Reform, 1848. április-augusztus (1. évfolyam, 1-31. szám)
1848-08-04 / 30. szám
kodjék,— e tulajdonokat benne magyar vezényszó tartsa fen. A közember hadd tudja, hogy ő Magyarország katonája — nem szeretnék, hogy katonaságunk oly elfajult legyen, mint a mostaninak nagy része, mely ámbár mi tartjuk, mégis mintegy szégyen hozzánk tartozni — sőt mi több ellenséges indulatot táplál irántunk, mert absolutisticus értelemben bottal neveltetett, németül vezényeltetett, semmit becsülni nem tanult, sem a szabadságot, sem az ember becsét, sem hazáját, sem annak alkotmányát — hanem csupán egyedül a fekete-sárga szint. Ily katonaság soha sem fog hőstetteket elkövetni, mily katonaságot egy sokkal csekélyebb számú, de bátor, lelkes, határ be nem gyakorlott is, de szabadságért küzdő sereg mindig meg fog verni. De szomorú a mi állásunk, hogy a kormánynál is lehetneknálunk emberek, kik nem iszonyodnának népünk nemzetiségén halálos sebet ejteni. Mészáros Lázár úr, a független Magyarország független hadminiszterének törvényjavaslata, melyben a miniszter úr nem kívánt sem többet, sem kevesebbet, mint hogy katonaságunkat feketesárga színekkel mázoljuk be, s németül vezényeltessünk — hála képviselőink’ becsületérzetének, annyiban már elvettetett, amennyiben a középponti bizottmány feljogosítottnak hivé magát a magyar hadseregről új törvényjavaslatot készíteni. Ezen törvényjavaslat is hiányos. Arról, ha váljon a tisztek az osztrák ezredekhez áttétethetők-e vagy sem, és megfordítva, egy szó sem szól benne. Nem szükség hosszasan bizonyítgatni, hogy mindenki meggyőződjék, mikép szükséges, sőt mulhatlanul megkivántató, ha oly sereget akarunk bírni, ruházni, tartani, mely Magyarország’ javáért lelkesüljön — hogy e sereg csupán magyar szellemtől legyen lelkesítve. A katonaságróli egész vita a képviselőházban elhalasztatott, mert a legközelebbi napok’ fejleményitől — ez ügytárgyalása s megfejtésére nézve a ház igen sokat föltételez. — A dolgok’ állása Bécsben, mint olvasóink tudják, olyan, mikép egy két nap alatt kitörésre kell kerülni okvetlen a nyílt harcznak a camarilla és nép között — és egy óra egész eddigi eseményfolyam-nak könnyen egészen váratlan irány adhat. — Ha az elhalasztás ez okból történt, úgy azt megfoghatjuk és helyeseljük. — A privilegiált bécsi újság f. évi julius’ 27-kén esti melléklapjában van egy, az al dunai vidéken levő lengyel ezredbeli tisztnek jul. 20-tól Ó-Becséről kelt magánlevele, melyet szorul szóra közleni érdekesnek gondolunk. A szóban forgó ezred’ egy zászlóalja b. Bechtold parancsnoksága alatt álló hadtesthez tartozik, melynek Ó-Bencsére érkeztekkor mindjárt tudtokra adák, hogy az ottani rablóhordák ellen fognak harczolni. A tisztikar azonban, mond a levél, mindjárt a sz. tamási első, csupán álgyuval folytatott, s az ellenveres sánczai ellenében eredménytelen csata után egymásközt összebeszélt, miszerint a határőrvidékiek ellen, mihelyt őket ezek ellen használni kívánják, harczolni nem fognak, s elhatározták ezen érzelműjét a hadtest’ parancsnokának is kinyilatkoztatni. — Jul. 16-kán a tisztikar in corpore b. Bechtoldnál megjelent, érzelmeit a déli szlávok, főkép az őrvidékiek elleni harczot illetőleg vele tudatandó, s kérte őt, mikép tegyen jelentést a bécsi minisztériumnál, miszerint ez helyzetük felett határozzon. Hosszas vita után a főparancsnok arra határozta magát, hogy mi kivánatunkat írásban adjuk be, melyet azután a bécsi hadügyminisztérium’ elhatárzása alá terjesztene. — Ma reggel korán az egész zászlóalj elővigyázaton állott, s a főparancsnok összegyűjtött tisztikarunkhoz ekkép szólott . ..Uraim ! Önöknek érzelmeiket előbb kellett nyilvánítaniok, mivel a magyar minisztérium azokat már ismeri, mert ma éjjel sürgönyi utján tőle azon utasítást vettem, hogy jelenteném ki, miszerint az urak közöl azok, kiknek ezen háború meggyőződésük ellen van, adják be lemondásaikat, mi azonnal el fog aztán fogadtatni. Azonban a német minisztériumhoz folyamodni, hogy ez határozzon kérelmeik felett, önöknek nem fog megengedtetni. Ennélfogva határozzák el magukat még ma ezen dologban.“ Sietek ehhez képest mindezt veled tudatni, és e felett tőled tanácsot kérni mért én a legkínzóbb helyzetben vagyok, és meg kell vallanom, miszerint nyugalmaztatás iránti kérelmemet azonnal beadtam volna, ha nem aggódnám, hogy általa jó anyámnak bút és bánatot okozandok, és mégsem tudom, várjon ezt mégis nem fogom-e tenni, mert inkább óhajtok Olaszhonban Önkénytes közvitéz, mint itt tisztként szolgálni! sokkal több rokonszenvet érzek magamban a derék őrvidékiek iránt, minthogy ezen magyarok kényszeríthetnének engemet meggyőződésem ellen cselekedni. Azt hiszem, hogy az őrnagytól kezdve lefelé, mindnyájan ily értelemben vagyunk. Sőt maga legénységünk is, mely pedig politikai tekintetben kevés felfogással bir, ezen háború iránt legkevesebb rokonszenvvel sem viseltetik. Így tehát mi itt inkább hadifoglyokhoz hasonlítunk, kiket előremenni kényszerítenek, mint szabad harczosokhoz, kiknek lelkesedéssel kellene harczolniok! De honnan is származhatna bennük a lelkesedés ezen követelő, dölyfös magyarok mellett? — Nincs semmi képzeted róla, minő kegyetlenséggel foly ezen háború, ez valódi irtó háború, gyilkolás, égetés és rablás napirenden vannak, és az ember magát a 30 éves háború’ idejére visszavitetve lenni gondolja. — Utósó ütközetünk 17kén volt, Földvárban és kívüle, egy a ferenczcsatornán túleső faluban, mely csak egy kis órányira esik távol a romai sánczoktól, miket onnan beláthatni. Közölünk csak egy osztály volt jelen, mely a falu’ déli részén egy század nemzetőrség, néhány álgyu és egy század huszárral a római sánczok ellen az előcsapatot képezte. Magában a faluban és háta mögött állott 2 század magyar, 3 század nemzetőrség, 4 escadron huszárság és 4 álgyu ; a többi csapatok a főparancsnokkal együtt Ó-Becsénél állottak. 17- dik reggelén 3 órakor az illírek egy váratlan megtámadást tettek a római sánczokból a falu ellen. Az első álgyulövés 2 álgyus lovat ölt, és egy álgyut sértett meg; az ellenséges álgyutűz élénk volt, s a mieink által alig viszonoztatott. Az összes előcsapatok visszavonultak a faluba, honnét aztán az ellen visszanyomatott; s mikorra a tartalékcsapat Ó Becséről megjött, a harcznak már vége is volt — és mi az elővigyázatokra vonultunk. — Mindjárt az első álgyulövés után Földvár számosabb rácz lakosai ellenünk fegyverre keltek, és a zavar’ öregbítésére saját falujokat felgyújtották, mely tehát a harcz* bevégezte után kizsákmányoltatott, minek szemtanúja voltam. — Nekünk számos halottaink és sebesülteink voltak, de még több a nemzetőrségnek; közőlük 3 halottat láttam, kik handzsárokkal iszonyuan szétdarabolva voltak. A szerbek a faluba nyomulás’ alkalmával több magyar parasztok’ fejeit levágták; magam is találtam, midőn később elővigyázatra mentem, egy ily levágott fejet a földön heverni, melyet aztán eltemettettem. — A nemzetőrök azzal boszulták meg aztán magukat, hogy a faluban hátrahagyott 2 ellenséges holttestet az égő ház lángjai közé vetették, s ott megsülve feküdni hagyták. — És ilyen vérlázító iszonyatos jeleneteket neked többet előszámlálhatnék, de most ezeket mellőzöm. A zászlóaljunk elleni hangulat itten a legroszabb, mivel tudják érzelmeinket s tett lépéseinket, s ezért bennünket árulóknak neveznek, mint kik az ellenséggel simpathisálnak ; közelebb könnyen törésre kerülhet a dolog, így történt az, hogy a nemzetőrök a zászlóaljunkbeli 7. századból egy nehezen sebesültnek a kórházba a fölvételt megtagadták, mondván, hogy ő az árulókhoz tartozik, és a szegény aztán nem sokára meghalt. Ezen ütközetben az ellenrészről világosan őrvidékiek is vettek részt, mert sokat lehetett katonaköpenyben s fekete szijjal látni, és egy, később a faluban találtatott, hihetőleg egy megsebesülthez tartozó kaput is világosan mutatta, hogy ez egy péterváradi őrvidékié volt. Távolból ezenkívül lehetett még látni, erős tömegeket tartalékként állani. — így állnak itt a dolgok. Mi, az igaz, illetményünkhöz jó pótlékot kaptunk, de mi ezen tudáspénzt szívesen vennénk oda a magyar minisztériumnak, csakhogy innen, hol semmi becsületet aratni nem lehet, menekedhetnénk.“ Közlök e czikket úgy, a mint a nevezett újságlapban áll, újabb elszomorító okiratául azon alávaló szellemnek, mely katonaságunknak főkép tisztjei közt uralkodik. E levél, mint olvasó látja, tele ellenmondással, melyek’ legfőbbike az, hogy mint levélíró maga megváltja, a tiszteknek szabad tetszésükre hagyatott kilépni, ha a magyarok’ ellensége ellen harczolni meggyőződésük elleni volna , és a le