Reformátusok Lapja, 1984 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-27 / 21. szám

1984. május 27. VíSwurnL boáv V* ' ;• • * 1Q KEDVES GYEREKEK! Tanuljátok meg kívülről a következő verset. Ha már tudjátok, csukjátok be a szemeteket, és így próbáljátok ismét elmondani. Lassan, szépen, szinte imádkozva, Kezeinket összetéve Imádkozunk szépen: Hisz van, aki meghallgatja, Van Isten az égben!­­ Ami csak fáj, ami búsít, Mondjuk azt fel néki, Keservünket, bánatunkat Jó Atyánk megérti! Megvigasztal az imádság, Megtisztul a lelkünk, A jó Isten közelében Szent gyönyörre leltünk. Kezeinket összetéve Imádkozunk szépen: Hisz van, aki meghallgatja, Van Isten az égben! S. Éva ) gyermekeknek . Jézusunk mennybemenetele Az Újszövetség három helyen szól Jézusunk mennybemeneteléről. Márk evangélista ezt írja: „Az Úr azért, minekutána szólott nékik, felviteték a mennybe, és üle az Istennek jobb­jára” (16:19). Lukács evangélista így tudósít: „És történt, hogy míg meg­áldotta tanítványait, tőlük elszakad­ván, felviteték a mennybe.” Az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben pedig (1:9), ezt olvassuk: „Mikor ezeket mondotta, a tanítvá­nyok láttára felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik elől.” Ugyanitt a 11. versben az angyalok ezt mond­ják: „Ez a Jézus, aki felviteték tő­letek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe.” A feltámadt Jézus sokaknak meg­jelentette Magát. Tamásnak még azt is megengedte, hogy a hitetlenkedő tanítvány a sebekbe illessze kezét. Aztán ezt mondta neki: — Boldo­gok, akik nem látnak és mégis hisz­nek! A Feltámadott csodálatos tes­te előtt nem volt akadály: a zárt ajtón is be tudott lépni a szobába. Egyszer elkövetkezett a búcsúzás pillanata is. A tanítványok Jézussal az Olajfák hegyén voltak. A Feltámadott uta­sította őket arra, hogy járjanak széjjel a világban és mondják el mindenkinek, amit tanultak Tőle: — Tegyetek tanítványokká min­den népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és Szentlélek­­nek nevébe! Azt is megígérte Jézus, hogy övéi­vel lesz minden napon, a világ vé­gezetéig. Megígérte, hogy ha ő el­távozik, elküldi Maga helyett a Szentlelket. Ily módon mindig be­szélgethetnek egymással és a tanít­ványok részesülhetnek a gyógyító és vigasztaló erőkben. Amint szólott hozzájuk, egyszer csak fölemelkedett és fényes felhő takarta el őt a tanítványok szeme elől. A meglepett tanítványokat — amint olvastuk — angyalok biztat­ták: — Ez a Jézus akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe! Ezt a csodálatos eseményt minden évben megünnepeljük, áldozócsütör­tök ünnepén, tíz nappal pünkösd előtt, negyven nappal húsvét után. Zsenge - PomóV - Aparché Jakab 1:18: „Az ő akarata szült minket az igazságnak Igéje által, hogy az ő teremt­ményeinek valami zsengéje legyünk”. Országjárásom során egyszer különös hely­re jutottam. Lángoló nyár volt, napszúrásos meleg, mégis vattakabátot kellett öltenünk, amikor az ajtón beléptünk. A falakon, csöve­ken, huzalokon tenyérnyi vastagon fehérlett a zúzmara. Leheletünk úgy „pipált”, mintha farkasordító kegyetlen télben jártunk volna. Egy hűtőházban készítettem riportot. A furcsa helyiségben aztán emlékezetes históriát hallottam. Arról szólt a történet, mi­képpen járt egyszer egy ottvaló ember. Egy­szerű rakodó munkásból küzdötte föl magát az illető vezetővé, de mintha „szakmai ár­talom” érte volna: megfagyott a szíve — hi­deg-rideg, komisz ember vált belőle. Hiányzó tekintélyét hangoskodással pótolta, jó szó he­lyett csak a szitkozódáshoz értett. Gyűltön­­gyűlt ellene a „népharag”. Beosztottai várták a kedvező alkalmat, amikor „bemegy az ő utcájukba”. No, ez meg is történt egyszer. A vezető bent időzött a zúzmarás pokolban — a mínusz harminc fokos hidegben —, ellen­őrizte az INTERFRIGO feliratú, fehér vasúti kocsikba szállítandó, mélyfagyasztott élelmi­szereket. Brigádjának tagjai észrevétlen ki­surrantak mellőle, egyedül hagyták. Aztán — pokoli ötlet! — rázárták a hármas szigetelé­sű ajtórendszert. A villanyok égtek és rival­dafényt sugároztak a kegyetlen színjátékhoz. A bosszúállók a kémlelő nyíláson lestek, él­vezték főnökük ijedelmét. Mert a goromba ember egykettőre fölfogta, hogy bizony nem véletlen baleset áldozata ő, hanem sötét terv­­szerűséggel zárták a fagyos világba. Nyom­kodja a vészjelző gombokat... Semmi. Kia­bál, dörömböl... Semmi. Föllobban benne az életösztön: jaj, csak a váltásig kitartson, ad­dig meg ne fagyjon! Ugrál, mozog, csapkod, lót-fut, hogy kimelegedjék. Pihenőben: tömi magába a vitamint, kalóriát — hisz a Mire­lité gyümölcs, tartósított húsféle, csemege vagontételben áll rendelkezésére. De egyre nyugtalanabb, fogy az ereje, lassúbb a moz­gása és őrjöngéssé fokozódik indulata, dü­­hössége. Emberei közömbösen, cigarettázva figyelik kintről. Csak hadd puhuljon, ráfér egy kis lecke! De — hol a határ? Mi lesz, ha megfázik, halálos nyavalyát szed össze?! Vagy elkeseredésében valamit tesz magával?! A vezető már sírt, zokogva borult egy lá­dára. De a leckéztetőket ez nem hatotta meg. Ki tudja, hová, mivé fajul a dolog, ha nem csöng a telefon az ellenőrző fülkében. Reme­gő gyermekhang érdeklődik: hol van apuka, mi van vele, miért nem ért még haza? Na­gyon várja a kisfia, mert még anyu sincs otthon ... A jégbörtön ajtaja kinyílt. S amikor a félig fagyott áldozat kitántorgott, senkit se látott a kijáratnál. Ettől fogva ez a férfi nagyon csöndes lett. Rákapott a jószóra, emberséget tanult és a társai maguk közé fogadták. Már akkor, amikor hallottam ezt az esetet, megképzett bennem e történetnek saját ma­gán túlmutató mondanivalója. Mondhatjuk így: eszmei tartalma, tanulsága. Képiségében ott sűrűsödik sok-sok ember életvitele, sorsa. Miért annyi látás-futás, idegesség, kapkodás?! És az a mérhetetlen falás, töltekezés?! —Hogy ki ne fogyjon az erő! Hogy győzzék tovább, tovább a halálra eljegyzettek fagytáncát, di­dergés kényszerbokázását. Mikor nyílik már a szabadulás ajtaja? Ki jelent szabadulást? A választ a Jelenések könyvében találjuk (3:7—8): „Ezt mondja a Szent, az Igaz, aki­nél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja: — Tudom a te dolgaidat... Imé, adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat!...” Barangolásaim során jártam én derűs he­lyen is: hévíz fűtötte, napsugarak­ melengette üvegházban. Itt bent lehetett nekivetkőzve is dolgozni. Kapkodás, tombolás nélkül , játékosan. Kint dühöngött a tél, karmos sze­lek markolták a havat, bent saláta zöldellt, paradicsom piroslott, uborka kunkorodott a gondosan művelt ágyasokban. A kikelet ki­csiben, amolyan ,,mini”-tavasz a zimankó­ban. A hűtőházban a tél. Az üvegházban a nyár. És a fénybe öltözött munkahelyen a vitaminokban gazdag gyü­mölcs- és zöldségféle. Ha a dermesztően hideg hűtőház az em­bertelenül elidegenedett világra emlékeztet, — az eklézsia: Isten országa tavaszának képe­­mása, a „primőröket” termő, derűs, életes üvegház ábrájában. Jézus Krisztus az Anya­­szentegyházban sakramentumi és szeretet­­szolgálati közösségben öleli egybe imádkozó és munkálkodó övéit. „Az ő akarata szült minket az igazság Igéje által”. Igen, az igaz­ságnak megtermékenyítő hatása van és ez számunkra az Igében közöltetik. Az élet fo­lyamatának törvényszerű menetrendje: fo­gamzás, kihordás, szülés, majd­­ növekedés. Így történik lelki tekintetben is. A megvál­tottak osztályrésze: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség — a Lélek gyümölcstermése (Gál. 5:22). Istenünk jóvoltából „az ő te­remtményeinek valami zsengéje lehetünk”. A „zsenge” — ez az ódon zamatú, kedves régi szó — a Szentírásban „aparché”; köny­­nyen megértjük, ha a napjainkban inkább ismert „primőr”-re gondolunk, ami újdonsá­gában mintegy előlege a dús, idejében való termésnek. A Szentlélek munkálkodása révén valami szép, jó, kívánatos kezdődött a ke­resztyének körében. Ami most még szerény kezdet, csupán „kóstoló”, ez majd egyszer ki­teljesedik; az „aparché” — „plérómává” lesz: az ízelítőből — királyi lakoma! Ezt kérjük csengve, amikor így imádko­zunk: „Jöjjön el a Te országod!” H. F. I. tKIRM Mik­l.\ffi (HEGYI-FÜSTÖS LÁSZLÓ RAJZA) Kis olvasóinkhoz IX. Ábrahám­­elpakolta hát a tevéket, sát­rakat göngyölt össze, alkalmazottai és hűséges szolgái követték őt, hogy elindul­janak az ismeretlen föld felé. — Tu­dod-e, mit vállalsz? — kérdezték a kí­váncsiskodók. — Mondd, tisztában vagy-e azzal, merre van a te ígéreted földje? — így a másik. — Nem vagy te egészen normális — nevetett a harmadik. — Itt­hagyni szép házadat, a biztonságot nyúj­tó várost, nyájaid finom legelőjét? Eh, bolond vagy te! — Még nem tudom, mi lesz — mond­ta Ábrahám —, de egyet tudok: az em­berek sokszor hazudnak, Isten azonban mindig igazat, mindig jót mond. — Ki az az istenség, aki ilyet kíván? — kér­dezték az emberek. — Az élő egy igaz Is­ten — felelte Ábrahám. — A ti bálvá­nyaitok kézzel csinált élettelen figurák. Inkább éhezem és szomjazom a sivatag­ban az élő Isten oltalma alatt, mint egy kenyeret egyek veletek. — Elment az esze — fitymálták őt. — Idősödik. Megjátssza magát, azt hiszi, hogy sokkal különb nálunk. Ábrahámék nem törődtek velük. Min­denki boldogan indult az Úr rendelte út­ra. Mindent maga mögött hagyott Ábra­hám, de most nem sajnálta. Tudta, hogy a kiválasztás többet ér minden földi kincsnél, és hogy Isten kegyelme nagyobb és szebb minden kényelemnél és fény­űzésnél. Bizony, sok-sok évszázad után Valaki szintén elhagyta dicsőségét, nyugalmát, hogy eljöjjön erre a sáros, bűnös föld­golyóra, és engedelmes volt mindvégig, egészen a „keresztfának haláláig”. Halá­lában van elrejtve a mi életünk, és fel­támadásával üdvösséget szerzett nekünk. Ábrahám is engedelmes volt, és e­bben az engedelmességében­­ példa évezredekre minden hivőnek. Ifj. Hörömpő Gergely 7 PÜNKÖSD Lángnyelvek (A gyermekek félkörben állnak, kezükben egy­­egy gyertya. A beszélő magasba emeli gyertyáját, amelyet az előző gyertya lángjával gyújt meg. A végén tizenkét gyertya ég — emlékeztetőül az első pünkösdre). 1. Ez a láng tűzpallos lángja, mely az ember útját állja az Edénkert kapujában. 2. Az Úr szava olyan, mint ő: ígéretes, szívderítő — eljön egyszer a Megmentő! 3. Ez a láng úgy lobog éppen, mint a csipkebokor, szépen,­­ fönt a Herek tetejében. 4. Nem hull a rózsa levele, virul, ha az Úr van vele, „VAGYOK” — így zeng dicső neve! 5. Ez a láng itt — kicsikében — olyan, mint nagyban volt régen a tűzoszlop a vak éjben! 6. Amit Isten törvénnyé tett, amit Mózes kőbe vésett — az őrzi az emberséget! 7. Ez a láng annak testvére, amit igazak vesztére gyújtottak a kemencébe. 8. Ha valaki odakerül, de az Úrral van ott belül, megszabadul sértetlenül! 9. Ez a láng karácsony éjén csillagként tűnt föl az égen — a bölcsek vezéreképpen. 10. Pásztoroknak vigassága, szegényeknek gazdagsága, világ szép Világossága! 11. Tüzek, lángok lobogása, aki nézi, íme, lássa: pünkösd ékes ragyogása! 12. Jövel, Szentlélek Úristen! Szent Igéd ihlessen, intsen, élő egyházat építsen...! Hegyi-Füstös István I/M/M/MMM/M///M/MMMM//MMM/MMMMM/, »MM«/«« Im/mmmm.

Next