Reform, 1848. április-augusztus (1. évfolyam, 1-31. szám)

1848-08-04 / 30. szám

kodjék,— e tulajdonokat benne magyar vezényszó tartsa fen. A közember hadd tudja, hogy ő Magyarország katonája — nem szeretnék, hogy katonaságunk oly elfajult legyen, mint a mostaninak nagy része, mely ámbár mi tartjuk, mégis mintegy szé­gyen­ hozzánk tartozni — sőt mi több­ ellenséges indulatot táp­lál irántunk, mert absolutisticus értelemben bottal neveltetett, né­metül vezényeltetett, semmit becsülni nem tanult, sem a szabad­ságot, sem az ember becsét, sem hazáját, sem annak alkotmá­nyát — hanem csupán egyedül a feket­e-s­árga szint. Ily katonaság soha sem fog hős­tetteket elkövetni, m­ily katonaságot egy sokkal csekélyebb számú, de bátor, lelkes, ha­tár be nem gyakorlott is, de szabadságért küzdő sereg mindig meg fog verni. De szomorú a mi állásunk, hogy a kormánynál is lehetnek­­nálunk emberek, kik nem iszonyodnának népünk nemzetiségén halálos sebet ejteni. Mészáros Lázár úr, a független Magyarország­ független hadminiszterének törvényjavaslata, melyben a miniszter úr nem kívánt sem többet, sem kevesebbet, mint hogy katonaságunkat feketesárga színekkel mázoljuk be, s németül vezényeltessünk — hála képviselőink’ becsületérzetének, annyiban már elvette­tett, a­mennyiben a középponti bizottmány feljogosítottnak hivé magát a magyar hadseregről új törvényjavaslatot készíteni. Ezen törvényjavaslat is hiányos. Arról, ha váljon a tisztek az osztrák ezredekhez áttétethetők-e vagy sem, és megfordítva, egy szó sem szól benne. Nem szükség hosszasan bizonyítgatni, hogy mindenki meggyőződjék, mikép szükséges, sőt mulhatla­­nul megkivántató, ha oly sereget akarunk bírni, ruházni, tartani, mely Magyarország’ javáért lelkesüljön — hogy e sereg csupán magyar szellemtől legyen lelkesítve. A katonaságróli egész vita a képviselőházban elhalasztatott, mert a legközelebbi napok’ fejleményitől — ez ügytárgyalása s megfejtésére nézve a ház igen sokat föltételez. — A dolgok’ állása Bécsben, mint olvasóink tudják, olyan, mikép egy két nap alatt kitörésre kell kerülni okvetlen a nyílt harcznak a camaril­la és nép között — és egy óra egész eddigi eseményfolyam-­nak könnyen egészen váratlan irány adhat. —­ Ha az elha­lasztás ez okból történt, úgy azt megfoghatjuk és helyesel­jük. — A privilegiált bécsi újság f. évi julius’ 27-kén esti melléklapjá­­b­an van egy, az al dunai vidéken levő lengyel ezredbeli tisztnek jul. 20-tól Ó-Becséről kelt magánlevele, melyet szorul szóra közleni ér­dekesnek gondolunk. A szóban forgó ezred’ egy zászlóalja b. Bech­­told­ parancsnoksága alatt álló hadtesthez tartozik, melynek Ó-Be­­ncsére érkeztekkor mindjárt tudtokra adák, hogy az ottani rablóhor­dák ellen fognak harczolni. A tisztikar azonban, mond a levél, mind­járt a sz. tamási első, csupán álgyuval folytatott, s az ellenv­eres sánczai ellenében eredménytelen csata után egymásközt összebe­szélt, miszerint a határőrvidékiek ellen, mihelyt őket ezek ellen hasz­nálni kívánják, harczolni nem fognak, s elhatározták ezen érzelmű­jét a hadtest’ parancsnokának is kinyilatkoztatni. — Jul. 16-kán a tisztikar in corpore b. Bechtoldnál megjelent, érzelmeit a déli szlá­vok, főkép az őrvidékiek elleni harczot illetőleg vele tudatandó, s kérte őt, mikép tegyen jelentést a bécsi minisztériumnál, miszerint ez helyzetük felett határozzon.­­ Hosszas vita után a főparancsnok arra határozta magát, hogy mi kivánatunkat írásban adjuk be, melyet azután a bécsi hadügyminisztérium’ elhatárzása alá terjesztene. — Ma reggel korán az egész zászlóalj elővigyázaton állott, s a főpa­rancsnok összegyűjtött tisztikarunkhoz ekkép szólott . ..Uraim ! Ö­­nöknek érzelmeiket előbb kellett nyilvánítaniok, mivel a magyar mi­nisztérium azokat már ismeri, mert ma éjjel sürgönyi utján tőle azon utasítást vettem, hogy jelenteném ki, miszerint az urak közöl azok, kiknek ezen háború meggyőződésük ellen van, adják be lemondásai­kat, mi azonnal el fog aztán fogadtatni. Azonban a német miniszté­riumhoz folyamodni, hogy ez határozzon kérelmeik felett, önöknek nem fog megengedtetni. Ennélfogva határozzák el magukat még ma ezen dologban.“­ Sietek ehhez képest mindezt veled tudatni, és e felett tőled tanácsot kérni­ mért én a legkínzóbb helyzetben va­gyok, és meg kell vallanom, miszerint nyugalmaztatás iránti kérelme­met azonnal beadtam volna, ha nem aggódnám, hogy általa jó a­­nyámnak bút és bánatot okozandok, és mégsem tudom, várjon ezt mégis nem fogom-e tenni, mert inkább óhajtok Olaszhonban Önkény­­tes közvitéz, mint itt tisztként szolgálni! sokkal több rokonszenvet érzek magamban a derék őrvidékiek iránt, minthogy ezen magyarok kényszeríthetnének engemet meggyőződésem ellen cselekedni. Azt hiszem, hogy az őrnagytól kezdve lefelé, mindnyájan ily értelemben vagyunk. Sőt maga legénységünk is, mely pedig politikai tekintetben kevés felfogással bir, ezen háború iránt legkevesebb rokonszenvvel sem viseltetik. Így tehát mi itt inkább hadi­foglyokhoz hasonlítunk, kiket előremenni kényszerítenek, mint szabad harczosokhoz, kiknek lelkesedéssel kellene harczolniok! De honnan is származhatna ben­nük a lelkesedés ezen követelő, dölyfös magyarok mellett? — Nincs semmi képzeted róla, minő kegyetlenséggel foly ezen háború, ez va­lódi irtó háború, gyilkolás, égetés és rablás napirenden vannak, és az ember magát a 30 éves háború’ idejére visszavitetve lenni gon­dolja. — Utósó ütközetünk 17kén volt, Földvárban és kívüle, egy a ferenczcsatornán túleső faluban, mely csak egy kis órányira esik tá­vol a romai sánczoktól, miket onnan beláthatni. Közölünk csak egy osztály volt jelen, mely a falu’ déli részén egy század nemzetőrség, néhány álgyu és egy század huszárral a római sánczok ellen az elő­­csapatot képezte. Magában a faluban és háta mögött állott 2 század magyar, 3 század nemzetőrség, 4 escadron huszárság és 4 álgyu ; a többi csapatok a főparancsnokkal együtt Ó-Becsénél állottak. 17- dik­ reggelén 3 órakor az illírek egy váratlan megtámadást tettek a római sánczokból a falu ellen. Az első álgyulövés 2 álgyus lovat ölt, és egy álgyut sértett meg; az ellenséges álgyutűz élénk volt, s a mieink által alig viszonoztatott. Az összes előcsapatok visszavonul­tak a faluba, honnét aztán az ellen visszanyomatott; s mikorra a tar­talékcsapat Ó­ Becséről megjött, a harcznak már vége is volt — és mi az elővigyázatokra vonultunk. — Mindjárt az első álgyulövés után Földvár­ számosabb rácz lakosai ellenünk fegyverre keltek, és a zavar’ öregbítésére saját falujokat felgyújtották, mely tehát a harcz* bevégezte után kizsákmányoltatott, minek szemtanúja voltam. — Nekünk számos halottaink és sebesülteink voltak, de még több a nemzetőrségnek; közőlük 3 halottat láttam, kik handzsárokkal iszo­­­­nyuan szétdarabolva voltak. A szerbek a faluba nyomulás’ alkalmá­val több magyar parasztok’ fejeit levágták; magam is találtam, mi­dőn később elővigyázatra mentem, egy ily levágott fejet a földön heverni, melyet aztán eltemettettem. — A nemzetőrök azzal boszul­­ták meg aztán magukat, hogy a faluban hátrahagyott 2 ellenséges holttestet az égő ház lángjai közé vetették, s ott megsülve feküdni hagyták. — És ilyen vérlázító iszonyatos jeleneteket neked többet előszámlálhatnék, de most ezeket mellőzöm. A zászlóaljunk elleni hangulat itten a legroszabb, mivel tudják érzelmeinket s tett lépé­seinket, s ezért bennünket árulóknak neveznek, mint kik az ellen­séggel simpathisálnak ; közelebb könnyen törésre kerülhet a dolog, így történt az, hogy a nemzetőrök a zászlóaljunkbeli 7. századból egy nehezen sebesültnek a kórházba a fölvételt megtagadták, mond­ván, hogy ő az árulókhoz tartozik, és a szegény aztán nem sokára meghalt.­­ Ezen ütközetben az ellenrészről világosan őrvidékiek is vettek részt, mert sokat lehetett katonaköpenyben s fekete szijjal látni, és egy, később a faluban találtatott, hihetőleg egy megsebe­­sülthez tartozó kaput is világosan mutatta, hogy ez egy péterváradi­­ őrvidékié volt. Távolból ezenkívül lehetett még látni, erős tömege­­­­ket tartalékként állani. — így állnak itt a dolgok. Mi, az igaz, illet­ményünkhöz jó pótlékot kaptunk, de mi ezen tudáspénzt szívesen vennénk oda a magyar minisztériumnak, csakhogy innen, hol semmi becsületet aratni nem lehet, menekedhetnénk.“ Közlök e czikket úgy, a mint a nevezett újságlapban áll, újabb elszomorító okiratául azon alávaló szellemnek, mely katonaságunknak főkép tisztjei közt uralkodik. E levél, mint olvasó látja, tele ellen­mondással, melyek’ legfőbbike az, hogy mint levélíró maga megvált­ja, a tiszteknek szabad tetszésükre hagyatott kilépni, ha a magya­rok’ ellensége ellen harczolni meggyőződésük elleni volna , és a le­

Next