Reformátusok Lapja, 2002 (46. évfolyam, 1-52. szám)
2002-09-22 / 38. szám
Gyülekezeteink életéből 2002. szeptember 22 . ^REFORMÁTUSOK NAPJA Családtörténet Ünnep Rádfalván Rádfalva kis község Baranyában, az Ormánság északi peremén, a nyugat felé lealacsonyuló Villányi hegység előterében. A közelmúltban 2002. június első vasárnapján emlékezni gyűltünk össze a falu lakói, szomszéd gyülekezetek lelkészei, képviselői és a Paksi család leszármazottai. Emlékeztünk a templom - és iskolaépítő ősökre, akik közel 100 éven keresztül vezették a falu népét. Bóka András esperes prédikációja és Horváth L. Róbert a gyülekezet lelkészének bevezetője után az utódok nevében szóltam az egybegyűltekhez. Nagyon megható pillanat ez számomra, hogy itt állhatok és szólhatok, abban a közösségben, amely őseink, szépapám, Paksi József 49 éven keresztül, s annak fia, Paksi Gedeon - ükapám - 40 éven keresztül hirdette Istennek Igéjét. Kereszteltek, eskettek és temettek közel 100 éven keresztül, vezették, tanították e népet, hogy magyarnak, s reformátusnak megmaradjon és ahogy a gyorsan változó idők követelték egyre többet tanuljon és tudjon. Hogy ma itt vagyunk ezt egy elsárgult, bekeretezett bizonyítvány indította el. Kisgyermek koromban, dédnagyanyám Paksi Etelka házánál, Túronyban, a falon függött egy bizonyítvány, s azon írva volt, hogy Paksi Gedeon született 1817-ben Rádfalván, s az „ágostai helvét hitvallású” ifjú ember Nagykőrösön 1840 körül teológiai vizsgáin kiválóan megfelelt. Ez a bizonyítvány sajnos elkallódott, de én ebből tudtam meg, hogy egyik ükapám innen származik, s hogy később ennek a falunak papja lett. Ezer szállal kötődünk az Ormánság falvaihoz, amelyhez Rádfalva is tartozik. Mert az Ormánság, az a néprajzi egység, amely főleg a Dráva és a Villányi hegység között húzódik, de néprajzilag még hozzátartoznak a hegyvonulat nyugati végén és annak északi lejtőjén lévő Diósviszló, Szava, Garé, Túrony és Bisse is. Az ormánsági falvak többsége valamikor nagyrészt református lakosságú volt, s ahogy a szólás tartja, „az Ormánság addig tart, ameddig a bikla ér, és bizony ezekben a falvakban az 50-es évek elején néhány öregasszony még viselte a biklát, a fehér háziszőttes vászonszoknyát. A viselet, a szokások, a református hit volt az, ami az Ormánságnak az 1870-es évektől erősen fogyatkozó népét még összetartotta. Ezt követően mentünk édesapámmal a pécsi református levéltárba, ahol a régi anyakönyveket őrzik és ott nagyon sok ismeretet, adatot gyűjthettünk a család Paksi ágára vonatkozóan. Két anyakönyvben benne foglaltatik a család közel 100 évének története. Számunkra rendkívül érdekes, izgalmas olvasmány. Paksi József 1768-ban született Tolnán. Iskoláit Kecskeméten és Debrecenben a Református Kollégiumban végezte. Csokonai Vitéz Mihály kortársa és iskolatársa lehetett. És még messzebbre ment, túl az Ecsedi lápon a Felső-Tisza mentén Tiszabecs mellett. Tiszafarkasfalván - ma Kárpátalja, Ukrajna - volt rektor, vagyis tanító 1790-96- ig és 1796-tól Rádfalva lelkésze lett. Az írások szerint 1840-ben épült Rádfalva temploma, paplakja és régi iskolája. Ekkor Paksi József az „öreg tisztelendő úr” - ahogy akkor nevezték - már 72 éves volt, Gedeon fia pedig 23. A teológiát már elvégezte, így segédlelkész lehetett apja mellett. A nagy építkezéssel járó munkák irányítója, bizonyára ő volt. A szükséges téglát maguk a hívek égették a falu végén lévő gödrökben, melyek az 1930-as években még megvoltak. A reformátusok - lélekszámuk 1840-ben 460, 1934-ben 366, ma pedig kevesebb, mint 50 személy - főleg kétkezi munkával, fuvarral, pénzzel felépítették a megtartó hit házát, a templomot és a tudás házát, az iskolát. 1845-től Paksi József halála után fia, Gedeon lett a falu lelkésze. A rádfalvai anyakönyvben Paksi Gedeon utolsó bejegyzését 1885-ben találtam, eddig tudott szolgálni, 68 éves koráig. Aztán újabb lelkészek következtek. 1892. januárjában felbukkant helyettes lelkészként dédapám, Luzár Sándor neve, aki ekkor került Túronyba rendes lelkésznek. 1892. februárjában ő temette el id. Paksi Gedeont, tehát még éppen ismerhette jövendő apósát! Mert a családunkra vonatkozó utolsó bejegyzés 1892. októberéből származik, amikor Luzár Sándor turonyi lelkész feleségül vette néhai Paksi Gedeon legkisebb leányát, Etelkát. Ezzel végződött a Paksi család története Rádban, de Baranyában a már említett közeli falvakban, majd egyre távolabb folytatódott. A Paksi utódok nevében szeretnék köszönetet mondani elsősorban édesapámnak, Szíjártó Ferencnek, hogy nem sajnált sem fáradságot, sem anyagi áldozatot, hogy e síremlékek megmaradjanak és megújuljanak. Hála az egyházmegye vezetőségének, Szabó L. Róbert nagytiszteletű úrnak és a gyülekezetnek, hogy hozzájárultak, hogy ezek az emlékeztető jelek ide a templomba bekerüljenek; továbbá köszönet Libor István polgármester úrnak, hogy támogatta, segítette, hogy ez a hagyományőrző elképzelés és ez a mai megemlékezés megvalósuljon. A síremlékeket a gyülekezet gondozásába ajánljuk, s kérjük, hogy őrizzék meg a Paksi család emlékét, mert ők közel 100 éven keresztül sokat tettek e közösségért. Szíjártó Éva 1888. október 5-én született, az Ung megyei Szirénfalván. Édesapja, Enyedy Lajos, tanító volt, édesanyja Csengeri Vilma, papleány. Sárospatakon érettségizett jeles eredménnyel. Ötödikes gimnazista korában mondja első prédikációját. Patakon teszi le mindkét lelkészképesítő vizsgáját, jeles eredménnyel. Különösen a gyakorlati teológia vonzotta tanulmányai során. Sátoraljaújhelyen, aztán Alsómihályiban lesz segédlelkész, majd 1914-ben, az I. világháború kitörésekor Debrecenben és Miskolcon katonalelkész. 1915-ben megválasztják Sátoraljaújhely lelkipásztorának. 1918-ban megházasodik, és a lugosi származású Horger Annát veszi feleségül. Három gyermekük születik. 1921-ben a sárospataki iskola igazgatótanácsának tagja lett. 1922-ben választották meg lelkésznek Miskolcra. 36 éves korában kerül a városba, ahol a gyülekezet már türelmetlenül várta. Elindítója, szervezője, támogatója, sokszor inspirálója volt annak a sokrétű munkának, ami a miskolci gyülekezetben elindult. Bibliaórák férfiaknak, később nőknek, külön az értelmiségieknek, majd külön a város vezetőinek. Leányegyletet szervez, elindítja az ifjúsági munkát, megszervezi a Nőegyletet, Filléregyletet szegénygondozásért, elhagyott és sérült gyerekek gondozásáért, közben iskolaszéki elnök, egyházmegyei tanácsbíró, később kerületi főjegyző. Országos hatókörben megszervezi a Kálvin Szövetséget. Minél több embert mozgósítani, minél többet bevonni az irányítás szolgálatába. A gyülekezetét nagyon szerette és igyeke zett mindenkit megismerni. Nem vonult be dolgozószobájába, ha keresték, mindig rendelkezésre állt. Nem volt fogadóórája, mosolygós, vidám arccal fogadott mindenkit a nap bármely órájában, megnyugtató derű áradt egyéniségéből. Amikor 1944 márciusában a német megszállás bekövetkezett és elkezdték a deportálásokat, ment azokhoz a családokhoz, akik zsidó származásúak voltak, de már reformátusnak keresztelkedtek, s felajánlotta menedékül éjszakára a Püspöki Hivatalt. Sok-sok embert mentett meg, de ő erről sosem beszélt. A kálvini elv alapján vallotta, hogy szeretetszolgálat nélkül nincs egyházi élet. Ha anyagi nehézségeik voltak özvegyeknek vagy magányos idős férfiaknak, akkor a gondjukat megbeszélte a város vezetőivel, és kiharcolt számukra valamilyen segítséget. 1928-ban gyakorlati teológiából doktorált Debrecenben, s négy félévet hallgatott a bölcsészeti fakultáson, majd abszolvált. Doktori értekezésének címe: „Magyar Református Kátéirodalom”. 1930-ban írt egy könyvet ezzel a címmel: „Keresztszülők könyve”, amelyikben az egyházunkban nagyon elhalványult keresztszülői kötelezettséget, és annak felelősségét igyekezett előtérbe állítani. Feldolgozta a Heidelbergi Kátét 194 rövid elmélkedésben. 1931-ben konventi missziói előadónak választják, és ő szerkesztette 1941-ig a Belmissziói Útmutatót is. 1932-ben a tiszáninneni egyházkerület lelkészi főjegyzője és Farkas István püspöksége idején sorra látogatják együtt a kerület gyülekezeteit. 1951-ben, állami akaratra az Egyetemes Konvent Elnöksége elrendelte a pataki teológiai akadémia megszüntetését. Hitvalló bizonyságtétel, hősies tett volt, hogy a Tiszáninneni Református Egyházkerület Közgyűlése Enyedy Andor püspök-elnök vezetésével, 1951. október 15-én tartott ülésén szembe helyezkedett a konventi döntéssel, s így magával a központi pártakarattal. Nem sokkal ezután, a kommunista párt nyomására, lemondatják püspöki tisztéről, a VI. Budapesti Református Zsinat pedig - állami nyomásra - 1952 októberében kimondja a tiszáninneni egyházkerület felszámolását, melyet a tiszántúli egyházkerületbe olvasztanak később. Enyedy Andor 1955-ig szolgálhatott lelkészként Miskolcon, majd nyugdíjazásakor el kellett hagynia a várost. Vácon élt 1966. július 11-én bekövetkezett haláláig. Életével Krisztusnak szolgált, s Róla bizonyságot téve hűségével és állhatatosságával példát mutatott. Enyedy Andor püspök életműve megszemélyesíti mindazon hittestvéreknek a mártíromságát, akik itt szenvedtek a határokkal szétszakított, kommunista ideológiával megnyomorított családok tagjaiként, vagy mint üldözött lelkipásztorok, egyházi és világi tisztségeikből és vagyonukból kiforgatott presbiterek, keresztyénségükért, magyarságukért hátratételt szenvedett egyháztagok. Enyedy Andort a nagy ügyek, úgy egyházunk mint népünk nagy kérdései égették, és ezt a belső égést át tudta adni munkatársainak is. Többször kifejezésre juttatta: lelkipásztori élet nincs belső égés nélkül. Akit nem égetnek kérdések, akinek nem fáj egyházunk vagy népünk ügye, hibája, feladata, azok vagy kiégtek, vagy egyáltalában Isten meg sem szólította őket. Mikor megszüntették a tiszáninneni egyházkerületet, ő akkor is biztatott. Szolgatársai nem voltak kétségbe esve, mert tudták, Isten mindannyiunknál nagyobb, és ő mindig mindent - mikor elérkezik az ideje - felszínre hoz úgy, hogy abban csodálhatjuk az ő munkáját... Ma már mondhatjuk: Enyedy Andor reménysége nem volt hiábavaló! (Az összeállítás Kőris Lajos /Enyedy emlékkönyv - Életút és munkássági írása, Pápai Szabó György néhai Szentimrei Mihály, pataki gyűjteményigazgatóval és Mészáros István tiszántúli püspökkel készült interjúja felhasználásával készült.) -sz itvalló eleink Enyedy Andor emlékezete Dr. Enyedy Andort 1942-ben választották meg a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspökének. Néhány év múlva olyan politikai rendszerben kellett végeznie szolgálatát, melynek célja az egyház életének a templom falai közé szorítása, s fokozatos megsemmisítése volt. Ilyen körülmények között kellett helytállnia úgy, ahogyan az Istennek tetsző, s Enyedy e rendelt időben hitvallásos példát mutatott. A Református im 1937 Szeptember 11. Magyar Kultúra c. lap Kodály Zoltánt és Bartók Bélát támadta. Erre reagál egy jegyzet: „ vitán felül áll, hogy Bartók és Kodály működésének az a része, amelyik a magyar népzenét kutatta fel és juttatta azután zenei életünk minden ágában a megillető helyére, mindennek nevezhető, csak éppen destruktívnak nem. Afölött pedig amit ők - mint zeneszerzők - népdalfeldolgozásaikban és egyéb szerzeményeikben egyéni leleményükből a népzenéhez adtak, már döntött az idő és Európa. Mindketten közelebb vannak hatvanadik életévükhöz, mint az ötvenedikhez; mindketten pályafutásuk csúcsán állanak és egyikük sem szűkölködik nemzetközi sikerekben. Bartókot mindenütt a jelenkor első zeneszerzői közé sorolják és Kodály hírét éppen magyar zenei és magyar lelki problémái vitték diadalmasan szerteszéjjel az egész világon”. Ravasz László rádióban elhangzott prédikációját közli a lap, melynek egy gondolatát idézzük: „Álljunk az ifjúság elé és kiáltsuk el: az én ifjúságom szomorú és tisztátalan volt, mert nem volt a Krisztusé; de ahogy az övé lettem, derültté, erőssé, tisztává vált a lelkem. Titkon vett inspirációdat kiáltsd a háztetőkről, új életed boruljon virágba, mint a fák tavaszkor, mikor titokoldó erők felnyitják a rügyek rejtelmeit, fel a toronyba, az emberi érzések és emberi gondolatok csúcspontjaira megkondítani az Idők harangját. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz! Azt akarom, hogy a gyermekem, az unokám boldogabb legyen mint én, azt akarom, hogy különb legyen mint én, egyszóval krisztusibb legyen, mint én. Ezért kell vennem, vennem Krisztustól, mert nem vettem eleget”. (a.l.) A Tiszakerecseny a változó időkben iszakerecseny a nevét a sólyomfélék családjához tartozó, ölyv nagyságú ragadozó madárról kapta. Sokáig kötőjellel írták a falu nevét, s ez is bizonyítja azt, hogy a Tisza előnév csak később ragadt Kerecsenyhez. A falu a Tiszának köszönhette létrejöttét, de az is lett a végzete. 1865-ben a Tisza Szabályozó Társulat munkája nyomán megépült a Tisza gátja, s a község az ártérben rekedt. Ekkor a falu népe elhatározta, hogy az „Ófalutól” mintegy 4 km-rel keletebbre költözik a töltésen túlra. 1864 és 70 között sűrű járáskelés népesítette be a Tisza által mára elmosott utat, megindult az elköltözés. Az új falu helyét kimerték, s megtervezték az utcákat, így lett az egykor egyutcás faluból két párhuzamos utcából álló szalagtelkes „Újfalu”. Hogy mikor érte el a reformáció szele az egyházközséget nem lehet tudni, de a már említett monográfiában azt olvashatjuk „a kerecsenyi reformált község már 1593-ban anyaszentegyházat képezett, azonban 1645-ben és később, 1745 táján ismét Adonynak volt fiókja.” Arról, hogy az Ófaluban mikor építették fel templomukat a hívek, szintén nincsenek pontos adatok. Az első pontos adat 1808-ból származik. Az ekkor készült jelentés szerint Tiszakerecsenynek kőtemploma volt, amelyet nem sokkal korábban 1792-ben bővítettek ki. 1823- ban tűz martalékává lett az egyház összes épülete, és az Úrasztalához tartozó öszszes úrasztali felszerelés is. Két évvel később azonban az épületek újra álltak. 1865-ben nemcsak házaikat, hanem templomukat is „átköltöztették” az új falu központjába. Az észak-déli tájolású templom alapkövét 1869. május 30-án nagy tömeg jelenlétében Szabó Pál helyettes lelkész tette le. A templomot egyenlőre torony nélkül építették. A kiadások fedezésében nagy segítséget jelentett, hogy 1868 nyarán a régi templom elbontása alkalmával értékes ékszereket találtak, amelyeket Lónyai János főispán kijavíttatott, s díszes tokba rakatott. A pénzügyminiszter által engedélyezett sorsjátékon kisorsolt ékszerekből 2000 forint bevétele lett az egyházközségnek. A templomépítés munkálata 3 évig tartott. Az építkezésnél felhasználták a régi templom anyagát, így a falakat vegyesen kőből és téglából húzták fel. A templombelsőben szószéket, s két karzatot emeltek, valamint padokat készítettek kb. 200 fő számára. Az építkezés ideje alatt a gyülekezet alkalmait a már megépített parókián tartotta. 1890-ben hosszú előkészület után a templom északi oldalán tornyot építettek, melyet — a jegyzőkönyvek szerint, mivel a tornyon látható repedések keletkeztek — 1917-ben le kellett bontani. Az újabb torony építését a gyülekezet 1946-ban Lengyel László lelkipásztor vezetésével kezdte el. Ekkor épült fel a régi alapra, a templom északi oldalán a háromszintes, 25 méter magas jelenlegi torony. Mindenki adott amit tudott. 1974-ben a torony alsó részét betonacél-hálóval erősítették meg, és egyidejűleg elvégezték a templom külsejének felújítását is. Újabb renoválásra 1978- ban került sor. Gere József Nyíregyházi tervezőmérnök tervei alapján a teljes tető és födémszerkezetet cseréltük le gyülekezeti adakozásból és a NKÖM Egyházi Kulturális Alapjának támogatásával. A Tiszántúli Református Egyházkerület támogatásával készülhetett el a külső vízelvezetés és térburkolás, a belső téglaborítás, díszüvegezés, a teljes belső bútorzat valamint a korszerű fűtés. A felújított templomba gyülekezetünk egyik tagja szószékkoronát és faburkolatot, valamint Mózes-széket készíttetett Alexa László ilki fafaragóval. A felújított templomért való hálaadó istentiszteletre új úrasztali terítőgarnitúrát is készítettünk egy másik család adományából. A templom és a gyülekezeti terem közé közel félmillió forint értékben parkot építettünk, melyet díszburkolattal láttunk el. Ezekből az adatokból jól látható, hogy nagy feladatot bízott ránk az Örökkévaló, de hála legyen neki, hogy gyülekezetünk fel tudott nőni e feladathoz. Legyen áldott Isten, hogy amit reánk bízott elvégezhettük és adja, hogy szépen megújult templomunk mindnyájunknak igazi lelki otthona lehessen. Börzsönyi Kornélia