Reform, 1992. január-április (5. évfolyam, 1-18. szám)
1992-01-02 / 1. szám
reform ztok szomorú pénz ha jól helyezkedem. Nagyon észnél kell lenni, mert ott verik át az embert, ahol tudják. És pofázni se lehet, csak úgy csendesen, hogy fel ne kapják a vizet.” Munkaügyi előadó (nem vicc): Ma a munkásrészvényekről első gondolatunk a tulajdonlás (fenti cikkcímünkben említett) kétségtelen előnye. Két évtizede, mikor először hírét vettük, hogy bajban lévő egyesült államokbeli kis- és középüzemeket felvásárolták az ott dolgozók, a már akkor is „gyanús” baloldali gondolkodásúak azt ünnepelték: igazság tétetett, azonkívül szerfölött hasznos lenne ez mifelénk is, hisz saját gyárában nem lop és nem lóg eszénél lévő ember. Mindentudó állambácsitól kapott is a fejére minden eretnek, elhajló, revizionista! Nem is baj, mert szinte üdítő most, hogy a hatalom és mindentudás felkentjei drótkefével igyekeznek megszabadítani az eszmei sártól. Húsz év után néhány férjezett, két gyerek. „Az uram kézhez kap 12-13 ezret, én pózolok takarítással, gyerekpesztrálással... Na, mondjuk ki: cselédmunkákkal. Van két helyem: ha nem utaznak el, az hetente 4800. Nagyezer kilométerrel errébb az amerikai ötlet óriás tölgyéből sikerült szép kis bonzai fácskát cseperíteni, amit Munkavállalói Résztulajdonosi Program néven tisztelünk. (Már hogy ha annyi nemszeretem után végre áldását adja rá a parlament.) S csak sóhajtozva gondolhatunk az egy számjegyű hitelkamatokra, melyeket Joe és Jack már saját maga tulajdonosaként fizetett. Nálunk egyenlőség van: ne becsüljünk kevesebbre egy dolgozót, mint bármely kétkezi tőkést, ha már a zsebébe nyúlunk! Feledjük el azt is, hogy hatalmas, kőgazdag munkásáruló szakszervezetek pátyolgatták az USA-ban a melóstulajokat, itt meg természetesen cuki a pártállatakarítás külön számít. Vasalok egy butikosnak, a blézer 18 forint, a nadrág 10. Csak hát neki se megy most - nincs pénz... N.-ék meg elmentek üdülni, karácsonyoznak Egyiptomban.A mi kövületeknek, ha már nem eresztik el a sajtocskát, ne is egyen belőle senki. Nem véletlen, hogy az eddigi bátortalan kísérletek során csak azok a magasan képzett, kivételes szaktudású kollektívák állták a privatizációs versenyt - amilyenek a porcelánfestők vagy a szerszámkészítők amelyek nélkül bezárhatnák a boltot. Ügyes a hazai tervezetnek az a húzása is, hogy a csekély pénzügyi kedvezményt csak az állami vagyonkezelésben lévő üzemek, tulajdonrészek megvásárlásához lehet igénybe venni, így hát nemcsak a nagytőkével, de az idővel is versenyeznek azok, akik görcsösen ragaszkodnak munkahelyükhöz. Manajat nem púpod ki... 351 ezer munkanélkülit tartottak nyilván november végén, közülük 272 ezren részesültek átlagosan 7200 forintnyi segélyben. Miután az év folyamán még a kormányhoz közel álló szakértők is a munkanélküliség növekedésének gyorsulását prognosztizálták, meglepő, hogy meglepődött a kabinet a segélyigények emelkedésén: az eredetileg 9 milliárdos alap több mint kétszeresét kell kifizetni. 1992-ben több mint 50 milliárddal számolnak - ebből még a tavalyinál is kisebb a költségvetési támogatás összege. Alig haladja meg a tízmilliárdot. A többit a dolgozók és munkaadók szolidaritási járulékaiból akarják fedezni. Többet vonnak le tehát azoktól, akiknek még van munkájuk, s közben példátlan magasra nőnek a munkaadói bérterhek, hogy kikényszerítsék: szabaduljanak attól, akitől lehet. Tehát: mind több segélyt egyre kevesebben kénytelenek fedezni. Pörög, pörög a kerék - meddig bírja a mókus? Meddig bírja a mókus? é kenységek motiválják ezt. Budapesten például nehezen tudják elképzelni azt, hogy a falvakban, ahol mindenki mindenkiről mindent tud, milyen indulatokat kelt a kemény munkával megszolgált, a minimális bérnél alig több pénz s az „ingyen” felvett segély összevetése. Egyébként a világon mindenütt úgy szabják meg a munkanélküli-segélyt vagy -járadékot, hogy rosszabb legyen belenyugodni, mint munkát keresni. Ide tartozik az, amiben sokakkal szemben különvéleményen vagyok: nem baj, ha valaki segély mellett is valamilyen kereső tevékenységet folytat, sőt! Például: nem „szokik le” a munkáról, s e pénz mögött legalább áll valamilyen teljesítmény. A segély felső határának szűkítése tehát megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. Az időtartam csökkentése 1992-ben ugyan csak 100 millió körüli megtakarítást hoz, de jövőre s azután már kemény milliárdokban mérhető ez a fél év különbség. A másik elképzelés szerint az első évben kapja meg a munkanélküli utolsó bérének 75 százalékát, s ha nem tud elhelyeződni a következő két évben, a megélhetési minimum 75 százalékának megfelelő szociális segélyben részesüljön. • Az ellenzék, a szakszervezetek mindezek ellen keményen tiltakoznak. Az a dolguk. De hogyha arról kezdünk végnélküli huzavonát, hogy Józsi bácsi hétezer-kétszáz vagynyolcszáz forintot kaphat, s ez köti le minden időnket, energiánkat ahelyett, hogy érdemi lépéseket tennénk, akkor ezt a minisztériumot el kell dózerolni. Ha szakmailag vagy - beszéljünk magyarul - indokolt erőszakossággal nem tudjuk elfogadtatni, hogy a munkaügy stratégiai ágazat, akkor legyünk állástalanok... • A kívülállónak az a benyomása, hogy sok véleményével meglehetősen magányos lehet a kormányüléseken... - Nézze, kormányülésekről nem szoktak interjúkat adni... lisztériumot el kell