Reform, 1874. november (6. évfolyam, 300-329. szám)

1874-11-08 / 307. szám

kául szolgált, nagyot enyhült, csak egy kis fejfájás­ban szenved még, t. i. Bismarck feje fáj neki. Ez a berlini szalon legújabb viczcze. Vicznek nem resz, de a helyzethez tán jobban illenék megfordítva, mert sokféle jelenség nagyon is oda mutat, hogy Bismarck­nak kezd fájni az Arnim feje. A sok közül csak egyet akarok fölhozni. A perbe fogott nagykövet unoka­­öc­cse, az első garde-dragonyos ezred kapitánya, gróf Arnim Lothar a napokban neveztetett ki a csszár szárnysegédévé és gr. Lehndorf helyébe, a ki a test­­őrzsandárok parancsnokává neveztetett ki, a császár személyes kisér­ője szerepébe lépett, melyet emez számos éven át viselt vala. Fölösleges monda­nom, miként magyarázgatják itt az illető udvari kö­rökben e személyváltozást, épen a mostani körülmé­nyekkel szemben ! — De van ezenkívül még más magyarázgatni való. Hohenlohe bibornok itt időzése óta a beavatottak lényeges légváltozást akarnak ész­lelni a döntő körökben. Azt állítják, hogy sikerült a bibornoknak közvetlen Vilmos császárban komoly ag­godalmakat ébreszteni a vallási mozgalmak következ­ményei iránt. Ez aggályoknak első látszatos hatásául tekintik már magát a körülményt, hogy az idei Reichs­tag megnyitásának szertartásai közé az egyházi cze­­remónia újólag fölvétetett. Hogy a trónbeszédben a vallási surlódások egyetlen egy szóval sem valának érintve, szintén Hohenlohe befolyásának rovására ír­­ják ; egész pozitive hallottam jól értesült körökben állítani, hogy az illető passzus utólagosan törültetett ki a beszéd szövegéből. Hogy mi igaz mind e mende­mondákból, — tán nemsokára kiviláglik. Tény az, hogy a trieri esetek, hol polgárvér ontatott az oltár előtt, midőn a napokban egy kiutasítva volt pap vis­­­szatérvén, mise közben erőhatalommal vitetett el az oltártól, kimondhatatlan mély megdöbbenést okoztak a királyi palotában! A császár közvetlen parancsa folytán indíttatott­a meg azonnal a vizsgálat, kipuha­tolandó, hogy az illető hivatalos közegek bár a tör­vény értelme szerint való eljárása tapintatosabban nem volt-e alkalmazható, és mulhatlan volt-e a renitens pap elfogatását az isteni tisztelet folyama alatt, a szentegyházban végbevinni! — Mindenesetre szánandó az illető hivatalnok, mert a­ki az itteni vi­szonyokat ismeri, jól tudja, miszerint szorosan a kan­­czellár szisztémája szerint járt el, a­melyben nagy szerepet visel a „félelem­keltés“. Már most aligha a hu bureaukrata nem lakói majd keservesen hatalmas uráért! R—y. A szerb patriarkha-választó statútum. Budapest, november 7. A szerb patriarkha-választó statú­tum elfogadott javaslata nyolc­ szakaszból áll; mi itt csak a kényesebb pontokra fogunk reflektálni. A harmadik szakasz eredeti szövegezése így szólott: "A szerb metropólitát és patriarkhát a szerb nemzeti egyházi kongresszus a szerb metropolia és patriarkhátus kerületében élő fölszentelt szerb püspö­kök közül választja, legkésőbb 3 hó lefolyta alatt a metropolita és patriarkha elhunyta után.“ A kongresszus e szakaszt azon lényeges változ­tatással fogadta el, hogy e helyett „fölszentelt szerb püspökök közül“, ez álljon: „szerb nemzetiségű és nyelvű egyházi rendi férfiút“, mely változtatás sze­rint tehát akármelyik nőtlen szerb pap (kalugyer) meg volna választható. Ez a fölfogás megfelel ugyan a gör.-keleti egyház kánonjainak, de ellenkezik a magyar állami politikával és az eddigi gyakorlattal. A patriarkhaválasztás ugyanis a magyarország­i BKBr. ■ - o­t aaatott meg ; a kánonok szerint patriarkhavá­lasztás a népet és semmiféle világi elemek többségé­ből álló kongresszust egyátalán nem illetvén. Ha te­hát a magyar állam ily eminens joggal az országban lakó g. kel. szerb népet fölruházza, viszont körül is írhatja, bizonyos qvalifikáczióhoz kötheti e jog gya­korlását ; igy — miként az utolsó patriarkhaválasz­­táskor is — követelheti, hogy csupán a fölszentelt és Magyarország területén (nem pedig a szerb patriarkhá­­tus területén) lakó szerb püspökök legyenek választ­hatók. Ez által jogcaorbitást a gör. kel. szerb nép nem szenved, mert miként föllebb is mondtuk, kánon­­jogilag érsek- vagy patriarkhaválasztás egyébkint nem illeti meg. Ebből folyik továbbá ama következ­etes is, hogy bár — megmásí­lhatlan kétszázados történeti és politikai okoknál fogva a karloviczi érse­ket és patriarkhát választhatja a szerb egyházi kon­gresszus, ennek alapján azonban a soha nem gyako­rolt, és se kiváltság, se törvény, se kánonjog szerint nekik meg nem engedett püspökválasztást is — mi­ként a kongresszusi statútumokban foglaltatik, — nem követelheti. Hogy miért szükséges magyar állami szempontból némi korlátok közé szorítani a patriarkha­­választást is, úgy his­szük, bővebb kifejtést nem igényel. A javaslat 8-ik szakaszának utolsó előtti pontja így szól: „A szerb nemzeti egyházi kongresszus, mint az egész szerb metropolia és patriarkhátusság képviselete jelen meg az ujonválasztott és megerő­sített metropolita és patriarkhának ünnepélyes beik­tatásán, stb.“ Ez a kifejezés: „szerb patriarkhátusság“ a magyar közjoggal és annyira ellenkezik, mint a szerb vajda­ság, nem is foglaltatik az még a privilégiumokban sem, annál kevésbé az 1791—92 és 1848-ki vagy az 1868-ki illető törvényekben; ez utóbbi IX. tör­­vényczikk elismeri, hogy a magyarországi gör. kel. vallásuak két egymástól független : t. i. szerb és ro­mán metropoliára, egyháztartományra váltak el (3. § ); szerb patriarchátusságról azonban említést nem tesz sehol; ily un közjogi definíczió megalkotásához te­hát a karloviczi egyházi kongresszusnak joga nincs; de arra szüksége sincs, legkivált ha figyelembe ves­­­szük, hogy a szerb patriarkhai czim a karloviczi gör. kel. szerb érseket, mint az ippeki szerb patriarkhák utódjait, ma már csak tiszteletből illeti meg; s hogy nem is épen mindenik karloviczi érsek viselte a czi­­met; de ám viseljék szabadon, csak hogy a hagyo­mányos czimből területi elnevezést alkotni, a kon­gresszus magyar állampolgári lojalitásból tartóz­kodjék. A kongresszus tehát nem a szerb patriarhá­­tusságnak, hanem az összes magyarországi gör.­kel. szerb hitfelekezeteknek képviselő-testülete, egyházi és iskolai ügyekben. Minden félreértés és balkövet­kezmények kikerülése végett jóakarólag ajánljuk az észrevételeket az illetők figyelmébe, mert ugyan mondhatjuk, hogy mindez igen természetes és magá­tól érthető, de azért a szavatosság és világosság mégis csak főkelléke úgy a törvények, mint a statú­tumoknak. Clara pacta, honi amici. A­z u­j adók. [Qhyczy Kálmán javaslatainak bizottsági tárgyalása.] Budapest, november 7. A képviselőház adóügyi bizottsága ma délelőtt, az országos ülés után tovább foly­tatta az adók kezeléséről szóló törvényjavaslat részletes tárgyalását. Sajnálattal konstatáljuk, hogy a bizottság tárgyalásai oly irányban in­dultak meg, mintha csak újabb kiadását ké­peznék a 21-es bizottság tanácskozásainak. A felszólalások legnagyobb része az elvi dis­­kusszió széles medrében mozog, el annyira, hogy három napi hosszas tanácskozásnak egész eredménye négy §-nak elfogadásából, egynek kihagyásából s egy másiknak későbbre ha­lasztásából áll! Pedig maga a jelenleg tárgya­lás alatt álló törvényjavaslat is több, mint másfél száz §-ból áll, s még tizenegy társa várja a bizottságtól a gyors elintézését“. A mai bizottsági ülésnek vázlatos képét a következőkben veszik olvasóink : a tiézségi közegeket sorolja föl, gróf Lónyay Menyhért aggodalmait fejezi ki az iránt, hogy községekben az adóügyi teendőket csak a jegyző s bíró intézzék, Mocsáry kihagyná az egész .§-t, Ti­sz­a K. pedig félreértés elkerülése czéljából az első alincának „felügyelet és intézkedés“ szavait —Lukács a fő­ispán után megemlitendőnek tartja a „főkirálybiró“-t stb. — Ghyczy hozzájárul Tisza inditványához. Tisza kivihetetlennek tartja Mocsáry azon nézetét, hogy az adóügyi teendőkben a megyei állandó vá­lasztmány helyett a közgyűlés intézkedjék. Irányi szintén feleslegesnek tartja a­z t, s az állandó választ­mány helyett a megyékben különadóügyi bizottmányt óhajt. Kerkapoly a világosság kedvéért helyesnek tartja a § meghagyását. A bizottság megtartja a §-t Tisza módosításával. A 6-ik § a városi a községi adóügyi bizottságok 3 évre alakításáról szól. — Tisza igen soknak s terhesnek tartja a 3 évet. — Ghyczy a begyako­­rolthatás szempontjából czélszerűnek véli. — Fáik szerint a bizottság évenkint részben megnyitható lenne. Kerkapoly a 3 év helyett 2-öt tenne. Az adóbi­zottság elnökévé nem a Hrót, hanem a megyei választmány által kinevezett tagot tenné, s a bi­zottságba a községi elöljáróság csak egy részének en­gedne helyet. — Mocsáry mellőzné az összes adó­bizottsági institucziót. — Ghyczy nem lát abban bajt, ha az adóvégrehajtásoknál az elöljáróságon kí­vül községi tagok is közreműködnek, de az elöljáró­kat sem tartja másfelől kihagyhatóknak. Azt nem el­lenezné, hogy elnökké a bíró helyett más alkalmas egyén tétessék. — Sennyey az adóbizottságok uj intézményének sikerét egyelőre bizonytalannak tartja, de helyesli fölvételét, hogy az autonómiának alkalmas egyének neveltessenek. Helyesli, hogy ne a biró le­gyen elnök, de az kineveztessék, azonban nem az ál­landó választmány, hanem a szolgabiró által, kinek közreműködésétől ez ügyben igen sok függ. Az is czélszerűbb lenne, ha a bizottság kisebb számból alakittatik. — Tisza K. a bizottságok eszméjét he­lyesli, mert a­z adó iránti gyanakodás csak így fog szűnhetni; számukat az elöljáróság felére s ugyan­annyi választott tagra lehetne szorizni, s az elnököt a szolgabiró javaslata alapján az állandó választmány nevezhetné ki. — Ghyczy a bizottsági tagok szá­mának leszállítását nem látja czélravezetőnek, a az elnök kinevezését se bízná csak a szolgabiróra.­­— Lónyay a tagok számának minimumát 5-re, maxi­mumát 25-re tenné, s rábízná a minisztériumra, hogy ezek közt a megyével egyetértőleg a helyi viszonyok szerint intézkedjék. Az elnököt a szolgabíró ajánla­tára a főispán nevezné ki. A bizottmányra csak az adókivetést s felügyeletet bízná, a végrehajtással mást bízna meg. A bizottság elfogadja a­z­t azon módosítással, hogy az adóbizottsági elnököt a szolgabiró ajánlatára a főispán, illetőleg alispán nevezze ki; a tagok száma az elnökön kívül 4—24 lehet, fele részben az elöl­járóság tagjaiból, felében választva, a számot eseten­ként a szolgabiró (illetőleg polgármester) ajánlatára a közgyűlés állítja meg két évre olyformán, hogy a fele a bizottságnak évenként változzék. A 7. §. tárgyalása b. Sennyey indítványára akkorra halasztatik, mikor az adóbizottság hatásköre meg lesz állapítva. A 8. §. a választott tagok választásának vissza­­utasithatásáról szól. Tisza fölsorolni óhajtaná a visszautasithatás indokait. Ghyczy nem hiszi,hogy minden esetet föl lehetne sorolni. Ha ez olay kis községekre nézve nem fogadja el a §. azon intézke­dését, hogy a ki egyszer volt tag, azután ne legyen köteles elfogadni, mert aztán senki sem találkoznék. Fáik: Igazságtalanság úgy is történhetik, hogy va­lakit ok nélkül kihagynak; ez iránt is kell intéz­kedni. A 8. §. azon módosítással fogadtatik el, hogy a választás csak akkor utasíttható vissza, ha valaki köz­vetlenül azelőtt volt két évig bizottsági tag, s „ki hatósági vagy országos megbízatásban távol van, s a kik gyámságot elvállalni nem tartoznak“. A 9. §. a visszautasítás indokai fölötti határo­zathozatalról intézkedik. — Kerkapoly a fórumo­kat úgy állítná meg, hogy első sorban a szolgabiró s polgármester, 2-od sorban az alispán, s aztán a bel­ügyminiszter helyett az­ állandó választmány tétessék. E­z­ eldöntése a hétfőn délelőtt 10 órakor tar­tandó legközelebbi ülésre halasztatott. — Mit neki az étel, mikor azon töri magát, hogy — beszerezze ? A feleség bámulja az ilyen férjet és büszke rá, hogy a végzet így tünteté ki őt; a gyer­mek néma kegyelettel pillant föl azon nagyszerű em­berhez, kit a jó sors apjának szánt. Még csak nem is tudja mit eszik ! Nagyszerű! . . . A börze és vele rokon mezők nevelik az asztal ezen vaksiját. Van aztán olyan, ki szerfölötti szenzivitást se­­gélyezve, az evésről megvetéssel szól, szükséges rosznak vallja, mely nem méltó arra, hogy oltárt építsenek neki. (De tűzhelyet csak igen ?) Ki abban valami nagy virtust keres, hogy nem érdekli az asz­tal,­­ költői dolognak tartja, nem enni. Pedig épen a valóban szellemes ember nagy ismerője és becsülője az asztal gyönyöreinek. Ha a német értene az evéshez, kétségkívül Göthe lett vol­na nemcsak első írója, de első gasztronómusa is. — Mutatja az, hogy, midőn először ebédelt Elssasban, ezt írá naplójába, azt hiszem, a franczia nyárs és nem a franczia kard hódíta meg e gyönyörű tar­tományt.­­ Tehát, mint mindenre a világon, a gourmanderiára is volt tehetsége e rendkívüli férfiú­nak, csakhogy otthon nem volt alkalma kifejteni e talentumát. Német gasztronómusról nem is emlékszik meg a krónika, de igen is egy nagybélű vitézről, kinek „Fresskahle“ nevet adtak s a múlt században, Worms­­ban élt. — Azt állítja róla azon memóriák­, mely könyvtáram egyik dísze, hogy megevett egy ültő helyében öt nyulat, három pulykát, egy ludat, két sajtot és tizenkét röt góthai kolbászt. Sőt egyszer, mikor nem volt mit ennie, bekapott egy ólom kalamá­rist , tentástul, porzóstul megemésztő. Abonyi Lajos barátom „Észak csillaga“ czímű regényében nagy szerepet juttat ennek a hajdani Bismarcknak. Az összes német Parnasszuson gasztronomikus tekintetben csak az egy Kant képez tündöklő kivételt, ki a mus­tár elkészítésében remekelt. A többi német dicsőség egy egész életan át megadással evett naponkint „Sauerkraut mit Spätzle“ s csak vasárnap Spätzle mit Sauerkraut“. A polgárosodás élén haladó Francziaország nemcsak a 90-es évek eszméivel, de konyhájával is új korszakot alkotott az étkezésben. — Az igaz franczia szakács — és minden igazi franczia egy­úttal szakács is — egy csipet liszttel, egy kanál vajjal , fél vöröshagymával csodákat művel. I. Du­mas Sándor geniusának egyik legőszintébb bámulója, az öreg, szeretetreméltó Har­leben, midőn a nagy romandier saját főztjére volt hivatalos, ebéd fölött odanyilatkozott, hogy ezen menüt még a Monte- Christónál is különbnek vallja, a­mi Dumasnak na­gyon hizelgett. A franczia speczialitás a mártás, ezzel jó izt szerez még a papucsnak is. Az ember az öreg apját is megeszi, ha jó lében tálalják föl, tartja náluk a példabeszéd. Tán nem is a franczia szoczializmus, hanem a franczia fauce­ialismus hódított Európában. Maga a jeles Arego így nyilatkozott egyszer: „Egy uj étel fölfedezése többet tesz az emberi nem boldog­ságáért, mint egy uj csillag fölfedezése.­ S még ma is vita tárgya, Arago gasztronómusnak volt-e jelesebb mint asztronomusnak. Tudok egy jeles magyar politikust és szellemes írót, ki maga készíti finom ebédeihez a salátát. A legélénkebb társalgást is abban hagyja, ha belép a szolga , jelenti a nagyságos urnak, hogy várja kint a saláta. S ekkor, bojtos házisipkáját fejébe téve, ki­megy a konyhára és „csodákat mű­vel “ konczertet adhat a salátakészitésből. A nő kevésbé élvezi az asztal örömeit, a mint­á talán nem is oly érzéki mint a férfi. Byronnak idio­­szinkróziája volt az evő szép nő ellen: bántotta lelkét, hogy az, ki görög istennőnek született, rászorult az evésnek állati gyarlóságára. Brillat Savarin ellenben a szép nőt legbájolóbbnak akkor tartja, ha látja: fe­hér foga, őrlés közben, hogy villan ki a piros ajk közül; szeme, arcza kigyul s olympusi vidámság de­rűje játszik az élénkülő vonásokon. Én magam kissé Byronhoz hajlok, de nem annyira, hogy szépnek ne tartsam a szép nőt, ha eszik is. Határozottan undorító azonban a rut nő, ha sokat eszik. Egy hamburgi table d’batenál szomszédnőm egy lübecki stadtratb neje volt. A száraz német asszony a „gloutineuse“-ök fajához tartozott. Nem evett, nem rágott, csak nyelt mint a czápa. Hosszú nyakán szinte látszott, hogyan szalad le a roppant falat; csakhogy nem vetett gyűrűt mint az anakondáé, mikor gyomrába nyomja az egész nyulat. Az ebéd ideje fontos, úgy élettani mint ethikus szempontból. Oktalan életmódunknál fogva — mely­ről e lapban már panaszkodtam — az ebéd órája esik későn, vagy a luncheon-é korán. Az ebéd vidám sym­­posiona legyen derült befejezése a napnak. Tag’s die Arbeit, Abends Gäste — Saure Wochen, frohe Feste. Mi nemcsak későn vacsorálunk, de olyanokat va­­csorálunk, melyek megmérgezik álmunkat. A franczia - angol konyhának sejtelme sincs arról, a lisztből mi­ket habarnak s gyúrnak áldott gazdasszonyaink. Csakhogy nehezen bírjuk megemíszteni a hatalmas gombóczot , a zsíros béleseket. Délebéd után meg, midőn a gyomor perisztaltikus mozgása az emésztés nyugalmát követeli, az utolsó falat után kirúgjuk magunk alól a széket s rohanunk az üzlet után. A helyt, hogy a színházban a kellemes jóllakottság ké­jes érzetével néznők az előadást: gyomrunk fölvonás­ról fölvonásra mindinkább követelő lesz s a legérzé­kenyebb jelenet alatt burgonyával szegett roastbeaf vagy maccarónis vesepecsenye látomásai gyötörnek. A remek előadásáról és bogarairól egyaránt nevezetes Hyrtl a minapában azt állitá, hogy az evés luxus. Az ember annak tizedrészéből is megélhet, a­mit elfogyaszt. Igaz is. De az evés nemcsak szükség, de gyönyör is. Pedig tanár úr, ön hires gourmet. Nem hiába lángelme. Emlékezem még azon előadá­sára, midőn a musculus tejes minőségeit fejte­getvén, vonzón írta le nekünk, hogy ez azon izom, melyből a beafsteaket hasitják s oly kisértőleg raj­­zolá le a parázson puffadozó buadarab fölséges tulaj­donságait, hogy óra után rohantunk a vendéglőbe s valamennyien beafsteaket rendeltünk. Persze, hogy nem volt olyan, milyennek a nagy anatómus rajzolá. De a hiányt bőségesen pótolta húszéves gyomrunk rebellis étvágya. A londoni stock-exchange körül sűrűn található restaurantok közül első helyet foglal a Jamaicaroom a St. Michels Lane-ben. A fényes terem egyik falába nagy rostély van ékelve, mely előtt déli szakács áll. A márványlapon mellette válogatásodra vagy busz nyers bent. Rámutatsz arra, melyik nyerte meg tetszé­sedet. S ekkor a derék Charlie, két óriás villának széles ágai közé fogván a busdarabot, a rostélyra fekteti, melynek parázs iüzén serczegve dudorodik párnává. Aztán a másik oldalára fordítja, s hogy meg ne unja magát a beaf, nagy tomatot (paradicsomal­mát) ad melléje, melylyel együtt sül. A következő perczben már előtted párolog a világon a legizesebb eledel. lly kevésből áll a beafsteak-sütés tudománya s még sem bírták itthon megtanulni. Az is, hogy a franczia a zöld borsóval hogyan bán el, átbatlan titok marad gazdasszonyaink előtt. Mi az a „savoureux“, nem tudták még eltalálni. S még sokban vagyunk pogányok. Ebéd közben valakit meglátogatni, őt üdülésé­nek e nagy órájában háborgatni, nálunk mindennapi dolog s a b­ablonszerű bocsánatkéréssel elütni vélik a dolgot. Persze, e visszaélésben oka van annak is, hogy a bányán vagyunk, mind más-más órában ülünk ebédhez. „Mon diner* — „my dinner“. A franczia vagy angol előtt a legünnepélyesebb fogalmak egyike. Csak az ablakon bezúgó bombának bocsátják meg, hogy ebédjét megháboritja. Az igazi gourmet-vendég áldása a fiatal háztar­tásnak, bár eleinte kétségbe ejti a tanulatlan asszony­kát. Tanácsa, figyelmeztetése a kezdő gazdasszonyra nézve értékesebb az anyai oktatásnál s az apai in­tésnél. — Hogyan! Ennyi sajtot! Három évre volna elég. Hiszen a sajt nem étel, csak fűszer. Inkább a lepény alja ne volna nyirkos ! Te ismered e derék férfiút, ki konyhai erudi­­czióját oly kíméletlen szeretetreméltósággal közli a fiatal asszon­nyal. Hálából intéztem hozzá e költői episztolát is. Azóta nem nyirkos már a lepény alja, a sajt szerény adagban kerül az asztalra, a salátába bölcs hinti a sót, szegény a mustárt, fukar az eczetet, ékozla az olajat. Jövel és győződjél meg. „Monsieur Choufleuri reste chez lui le mardi“. Portó: ORSZÁGGYŰLÉS Budapest, november 7. Mignazi gróf exfőispán elbocsájtása hi­­vatalából igen furcsán történt. Nem kérte, hogy mehessen, menesztetett. A lehető leg­szárazabban, a­nélkül, hogy több évi bit szol­gálatat egy elismerő szóval jutalmaztatnának, a nélkül, hogy annak módja szerint lemondá­­a"^M'i^aibibsiiä‘^a%’ä"renifeTetet, mely őt hiva­talos állásától megfosztja. A jó úr épen Bu­dapestre érkezett, hogy Szapáry belügyminisz­ternek szóbeli előterjesztést tegyen, midőn reg­geli üdvözletül a Budapesti Közlöny­ben ol­vassa, hogy neki a belügyminisztériumban már nincs többé keresni valója. Képzelhetni meglepetését. A méltatlan bánásmód által sértve keserű panaszokra tört ki a kaszinóban. „Hát úgy nézek én ki, mint a­ki a kormány ellen erősen opponál?“ kérdé barátait, el­mondván nekik, miként történt Barsmegye főispáni széküresedése, s a­kik őt imerik, mind kiadták gr. Migazzinak a bizonyítványt, hogy „dehogy néz ki úgy.“ •Jó ember volt s Bars vármegye szerette. És Migazzi szerette Bars vármegyét. Akár életho­ssziglan főispán leh­etett volna, ha Bars­megye bizottsága nem germanizál, elfogadván a kulturnemzet egyik börtönfegyelmi bünte­­­tését, a porosz léczkalodát. Ugyanis „az isteni félelem és a jó erkölcsök hazájában“, Porosz­­országban, a diszcziplina a katonaságnál többi közt a léczkalodával tartozik fön s Bars vár­­megye jónak látta, miután a botbüntetés eltö­­rültetett, azt az engedetlen rabok megfékezé­sére, honosítási törvény nélkül is meghonosí­tani. Szegény gróf Migazzi soha se gondolta volna, hogy 8­eléczkaloda kelepczéjébe kerül. A nyáron, junius hóban történt, hogy az újbányai postakocsira Spitzer Ignácz a kocsis ellenzése daczára s fenyegetések közt felült s magát fizetés nélkül a közelebbi állomásra vitette. — A postamester az esetet följelenté Kaldrovics János szolgabirónak. Spitzer vak­merően tagadott, de a vizsgálat ellene min­dent bebizonyított. — Ekkor­­ a szolgabirót szembe a legsértőbb kifejezésekkel illette. Spitzer a fuvarbérben elmarasztaltatott és sértő magaviseletéért a hatósággal szemben 24 órai fakerreezre ítéltetett. Kiállva büntetését, gya­log hazament Szklenóra, hogy­­ a szolgabirót kasszáltatni fogja. Jöttek is azonnal a táviratok, hogy mi történt Barsban egy zsidóval. A zsidók szoli­daritása fölkarolta Spitzer martyromságát, mely úgy tüntetett föl, nem mint a modern né­met kultúra vívmánya, hanem mint a régi magyar barbarizmus tortúrája. S tagadhatat­lan, hogy a német faketrecz sehogy sem illik a magyar szabadsághoz. Spitzer úr, most már nem gyalog, feljött Budapestre s Wahrmann ur segítségével ki­hallgatást nyert ő felségénél. Kínszenvedésé­vel beadta a felségfolyamodványt, s erre ki­nyerte a nagy szignaturát. Az ügy mint kabi­­netdarab fontosságot nyert, a házban inter­­pelláczió tárgya lett, s nagyra nőtt jelentő­ségben. Szapáry gróf vizsgálatot rendelt el, s Kaldrovics szolgabiró maga kérte a fegyelmi vizsgálatot a julius 14-diki megyegyűlésen. Ez megtartatott, de a szolgabiró azon az ala­pon, hogy a k­özkamarát mint büntető­formát nem 8, hanem a megyebizottság hozta be, s a tisztviselő csak alkalmazta, a megyegyülés által fölmentetett. Az iratokat Migazzi fölter­­jeszté a belügyminisztériumhoz. Ez be nem érte a jelentéssel, hanem fölhívta a főispánt, hogy az 1870. XLII. t. sz. 80. §. értelmében, mely szerint „ha el nem rendelné a közgyűlés a tiszti keresetet, a belügyminiszter a főispán indokolt fölterjesztésére elrendelheti“, hogy te­gye meg az előterjesztést, melynek alapján Kal­drovics ellen a miniszter rendeletéből indutlassék meg a per. Migazzi Kaldrovicsnak fogta pártját s egy, mint mondja „alázatos“ fölterjesztésben a dolog elejtését kérelmezte, kiemelvén, hogy Kaldrovics kitűnő rendet tart járásában, a megyében közkedveltségű egyén, s nagy szol­gálatokat tehet a választásoknál stb. Ez in­kább bizalmas színezetű levélre mintegy há­rom hétig nem érkezett válasz, azután tuda­tott Migazzival, hogy föl fog mentetni hivata miniszterrel beszéljen, de késő­n a hivatalos lapban olvashatta, hogy elbocsáttatott, és min­denki olvasta, miként. Barsban az eset földindulást okozott. Egész Bars vármegye összedőlni készül. E hó 16-án megyegyülés lesz Simonyi alispán el­nöklete alatt 8 az összes tisztikar beadni ké­szül lemondását, „ha a főispán elmozdittatása által okozott becsületbeli sérelemért repará­­cziót nem kapnak.“ így nyert Spitzer uram elégtételt, a főispán elcsapatott, a szolgabiró fegyelmi vizsgálat által el fog mozdíttatni s az összes vármegye leköszön. S ki tudja, Spitzer uram elégtételszomja nem fogja-e Szapáry gróf belügyminisztert is elnyelni ? Mert ma már a Migazzi-kérdés dominálta az országgyűlést. Simonyi Ernő ■— ki barsi születésű — interpellálta a minisztert. Fölvi­­lágosítást kért, mert mente föl a főispánt hiva­talától, „szeszélyből“-e vagy egyéb okokból. Szapáry nem felelt rögtön. Izgatott volt, mert már előbb Schwarz G­yula interpellálta a meg­ígért honosítási törvény tárgyában, s némely kíméletlenebb kifejezést használt beszédében. Simonyi interpellácziója pedig tárgyánál fogva érinte őt igen kellemetlenül, mert e héten mindig a Migazzi esete volt már a beszéd tár­gya a főúri körökben. Minekutána egy negyedóráig gondolko­zott s elhatározta, hogy még ma fog válaszolni, mert a következő napokban csak bizottsági ülések lesznek, Szapáry fölkelt s a neki sajá­tos önérzettel kezdett beszélni. A­miket mon­dott, nem akarjuk neki beszámítani. Szóról szóra megolvashatók alább. A belügyminisz­ter úr csak tévedésből vagy elfogultságból hivatkozhatott ez alkalommal a koronára, ál­lítván ennek szabad kinevezési és elbocsátási jogát s ebből a saját miniszteri felelősségének tagadását s az interpelláczióra adandó válasz visszautasítását következtetvén. Szapáry igen erős akart lenni és megbotlott, de ez nem bűn, csak véletlen s könnyen megesik indulatos perczekben olyanokon, kik a parlamenti szó­lásban nem mesterek. Az igaz, hogy az ily véletlenek igen kellemetlenek. A ház pártkülönbség nélkül, magukat a minisztereket sem véve ki, ámulattal hallgatta Szapáryt s hangos jeleit adta megütközésének. Simonyi finomul válaszolt, hogy a miniszter feleljen másszor, ha meggondolta, mit beszél. Bittó miniszterelnök Szapáryval értekezett s alkalmasint unszolta, hogy szavait magyarázza meg. A Deák-párton sokan nyíltan beszélték, hogy a választ nem veszik tudomásul s akkor az ügy tárgyalásra kitüzetik. Szapáry tehát másodszor is fölállt és Simonyinak felelvén, szavainak más értelmet adott s elég ügyesen kivágta magát. Simonyi Ernő ugyan nem volt megelégedve, de a ház tudomásul vette a mi­niszter beszédét. »A másodikat“, kiáltott föl az öreg Zsedényi s a ház nevetve helyeselte indítványát, hogy ez a jegyzőkönyvben is ki­fejeztessék. Ezzel a Migazzi-ügy egyelőre vé­get ért s a ház is­­ nyugalomra szállt, hogy a pénzügyi törvényjavaslatok tárgyalására elő­­készüljön. ____ A képviselőház ülése. Elnök: Percz­el Béla. Jegyzők: Széll Kálmán, Szeniczey Ödön, W­a­c­h­t­e­r Frigyes. A kormány részéről jelen vannak : T­r­e­fo­r­t Ágoston, Szapáry Gyula gr., Szende Béla, P­aul­er Tivadar. Ülés kezdete d. e. 0 órakor. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Mukics Ernő benyújtja Hungerleider magán­kérvényét, Szederkényi Nándor a kalocsai ipar­társulat kérvényét a kereskedelmi kamarák tárgyá­ban, Lázár Ádám pedig Éder Antal magánkérvé­nyét, Németh Albert Hódmezővásárhely kérvényét. A kérvény­­bizottsághoz utasíttatnak. Várady Gábor a közoktatási miniszterhez in­téz interpellácziót. Fölemlíti, hogy a középtanodákról szóló törvényjavaslat tárgyában már a központi bi­zottság is beterjesztette jelentését, úgy­hogy szóló vé­lekedése szerint már a múlt ülésszakban lehetett volna tárgyalni a javaslatot, de nem tudja miért, elhalaszta­­tott; kérdi tehát a minisztert, hogy szándékozik-e e törvényjavaslatot még az ülésszak alatt tárgyaltatni és mikor? Trefort közoktatási miniszter ígéri, hogy a jövő ülések valamelyikén fog válaszolni. Schwarcz Gyula fölemlíti, hogy már július 7-én egy határozatot hozott a ház, mely kötelezi a kormányt egy honosítási törvény behozatalára; kérdi tehát a belügyminisztert, hogy minő stádiumban van a törvényjavaslat, s vájjon hiszi-e, hogy tárgyaltat­hatni fog oly időben, hogy a választói névjegyzék meg­alkotásánál alapul szolgálhasson. Szapáry Gyula gróf belügyminiszter jelent­heti, hogy a kormány munkába vette a honosítási törvényt, s azt már el is készítette az igazságügymi­niszter, ki azt közölte a belügyi- és honvédelmi mi­niszterrel, és így nemsokára oly helyzetben lesz a kormány, hogy beterjesztheti a honosítási törvény­­javaslatot. A ház tudomásul veszi a miniszter válaszát. Simonyi Ernő: A t. ház engedelmével én is bátor leszek egy kérdést intézni az igen t. belügy­miniszter úrhoz. (Halljuk!) A napokban a hirlapokból köztudomásra jött, hogy a t. miniszter úr Barsmegye főispánját hivatalá­ból elmozdította. (Halljuk!) A törvényhatóságok rendezéséről szóló törvény kétségtelenül a főispánok kinevezését a belügymi­niszterre bízza, és a felelős kormány természete úgy hozza magával, hogy az adminisztratív közegeket a miniszter el is bocsáthatja , de mindenesetre még a legkisebb rangú hivatalnok vagy tisztviselő elmozdí­tásánál is szükséges az, hogy a miniszternek erre elegendő törvényes oka legyen ; különben, ha az el­bocsátások az egyes miniszterek szeszélyétől függné­nek, ez az ország és a közszolgálat, érdekein csor­bát ütne. Én nem tudom, mi oka volt a t. belügyminisz­ter úrnak ezen lépésre, hanem azt hiszem, elegendő oka volt arra, csak miután ezen ok a hírlapokban is­mertetve nem volt és eddig a közönség előtt nincsen tudva, a közönség tájékoztatására és annak mintegy konstatálására, hogy ez nem a miniszter tetszésétől és szeszélyéből történt, hanem elegendő oknál fogva: kérem a t. miniszter urat, legyen szíves a képviselő­­házzal tudatni azon okokat, a­melyeknél fogva ezen rendeletét kibocsátotta. Az interpelláczió így szól: A hírlapok utján köztudomásra jutván, hogy a belügyminiszter Bars megye főispánját állásától föl­mentette, illetőleg attól elmozdította, kérdem a mi­niszter urat: Hajlandó-e ezen rögtöni elmozdítás okát a kép­viselőházzal tudatni? Közöltetni fog a belügyminiszter úrral. A*mr»1Ü.lf’­Sz Vid­lígjr minisztor benyujtja a városi főispánok megszüntetéséről szóló törvény­javaslatot, s kéri azt a pénzügyi bizottsághoz uta­sítani. Irányi Dániel a’. osztályokhoz kívánja uta­­síttatni a javaslatot, de a ház a pénzügyi bizottsághoz utasította.­­ B A ház ezután a kérvény­­bizottság jelentését elfogadja, s e szerint a kérvények tartalmukhoz ké­pest az egyes minisztériumokhoz utasíttatnak. Az elnök ezután felhatalmaztatik, hogy ülést akkor hirdessen, midőn az szükséges lesz. Szapáry Gyula gróf belügyminiszter : A t. el­nök úr azon kijelentése következtében, hogy a leg­közelebbi napokban a képviselőház nyilvános ülése­ket tartani nem fog, bátor vagyok a t. házhoz azon kérdést intézni : méltóztatik-e ezen körülmény figye­lembe­vételével megengedni, minthogy a mai ülésnek úgyis utolsó tárgya következik, hogy egy a mai napon hozzám intézett interpelláczióra röviden feleljek ? (Halljuk!) ^ ’ Simonyi t. képviselő úr maga hivatkozott az 1870. XLII. t. ez. 52. § ra, mely úgy szól, hogy a törvényhatóságok főispánjait a miniszter előterjesz­tésére ő felsége nevezi ki és mozdítja el. Ez egészen világosan határozza meg azt, hogy a főispánok kine­vezése és elmozdítása tisztán és kizárólag a korona joga,­­ hogy ebbeli cselekvényéért, sem a kineve­zésért, sem az elmozdításért a kormány illető tagja felelősséggel nem tartozik. (Élénk fölkiáltások : Nem áll! Mozgás. Za j.) Ezen szempontból ítélve meg a fönforgó kérdést, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy azon alakban, a­mint az interpelláczió hozzám intéztetett, arra vála­szolni nem szándékozom. Simonyi Ernő : T. ház! Egész bizonyossággal mondhatom, hogy Magyarországban, de nem hiszem, hogy bármely alkotmán­nyal bíró országban is egy parlamentáris felelős miniszter valaha törvényhozás előtt oly alkotmányellenes nyilatkozatot tett volna. (Tartós élénk helyeslés a szélső baloldalon), mint a­milyet mostan a miniszter úrtól hallottunk. (Igaz! ügy van­­ a szélső baloldalon.) Miből áll tehát az alkotmány, ha a miniszteri felelősség a király szemé­lyével fedeztetik? (Helyeslés.) Mi különbség van al­kotmányosság és abszolutizmus közt akkor, ha a fe­jedelem minden felelősség nélkül tehet, a­mi neki tetszik, és azért senkinek magyarázatot, számot adni nem tartozik ? Hiszen a parlamentáris alkotmányok­nak lényege az, hogy a fejedelem nem felelős, hanem felelős érte hivatalos tanácsosa, a miniszter. (Élénk helyeslés.) És épen azért az 1848. HL t. ez. azt ren­deli, hogy a királynak semmi rendelete nem érvényes, mely egy miniszter által aláírva nincs. A miniszter tehát a szóban levő rendeletért is felelős, s én nem hiszem, hogy a t. ház elfogadhassa, ha egy miniszter azt mondja, hogy azon indokból nem válaszolhat va­lamely kérdésre, mert a­miről szó van, a felsége ténye. Én valóban nem tudom, hogy az adott nyilat­kozattal szemben mit mondjak, talán arra kérhetem a miniszter urat, hogy fontolja meg jobban válaszát és inkább későbben adjon egy más választ. (Helyes­lés:) Az adott választ semmi esetre sem lehet elfo­gadni. Én nem hiszem, hogy a miniszter úr kollegái e feleletére nézve vele szolidaritásba lépjenek és el­fogadják a miniszter úrnak ezen alkotmányellenes válaszát. A házszabályokhoz tartván magamat, arra kérem a t. házat, hogy ne méltóztassék a választ tudomásul venni, hanem a kérdést tárgyalásra ki­tűzni, vagy tán hajlandó lesz a ház a miniszter úrnak időt adni arra, hogy más választ adjon, ellenkező esetben kérem a t. házat, méltóztassék a kérdést tár­gyalásra kitűzni. (Helyeslés.) Szapáry Gyula gróf belügyminiszter: T. ház! (Halljuk ! Halljuk !) Én nem fogadhatom el szavam­nak azon magyarázatát, melyet a képviselő úr azok­nak adott. Távol volt és távol van tőlem az általam tett cselekményekért ő felsége személyélyével taka-

Next