Reformátusok Lapja, 2007 (51. évfolyam, 1-52. szám)

2007-10-21 / 42. szám

Reformátusok lar­a a******. ÉVFORDULÓ. EGY ÖTVENHATOS VERS MARGÓJÁRA Lovász Pál: Új Pilatus Nyugat helytartója, képmutató Pilatus, hiába mosod kezed: Poncius hajdan a názáretit adta át, te egy igaz nemzetet! Hatalmad nagy: a megfeszíttetés ellen nem tettél, csak mondtad: „íme a magyar...!" Spalotádból nézted: a poroszló a szöget mint veri be. Az értékmentő kiadványairól híres pécsi könyvkiadó, a Pro Pannonia iroda­lomtörténeti ritkasággal örvendeztetett meg: a szelíd pécsi poéta, az 1896-os születésű Lovász Pál negyvenhat darabból álló versciklusával. Lovász Pál, aki a mecsekalji város „Virág Benedekje”, generációm irodalmi nagyapja volt, így írt gépiratos vallomásában: „Verseimet titokban, félelmek között írtam. Sen­kinek, senki ismerősnek, sem jóbarátnak, rokonnak meg nem mutattam, ne­hogy bajba sodorjak valakit....” Pali bácsi, aki egy ideig a Janus Pannonius Társaság főtitkára s az egy ide­ig Pécsett élő Weöres Sándor gyámolítója is volt, ebben a döbbenetes nyolc­sorosában, amelyet az ő helyesírásával közlünk, Poncius Pilátus dicstelen alakját és szerepvállalását idézi fel versében az 1956-os események kapcsán. A vers egyszerű, dísztelen és eszköztelen, de éppen ezért maradandó hatású. Forradalmakról, történelmi sorsfordulókról többnyire túlhabzó, patetikus sorokat olvashatunk. E kis vers épp azért visszhangzik sokáig bennünk, mert nem egyéb, mint a történések kérlelhetetlen számbavétele, mint a bitófák ácsolásához felhasznált szögek kérlelhetetlen muzsikája. Figyelmeztet is ez a költemény: bánjunk valamelyest óvatosabban a „nagy költő” és a „kismester” címkékkel, a halk, a nem látványos poétasorsok, a fehér előszobaszekrények­ből előkerülő hagyatékok olyan szellemi-lelki kincsek, amelyek segítik az em­lékezést, méltóbb jövőnk munkálását. ■ Petrőczi Éva Költő, akit ötvenhat teremtett Gérecz Attila (1929-1956) azok­nak a jeles magyaroknak a sorába tartozik, akik egészen kivételes képes­ségű, rendkívüli tehetséggel megáldott emberek. Akikből kevés születik, s csak ámulni, csodálni lehet őket. Kivá­ló sportember, alig húsz évesen a Ma­gyar Öttusa Szövetség­­válogatott csa­patának tagja, sőt, egy alkalommal pisztolylövésben legyőzi csapattársát, a későbbi olimpikon Benedek Gábort. A Magyar Öttusa Szövetség 1991 óta rendszeresen megszervezi a Gérecz At­tila Ifjúsági Öttusa Emlékversenyt. Igazi hivatása mégis a költészet. A magyar líra géniusza. Minden bi­zonnyal Ady, József Attila, Kosztolá­nyi és Tóth Árpád „iskolájában” ké­pezte magát. 1950. december 8-án összeesküvés és hazaárulás vádjával letartóztatták. A börtönben kezdte írni csodálatos verse­it, melyek eleinte WC-papíron „láttak napvilágot”, s csak rejtegetve, titkon ke­rülhettek ki a szabad ég alá. Az ’50-es évek végén a nyugati magyarok egyik jelentősebb lapjában, a Nemzetőrben korábbi rab- és írótársa, Tollas Tibor jelentette meg költeményeit. Gérecz Attila nem csak anyakönyvi­­leg volt református, hanem a valóságban is hívő keresztyénként élt és gondolko­dott. Költeményei közül számos alkotás a krisztusi váltságmű kegyelmét hirdeti. Életszeretete, fiatalos csibészsége, őszinte lelkesedni tudása egy végtelenül tiszta lelkű és rokonszenves költő legjellem­zőbb tulajdonságait állítja elénk. Életműve alig több mint ötven vers­ből, jó néhány műfordításból és egy édesanyjához címzett levélből áll. Többre nem futotta, mert szabadulá­sát követően 1956. november 7-én (!) a magyar szabadságharcosok ellenállá­sához csatlakozva a Rókus kórház kö­zelében, miután két szovjet tankot harcképtelenné tett, egy harmadik ki­oltotta ifjú életét. Éppen 26 esztendős volt, mint nagy elődje, Petőfi Sándor. Gérecz Attila most már végérvénye­sen a mi költőnk. Miénk, magyaroké, akik szeretettel és tisztelettel adózunk az 1956-os magyar forradalom és sza­badságharc hősei előtt. A mi költőnk, azoké, akik gyönyörköve és áhítattal olvassuk a magyar szépirodalom re­mekműveit. De a miénk, reformátuso­ké is, akik hitünk költő­ hősét és vérta­núját látjuk benne. Versét, a Kenyéren és vizen címűt 1955 decemberében a márianosztrai börtönben szigorított büntetésben letöl­tendő harminc napos elzárása idején ír­ta: „A mocskos padlón fekszem, / Há­tam vetem a falnak. /­­ A fájdalom... le­het-e versem, / hatalmad? // Próbálga­tom Anyám mosolyát. / Lelkére még da­laim szórnám... / Könnyeket, mik már nem fagynak át / A formán. // Másom sincs, Uram. Beérem / azzal, hogy arco­dat viszem, / csak így bírtam még el: ke­nyéren / és vízen.” ■ Péterffy György Emlékezés a magyar csodára „Nincs senkiben nagyobb szeretet an­nál, mintha valaki életét adja a bará­taiért. ” (Jn 15,13) Ünnepeink arra emlékeztetnek bennünket, hogy amikor őseink megpróbálták megszerezni önrendel­kezési jogainkat, azért véres áldozatot kellett hozniuk. Ezért minden ilyen emléknap a gyász napja is. A sápadt, rosszul öltözött, sokszor a nyomor legmélyéről felkelt pesti srá­cok és lányok között soha egyetlen „magyarkodó” frázist nem hallottam. Sokszor remegve, magukban, imádsá­got suttogva, fegyverüket görcsösen szorítva figyelték, hogyan erősödik a páncélos szörnyeteg dübörgése. Jön­nek! Vajon túlélik-e az újabb roha­mot? Kérve kérték, csak most segíts meg Istenem, de készek voltak életü­ket áldozni barátaikért, a feltámadt nemzetért. Számomra a mai napig a legcsodála­tosabb élményt és áldást jelentette az, hogy amikor megindultunk a pesti ut­cán, egyszeriben világossá vált: szeret­jük egymást, egymáshoz tartozunk, egy akaraton vagyunk. Egy évtized ga­lád propagandája szünet nélkül megkérdőjelezte, van-e tartalma és ér­téke nemzeti közösségünknek. Egy nép közösségét a félelem és a személyes gyűlölet közösségévé tették. Nincsen szeretet, csak osztályharc, minden kol­légád, embertársad, sőt rokonod is árulód, besúgód lehetett. Istent, a hi­tet, a tízparancsolat etikáját kiszorítot­ták a közéletből. Amit a nemzet nagy része tisztelt, amiben reménykedett: vallást, hitet és becsületet sárba tipor­ták. Be akarták beszélni nekünk, hogy nincs nemzeti öntudat, csak proletár öntudat, hogy nincs isteni autoritás, csak a párt autoritása. Máig is képtelen vagyok szavakkal leírni azt a csodálatos ajándékot, amit Isten adott nekem abban a felismerés­ben, hogy szeretjük egymást, barátok vagyunk, egymáshoz tartozunk és ké­szek vagyunk egymásért, egymással mindent megtenni azért, hogy ezt a csodálatos kincset megtarthassuk egy jobb, tisztább és békésebb jövőre. Ez a felismerés, a nemzeti újjászületés va­rázslatos pillanatának hatalmas vonzó­ereje tartotta ott a barikádokon a fiata­lokat. Láttam és sokszorosan megél­tem annak a csodálatos szeretetnek a történeteit és bizonyságait, amiről itt az Ige szól. Emberek áldozták fel ma­gukat, hogy a másik, az újonnan felfe­dezett barát életben maradhasson. A hazaszeretet, népem közösségének vállalása elválaszthatatlan része a hívő keresztyén ember életének. A nemzetet Isten akarata formálta és ajándékozta nekünk. Akiknek Jézus Krisztus evan­géliuma életük fundamentumává lett, azoknak ez a tény­képük iránt is különleges elkötelezettséget jelent. Az a szeretet éljen bennünk, ami Őbenne van, hiszen Ő előbb szere­tett minket. Életét adta érettünk! A nemzet tagjaiban él. Benned, bennem, családunkban, gyerme­keinkben. Jézus Krisztus meghalt a kereszten, hogy megszabadítson a kárhozat veszedelmétől, amit őseinktől örököltünk, amit bű­neinkkel szereztünk magunknak. Ma is, ezen az ünnepnapon is, ezt az evangéliumot hirdeti a mi Urunk. Békét és stabilizálódást akartok társadalmunkban? Békél­­jetek meg először az Istennel! Bé­két és lelki egészséget akartok a családokban? Bízzátok Jézusra ma­gatokat, családi közösségeiteket és kérjétek, hogy Ő gyógyítson meg benneteket! Békét akartok nemze­tünk politikai határon túl rekedt, súlyos terheket hordozó tagjainak? Tegyétek sorsukat a mi Megváltó Krisztusunk kezébe és kérjétek Őt hit­tel, hogy adjon járható, békés lehető­ségeket arra, hogy elszakított testvére­ink újra egybenőhessenek a nemzet közösségével! Békét akartok szomszé­dainkkal? Érettük is meghalt Megváltó Urunk! Vigyük el hozzájuk Isten vég­telen szerelmének az üzenetét. (Annak idején Finnországban egy ilyen ébre­dés mentette meg azt a kis népet a tel­jes felmorzsolódástól.) Így emlékezzünk ma az ’56-os for­radalomra! Hálaadással, hogy Min­denható Urunk erőt és belső indítta­tást adott népünknek, és ezzel olyan történelmi forrást ajándékozott ne­künk, amiből ma is erőt meríthetünk. (Az 1956 után hosszú évekre emigrációba kényszerült, ma itthon élő egyetemi tanár­tól tavaly ősszel életrajzi sorozatot közölt­tünk.) ■ Szabó Pál Pataki diákok győzelme Egy ötvenhatos diák-regényhő­s — a mai diákok szemével Éppen egy esztendeje annak, hogy az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából közöltük Hargitai Péter A forradalom lánya című regényé­nek egy részletét. Az azóta két kiadást is megélt könyvet a szerző - a floridai egyetem professzo­ra, neves költő, műfordító, író - számos magyar­­országi iskolába eljuttatta, Bertalan Imre, az ame­rikai magyar reformátusság „pátriárkája" pedig segített megteremteni a regényhez kötődő esszé­író verseny alapjait. A pályázat értékelését s a két megosztott első díjat kapott pataki diák jellemzé­sét - felkészítő magyar szakos tanáruk szép írását - az alábbiakban közöljük. (a szerk.) Bemutatom kedves tanítványaimat: Melles Marcellt és Panka Tamást Mindketten gimnáziumunk 12. E osztályába járnak. Még két évük van nálunk, hiszen az öt évfolyamos, két tannyelvű képzésben tanulnak. Tizediktől vagyok a magyartanáruk. A versenyfelhívás az első megkereséskor megnyerte őket, ma­gam is úgy gondolom, nekik való volt ez a feladat. Marcell négy fiúgyermek közül a második. Sokirányú ér­deklődés jellemzi. Több éve gordonkázik, tehetségesnek tart­ják. A reáltárgyak érdeklik, de csapattag volt a Polgár az euró­pai demokráciában témájú versenyen (területi első, országos 6. hely), egyháztörténeti előadással vett részt a Kutató Diákok Konferenciáján. Angolból középfokú nyelvvizsgája van. No­vellákat ír, többet olvastam már, stílusuk fogott meg elsősor­ban. Szerepelt színpadi játékban (anekdotaest), jó érzéke van versek felolvasásához, főleg az irónia illik az egyéniségéhez. Tamást a nyelvek érdeklik. Egyenletesen jól teljesít a tan­tárgyakban. Csapattag volt a Polgár az európai demokráciá­ban témájú versenyen (területi első, országos 6. hely), az ónodi országgyűlés 300. évfordulója tiszteletére rendezett szónokversenyen Rákócziként szólt az ezredforduló ma­gyarjaihoz (területi 3., országos 10. hely), sokat bátorodott egy jelenet főszereplőjeként (Mács József: Pataki diákok). Mostanában a közgazdaságtan felé kacsingat. Hálás vagyok a verseny ötletéért, a fiatalok iránt meg­nyilvánuló szeretetért, figyelemért. Magam is - távoli - nagy tisztelője vagyok Bertalan Imre úrnak, s így — beval­lom — a tanév végén megkapott sokadik versenyfelhívás nyomasztó terhével éltem hetekig. A tanulók távol, a fáradt­ság az iskolai ritmus megszűnte után szinte letepert, de tud­tam, dolgunk van, nem lehet csukva a szem, a fü­l, nem tér­hetünk ki a feladat elől. Mikor aztán elolvastam a regényt, már tudtam: ez éppen alkalmas feladat. A műfaj, a terjede­lem, a téma biztosan megérint többeket! Nem csalódtam. S most, belelendülve a napi, heti, havi teendők sorába, an­nál nagyobb az örömünk, hisz október közepére vártunk csak híreket. A fiúk arcán szerénység, öröm, boldog büszkeség... Köszönjük az értékelést, a meleg hangú pataki üzenetet. Isten áldja az elhívottakat, a szolgálattevőket, adjon erőt a feladataikhoz! Adjon biztató jeleket a fiatalokról az idősebbeknek és viszont! ■ Sinkóné Tóth Zsuzsanna Fotók: EOM - Kinczler Gyula

Next