Reformátusok Lapja, 1991 (35. évfolyam, 3-52. szám)
1991-03-10 / 10. szám
6 (Nagy Károly halála alkalmával) A Görgey zászlóalj egykori tagjainak a halála mindig mélyen megrázott. Erőteljesebb „memento mori”-t jelentett számomra talán még azosztálytársaiménál is, akikkel együtt hagytuk el (éppen ötven évvel ezelőtt) a Pápai Református Kollégiumot. A görgeysták nem osztály-, hanem „osztályos” társaim voltak az 1944-es ellenállási harcban, a hadifogságban és utána a huszonöt évig tartó teljes mellőztetésben. Magam alapító tagja és egyik szervezője voltam az alakulatnak (összesen hatan voltunkbenne a pápai kollégium diákjai), amelynek legfiatalabb első (alapító) tagjai és tartalékos katonatisztjei — ezt kevesen tudják — ugyanabban a nagy közösségben nevelkedtek, mint én és pápai diáktársaim: a magyar reformátusságban. A friss gyászjelentés is hirdeti, hogy „a református egyház szertartása szerint” helyeztük nyugalomra az alakulat egykori helyettes parancsnokát, Nagy Károlyt, a jól képzett tanárt, gyermekszerető pedagógust. Csak öt-tíz évvel volt idősebb a zászlóalj alapítóinál. Zászlósi rangban csatlakozott hozzánk, otthagyva alakulatát, amelyhez korábban behívták. Nem sokkal azelőtt történt ez, hogy a nyilasok elől(Kiss János altábornagyék és Bajcsy-Zsilinszky „lebukását” követően) a Börzsönybe kellett kivonulnunk Megkezdődött évekig tartó kalandos és arra a korra annyira jellemző hányattatásunk, amelyben Nagy Károly mindig hű és szolgálatra kész bajtárs és barát tudott lenni. Nemcsak a fogság éveiben, hanem „elismertetésünk” kiharcolásában, kinek-kinek az ügyes-bajos dolgaiban is. Novemberben még ott ült közöttünk a zászlóalj havonkénti baráti találkozóján, azután még saját lábán ment be aprónak gondoltPanasszal a kórházba, ahonnan többé már nem térhetett vissza szerettei körébe. Tőlük tudjuk, hogy amíg csak beszélni és gondolkodni tudott, az a kérdés foglalkoztatta: mi lesz az alakulattal, a bajtársakkal, akiknek a gondját évek hosszú során át olyan szeretettel hordozta. Dehát mi volt és mit is akart a Görgey zászlóalj, amelynek ő „második embere” lett az események során, amikor fogságba kerülve csak két tisztünk maradt? A Pozsonyi úti templom alagsorában tartottunk megbékélést a „Szabad Élet” diákszervezet vezeőivel. Ott tette fel nekem a kérdést a pár éve Amerikában autóbaleset következtében elhunyt példaképünk és barátunk, Kiss Sándor (akit parlamenti ideiktatása alkalmával Göncz Árpád azok között említett, akiket — ha még élnének — örömmel üdvözölne maga helyett a köztársasági elnök székében), vállalkoznám-e arra, hogy a gyülekezet Tuaj utcai tanoncotthonának ifjú székely leményikéi élén „kipróbáljak” egy bizonyos kaonai kapcsolatot, hogy végre fegyverhez jusson a diákellenállás. Addig csak a poltikai meggyőzés eszközeivel küzdöttünk a német birodalom és magyar csatlósainak ■rőszakos elnyomó hatalma ellen. Így indult a később Görgeyről elnevezett „zászlóalj” egy tucatnyi református fiúval, akik valamennyien fiatalabbak voltak nálm, az épp akkortájt 21 éves Eötvös collegista bölcsészhallgatónál. (A zászlóaljnyi nagyságrendet sohasem értük el, csak az alapításkor, reményeink szerint volt az akkori magyar ifjúságból legalább egyászlóaljnyi, aki szembemer szállni az orzágunk függetlenségét lábbal tipró náci haligépezettel.) Nagy Karcsi ugyanahhoz a pozsonyi úti ifjúsághoz tartozott, amelyhez az alapítók, csak neki még az alakulatától s meg kellett szabadulnia, hogy hozzánk jólessen egyik parancsnokhelyettesnek. Akkor tután hamar összebarátkozott a régi ifjúsmerősökön kívül a Hársfa utcai Reformáns Diákok Házának (az alakulat második nagyobb egységének) egyetemistáival és aöbbi fiatallal is. Könnyű volt azonosulnia a hívó szavunka összesereglett ifjúsággal, hiszen politikai ájékozódását az határozta meg, hogy résztett a SoliDeo Glória Szövetség híres zárszói konferenciáján 1943-ban. Megírtagymásra találásunk történetét a parancsoksággal megbízott, akkor még fiatal bíró, artalékos hadnagy, dr. Csohány Endre is Ha ég a ház” című könyvében (Bp. 1988.). Azóta Bandi bátyánk sírjánál is ott álltak a már nyugdíjas „fiai”, mint most helyettse sírjánál. Az ő gyászjelentésén nemcsak z állt, ahogy református szertartás szerint ? met tűk, hanem az is, hogy a józsefvárosi es gyülekezet presbitere volt. (Emiatt aztán a MEASZ magukat most olyan nagy izgalommal tisztára mosni óhajtó vezetői em engedték meg, hogy a gyászjelentést kitgye a „görgeyisták” titkára az egyébkéntendelkezésünkre álló szövetségi hirdetőtábora.) Szervezkedésünk református támaszpontéra utal egyébként izandi bátyánk könyve (58—59. lap), sha nem is ismerte pontosan gymáshoz való kapcsolódásunkat. Egyszer meglepődve mondta nekem: nem is tudta, hogy az 1. sz. BKIK cserkészei olyan nagy számmal voltak az alakulatban. Persze a szervezkedés titokban folyt a nyilvános fedőnév mögött, így lehetőleg senki sem árult el több adatot magáról, mint amennyi föltétlenül szükséges volt. (Így is rájöttek a nyilas terror emberei, hogy milyen „önkéntesek” gyülekeznek a zászlóaljunkba, azért kellett a pesti felkelési terv kútba esése után egy ködös december eleji hajnalon sürgősen a Börzsönybe mennünk „gyakorlatozni”.) Emlegettük is többször Kiss Miskával, a Tutaj utcaiak közül egyik legfiatalabb bajtársunkkal, hogy meg kellene írnunk még részletesebben, pontosabban ezeknek az ifjúsági kapcsolatoknak, összefonódásoknak a történetét. Épp ezért választottuk az utóbbi időben, elismertetésünk után Miskát elnökké, hogy mint ifjabb, legtovább ő képviselheti érdekeinket az illetékesek előtt. De — ennyit ér az emberi számítás és okoskodás — tavaly őt is elvesztettük, alig érte meg a nyugdíjkorhatárt. Talán nekem még lesz rá időm, hogy az itt csak vázlatosan elmondottakat bővebben is megírjam. Ha már itt tartok, azok közé tartozott Kiss Miska is, akik kissé eltévelyedtek a 40 évig tartó „pusztai vándorlás” idején, de azért nem ment kárba se benne, se másokban, hogy ifjúságukban olyan nagy szerepet kapott a református nevelés. Két tartalékos tisztünkmagatartása, velünk kapcsolatos áldozatos szolgálata, mellőztetésük, sorsuk alázatos vállalása a nehéz, sőt a legnehezebb időkben is megmutatta, hogy mindketten istenhívő, bibliás emberek voltak, akikre minden bizonnyal ráillett Pál apostol vallomása: „a hitet megtartottam”. A fogságban is gyakran olvasták (sokszor velünk együtt, körünkben is) a Szentírást, és aszerintcselekedtek is. Így például váratlan továbbszállításunk alkalmával a focsani fogolytáborban a börzsönyi tevékenységünkről egyetlen példányban meglevő orosz igazolásunkat elválásunkkor átadták nekünk, mondván, mi többen együtt talán, hasznát vehetjük a fogságban, ők ketten mint tisztek majdcsak elboldogulnak valahogy, önfeláldozó lépésük majdnem egy évvel hosszabbította meg hozzánk képest a fogságukat, mi pedig valóban kedvezményes elbánásban részesülhettünk az igazolás birtokában, ha nem is könnyen engedtek haza bennünket. Erre igazolványunk kevésnek bizonyult. Külön hazaszállításunkat az indította el, hogy írtam a Diákok Háza széniórának, említett Kiss Sándor barátunknak egy 25 szavas vöröskeresztes válaszlapot a tulai táborból. Sanyi — már mint a Parasztszövetség elnöke és kisgazda képviselő — a korabeli sajtóban is kellően közzétett nagy interpellációt tartott a t. Házban a velünk történt, méltatlan elbánás, elhurcolásunk miatt. Válaszlapját még megkaptam a tulai táborban, amely szerint moszkvai követünk (Szekfű Gyula) magával vitte a névsorunkat, és most már biztosan hazajöhetünk. Lapján reményét fejezte ki, hogy imár meg sem kapom a választ, de a hazaszállítás nem ment olyan gyorsan a „szicsasz” és a „szkoro” bürokráciájában, így csak 1947 februárjában értünk haza. Útközben majd egy hónapig rostokoltunk ismét Focsaniban, s ott értesültünk róla a német tábori újság „Verschwörung in Ungarn” (összeesküvés Magyarországon) című híréből, hogy a Görgey zászlóaljszervezésében olyan nagy szerepet játszó barátaink (Kiss Sándor, Horváth János, Vatay László egyetemi lelkész stb., volt képviselők) a „magyar közösségi összeesküvés” tagjaiként a kommunisták börtönébe kerültek, így tulajdonképpen semmi csodálni való nem volt azon, hogy hazatérésünk után hosszú ideig nem ismerte el az új elnyomó hatalom a magyar függetlenségért vállalt harcunkat. Amikor 25 évvel atörténtek után végre felfedezték Cseres Tibor ÉS-i beli cikke és más cikkek nyomán az „elfelejtett zászlóalj”-at, Csohány Endre és Hagy Károly mindent elkövetett (fiatalabb lévén, Karcsi vállalta a munka dandárét), hogy a „görgeysták” közül minél többen előkerüljenek, és végre megkaphassák a jól megérdemelt erkölcsi és a szerény anyagi elismerést. Buzgóságuknak nagy része volt abban, hogy ismét egymás közelébe kerültünk, mi, régi bajtársak. A kommunista hatalommegbízottja (az akkor még Partizán Szövetségnek nevezett, most a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége nevet viselő társulat) „lelkesen" ellenállt a görgeysták kéréseinek, hogy az elismertetés a (szerény nyugdíj-kiegészítés, és más apró, de szegény embernek sokat számító) kedvezmény reményébenmegtörténhessen. Bandi bátyánk és Karcsi „oroszlánként” harcolt minden egyes ,,fiú”-ért.Nem rajtuk múlott,hogy többen mind a mai napig nem kapták meg az elismerést. Így évekig süketek voltak a szövetség vezetői Zimányi Tibor felvételi kérelmére.Most már hívnák persze, de most — érthetően — őnem kíváncsi a volt sztálinista—rákosista—kádárista (a dehonesztáló jelzőket folytathatnám) szövetségre és kedvezményeire. IDe ott van ,pl. az a műszerész BKIK-s barátom, aki végig egyik legközelebbi társam volt a bajiban, de minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult, hogy megkapja az elismerő tagságot s vele a nyugdíj-kiegészítést (jelenleg 1300 Ft), mert az üzemi párttitkár elmarasztaló ítéletet küldött róla 1956-os magatartása miatt. Engem sem vettek fel „első nekifutásra”, mivel 1950 elején én „estem az összeesküvés bűnébe” negyedmagammal a debreceni egyetemen. .,Szellemi eszközökkel meg akartuk dönteni az államrendet” (az ügyész szavai). Kétségtelen, hogy egymás közötti beszélgetéseinkben (két adjunktus és két tanársegéd) leszögeztük, hogy a többpárti parlamentáris demokráciát tartjuk az ismereteink szerint legmegfelelőbb, emberihez méltó államformának. Ja, és én még egy röplap készítését is javasoltam a gondolat- ésszólásszabadság hiányáról, március 15-e közeledvén. Ez ugyan nem készült el (xeroxgép még nem volt olyan könnyen szerezhető,mint manapság), de (ismét az ügyészt idézem) „egyéniségünkből kifolyólag következtethető, hogy ha nem tartóztattak volna le bennünket, csináltunk volna valamit”. Ez lehet, sőt valószínű, ahogy akkori ifjúi elszánásunkra és nekibúsulásunkra visszagondolok az ítéletet nézegetve, amely elmarasztalólag azt is megállapítja, hogy „vallásos világnézetű” vagyok. Azügyész szerint tevékenységünk nagyobb veszélyt jelentett, mintha aláaknáztuk volna az egyetem épületét. Ezek után (bár az egyetem kérésére 1959-ben kegyelmi úton kimondta az Elnöki Tanács, hogy büntetlen előéletűek vagyunk), a Partizán Szövetség úgy találta, hogy semmi keresnivalóm köztük. Ebben igazuk is lett volna, ha létezhetett volna tőlük független érdekvédelmi szövetsége a nem bolsevista ellenállóknak. Ilyen nem lévén, fellebbeztem, és Csohány Bandi bátyánk meg Nagy Karcsi kiharcolták, hogy az alakulat időrendben első tagja (a „primus inter pares”, mint Bandibátyám utolsó beszélgetésünkkor titulált) megkaphassa a kitüntetést és a vele járó apróságokat, mint pl. egy új döntés által most elvett 50%-os vasúti igazolványt. Nem ezt vártuk. Ehelyett az új, szabad Magyarország parlamentjének már régen meg kellett volna szüntetnie azt az áldatlan állapotot, hogy egy kommunista szemléletű, régi bolsevikok vezetése alatt álló társadalmi egyesület legyen felhatalmazva arról dönteni, kik voltak 1944—45-ben a magyar függetlenségi harc, az antifasiszta-antináci ellenállás résztvevői (többségükben éppen akeresztyén-humanista világszemlélet és látásmód gyakorlati konzekvenciáinak a vállalói!), és hogy az — igazán nem nagy — elismerésre kik jogosultak. Már régen át kellett volna vennie ettől a „szövetségtől” egy parlamenti, vagy miniszterelnökségi hivatalnak e fontos kérdés tárgyilagos intézését. Az, hogy az elismerést (pl. nyugdíj-kiegészítést) megvonják az antifasisztáktól akkor, amikor a sűrűn emlegetett „Európához való felzárkózás” állítólag napirenden van, meg sem fordul a fejemben. Hiszen a humanista és demokrata Európára az a jellemző, hogy elismeri és honorálja a fasiszta barbárság elleni küzdelemben való részvételt. Igaz ugyan hogy a kommunista barbárság ellen küzdők elismerésével, támogatásával „kissé” késlekedett ez az Európa (jobb későn, mint soha!); igaz, hogy a mi életünk közben nagyrészt eltelt, de ez nem érintheti a náci-fasiszta zsarnokság ellen küzdőkmostani elismerését. Legfeljebb arról lehet szó, hogy tárgyilagosan ítéljék meg, kik mit tettek. Ilyen tárgyilagosságot kérünk a Görgey zászlóalj és több más hasonló csoport tagjai részére, még mielőtt valamennyien követjük a minden élők útján egykori parancsnokainkat. Még azt is természetesnek (legfeljebb kissé illetlennek) tartom, hogy az újdonsült honatyák azonnal időt szakítottak maguknak arra (és ebben fiatalok és öregek, ellenzékiek és kormánypártiak láthatólag teljes nemzeti konszenzust értek el), hogy a maguk — korántsem szerény — fizetését törvényben biztosítsák. Régi jó közmondásunk szerint még a szentek keze is magukfelé hajlik, és a parlamenti képviselők igazán nem szentek, de lehangol, hogy még mindig nem volt módjuk és idejük arra, hogy azoknak az anyagi jutalmáról döntsenek, akik nem a jövőben fognak majd — esetleg — tenni valamit ezért a sokat szenvedett nemzetért, hanem évtizedekkel ezelőtt tettek érte, remélve Petőfivel, hogy „hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak”. Most, az élet alkonyán, inkább Arany János rezignált szavaival gondolhatunk vissza elmúlt ifjúságunk önfeláldozó tetteire: „Hazát és népet álmodunk, mely / Örökre él s megemleget. / Hittük, ha illet a babér, / Lesz, aki osszon... Mind hiába!” Ezért olyan megrázó minden alkalommal egy-egy görgeysta barátunk, a közelmúltban két parancsnokunk örök eltávozása körünkből. El kellett menniük, mielőtt a magyar közvélemény és — amelyért annak idején harcoltunk — a szabad Magyar Köztársaság illetékesei elmondták volna róluk, hogy megillette őket a babér, s áldozatos vállalkozásukért legalább egy igaz, jó szó hangzott volna feléjük. Úgy érzem, a magyar református egyház feladata is, hogy számon tartsa, kegyelettel ápolja azoknak a gyermekeinek, neveltjeinek az emlékét, akikre Pál apostol szava vonatkozik: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Hogy ez így legyen, azért születtek ezek a sörök. Dr. Bodolay Géza irodalomtörténész, a Szabadság téri gyülekezet presbitere A tisztánlátás igényével A „görgeysták” vezetőinek emlékezete FORM4TI MI APJA 1991. március 10. Sárospataki kaleidoszkóp A Chicagóban élő Szathmáry Lajos 50 láda értékes könyvet ajándékozott a pataki főiskolának. Az egykori pataki diák korunk egyik legnagyobb, ha ugyan nem „a” legnagyobb gyűjtője és mecénása. Nevét az USA-ban is számos muzeális vonatkozású közintézmény viseli, s dicsekszik a tőle kapott kulturális értékekkel. Lassanként fél évszázada él távol hazájától, de annak aligha akad még egy olyan hű fia, aki a több ezer kilométernyi távolság ellenére annyira itthon élne, annyira kötődne a „kormos füstű hazához”, annyi jót tenne fiaival és intézményeivel, mint a Chicagóban élő, alkotó, minden ügyet támogató és intézményeket gyarapító Szathmáry Lajos. S most kezünkben egy kiadvány, a Pataki Füzetek 5. száma, írója: Szathmáry Lajos, címe: Sárospataki kaleidoszkóp. A miskolci Pataki öregdiákok kiadásában. A pataki öregdiák-író visszaemlékezéseit olvassuk tanárairól, a még köztünk élő dr. Harsányi Istvánról, diák és felnőtt eseményekről, prózát, verset. A hegyi patakok tisztaságával csordogálnak az emlékek, a történetek, kristálytiszta és érzékletes stílusban. Magától értetődően fa a Szél, amelyről nem tudod, honnan jő és hová megy, de közben lélek születik, lelkekből tárulnak föl életüknek értelmet adó történések. Mennyi önkéntelen tanulság van ezekben a töredékekben! A Hulló levelekben rádöbbenünk: mennyi lehetőség kínálkozik a magyar értékek gyűjtésére, de tudatlanul, érzéketlenül megyünk el mellettük, mert fogalmunk sincs, milyen kincsek „hevernek az utcán”, a „porban”, az enyészet ország- és gyalogútjain. Egy társaságban nyolcan írják le, mi jut eszükbe e szóról: Csirke. Egy-egy oldalon lélekbirodalmak titkai tárulnak elénk. S míg csöndesen csordogálnak a prózában megírt emlékek, közben az író egy-egy verse gondolkodtat el bennünket. Szathmáry Lajos nevével egy másik kiadványban is találkoztunk. A Kecskemétről az USA-ba származott dr. Ladányi Imre orvosfestőművészről és feleségéről elnevezett alapítványnak ő — Szathmáry — a kurátora. Nyilván neki köszönhető elsősorban, hogy az Alapítvány kiadásában jelentek meg a Münchenben élő kiváló magyar költő, szerkesztő. Tollas Tibor válogatott versei magyarul és angolul, Szathmárynak a Ladányi-alapítványt ismertető soraival. A könyv egyik ciklusa ezt a címet viseli: Isten és család. A bevezető vers címe: Végvár a templom. Ennek idézzük utolsó versszakát: „Elnémult honi harangok helyett / kiáltsátok vészjelző lármafák, / mert szolgálnunk így rendeltetett — a nagyvilágban népünk igazát." Dr. Szíj Rezső