Reformátusok Lapja, 2004 (48. évfolyam, 1-52. szám)

2004-08-01 / 31. szám

8Múlt és Jelen / W ! It egyszer egy boldog ember. Egy domb tetején épített új házat magának, mert szerette azt a helyet, ahol egyetlen szomszédja a csönd volt. Ettől-e vagy sem, vagy smár valami csoda folytán, nem tudni, de mindenkin mély nyugalom lett úrrá, ha arra a békés helyre vetődött. Ide hozott magának feleséget is. Olyat, aki mindig mosolygott. Először egy kisfiúk született, majd szép sorban öt leányka. A kezük munkájából éltek, nem szenvedtek hiányt semmiben. A domboldalban az erdő helyén hamarosan gyümölcsfák növekedtek, és szőlősorok húzódtak. A gyerekek fölcseperedtek. A fiú legénnyé serdült, s egy szép napon asszonyt hozott a házhoz. Az eladósorban levő lányok férjhez mentek, és elkerültek valamelyik közeli faluba. A középső lányt vitték legtávolabb feleségnek, ő a férje oldalán vonattal járt meglátogatni a szüleit, és a háznépet. így volt ez akkor is, mikor csöppnyi fiúcskával a karjukon érkeztek, aki rögtön a nagyszülők kedvence lett, talán éppen azért mert tudták, hogy őt látják majd a legritkábban. Ahogy nőtt a gyermek, mind jobban várta, hogy újra náluk lehessen. Szerette ott az ünnepeket, mikor a fészekaljnyi unoka mind együtt volt. A kislányok tarka ruhában pompáztak, a fiúk fehér ingben és sötét nadrágban, mint apáik. A lugas árnyékában terített nagyasztal azóta is minden mese terülj asztalkájaként jön elő az emlékei közül. Teltek az évek. Egy ünnepi összejövetel után, amikor már szétszéledt a rokonság, a boldog ember és felesége magukra maradtak legkedvesebb unokájukkal. Elég nagy legény volt már ahhoz, hogy otthagyják a szülei. Örült ennek a gyermek is, mert tudta, hogy a nagyszülei mindent megengednek neki. Egyedül a borotvát nem vehette a kezébe, de azt a konyhaszekrény tetején tartották. Ő pedig csak a gúnártól félt, amint az sziszegve, nyújtott nyakkal csattogott feléje a kopár baromfiudvaron. De a boldog ember megtanította arra is, hogy ettől sem kell megijedni. Hosszú botot adott a kisfiú kezébe, s bátorítóan mellette állt, amikor unokája a megfelelő pillanatban nyakon vágta a hetyke madarat. A meglepett tollas újra próbálkozott, de a felbátorodott gyermek magabiztosan megfutamította. A boldog ember felesége - értesülvén a bajvívásról - csókokkal halmozta el győzedelmes unokáját. Szürkületkor vizet húztak a kútból. Bizony sokszor kellett feltekerni, mert szomjasak voltak az állatok. Az aprójószág itatóit is fel kellett tölteni reggelre, és másnap nagymosásra készültek. Mikor nem látta senki, a legkedvesebb unoka kissé félve belekémlelt a kútba. Szerette volna megnézni az ördögöt. „Annyi vizet kihúztak már, biztosan látni lehet a szarvát." De a mélyen lévő víztükörben, mely akkorának tűnt csak mint egy kabátgomb, semmi sem látszott. Sötétedett. A lugas alatt lavórban két gondos kéz megfürdette a fáradt kisfiút. A konyhában világolt a petróleumlámpa, és a szemközti falon komótosan vacsorázott egy óriási árnyék. A legkedvesebb unoka már mélyen aludt, így nem hallhatta a szalmazsák zizegését, mikor ágyba tették. És nem láthatta, hogy valaki hangtalanul imádkozott felette. Almában kiemelkedett a sötét kútból az ördög fehér szarva, s ettől sírni kezdett. De meg is nyugodott mindjárt, mert valaki a magasba emelte, és nikotintól barna bajuszával a boldog ember nevetett fel rá. Reggelire aludttejet evett egy mázatlan köcsögből, s hozzá fehér kenyeret. Egyetlen öltözete egy rövidnadrág volt, s már föl sem tűnt neki, hogy napok óta mezítláb jár. A forró talajtól sajgó talpát most kellemesen hűsítette a döngölt földpadló. A nyári konyha csikótűzhelyén víz forrott. A boldog ember felesége hamut hintett a nagy fazékba, jól összekeverte, leszűrte a habot, és kifőzte a mosni való fehér ruhákat. Száradás után parazsas vasalóval vasalta ki az ingeket. Hébe-hóba megvendégeltek néhány pohár borral egy embert, akinek színes tollak díszítették a kalapját, és igazi puskát hordott a vállán. A kisfiú tudta, hogy ő a hegypásztor. Arra gondolt, hogy beledurranthatna a kút vizébe néhányat, mert hát mégiscsak ott az az ördög... De soha nem szólt a vendégnek. Egy reggel kenyérsütés napja volt. A boldog ember felesége bezárta a kemencét, és felszeletelt egy szakajtó gombát. A kisfiú a szőlőben találta a nagyapját, akivel végigkóstolták a korai fajták mindegyikét. A friss kenyér illata a kemencéhez szalajtotta a legkedvesebb unokát, de már zsíros rétes sistergett a kenyerek helyén. Ezt a lángálló követte, amit kenyértésztából nyújtottak laposra, és több krumplit gyúrtak belé. A kisfiú még melegen elmajszolt egyet, amíg szétterítették a gombaszeleteket a kemencepadkán. Havonta egyszer szekéren mentek vásárolni a kétórányi járásra levő faluba. Sót, petróleumot, lisztet és cigarettát vettek. Minden mással ellátta őket az otthonuk, és most savanyúcukor is került, így éldegéltek hármasban, mikor a legtávolabbra férjhez ment leány a kisfiúért jött. A gyümölcsös végi dűlőútig kísérte őket a két öreg, s addig néztek utánuk, míg az erdő el nem rejtette őket. Nagyon hirtelen maradt magára a boldog ember. Egy darabig csak győzte kedves portája vezetését, de szép lassan kénytelen volt mindent fölszámolni. A legvégén ő maga is az egyórányi járásra lévő köves úton is túlra, a legidősebb lányához költözött. Mind többet betegeskedett. Egy nap a felesége után ment oda, ami még annál is szebb hely, mint amit ő és a párja teremtettek a domb tetején. Az erdő megérezte a gazdátlan birtok kiszolgáltatottságát, s kezdte visszafoglalni, ami az övé volt egykoron. Úgy szaladt az idő, mintha három nap lett volna az esztendő. A legkedvesebb unoka is idősebb már, mint a szülei voltak annak idején, amikor először vitték őt el a nagyszülőkhöz. Sokat dolgozik. Ha hazatér körülzsongják a gyerekei, és kérik, hogy meséljen nekik. Tudja, hogy mindig ugyanazt a mesét akarják hallani... Azt, amelyik így kezdődik:„Élt egyszer egy boldog ember...” ---------------------------- Ellenberger József ese Lapunk szerkesztősége arra kéri gyülekezeteink lelkipásztorait, tagjait, hogy küldjenek új színes felvételeket templomukról. Szeretnénk ezen az oldalon rendszeresen közölni ezeket a képeket. Minden templomról olyat, ahogyan a mai valóságában áll a lélek hajlékaként. A gyülekezet 1888-ban alakult, túlnyomórészt a fejlődő kohászati üzem vonzására a Nyírségből és Szatmárból áttelepült református hívekből, a templom Szvoboda Gyula tervei alapján 1905-ben épült fel, a Rimmamurány-salgótarjáni vasmű nagylelkű adománya, valamint helyi és országos gyűjtés eredménye nyomán. Északi oldalán álló tornya 25 méter magas. Orgonáját Angster József pécsi mester építette, 1912-ben. A templomot 1943-44-ben a keleti és a nyugati oldalán bővítették. Teljes külső felújítására 1999 nyarán került sor. Ózd : 2004 Augusztus 1. % FORMÁLISOK NAPJA Bertha Zoltán-emlékkiállítás a Sárospataki Református Kollégiumban Bertha Zoltán a huszadik század derekán működő nagy pataki tanárnemzedék tagja volt. A mezőtúri református gimnázium elvégzése után, 1932-ben jelentkezett a pataki teológiára, majd 1936-tól két évig tanult tovább a pittsburgh-i Western Theological Seminary-n és szolgált segédlelkészként amerikai magyar gyülekezetek körében. Hazatértekor magyar-angol-latin szakokon kezdte bölcsészeti tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, s itt szerzett tanári diplomát és irodalomtörténeti doktorátust Justh Zsigmondról szóló disszertációjával, könyvével. Ezután került tanárként Sárospatakra, a református kollégium gimnáziumába, ahol a negyvenes évek elejétől a hetvenes évek közepéig, nyugdíjazásáig tanított. Lelkész-tanári és tudós-tanári munkássága mellett képzőművészettel is egyre intenzívebben foglalkozott, s már az ötvenes-hatvanas esztendőkben országos egyéni és csoportos kiállításokon mutatta be festményeit. A varázslatos zempléni, hegyaljai vidékek éppúgy ihlették, mint a Patak által képviselt történelmi szellemiség, de tájképek, portrék, életképek, csendéletek sokasága mellett az egyetemes erkölcsi és a súlyos nemzeti sorsproblémákat is megfogalmazta népművészeti, folklorisztikus motívumokból és sajátos jelképvilágból építkező elvontabb, szimbolikus képein. A pataki szellem örökségéhez mélységesen hozzákötődő művei a hit, a lélek, a tudás, a művészi alkotás legnemesebb értékeit sugározzák. Sok festményét őrzi kedves kollégáinak, barátainak, tanítványainak serege - szerte a szűkebb és tágabb hazában, s a nagyvilágban. Az ősi Alma Mater - a Gimnázium, a hajdani Angol Internátus, a Teológia, a Nagykönyvtár stb. - falain láthatók például olyan kiválóságokról festett portréi, mint Gulyás József , Mátyás Ernő, illetve a régebbi időket idézve Lorántffy Zsuzsannát és Rákóczi Györgyöt, vagy a 1848-as „vörössipkás” szabadságharcos diákokat ábrázoló képet. A Református Kollégium Repozitóriumában ezen a nyáron - szeptember 15- ig - megtekinthető emléktárlat rengeteg vetületét mutatja fel ennek a tavaly decemberben lezárult gazdag életműnek. A családi arcképektől a pataki házakat, utcákat, a várat, az iskolát, a Bodrog-partot megjelenítőkön át a látomásos kompozíciókig sokféle szín, forma, hangulat elevenedik meg - de találhatók félévszázaddal, sőt hatvan-hetven évvel ezelőtt készült rajzok is a ma már elkorhadt régi pataki református temetői fejfákról vagy akvarellek falusi templomokról, régi öregekről. Az életutat jelző kiegészítő dokumentumanyagokkal (cikkekkel, könyvekkel, katalógusokkal, az Életfa című megvásárolható életmű-albummal) együtt, ezek mind-mind maradandó élményt nyújthatnak. Tanúsítva, hogy a magyar szellem olyan megszemélyesítője volt Bertha Zoltán, s azok közül való, akik - amint a próféta könyve mondja (Dán 12,3) hitre, szeretetre, tudásra és „igazságra tanítottak”, „igazságra vezettek” sokakat. --------------------------- Eperjesi Eszter Pálffy Gyula Jó éjszakát Perült a hold a szomszéd háztetőre A roggyant tető a súlytól nyögött Síró hangon tört rá a szél S a holdkerék tovább döcögött Lábujjhegyen jött felém az álom Szöknék előle, de rajtam a lánca A valóság már tőlem messze jár Megfáradt szívem izgalomra vár. Álomtól gyógyul a lélek, gyógyul a test Nincs már felettem a szónak hatalma Puha takarót von rám az irgalomFáradt telkemet Atyám a kezedbe adom.