Reformátusok Lapja, 1981 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-20 / 51. szám

Magyarok tv. Kanadába visszaigyekezve hacsak pár órára is, útba ejtettük Ligoniert, s felkerestük egy dombtetőn a gyönyörű, csendes helyen épült Bethlen Otthont. A húszas években még csak egy kis árvaház volt itt, ismertem az első árva atyát, Kalassay Sándor idős lelkipásztort. Ma főleg az elárvult öregek otthona, ahol magyar és angol öregeket, elfekvőket gondoznak. Ez most az otthona Silay Sándornak is, aki örömmel segít magyarul is, angolul is az öregek lelkigondozásában. Egy kis kitérővel meglátogattuk Vintondelet is, ahol egy nyáron szintén vezettem bibliai magyar iskolát az ott dolgozó magyar bányászok gyermekei részére. Nagyon ínséges éveket éltek ott át a gazdasági válság, nagy munkanélküliség idején ott lakó atyánkfiai. Sok kis magyar gyermeket mentett meg az éhségtől az a református Antal család, akinek élelmiszer-kereskedése volt a községben. Sok család részére juttatott soha meg nem adott hitelre élelmet. Mert 50 évvel ezelőtt még nem volt állami szegénygondozás. Szerencsére a szép kis magyar templom erős fundamentumát nem tudta megdönteni a völgyre néhány éve rázúdult árvíz, s a megkeresbedett nyugdíjas reformátusoknak a szomszédos város magyar református gyülekezet lelkipásztora tart rendszeresen istentiszteletet. A sokakkal sok jót tett Antal család több gyemeke most is itt él. Ők is nyugdíjasok, köztük Antal Árpád nyugalmazott lelkipásztor is. A vintondalei völgyben is már régen lezárt a kimerült bánya, eltűnt a bányából kihordott állandóan füstölgő, rossz szagú palahegy. Sok minden megváltozott, de Isten csodája kennen nem változott meg egy maroknyi ott élő magyar református ivadék hithűsége. Estére érkeztünk meg Clevelandi annak a volt daytoni magyar református lánynak otthonába, akivel együtt vettünk részt 1925-ben a nagyszabású CE ifjúsági kongresszuson, melynek hatására több magyar gyülekezetben beindult az ifjúsági bibliaköri munka. Farkas Erzsébet vasfűzőben járva is, idős korában, maradék erejével is, hű tagja a CE-nek (Keresztyén Törekvők Társaságának, melynek jelszava: Krisztusért és az egyházért), s 17 egyházi és jótékonysági egyesületben végez mint nyugdíjas, különféle szolgálatot. De — mint mondotta — alkonyaira igyekszik mindig otthon lenni, mert a környékre költözött suhancok miatt, nem biztonságos az utcán a közlekedés. Egész kinttartózkodásom idején itt éltem át legjobban, milyen sokat ér Amerikában a remekül működő telefonszolgálat. Kanadában, ahol meglehetős nagy távolságban élnek egymástól az emberek, minden lakásban van telefon. Így szükség idején senki sincs a segítségtől elzárva, s egymással is kapcsolatot tarthatnak az emberek. Két nagybeteget szerettem volna meglátogatni: egy 82 éves özvegyasszonyt Daytonban, aki sokszor vendégül látott, amikor ösztöndíjas teológus koromban Daytonban tanultam, s egy rákos beteg autómechanikus férfit Cleveland tőlünk távoli részén, aki régen elvált feleségétől, aki 82 éves korában járt itt pár éveelőször Magyarországon, s évtizedek óta törekedett leveleivel elvált férjét Krisztushoz vezetni. Engem is kért, hogy segítsek ebben neki. A Lélek indítására este felhívtam telefonon. Megköszöntem neki, hogy 55 évvel ezelőtt, amikor neki már volt autója, sokfelé elvitt engem mint magyar diákot, de emlékeztettem arra is, hogy mindketten megöregedtünk, földi útunk végére ér, de ha megtérünk az Úr Jézus Krisztushoz s hiszünk Benne, tudjuk, hogy boldog örök életünk van. Ezt ő se felejtse el. Pár nap múlva telefonon kaptam a hírt, hogy az én telefonálásom utáni napon meghalt az illető. Templomba régen nem járt, de Isten az óhazából — mertő még ott született — küldött hozzá megtérésre hívó szót telefonon keresztül. Az idős daytoni aszszonyt is telefonon keresztül látogattam meg, mert elesett, s gerincsérüléssel sokáig feküdnie kell. Megható volt, amikor közölte velem, hogy új templomuk, új lelkipásztoruk van, s beteg állapotában csak azt sajnálja, hogy nem tud eljárni az egyházhoz az asszonyokkal csigatésztát készíteni, hogy annak eladásából származó pénzükkel is segítsék törleszteni a templom építésével kapcsolatos adósságokat. Könnyekig meghatott ennek az amerikai magyar református asszonynak ekkora egyházához való hűsége. (Budapest) Dobos Károly között Észak-Amerikában BHHf Magyar református templom Daisytownban A puttonyos ember nem, nem a Mikulásról vagy szó. Egészen másról. De kezdjük az elején. — Az egyik ,szórványistentisztelet előtt kedves arcú, idősebb aszszony keresett meg, keresztelő ügyében. Római katolikus, a fia is az, de a menye református. A kis unokát is annak keresztelnék, mert hogy úgyis az édesanyja neveli a gyermeket — érvelt a fia, és ő ebbe bele is nyugszik. A fiatalok dolga ez egymással. Csak lenne már meg az a keresztelő. No meg csak úgy össze vannak házasodva, egyházi esküvő nem volt, jó lenne valahogy ezt is rendbe tenni. Meglett. Elhangzott az eskü is, a fogadalomtétel is. A szerény, deszegen berendezett albérleti lakásban boldogan „ingázik."’ az ünnepi ebéd „műhelye” és a végre megkeresztelt unoka, kiságya között a nagymama. A rokonok hada derűsen beszélget, „fürdik" a találkozás örömében. Nem szokatlan, mégis mindig különös egy ilyen alkalom. A kis gyülekezetből igazában a tavaly konfirmált keresztanya hangja kísérte csupán az én éneklésemet, s az édesanyáé talán, egész halkan. A két református férfi rokon inkább csak nézegette a kezébe adott énekeskönyvet. De azért érdeklődéssel figyeltek ők is a tanításra. A legfeszültebben, legtöbbet váróan a római katolikus férj, édesapa. Ugyan, mi marad meg a szívekben az igéből, olyan jó lenne tudni. Ez még titok s az én gondom, pásztori figyelmem tárgya most már különben se az egész „nép" lett, csak a háziak. A vendégek elmennek majd, a fiatalok magukra maradnak a kicsivel és az esküjükkel, fogadalmukkal. A feladattal. Szavukat állva hordozni, segíteni egymást s együtt gyermeküket a keresztyén élet útján, a kapott tanítás szerint. Mit tudok, hogyan tudok én nekik segíteni ebben, az „ünnep” utáni hétköznapokban? Mit várnak, kérnek, mit fogadnak el? Ropog a lábam alatt a frissen hullott hó, ahogy a búcsújára integető családtól elválva továbbindulok. A kezemet lehúzza a táska. Elég súlyos, hiszen benne a palást, a keresztelő edények, terítőcskék, s jónéhány énekeskönyv is. Az igazi teher azért mégsem ez. Sokkal inkább a kis család lelki gondja, ami most belekerült a vállamra nehezülő láthatatlan „puttonyba". Még százat se lépek, újabb „csomag” kerül bele. Juliska jön velem szembe a járdán, örülök, hogy találkozunk, hozzájuk mindenképp beléptem volna úgyis, ha percekre is (a szomszéd, faluba igyekszem, dolgom után, a menetrend szűkre szabja az időmet). Náluk nehéz gondok felhője ül a család feje fölött. A férj beteges.Juliska a munkahelyén gyakran többet hordoz a birkatónál, házat építenének, de nehezen megy, s hát a fiú . . . Karcsi gyerek? Jaj, ne is tessék kérdezni. Olyan szépen dolgozik, kiállításra, eladásra viszi a munkáit, még többet is vinnének, de nem találja a helyét szegénykém. Pestet nem tudta megszeretni, évek alatt sem, pedig ott jobban lehetett volna belőle valami, valaki. Nem tud elszakadni ettől a kis szerencsétlen falutól. Itt meg nincs egy igazi barátja, már olyan amilyenre neki szüksége lenne. Mi nem vagyunk, nem is lehetünk társai a kérdéseiben, szakmai dolgaiban, a fejlődésében, csak toporgunk mellette tehetetlenül. * — A láthatatlan puttony „szíja” belevág a vállamba, ahogy ez a gond is belekerül. Akár országos hírű művész is lehetne talán a fiúból, fiatal még — pár éve konfirmált —, csak egy jó mester kellene mellé, aki szárnyai alá venné, tanítgatná, kibontakozásában segítségére lenne. Nincs embere. Meghúzom a lépést, még kilométereket kell gyalogolnom a vasútállomásig. Hanem egy háznál csak megállok. Látom, a kis bicikli, meg egy pár gyereksitalp ott „pihen” a ház előtt, a falnak támasztva, valaki csak van itthon. A közelmúltban megrendült a család élete, nem mehetek el úgy erre, hogy legalább egy beköszönésre, két jó szóra rájuk ne nyissam az ajtót. Az ajtónyitás azonban váratlan meglepetést hoz számomra: újabb fordulat következett be az életükben. A helyzet bonyolódik, még nehezebbnek ígérkezik a tervezett majdani beszélgetés. Ez a feladat egyelőre — marad a puttonyban.. . Csak a „szíja” még jobban vág. (Ha látnák ezek a drága lelkek a „láthatatlant”, tudom, hogy aggódva mondanák — el ne tessék esni azzal a nehéz batyuval! ) Egy falu — egy puttony. Bármelyik szórványközség utcáit kezdem róni, mindenütt megtelik a puttony. Teljesen. Itthon aztán ki kell szedegetni a „rakományt". Egyik „darab” imádságot jelent, a másik újabb látogatást is, a harmadik levélírást, ismét másik kórházi látogatást, némelyik ügyintézést a városban, gyógyszervásárlást, könyvküldést, s ki tudja még, mi mindent. A szórványlelkész ilyen — „puttonyos ember". Mint persze minden lelkipásztor, aki a gyülekezetben jár-kel. Az a láthatatlan , puttonypásztori voltunk jelképe. Tisztességes. Az Úr előtt. (Andornaktálya) Denke Gergely Hitvallás népről és irodalomról IRODALOMTÖRTÉNÉSZNEK, kritikusnak lenni annyi, mint megélni a kort és irodalmát. Megélni kíváncsian, eligazodásra áhítozón, emberként, tudós módra. Irodalomtörténésznek lenni épp annyira nem szerep, amennyire nem szerep költőnek, írónak, általában művésznek lenni, hanem élet! Irodalomtörténészt éppanynyira nem lehet bottal vagy lehetőséggel, előlegezett bizalommal „csinálni”, mint doktort, politikust vagy énekest. S az az irodalomtörténész, aki egyúttal nem esszéista, vagyis nem rendelkezik a tudást a közösséghez közvetíteni képes alkotóerővel, óhatatlanul magánember marad műveltségével, tájékozottságával együtt is. Mindenekelőtt ezt vonhatjuk le magunknak örök tanulságul Czine Mihály: Nép és irodalom című kétkötetes tanulmánygyűjteménye olvastán. Vajon miért velem érzem őt Erdélyi János, Móricz Zsigmond, Károlyi Mihály, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Nagy László s mind a többiek társának, nem csupán elemzőjének, ismertetőjének? Mert lenyűgöző tollú, szemű irodalmár ő, testvére az alkotóknak a felelősségben! Nem is csupán a felelősségben, hanem a népi forrás őrzésében, a szép magyar nyelv manapság nem ritkán ósdinak bélyegzett vállalásában és ápolásában, a birtokolt felismerések közvetítésének indulatában. A NÉP ÉS IRODALOM cím gyaníthatóan nemcsak a mondandó miatt került műve fedelére, hanem azért is, mert a néppel szándékozott szót érteni az irodalomról. Ez meggyőződésem szerint tökéletesen sikerült. Fölfedezni újra a magyar irodalmat, annak boltozatosságát, küzdelmeit, nem is lehet másként, csak az ő sarkkutatóhoz illő edzett, merész szellemével, az alkotóknak, mint a cél felé fordult hajóknak még a porcikájukat is ismerve! Olyan bensőségesen, bizalmasan, összhangzatosan beszél költőinkről, íróinkról, ahogy Kölcsey Ferenc fordult hozzánk a Parainesisszel. ,Czine Mihály nem a fejünk fölött — velünk olvas és ítél. Egyetlen lámpa fénykörébe vonva bennünket közös otthonunkban, ami a hazánk! Ez teszi hitét szemléletessé, véleményét meggyőzővé, szemléletét igazzá. A KÉT KÖTET szerkezete: mesteri. Már az első fejezetcím elhatározó: Népiesség és demokratizmus. Előbb Petőfiről vall, majd Erdélyi Jánosról, a pataki tanárságban elhalálozott költőprofesszorról. Az ő érvén a csaknem ezer oldalra rúgó műnek már a 18. oldalán megcsendíti egész életének, életművének gyönyörű magas „c”-jét, idézve e néhány sort Erdélyi János A népköltészetről szóló tanulmányából. ..A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki hallgassa, seregestől találand meggyúlt szívekre mindenkor, hacsak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, beállni a tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné a Jordánban, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.” Majd hozzáteszi — mintegy a saját hangvilláját megütve! — : „Költőien szép hitvallás ez, a népiesség, a demokratizmus és a realizmus együtt él benne”. Hitvallás sokféle lehet és van is Keleten és Nyugaton, Északon és Délen, Kelet-Közép-Európában és Magyarországon, de Czine Mihály csak ennek a hitvallásnak az elkötelezettje, ennek a harcosa, ez a hitvallás az ő kora, s mint irodalomtörténész, ennek a fokolója. Mondhatjuk: mióta az eszét tudja! A HITVALLÁS személyessége az, ami leginkább megragad bennünket a tanulmányaiban. Az élmény, amit az auktorok művükkel, életpályájukkal neki nyújtanak, nála ment az előítéletektől, prekoncepcióktól. S a szűz élményt Van bátorsága megosztani velünk. Az élmény hatása alatt kimondott, leírt gondolatai teszik Czine Mihály munkáit oly érzékletessé, hitelessé. A vallomásos hang csak nyomatékosabbá teszi elkötelezettségét a néppel tartó irodalom mellett, ugyanakkor biztosítékai elfogulatlanságának. A MAGYAR IRODALOM óriási ívét rajzolja meg, ám az ív minden pontja karcolásmentes, egyformán tiszta. Amit Erdélyi Jánosról az élmény hitelességével kimond, elmondja a kálvinizmus vonzásában élő Móricz Zsigmondról is. Mindkettőjükben észreveszi a református prédikátorok utódját, s remekmívű tanulmányban fejti fel mindkettőjük kapcsán a kálvinista hit s persze a református egyház történeti-társadalmi jelentőségét a magyarság alsóbb néposztályainak nevelésében, erkölcsi megtartásában. Móricz, aki a debreceni, majd a pesti református teológiára is beiratkozott, „vigaszt és harmóniát keresni fordult újra a teológiához, nagy emberi megrendülése idején” — állapítja meg Czine Mihály. Czine Mihály szellemének rendkívüli ereje éppen abban van, hogy képes megragadni és megmutatni az író belső küzdelmét, amiből a Mű születik, mégpedig úgy, hogy e küzdelemben az izzást lássuk, az előrevivő akaratot, az alkotó hősies elszántságát a kor és a történelem által reá háruló harc lefolytatásához. KELL-E EHHEZ HIT? Sokan így sarkítják a kérdést. Vagyelegendő a racionalitás, a realizmus? Czine Mihály Móricz Zsigmond példáján úgy láttatja a művészetben, a művészi küzdelemben a folyamatosságot, hogy kimutatja: „...a Biblia holtáig kedves olvasmánya volt Móricz Zsigmondnak; realizmusában van szerepe a Biblia realizmusának is. A saját népüket életre ösztökélő prófétának és az ostort fogó Jézusnak is, radikális irányok keresése serkentették és szociális megfontolásokra. Komor írói világát is színezi a protestantizmus önkínzásig szigorú felelősségérzése, amely nem ismer közbenjárást, feloldozást, vigaszt... A Biblia, a zsoltárok és a régi prédikációk nélkül még nyelve sem lenne ilyen szárnyalóan, telt és protestáló zengésű.” Költőkről, írókról úgy ír Czine, mint, akik iszonyú küzdelemben, mellüket kizárva, védtelenül, illetve csak művészi útjuk szép hitétől védve járják a történelem és a művészet barikádjait — és meghalnak, megcsonkulnak vagy győzelemre jutva a néppel együtt énekelnek, így látja, így láttatja Petőfitől Adyig, József Attiláig, Áprily Lajostól Kassákon keresztül Sinka Istvánig, Illyés Gyulától Juhász Ferencig és Nagy Lászlóig a költői utakat, sorsokat. Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula, Németh László és Szabó Pál, Veres Péter és Sarkadi Imre országteremtő író szándékait, sorsát; így látja, láttatja a határainkon túl élő magyar irodalom alkotóinak bajvívását a Művel, az Élettel — a magyarságért. SOHA KORSZERŰBB, örökérvényűbb irodalomtörténészi szemléletet: nép és irodalom. Ez a szemlélet tartja olyan frisseségben Czine Mihályt, hogy biztosan eligazodjon a kortársi irodalom hazai és kelet-közép-európai áramaiban, s bátran vállalja a tehetségek kockázatosnak tartott felfedezését is. Művével óriási munkát végez el. Mint a havazások súlyát is beszámító ács szerkeszt össze erős tetőt, ami alatt a kortársi irodalom alkothat; ez a fejezetcímek tükrében így néz ki: „A naturalizmus körül”; „A Nyugat sodrában”; „Avantgárd és irodalom”; „Nép és irodalom” (kétszáz lap a népi irodalomról, a népi írókról!); „Kisebbséginemzetiségi irodalmak„Szomszédok, rokonok” ...Se magas, jól ácsolt tető szellős terében kétséget kizáró biztonsággal látja, kire esik a kortársak közül élesebb szögben a napfényes tehetség, s megnevezi őket: Csoóri Sándort, Kovács Istvánt, Utassy Józsefet, Farkas Árpádot és a többieket... kimondva róluk, amit a kilencek csoportjának tagjairól is: „Bársonyos ég van az ő vállukon is, s tiszta szívvel menekítik kések közül is a reményt.” Gulay István