Reform, 1848. április-augusztus (1. évfolyam, 1-31. szám)

1848-05-28 / 16. szám

— 124 — hanem valósággal a népből származzék. — Itt minden census sértése az ész és emberiség jogainak. Két dolog van egyelőre, melyet nemzetgyűlésünk által el kell érnünk. Szabad sajtó — septemberi törvények nélkül. Választás census nélkül.— A horvátügy. I. 1838-d. év f utóján Írtam „Magyarismus — Ilirismus“ czímű czikkemet. Végszavai ezek valának: „Egy nagy tudományos be tapasztalatot mély belátással párosító horvát férfiúnak ez érdemben tett jóslata, mély benyomással volt rám. Neki, ki a horvát nyelv’ művelésére örömmel nyújt segédkezet, nem tetszenek ezen ilkr-apostolok, s különösen a szerbekkel, bosznyákokkal és montenegróiakkali nyelvbeli egyesülés’ létesítése. Abban hazája iránti szent kötelességét hiszi teljesítni: ebben az újabb kor veszélyes szláv propagandájának magvait látja lappangani, mely egykor nem csak Magyarhont, melynek azon fölül, hogy majdnem egészen szlávajku népek környezik, saját kebelében is van, mi neki nyelve s nemzetisége’ ügyében aggodalmat szerezhet, hanem talán magát a nagy Ausztriát is veszélyeztethetné ? Vajha öt jóslata megcsalja!“ E czikkemet a pozsoni „Századunk“ 1839-ben májusi számaiban közlötte. A czikkre feliidultak a zágrábi ilírek. Lefordíták ilírre és németre, kaszás glosszákkal kisérve — találó — szavaimat. Megkövezéssel fenyegettek, ha Zágrábba jönök! Hazámban elhangzottak figyelmeztető szavaim! Később, a kormány atyáskodó pártfogását terjesztvén ki az Hírekre , a magyar ellenzék felkarolta a horvátországi ügyet, de hitem szerint, nem egészen úgy, amint kellett volna. Törekvései nem srezettek boldog czélra. (igyekezete megtört a bécsi politika’ fátyolozott működése alatt, mely azt hiteté el azlírekkel, Európával, s végre magunkkal is, hogy mi zsarnokoskodni akarunk horvát véreink felett! Napfénynél világosabb volt, hogy az osztrák kormány lázította egy két vagyonos vagy hivatalra vágyó tehetősek mellett az ilírek’ proletárius seregét ellenünk magyarok ellen, s mi itt mindig orosz propagandákról beszéltünk. Voltak oroszok is a vidéken, amint vannak nálunk Pesten ma is, kétségkívül, de osztrák protectio alatt jártak ott, mint a szabadság’ szentségében, melyre érdemetlenek, járnak ma itt. A bécsiek féltek a magyar elszakadástól, azért szították ellenünk a ha illír keblekben a gyűlölség átkos tüzét szakadatlanul. Ördögi munkájuk sikerült! Nagy bajt szereztek nekünk, de még nagyobbat a dynastiának, mely önérdeke iránt elvakítva, türelmesen nézte az ilír mozgalmakat szinte a mai napig. Úgy látszik már föl kezdenek nyílni szemei. Vájjon nem késő ne ? Még mártiusban nem fogta fel az idő m intését. Bánná Jellachichot nevezé a magyar-horvát király, Gajt tanácsosává az osztrák császár. Ezen eljárás megtenné gyümölcsét! Az aldunai és dráva-szavai vidékén iszonyú orkán van keletkezőben, mely nem csekélyebb dulással fenyeget, mint a magyar faj’ kiirtásával, a magyar birodalom eltörlésével. Magyarok! ne ámítsuk magunkat. A koczka el van vetve. Halál van ott mondva minden magyar’ fejére. S ha sikerül a vetés elleninknek: vége Magyarországnak, vége a magyarnak e földön egy ezred év’ küzdelmei után! Irtó had készül ott ellenünk. A keleti vallásuak azzal fanatizáltatnak, hogy mi őket Romáévá akarjuk tenni; a római hitnek azzal, hogy Luther és Kálvin’ követőivé akarjuk avatni mindnyájokat. A köznép közt azonfölül hirdettetik, hogy mi robotos és dézmás jobbágyokká akarjuk őket újra átnyűgözni. A pokol’ apostolai, kik ez átkos igéket hirdetik, szétküldvék azon részeken minden felé. Az idő halad. Minden óra évek’ eseményit hordozza méhében, s minket a förgeteg fedél nélkül talál. Horvát testvéreink, — kik saját hazájokból, hol hűségükért hóhérkötél leendett nemes érzelmeik’ díja, hozzánk menekültek, — egy alakkal vallják, hogy itt szép szóval, barátságos indulattal többé mit sem tehetünk! Fegyveres kézre van szükség, minél előbb, mert pár nap múlva talán — már késő! Ne időzzünk! Különösen ne bízzunk az osztrák politikában, mely egyébiránt ízlelni kezdi már szláv sympathiájának keserű gyümölcsét, de nem hiszem, hogy egészen le tudja küzdeni még most is a félreismert magyarok iránti ellenszenvét. Míg jó királyunk közénk, ha magyarjai közé nem töend, idegen tanácsosai, kik nem barátunk, fogják a trónt környezni, ők fognak rá legnagyobb befolyással lenni; s mig ez igy lesz, ha bízhatunk is királyunkban és magyar tanácsadóiban, nem bizhatunk idegen, ellenséges indulatu bécsi minisztereiben. Gondoljunk komolyan a magyar birodalom’ egész voltára, gondoljunk magyar fajunkra! Ne törpítsük el készakarva a veszélyt, mely gondolatban is nagy, még nagyobb valóságban. Mert valóság a karloviczi ilír congressus, melyen az ottani érsek pátriárkává, egy határőrvidéki ezredes Szuplikácz vajdává kiáltattak ki. Valóság, hogy e választás császári királyi megerősítésének kinyerése végett közel 200 ilír főből álló küldöttség van útban Bécs felé. Valóság, hogy a szláv nemzeti gyűlésre Zágrábból négy ilír küldetik ki. Valóság, hogy Újvidéken, még pár nap előtt, ilír lobogó volt kitűzve. Valóság, hogy a karloviczi gyűlésen több száz főre menő szerb, fölfegyverkezve, jelent meg. A jóslat, melyet 1839-ben tevék, fájdalom teljesült. S már nem arról van szó, hogy elejét vegyük a vésznek, de hogy elhárítsuk. Minden oda mutat, hogy végtusához közeledik a magyar faj. A kérdés maholnap az: akar-e élni, vagy kiveszni ? Amazt már csak fegyver adja meg, ezt a gyávaság. A választás, úgy hiszem, egy igaz magyarnak sem nehéz. Részemről, ha mint magyar nem élhetek, élni sem akarok. Császár.