Reform, 1848. április-augusztus (1. évfolyam, 1-31. szám)
1848-04-20 / 5. szám
— 35 — meséd áldó kezedet ifjú fejünk fölé, és igy szólal: Menjetek fiaim , legdrágább gyermekeim , kik legbátrabbak, legerősbek , legvitézebbek vagytok közöttünk, menjetek, rátok bízzuk legnagyobb kincsünket , háziisteninknek védelmét, szabadságunk , vagyonunk , jólétünknek oltalmazását , legyetek egyetértők, hívek, engedelmeskedjetek vakon feljebbvalóitoknak, hogy ha talán egyenkint csak erősek vagytok, együtt győzhetlenek legyetek. Mig áldó kezed , a nép fejünk fölött reszketett , szivünk hasadt meg, a könyek közt esküvőnk egyetértést, hűséget, vak engedelmességet, — esküvőnk meghalni a te jólétedért. Elhagyók szigorú atyáink , édes anyáink, kis húgaink, gyöngébb fivéreinket — összegyűltünk vidám kedélylyel. Egymás’ szemében olvasók egyenlő rendeltetésünk , egyenlő eltökéltségünk , egyenlő szívbeli részvétünket a ti jóllettek előmozdításában — egyenlő föláldozásvágyunkat meghalni értetek. Pajtások levénk. Nem sok idő múlt, és vérünk, a te véred a nép ! itatá e haza’ földét, minden határain ; ez nem elég, hanem mind tovább és tovább vivének bennünket , átvonulánk szomszédunk’ földén , és népek közé jutunk, kiket te csak nevükről ismersz, kik tehát ellenségid soha nem lehettek. És mi mégis lakaikba törtünk , és ujjongva adók hírül az ősz apáknak és anyáknak, hogy fiaikat a nyilt csatamezőn leöldöstük, hogy eljöttünk őket minden javaiktól megfosztani, oltáraikat kigunyolni, verejtékük gyümölcsét fölemészteni, és hogy valamikép adósaik ne maradjunk, házaikat felgyújtani, mezőiket elpusztítani. Mi, a nép mindig emlékünkben tartók áldásodat, szigorun megtartottuk parancsodat, egyetértők, hívek valónk, elöljáróinknak vakon engedelmeskedünk. Győzelmesen ugyan , de igen megritkult rendben tértünk vissza, hiszen te tudod, a nép! miként hagyok magunkat a marengoi, auszterlitzi, wagrami gyászhirű ütközetekben mészároltatni. Sok, igen sok szép, piros, meleg vére folyt el azonban gyermekeidnek ! Gyakran szenvedünk szükséget a legnélkülözhetlenebbekben , félmeztelenen jártunk és éhezünk. De nem zúgolódunk soha , avvagy nem esküvénk-e meghalni érted, a nép? — meghalni még éhen is — meghalni a halálnak bármi nemével. Mi becsületesen megtartók szavunkat. A legédesb , legbecsebb jutalom várt reánk, a teljesített kötelesség’ erényjutalma. Atyáink’ kebelén hittük azt találandni, és édes anyáink’ karjaiban , szeretett nő- és fivérink’ ajkain; de te tudod a nép , hogy midőn oly sok föláldozás után először láttuk újra egymást, a viszonlátás órája jobban fájt, mint a válásé. Mi boldognak hittünk tégedet — te szegénység és nyomorba sűlyedés. Házadnak födelén behatott a szél és eső, nem volt annyid, hogy befoltozd nyílásait; midőn elmenénk, kövér teheneid, szép ökreid , viruló mezőid , tele csűreid valónak; mire megtérénk ökröd másé , csűröd üres, meződ parlag , tehened sovány volt. Te apa a biró’ szigor arczával fogadod a fiút, fejed kopasz lön , anyámat sírhant fődé , testvérem’ kezei a folytonos, nektek nem gyümölcsöző munkában megkérgesedtenek, sőt még fiatal húgom’ arczából is lehervadtak a rózsák. Visszatérésünk örömtelen volt — viszonlátásunk’ öröme gyanúdat ébresztő föl, a nép! te azon mértékben levél tartózkodóbb , mint mi bizalmasabbak ; mi atyánk, anyánk, öcsénk, húgunknak nevezünk tégedet — te minket urnak szólítál. — Nem nyilatkozónk soha , gondoskodtak az illetők , hogy ne nyilatkozhassunk egymás irányában, és mindinkább inkább elidegenülünk egymástól — végre ellenségek levénk— ellenségek, kiken meglátszék, hogy ellenséges érzelmük csak színlett. De e tettetett ellenségeskedés nem tartott sokáig, csakhamar harczkészen álltunk egymás ellenében , gyilkoló fegyverekkel kezünkben , eltökélve minden pillanatban á belvért ontani. Mi katonák, a nép soha nem feledkezünk meg áldásodról, szigorun megtartók parancsidat, egyetértők, hívek valónk, feljebbvalóinknak vakon engedelmeskedénk, esküvőnk hogy meghalunk érted. Mily gúny a szerencsétlenségben!! Hogyan! kiáltál kétségbeesésedben, a nép! — Hogyan! Ti katonák sohasem valótok a népnek ellenségei ? — Mi katonák sohasem valónk a népnek ellenségei, soha, örökre és ezerszer soha!! Miért állunk ellenségül szemben egymással? Miért? — Mert külön téged a nép! — mert külön minket katonákat — mert mindkettőnket gyalázatosan megcsaltanak. Neked a nép, és nekünk katonáknak egy közös ellenségünk volt; közös ellensége a népnek, korpás királyának és a katonáknak. A csalók igy szólanak hozzád : „Reszkess nép! megszámlálhatlan serege a kegyetlen , vérengző ellenségnek véve körül határaidat, mely jött, hogy gyermekeid’ megfojtsa, kincseid elrabolja, vagyonodat hamuvá tegye, —■ add nekünk kincseid’ egy részét, gyüjtsd össze elsőszülötteidet — majd leszünk mi vezérei.“ Te mindkét áldozatot odaadod. Azután a csalók így szólanak hozzánk : „Ama kegyetlen nép nyugoton vagyon , oda siessünk, — esküdjetek újra vak engedelmességet, esküdjetek minden évben vak engedelmességet, esküdjetek , valahányszor mi akarjuk, vak engedel