Reform, 1990. január-április (3. évfolyam, 1-17. szám)

1990-01-12 / 2. szám

reform ! Az aktfotózás dovenje Főiskolán leste el a háromdi­menziós ábrázolást • Lussa Vince: „Remélem, hogy nem a pusztába kiáltozom” Hiába is tiltakozna, Lussa Vince a közön­ség számára aktfotós volt és marad, kü­lönösen nagy kiállításai óta Pedig pályája nem volt ilyen egyértelmű. Sőt! Művész­nek indult ugyan, fiatalon zongorázott, fotózott és írt, ám kenyerét műszaki tiszt­viselőként kereste meg. Aztán jött a há­ború és a romok nem csupán zongoráját, fényképezőgépét, hanem egy időre mű­vészi ambícióit is eltemették. Megmaradt viszont a műszaki pálya amelyen renge­teg tanulással sztahanovista újítóvá, ké­sőbb kormányszakértővé küzdötte fel magát Egy olyan embernél azonban, aki a művészi hajlamot otthonról hozta nem lehet azt „csak úgy” elnyomni. Nem kivé­tel ez alól Lussa Vince sem. Mihelyt lehe­tőségei engedték, újra a fotózás felé for­dult Tudását nem találta megfelelőnek, ezért bejárt a Képzőművészeti Főiskolá­ra, ahol elméletet és gyakorlatot egyaránt tanult Innen ered a Rodin iránti csodálata és a szobrászi ihletettségű fotózás. Néhány kísérleti portréja és aktja 1957-ben nemzetközi feltűnést keltett. Itthon sem késett sokáig az elismerés: a Fotóművészeti Szövetség tagjai sorába fogadta „Beindult a szekér.” A nagy nemzetközi képforgalom azonban irigy­séget és gyanút keltett Devizabűnöző? Esetleg kém? Bizonyíték egyikre sem volt nem is lehetett Mindenesetre két hónapot a rács mögött töltött. Évekig feketelista szilencium. Mai fejjel vissza­gondolva nem bánja, volt idő kísérletezni, művészileg és emberileg megújulni. Vé­gül rehabilitáció, útlevél, világjárás, újabb értékes tapasztalatok - ezúttal az alkal­mazott fotográfia területén. 1970-től csak fotózik, főleg reklámfotókat készít, de az igazi szerelem az akt maradt • Az ön neve összefonódott az akt­fotózással... - A beskatulyázás rossz magyar szokás. Én nem szakosodtam az aktra, hiszen egyaránt voltam fotóriporter, portréfényképész, címlapfotós és reklám­illusztrátor is. Az aktot fényképészektől nem tanulhattam, ezért közeledtem a képzőművészekhez, elsősorban a szobrászokhoz. Tőlük a test háromdi­menziós ábrázolását lestem el, ezt igye­keztem különböző reflexvilágításokkal a fotókon megvalósítani. Az ötvenes években az akt experimentális (kísérle­ti) téma volt számomra, a hatvanas évektől az elszenvedett sérelmek hatá­sára is, meg belső indíttatásból egyre azt akartam bizonyítani, hogy a fotóakt igenis egyenrangú lehet a képzőművé­szeti, vagyis a képgrafikai, festészeti, szobrászati ábrázolásával. Bízom ben­ne, hogy ez végül is sikerült. • Megbocsátja talán, hogy „ün­neprontó” leszek: ugye ön is tudja hogy azt aktfotósokról ilyen-olyan mendemondák keringenek...­­ Haragszom azokra, akik etikátlan magatartásukkal alapot adnak ilyen tör­ténetekre. Ezt a kérdést száznál is több előadásom után mindig fel szokták ten­ni, és én újra csak azt felelhetem, hogy ezt a témát csak az vállalhatja fel, aki a levetkőzött modellel szemben ember tud maradni, a partnert, a munkatársat látja benne. Hiszen a közös cél a műal­kotás értékű kép létrehozása. Vagy nem? • A mostani aktdömping ettől bi­zony eltér. Túlsúlyba került a giccs, a kommersz, a túlzó erotika, sőt a pornó sem tilos többé!...­­ Ebben talán elsősorban a megren­delő a ludas, aki potenciális szex­őrültnek véli közönségét. De a fotós is hibás, ha vállalja az ízléstelenséget, ne­tán a pornográfiát is a pénzért. • Mennyiben érinti ez önt, aki több mint öt éve visszavonult? - Nagyon is érint! Éppen mert any­­nyit harcoltam a művészi akt lega­lizálásáért, nem lehet számomra kö­zömbös, hová jutott a szinte ellenőrizhe­tetlen kereslet-kínálat mocsarában az én imádott témám. Azért vonultam vissza öt éve, mert nem akartam részt venni a művészet lejáratásában. Ehe­lyett előadásokat tartok, vagy művé­szeti szakértőként képeket bírálok, ha hívnak és remélem, hogy nem a pusztá­ba kiáltozom. Vagy azt gondolja talán, késő? Hiába?... L. M. arcát is. Az 1972-73-as tanév vé­gén a magyar diákoknak is a him­nusza volt a „School’s out” (Vége az iskolának). Aztán Alice is eltűnt a süllyesztőben és egy gyógy­intézetben, s csak most tért vissza hosszú útjáról. Állítólag ritkábban emelgeti a bütyköst, vagyis a whis­kys poharat (jéggel, szóda nélkül) és kerüli a partikat. Retteg az AIDS- től, s inkább lemond a bandához csapódó nőkről, sőt még a rajongó, romantikus tini lányokról is. Holott azelőtt nem vetette meg a szexet. Most inkább egyedül fekszik s kel a turnékon. Másnap reggel pedig azzal ijesztgeti a fi­úkat, hogy jobb lett vol­na, ha előre bekérik a ne­gatív tesztet. S az sem zavarja, hogy már a halá­los kór emlegetésétől faj­ Vége a sátánkorszaknak? Alice Cooper valaha a sátán nyomában járt, míg ma már a földi örömöktől is távoltartja magát. Mostanság inkább arról énekel, hogy „megkóstolnálak, de ajkaid mérgeznek” és így nyilatkozik: „Nincs rémisztőbb, mint az alkalmi szex”. A rock nagyvadja egykor kifestett arcával ijesztgette a népeket, guillo­­tine-t cipelt a színpadra és lefejezett egy bábut. Igaz, ismertük szelídebb 23

Next