenedik. A „little deavle”-k a tehercsomagok közt ászának bujósdit s fölkapasz­kodva a ló kalitján, ma simogatják a szép állat szá­raz, okos fejét, melyről a jockey most húzta le a kapud­ont. Egy öreg ur kergetelőzik az aprókkal, azoknál pajkosabb. Ez a hajó „loustic«-ja, ki ötletei­vel és fintoraival folytonos derültségben tartja a kis közönséget.­­ A steward teleharangozza a hajót. Itt a luncheon ideje. Egy percz alatt kipusztul a födél s a szalonba tolong, csak a karcsú kisasszony marad fönt , gyöngéd, az utolsó vallomás óta halvány arczá­­nak fehér rózsáit piosra csókolja a csipős reggeli le­vegő. Plaidjén a reőtlen, sima részek finom idomokat árulnak el s a rakon­zatlan szél által megbomlasztott bajfonatok gazdag, lamuszin aranya büszkén hirdeti a chignen távollétei kalapján a kék fátyol s a hosszú fekete strucztoll magasan ágaskodnak bele a kék reggelbe, s a fuvalín, mely félre legyinti a robe uszá­lyát, szépen formilt, nyerges lábat mutogat, diadal­masan meghazudtlva azon balhiedelmet, miszerint az angol lady­abb helyet foglal el a föld hátából, mint a más nemzsbeli nők. Sohasem hitem volna, hogy ennyien vagyunk. Mig az éj­szárny borult rájok, a rut nyavalya tar­totta fogva utitésaim nagyobb részét. A gyöngülő himbálózás, az ííe léggel megtérő étvágy a terített asztalhoz üzé őkt. Sokasága a halnak, ráknak, hideg roastbeafnek, hg tojásnak s vajnak terült el a fehér abroszon. Roppat kannákból párolgott elénk a thea­s a kávé — ha ágyán ama big, kormos, illat nélkül való, hitvány lőr megérdemli e nemes elnevezést. Az angol kávénál rég a lipcsei is különb, melyen tudva­levőleg a csésze aljára festett virág átlátszik : deinde nomen „blümchenkaffee“. Nem is igen fogyasztották, csak én, szárazföldi patkány, ki itt sem tehettem le megrögzött kávészomjamról, birkóztam meg vele. A thea sem az volt, a minek otthon ismerjük. Sötét, kesernyés folyadék, mely a legnagyobb czukoradagra , a bő vizezés által sem szelídült meg. Annál izesebb a tojással koronázott sült szalonna, a fölséges burgo­nyával szegett lazacz s egyéb numerusa a kitűnő, könnyű emésztésű angol konyhának, jóllehet ez éleny­­gazdag atmoszférában a vig gyomor megőrölte volna még az ólomnehéz, hazai gombóczot is. Őszinte bámulatom tárgya volt mindamellett a „lonstic”, ki minden tálból kivette a maga jókora porczióját , azonkívül egy dagadó beafet is bekeble­­zett, melynek véres leve vastagon csörgött ki nagy fogai közül. De nem maga volt a hatalmas. Mellet­tem egy hosszú nyakú lady mint a czápa úgy fogyasz­totta a mi ehető esett megnyúlt, száraz ujjainak ügyébe; s mig vékony arczának egyik fele mint a malaca ugrott ki a mögéje tolt falattól, savószin szeme, héjakint, mohón csapongott körül a dús asztalon s ugyancsak kontribuczióba tette a gentlemanek szolgá­latkész udvariasságát. A rumjába iheát öntött s ezzel a mérges itallal öblögette le csutkás torkán a nagy falatokat. Pedig, úgy ránézve, azt hittem, hogy éhen­halt galambnak árnyékával is jóllakik s hogy leszűrt holdaugarat iszik. Csodáltam a fölszolgáló legényeket is, kik a még mindig tánczoló hajón, neutralizáló hajlongásban, hordtak körül bigét, keményet, a­nélkül, hogy akár csak egy csöpp, egy morzsa csordult avagy hullott volna ki az edényből. Nem hiszem, hogy az ilyen steward nem kóklerságot végzett művésze valamely czirkusznak. Legalább azon tojástánczot, a­mit a sza­lonban végezett, bizonyára megtapsolták volna a csengeri vásáron. Luncheon után megint bujdosott a stout s a brandy ; olyik még össze is keverte a kettőt s ezzel enyhité olthatatlan szomját. A „lonstic“ sorba itatá az „apró ördögöket“ — néhány rafaeli angyalfő volt közte — s aztán „kicsi borjut“ játszott velők s a még be nem szedett asztalkendőkből egész menazsériát gyűrt nekik: nyulat, bárányt, szarkát, cziczát, s mindegyik alkotását az állatnak megfelelő szóval: ma­kogva, mekegve, miákolva s cseregve mutatá be az ujongó karnak. Sőt még hajat is ácsolt nekik a da­­maszt kendőkből s kenyérbélből gyúrt bele apró mat­rózokat. (Egyébre nem is volt érdemes a sületlen tésztakölöncz, melynek még vékony haja is ragadós, mint a keletien pép. Szegedi czipónak barnapiros gombája, fájdalmasan emlékeztem reád !) A konyha mellett elhaladva, nem állhattam meg — az emberre mindig sajátos vonzalommal van a borzalmas — hogy bele ne tekintsek. A bakó-sza­­kács egy véres hustömegből hasított le épen egy da­rabot, s odavágta az izzó rostélyra, hol iszonyú ser­­czegéssel puKzolt eléje a beatsteakülésnek. Melyikünk c­ombjából vághatta! . . . Brrr! . . . Egy nagy kalitban számtalan galamb nyüzsgött egymás hátán. Ezeket a kegyetlen aport czéllövészet T%ett szerezte be a wimbledoni riffemanek mulatsá­gára. Egy kisebb kalitban meg vagy busz galamb guggolt. Ezeket a brüszeli levélgalambászok küldik át Londonba próbautazás czéljából. Komoly ma­darak, melyek mintegy tudomásával látszanak lenni levélhordói fontos tisztüknek. Egy szerény szürke n­őstényt mutatott kísérőjük, mely a megszállt Pá­­risból hatszor tette meg az utat Orléansba, honnan odavaló pajtásaival ismét visszarepült az ostromolt városba. A vérengző szakács, ki most fogát vájva az ajtóban állott, olyan éhesen nézett a derék madarakra -------bizony nem szánta volna valamennyinek lecsa­varni okos kis fejét. A mint fölpillantok, vékony ködfoszlányból bontakozott ki egy sekély hegyláncz. Ez Anglia partvidéke. Mit néhány percz elött hajónak néztem, az kőszirt volt. Üdvözöllek szabadság földje, mely biztos határaidba fogadod egykor a magyar haza számüzötteit! Körül a hajók megszaporodnak. Apróbb halász­­bárkák portyázgatnak szanaszét s úgy forgatják a vitorlát, hogy a széllel szinte ellenkező irányban úsz­nak. (Magyarázatát 1. Müller-Pouillet egyetemes természettanában.) A bárkák fölött sirály és halász­madár vijjog. A tengerben széles, kéklő szalagot kü­lönböztetek meg. Ez a Timee, melyen már fél órája haladunk. A partok mind összébb szorulnak. A kö­dös part kizöldül, erdők és szántóföldek virulása köszönt felénk. Sűrűn jönnek és mennek a Yarmouth- ba és Plymouthba igyekező személyhajók, s a kapi­tányok magasra emelt karral tisztelegnek egymásna

Next