Reformátusok Lapja, 1991 (35. évfolyam, 3-52. szám)

1991-03-10 / 10. szám

6 (Nagy Károly halála alkalmával) A Görgey zászlóalj egykori tagjainak a halá­la mindig mélyen megrázott. Erőtelje­sebb „memento mori”-t jelentett számomra talán még az­­osztálytársaiménál is, akikkel együtt hagytuk el (éppen ötven évvel ez­előtt) a Pápai Református Kollégiumot. A görgeysták nem osztály-, hanem „osztályos” társaim voltak az 1944-es ellenállási harc­ban, a hadifogságban és utána a huszonöt évig tartó teljes mellőztetésben. Magam alapító tagja és egyik szervezője voltam az alakulatnak (összesen hatan vol­tunk­­benne a pápai kollégium diákjai), amelynek legfiatalabb első (alapító) tagjai és tartalékos katonatisztjei — ezt kevesen tudják — ugyanabban a nagy közösségben nevelkedtek, mint én és pápai diáktársaim: a magyar reformátusságban. A friss gyászjelentés is hirdeti, hogy „a református egyház szertartása szerint” he­lyeztük nyugalomra az alakulat egykori he­lyettes parancsnokát, Nagy Károlyt, a jól képzett tanárt, gyermekszerető pedagógust. Csak öt-tíz évvel volt idősebb a zászlóalj alapítóinál. Zászlósi rangban csatlakozott hozzánk, otthagyva alakulatát, amelyhez ko­rábban behívták. Nem sokkal azelőtt történt ez, hogy a nyilasok elől­­(Kiss János altábor­­nagyék és Bajcsy-Zsilinszky „lebukását” kö­vetően) a Börzsönybe kellett kivonulnunk Megkezdődött évekig tartó kalandos és arra a korra annyira jellemző hányattatásunk, amelyben Nagy Károly mindig hű és szol­gálatra kész bajtárs és barát tudott lenni. Nemcsak a fogság éveiben, hanem „elis­mertetésünk” kiharcolásában, kinek-­kinek az ügyes-bajos dolgaiban is. Novemberben még ott ült közöttünk a zászlóalj havonkénti baráti találkozóján, azután még saját lá­bán ment be aprónak gondolt­­Panasszal a kórházba, ahonnan többé már nem térhe­tett vissza szerettei körébe. Tőlük tudjuk, hogy amíg csak beszélni és gondolkodni tu­dott, az a kérdés foglalkoztatta: mi lesz az alakulattal, a bajtársakkal, akiknek a gond­ját évek hosszú során át olyan szeretettel hordozta. Dehát mi volt és mit is akart a Görgey zászlóalj, amelynek ő „második embere” lett az események során, amikor fogságba ke­­rülve csak két tisztünk maradt? A Pozsonyi úti templom alagsorában tartottunk megbé­kélést a „Szabad Élet” diákszervezet veze­­őivel. Ott tette fel nekem a kérdést a pár éve Amerikában autóbaleset következtében el­hunyt példaképünk és barátunk, Kiss Sán­­dor (akit parlamenti ideiktatása alkalmával Göncz Árpád azok között említett, akiket — ha még élnének — örömmel üdvözölne maga helyett a köztársasági elnök székében), vállalkoznám-e arra, hogy a gyülekezet Tu­­aj utcai tanoncotthonának ifjú székely le­­ményikéi élén „kipróbáljak” egy bizonyos ka­­onai kapcsolatot, hogy végre fegyverhez­­ jusson a diákellenállás. Addig csak a po­­ltikai meggyőzés eszközeivel küzdöttünk a német birodalom és magyar csatlósainak ■rőszakos elnyomó hatalma ellen. Így indult a később Görgeyről elnevezett „zászlóalj” egy tucatnyi református fiúval, akik valamennyien fiatalabbak voltak ná­­lm, az épp akkortájt 21 éves Eötvös colle­­gista bölcsészhallgatónál. (A zászlóaljnyi nagyságrendet sohasem értük el, csak az alapításkor, reményeink szerint volt az ak­­kori magyar ifjúságból legalább egy­ászlóaljnyi, aki szembe­­mer szállni az or­­zágunk függetlenségét lábbal tipró náci ha­ligépezettel.) Nagy Karcsi ugyanahhoz a pozsonyi úti ifjúsághoz tartozott, amelyhez az alapítók, csak neki még az alakulatától s meg kellett szabadulnia, hogy hozzánk jó­lessen egyik parancsnokhelyettesnek. Akkor tután hamar összebarátkozott a régi ifjú­smerősökön kívül a Hársfa utcai Reformá­­ns Diákok Házának (az alakulat második nagyobb egységének) egyetemistáival és a­öbbi fiatallal is. Könnyű volt azonosulnia a hívó szav­unk­­a összesereglett ifjúsággal, hiszen politikai ájékozódását az határozta meg, hogy részt­ett a Soli­­Deo Glória Szövetség híres zárszói konferenciáján 1943-­ban. Megírta­gy­másra találásunk történetét a parancs­oksággal megbízott, akkor még fiatal bíró, art­a­lékos hadnagy, dr. Csohány Endre is Ha ég a ház” című könyvében (Bp. 1988.). Azóta Bandi bátyánk sírjánál is ott álltak a már nyugdíjas „fiai”, mint most helyet­­tse sírjánál. Az ő gyászjelentésén nemcsak z állt, ahogy református szertartás szerint ? met tűk, hanem az is, hogy a józsefvárosi es­ gyülekezet presbitere volt. (Emiatt az­tán a MEASZ magukat most olyan nagy izgalommal tisztára mosni óhajtó vezetői em engedték meg, hogy a gyászjelentést ki­­tgye a „görgeyisták” titkára az egyébként­endelkezésünkre álló szövetségi hirdetőtáb­­ora.) Szervezkedésünk református támaszpont­éra utal egyébként izandi bátyánk könyve­­ (58—59. lap), sha nem is ismerte pontosan gymáshoz való kapcsolódásunkat. Egyszer meglepődve mondta nekem: nem is tudta, hogy az 1. sz. BKIK cserkészei olyan nagy számmal voltak az alakulatban. Persze a szervezkedés titokban folyt a nyilvános fedőnév mögött, így lehetőleg senki sem árult el több adatot magáról, mint amennyi föltétlenül szükséges volt. (Így is rájöttek a nyilas terror emberei, hogy milyen „önkén­tesek” gyülekeznek a zászlóaljunkba, azért kellett a pesti felkelési terv kútba esése után egy ködös december eleji hajnalon sür­gősen a Börzsönybe mennünk „gyakorla­tozni”.) Emlegettük is többször Kiss Miskával, a Tutaj utcaiak közül egyik legfiatalabb baj­­társunkkal, hogy meg kellene írnunk még részletesebben, pontosabban ezeknek az if­júsági kapcsolatoknak, összefonódásoknak a történetét. Épp ezért választottuk az utóbbi időben, elismertetésünk után Miskát elnök­ké, hogy mint ifjabb, legtovább ő képvisel­heti érdekeinket az illetékesek előtt. De — ennyit ér az emberi számítás és okoskodás — tavaly őt is elvesztettük, alig érte meg a nyugdíjkorhatárt. Talán nekem még lesz rá időm, hogy az itt csak vázlatosan elmon­dottakat bővebben is megírjam. Ha már itt tartok, azok közé tartozott Kiss Miska is, akik kissé eltévelyedtek a 40 évig tartó „pusztai vándorlás” idején, de azért nem ment kárba se benne, se másokban, hogy ifjúságukban olyan nagy szerepet kapott a református nevelés. Két tartalékos tisztünk­­magatartása, ve­lünk kapcsolatos áldozatos szolgálata, mel­lőzte­tésük, sorsuk alázatos vállalása a ne­héz, sőt a legnehezebb időkben is megmu­tatta, hogy mindketten istenhívő, bibliás em­berek voltak, akikre minden bizonnyal rá­­illett Pál apostol vallomása: „a hitet meg­tartottam”. A fogságban is gyakran olvasták (sokszor velünk együtt, körünkben is) a Szentírást, és aszerint­­cselekedtek is. Így például váratlan továbbszállításunk alkal­mával a focsani fogolytáborban a börzsönyi tevékenységünkről egyetlen példányban meg­levő orosz igazolásunkat elválásunkkor átad­ták nekünk, mondván, mi többen együtt ta­lán, hasznát vehetjük a fogságban, ők ketten mint tisztek majdcsak elboldogulnak vala­hogy, önfeláldozó lépésük majdnem egy év­vel hosszabbította meg hozzánk képest a fogságukat, mi pedig valóban kedvezményes elbánásban részesülhettünk az igazolás bir­tokában, ha nem is könnyen engedtek haza bennünket. Erre igazolványunk kevésnek bizonyult. Külön hazaszállításunkat az indította el, hogy írtam a Diákok Háza széni­órának, em­lített Kiss Sándor barátunknak egy 25 sza­vas vöröskeresztes válaszlapot a tulai tábor­ból. Sanyi — már mint a Parasztszövetség elnöke és kisgazda képviselő — a korabeli sajtóban is kellően közzétett nagy interpel­lációt tartott a t. Házban a velünk történt, méltatlan elbánás, elhurcolásunk miatt. Vá­laszlapját még megkaptam a tulai táborban, amely szerint moszkvai követünk (Szekfű Gyula) magával vitte a névsorunkat, és most már biztosan hazajöhetünk. Lapján remé­nyét fejezte ki, hogy imár meg sem kapom a választ, de a hazaszállítás nem ment olyan gyorsan a „szicsasz” és a „szkoro” bürokrá­ciájában, így csak 1947 februárjában értünk haza. Útközben majd egy hónapig rostokoltunk ismét Focsaniban, s ott értesültünk róla a német tábori újság „Verschwörung in Un­garn” (összeesküvés Magyarországon) című híréből, hogy a Görgey zászlóalj­­szervezésé­ben olyan nagy szerepet játszó barátaink (Kiss Sándor, Horváth János, Vatay László egyetemi lelkész stb., volt képviselők) a „magyar közösségi összeesküvés” tagjaiként a kommunisták börtönébe kerültek, így tu­lajdonképpen semmi csodálni való nem volt azon­, hogy hazatérésünk után hosszú ideig nem ismerte el az új elnyomó hatalom a magyar függetlenségért vállalt harcunkat. Amikor 25 évvel a­­történtek után végre felfedezték Cseres Tibor ÉS-i beli cikke és más cikkek nyomán az „elfelejtett zászlóalj”-at, Csohány Endre és Hagy Ká­roly mindent elkövetett (fiatalabb lévén, Karcsi vállalta a munka dandárét), hogy a „görgeysták” közül minél többen előkerül­jenek, és végre megkaphassák a jól megér­demelt erkölcsi és a szerény anyagi elisme­rést. Buzgóságuknak nagy része volt abban, hogy ismét egymás közelébe kerültünk, mi, régi bajtársak. A kommunista hatalom­­meg­bízottja (az akkor még Partizán Szövetség­nek nevezett, most a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége nevet viselő társu­lat) „lelkesen" ellenállt a görgeysták kéré­seinek, hogy az elismertetés a (szerény nyug­díj-kiegészítés, és más apró, de szegény em­bernek sokat számító) kedvezmény reményé­ben­­megtörténhessen. Bandi bátyánk és Karcsi „oroszlánként” harcolt minden egyes ,,fiú”-ért.­­Nem rajtuk múlott,­­hogy többen mind a mai napig nem kapták meg az elismerést. Így évekig süke­tek voltak a szövetség vezetői Zimányi Tibor felvételi kérelmére.­­Most már hívnák persze, de most — érthetően — ő­­nem kíváncsi a volt sztálinista—rákosista—kádárista (a de­­honesztáló jelzőket folytathatnám) szövetség­re és kedvezményeire. IDe ott van ,pl. az a műszerész BKIK-s barátom, aki végig egyik legközelebbi társam volt a bajiban, de min­den erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult, hogy megkapja az elismerő tagságot s vele a nyugdíj-kiegészítést (jelenleg 1300 Ft), mert az üzemi párttitkár elmarasztaló ítéletet kül­dött róla 1956-os magatartása miatt. Engem sem vettek fel „első nekifutásra”, mivel 1950 elején én „estem az összeesküvés bűnébe” negyedma­gammal a debreceni egye­temen. .,Szellemi eszközökkel meg akartuk dönteni az államrendet” (az ügyész szavai). Kétségtelen, hogy egymás közötti beszélgeté­seinkben (két adjunktus és két tanársegéd) leszögeztük, hogy a többpárti parlamentáris demokráciát tartjuk az ismereteink szerint legmegfelelőbb, emberihez méltó államfor­mának. Ja, és én még egy röplap készítését is javasoltam a gondolat- és­­szólásszabad­ság hiányáról, március 15-e közeledvén. Ez ugyan nem készült el (xeroxgép még nem volt olyan könnyen szerezhető,­­mint manap­ság), de (ismét az ügyészt idézem) „egyéni­ségünkből kifolyólag következtethető, hogy ha nem tartóztattak volna le bennünket, csi­náltunk volna valamit”. Ez lehet, sőt való­színű, ahogy akkori ifjúi elszánásunkra és nekibúsulásunkra visszagondolok az ítéletet nézegetve, amely elmarasztalólag azt is meg­állapítja, hogy „vallásos világnézetű” vagyok. Az­­ügyész szerint tevékenységünk nagyobb veszélyt jelentett, mintha aláaknáztuk volna az egyetem épületét. Ezek után (bár az egye­tem kérésére 1959-ben kegyelmi úton ki­mondta az Elnöki Tanács, hogy büntetlen előéletűek vagyunk), a Partizán Szövetség úgy találta, hogy semmi keresnivalóm köz­tük. Ebben igazuk is lett volna, ha létezhe­tett volna tőlük független érdekvédelmi szö­vetsége a nem bolsevista ellenállóknak. Ilyen nem lévén, fellebbeztem, és Csohány Bandi bátyánk meg Nagy Karcsi kiharcolták, hogy az alakulat időrendben első tagja (a „primus inter pares”, mint Bandi­­bátyám utolsó be­szélgetésünkkor titulált) megkaphassa a ki­tüntetést és a vele járó apróságokat, mint pl. egy új döntés által most elvett 50%-os vas­úti igazolványt. Nem ezt vártuk. Ehelyett az új, szabad Magyarország par­lamentjének már régen meg kellett volna szüntetnie azt az áldatlan állapotot, hogy egy kommunista szemléletű, régi bolsevikok vezetése alatt álló társadalmi egyesület le­gyen felhatalmazva arról dönteni, kik voltak 1944—45-ben a magyar függetlenségi harc, az antifasiszta-antináci ellenállás résztvevői (többségükben éppen a­­keresztyén-humanis­ta világszemlélet és látásmód gyakorlati kon­zekvenciáinak a vállalói!), és hogy az — igazán nem nagy — elismerésre kik jogosul­tak. Már régen át kellett volna vennie ettől a „szövetségtől” egy parlamenti, vagy minisz­terelnökségi hivatalnak e fontos kérdés tár­gyilagos intézését. Az, hogy az elismerést (pl. nyugdíj-kiegé­szítést) megvonják az antifasisztáktól akkor, amikor a sűrűn emlegetett „Európához való felzárkózás” állítólag napirenden van, meg sem fordul a fejemben. Hiszen a humanista és demokrata Európára az a jellemző, hogy elismeri és honorálja a fasiszta barbárság elleni küzdelemben való részvételt. Igaz ugyan hogy a kommunista barbárság ellen küzdők elismerésével, támogatásával „kissé” késlekedett ez az Európa (jobb későn, mint soha!); igaz, hogy a mi életünk közben nagy­részt eltelt, de ez nem érintheti a náci-fa­siszta zsarnokság ellen küzdők­­mostani elis­merését. Legfeljebb arról lehet szó, hogy tárgyilagosan ítéljék meg, kik mit tettek. Ilyen tárgyilagosságot kérünk a Görgey zászlóalj és több más hasonló csoport tagjai részére, még mielőtt valamennyien követjük a min­den élők útján egykori parancsnokainkat. Még azt is természetesnek (legfeljebb kissé illetlennek) tartom, hogy az újdonsült hon­atyák azonnal időt szakítottak maguknak arra (és ebben fiatalok és öregek, ellenzé­kiek és kormánypártiak láthatólag teljes nemzeti konszenzust értek el), hogy a maguk — korántsem szerény — fizetését törvény­ben biztosítsák. Régi jó közmondásunk sze­rint még a szentek keze is maguk­­felé haj­lik, és a parlamenti képviselők igazán nem szentek, de lehangol, hogy még mindig nem volt módjuk és idejük arra, hogy azoknak az anyagi jutalmáról döntsenek, akik nem a jövőben fognak majd — esetleg — tenni valamit ezért a sokat szenvedett nemzetért, hanem évtizedekkel ezelőtt tettek érte, re­­mélve Petőfivel, hogy „hol sírjaink dombo­rulnak, unokáink leborulnak”. Most, az élet alkonyán, inkább Arany János rezignált sza­vaival gondolhatunk v­issza elmúlt ifjúsá­gunk önfeláldozó tetteire: „Hazát és népet álmodunk, mely / Örökre él s megemleget. / Hittük, ha illet a babér, / Lesz, aki osszon... Mind hiába!” Ezért olyan megrázó minden alkalommal egy-egy görgeysta barátunk, a közelmúltban két parancsnokunk örök eltávozása körünk­ből. El kellett menniük, mielőtt a magyar közvélemény és — amelyért annak idején harcoltunk — a szabad Magyar Köztársaság illetékesei elmondták volna róluk, hogy meg­illette őket a babér, s áldozatos vállalkozá­sukért legalább egy igaz, jó szó hangzott volna feléjük. Úgy érzem, a magyar refor­mátus egyház feladata is, hogy számon tartsa, kegyelettel ápolja azoknak a gyermekeinek, neveltjeinek az emlékét, akikre Pál apostol szava vonatkozik: „Ama nemes harcot meg­harcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Hogy ez így legyen, azért születtek ezek a sörök. Dr. Bodolay Géza irodalomtörténész, a Szabadság téri gyülekezet presbitere A tisztánlátás igényével A „görgeysták” vezetőinek emlékezete FORM4TI MI APJA 1991. március 10. Sárospataki kaleidoszkóp A Chicagóban élő Szathmáry Lajos 50 láda értékes könyvet ajándékozott a pataki főis­kolának. Az egykori pataki diák korunk egyik legnagyobb, ha ugyan nem „a” legnagyobb gyűjtője és mecénása. Nevét az USA-ban is számos muzeális vonatkozású közintézmény viseli, s dicsekszik a tőle kapott kulturális értékekkel. Lassanként fél évszázada él távol hazájá­tól, de annak aligha akad még egy olyan hű fia, aki a több ezer kilométernyi távolság ellenére annyira itthon élne, annyira kötődne a „kormos füstű hazához”, annyi jót tenne fiaival és intézményeivel, mint a Chicagóban élő, alkotó, minden ügyet támogató és intéz­ményeket gyarapító Szathmáry Lajos. S most kezünkben egy kiadvány, a Pataki Füzetek 5. száma, írója: Szathmáry Lajos, címe: Sárospataki kaleidoszkóp. A miskolci Pataki öregdiákok kiadásában. A pataki öregdiák-író visszaemlékezéseit olvassuk ta­nárairól, a még köztünk élő dr. Harsányi Istvánról, diák és felnőtt eseményekről, pró­zát, verset. A hegyi patakok tisztaságával csordogálnak az emlékek, a történetek, kris­tálytiszta és érzékletes stílusban. Magától ér­tetődően fa a Szél, amelyről nem tudod, hon­nan jő és hová megy, de közben lélek szüle­tik, lelkekből tárulnak föl életüknek értel­met adó történések. Mennyi önkéntelen tanulság van ezekben a töredékekben! A Hulló levelekben rádöb­benünk: mennyi lehetőség kínálkozik a ma­gyar értékek gyűjtésére, de tudatlanul, ér­zéketlenül megyünk el mellettük, mert fo­galmunk sincs, milyen kincsek „hevernek az utcán”, a „porban”, az enyészet ország- és gyalogútjain. Egy társaságban nyolcan írják le, mi jut eszükbe e szóról: Csirke. Egy-egy oldalon lé­­lekbirodalmak titkai tárulnak elénk. S míg csöndesen csordogálnak a prózában megírt emlékek, közben az író egy-egy verse gon­dolkodtat el bennünket. Szathmáry Lajos nevével egy másik kiad­ványban is találkoztunk. A Kecskemétről az USA-ba származott dr. Ladányi Imre orvos­­festőművészről és feleségéről elnevezett ala­pítványnak ő — Szathmáry — a kurátora. Nyilván neki köszönhető elsősorban, hogy az Alapítvány kiadásában jelentek meg a Mün­chenben élő kiváló magyar költő, szerkesztő. Tollas Tibor válogatott versei magyarul és angolul, Szathmárynak a Ladányi-alapítványt ismertető soraival. A könyv egyik ciklusa ezt a címet viseli: Isten és család. A bevezető vers címe: Végvár a templom. Ennek idézzük utolsó versszakát: „Elnémult honi harangok helyett / kiáltsátok vészjelző lármafák, / mert szolgálnunk így rendeltetett —­­ a nagyvilág­ban népünk igazát." Dr. Szíj Rezső

Next