Reformátusok Lapja, 2011 (55. évfolyam, 1-52. szám)

2011-09-11 / 37. szám

Elmélkedés Az eredeti görög szó, a krino azt jelenti, hogy megítél (de nem elítél). Azt is jelenti, hogy látni és felismerni a helyest és a helytelent, és elkülöníteni azokat. Szükség van rá, hogy megítéljük, mi a jó és mi a rossz. Az ítélet azonban egyedül az Istenre tartozik. Az lesz az igaz ítélet, amit majd odaát, az Isten országában fogunk megismerni és megérteni az utolsó ítéletben. Éle­tünk végén el kell számolnunk azzal, hogyan éltünk. Isten joga az, hogy ítéljen. Az igazságszolgáltatás csak azé lehet, aki tudja, hogy mi az igazság. Tudjuk mi, hogy mi az igazság? Nem. Egy adott helyzetet esetleg meg tudunk ítélni, de hogy kit mi mozgat igazán belülről, azt nem. Még egy csa­ládon belüli konfliktusban is nehéz megérteni, ki miért keseredik meg vagy lesz gonosszá és ellenségessé velünk, másokkal szemben. Nem értjük, ki mi­től lesz depressziós vagy közönyös, mi­ért nem törődik senkivel és semmivel, és pusztítja a saját életét és a másokét. Nem tudjuk, hiszen nem látunk a szí­vek mélyére. Önmagunk elítélésére sem vagyunk jogosultak. Megvizsgálhatjuk és megítélhetjük magunkat, de látjuk­­­ igazán, hogy kik vagyunk? Tudjuk-e, mi van a magatartásunk mélyén? Isten segítsége kell és Jézus világos­sága. Csak aki a közelében van, az lát és ért valamit a dolgokból, egyébként sötétben tapogatózunk. Ne legyünk nagyon biztosak abban, hogy tudjuk, kinek van igaza és kinek nincs. Jézus nem azért jött, hogy a tisztasága meg­szégyenítsen, a szentsége agyonnyom­jon és a fénye elvakítson, hanem azért, hogy mindenkit megmentsen. Ha va­lakinek joga lenne ítélkezni, az Jézus. Az ő fénye az igazi világosság, az ő íté­lete igaz. De ő nem ítél. Meglepő és megrendítő ez a kijelen­tése: „Ha valaki hallja az én beszé­deimet, és nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt, mert nem azért jöt­tem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem." (Jn 12,47) Megdöbbentő összefoglalása ez Jézus lényének. Megrendítő ez a türelmes szeretet, a mértéktelen izgalom, hogy még azt sem ítéli el, aki hallja a beszé­dét, és nem fogadja meg azt. Nem ítéli el azokat sem, akik ma olvassák, tud­nak valamit tanításából, és mégsem a szerint élnek. „Ne ítéljetek, hogy ne ítél­tessetek!” (Mt 7,1) - mondja Jézus, és maga ad rá példát. A kereszten sem íté­li el ellenségeit, akik halálra adták őt. Voltak, akik hallgatták őt, jeleket és csodákat tett előttük és rajtuk, még­sem fogadták el őt. És Jézus azt mond­ja: nem ítéli el őket. Nem meglepő ez? A hagyományos vallásos gondolkodás és missziói tanítás szerint Isten elítéli a hitetleneket. Jézus csak azokkal szem­ben volt kemény, akik magukat jónak hitték. Farkas József gyakran mondta ezt az egyszerű tételét: „Jézus világos­ságában kiderül, hogy a jó emberek nem is annyira jók, és a rossz emberek nem is annyira rosszak. ” Szójátéknak tűnik, mégis komolyan gondolom: van ember, aki elveszett, és van ember, aki veszett, mint a róka vagy a kutya. Aki elveszett, azt megke­resi és meg is találja Jézus. De van, aki meg van veszve, mint a veszett állat, amelyik kibillent az egészséges életösz­tönéből és életprogramjából. Ő beteg és gyógyítani kell, mert halálos a mará­sa. Ilyenek az előzőekben említett gyil­kosok, akik nem tudják már, hogy mi az élet értelme és minek lehet örülni, csak a rombolás és a pusztítás a kedvte­lésük. Még a megveszett emberért is le­het imádkozni, és nem elítélni őt. Jézus meg tudja gyógyítani őket. Jézus fényé­vel leleplez, megítél, hogy jobbítson. Nem elpusztít ez a fény, hanem megvi­lágosít, igaz életre vezet. _ ____________________________KARSAY ESZTER 2011. SZEPTEMBER 11. Az Ige mellett SZEPTEMBER 11. VASÁRNAP (11) „...ahogyan az ember derekára csatolja az övét...” (Jer 13,1-11) Az öv helye a gazdája derekán van, minden egyéb helyen fölöslegessé és haszontalan­ná lesz. A kőszikla hasadékában (4) nem töltheti be rendeltetését az öv, sőt hosszú idő után megrothad, tönkremegy (7). Jézus Krisztus eljövetele, halála és fel­támadása az a páratlan esemény, amelyben Isten meg­kereste a kallódó övét, az övéit, az ő népét, és újból de­rekára csatolta azt, hogy az ő nevének dicséretére és tiszteletére legyenek (11). Mindnyájunk boldogságá­nak is ez az egyedüli forrása: Isten Krisztusban újból magához csatolt bennünket. Tartozzunk tehát látha­tóan hozzá, egyébként csak kallódunk. János 19,16­-22 346. dicséret SZEPTEMBER 12. HÉTFŐ (17) „Ha nem hallgattok rám...” (Jer 13,12-27) Jere­miás, mint ebben a fejezetben is, újra és újra visszatér an­nak prófétai megállapítására, hogy Isten népe nincs kö­zösségben az őt kiválasztó Úrral, sőt egyre csak távolo­dik tőle, ennek pedig sírás lesz a vége, mert Isten meg­bünteti hűtlen népét, a próféta pedig siratja őket ugyan­ezért (17). Képpel szemléltetem az üzenetet. A moz­dony, összekapcsolódva a kocsikkal, hűségesen húzza a vagonokat. Ha azonban nem jól akasztották az egyik kocsit a mozdonyra, már a legkisebb emelkedő esetében kiderül ez az alapvető hiba, és a kocsi távolodni kezd a mozdonytól, mindazokkal együtt, melyek még hozzá lettek kapcsolva. Nem elég az Úr közelében lenni, össze kell vele kapcsolódni, hogy az emelkedőkön ne csússzon vissza és távolodjon el tőle az életünk, és így általunk ne kerüljenek mások is messzebb az Úrtól. Bizony a legki­sebb emelkedő, azaz nehézség elég ahhoz, hogy kiderül­jön, csak az Úr közelében vagyunk-e, vagy össze is kap­csolt a mi Urunkkal a Szentlélek! Az emelkedőt ugyan­is csak az ő erejével tudjuk megfutni, ha ő húz, egyéb­ként nélküle elindulunk a lejtőn, az ellenkező irányba. János 19:23-24 345. dicséret SZEPTEMBER 13. KEDD (21) „Ne bontsd fel a velünk kötött szövetséget!” Der 14) Mennyire vesszük komolyan Isten Jézus Krisz­tusban mondott kijelentését, miszerint az ő szereteté­­től senki és semmi el nem szakíthat bennünket (Róm 8,38)? Ugyanis ezt az ígéretet kaptuk. Hisszük-e ezt akkor, amikor elbuktunk, amikor úgy tűnik, hogy még az Isten is elhagyott bennünket, és jogosan, mert „elis­merjük, Uram, gonoszságunkat” (20). Ez a bizonyosság képes egyedül talpra állítani, sőt egyedül ez a remény­ség ad erőt felülről ahhoz, hogy tényleg elhagyjuk go­noszságunkat, és megerősödjünk az Úrban! Közöttünk van az Úr, és nem távozik el közülünk (9) - ez az evan­gélium ! Ahol azonban virág díszlik, ott ki kell és ki le­het tépni a csalánt. János 19,25-30 337. dicséret SZEPTEMBER 14. SZERDA (6) „...belefáradtam a szánakozásba.” (Jer 15,1-9) Isten haragja visszavonhatatlan engedetlen népével szemben: nem esik meg a szíve rajtuk, halál, fegyver, éhínség, fogság vár rájuk, iszonyatossá lesznek más né­pek előtt, és senki nem fogja megkérdezni, jól vannak­­­, nincs, aki szánná őket. Döbbenetes leírását olvashat­juk ebben a fejezetben az ítélet rettenetének, még a maradékuk is kiszolgáltatott lesz (8-9), mert nem tér­tek meg (7), az Úr pedig belefáradt a szánakozásba (6). Szinte a kárhozat állapotának leírását olvashatjuk itt. Hatalmas az Úr szeretete, hogy ennek ellenére felülír­ta szándékát, és mégis annyira szánakozott rajtunk, hogy Egyszülött Fiát adta érettünk, kegyelmi ideje pe­dig még mindig tart, amely megtérésre hív. János 19,31-37 339. dicséret SZEPTEMBER 15. CSÜTÖRTÖK (16) „Ha eljutott hozzám igén, én élveztem ...” (Jer 15,10-21) Nincs nagyobb dolog manapság annál, mint amikor elcsendesedünk. A krisztusi ember azon­ban nem úgy csendesedik el, hogy meditál, mert ilyen­kor az ember önmagában van, egyedül és önmagából akar valami megnyugtató kincset a felszínre hozni. De mit adhat az ember önmagának vagy akár másoknak, amikor ma még dobog a szíve, tele mindenféle össze­visszasággal, holnap pedig már a férgek martalékává le­het? A meditáló ember szánalmasan egyedül van. Az Isten Igéjét olvasó és tanulmányozó ember azonban azt várja, hogy az örök élet Ura, minden életnek forrása megszólítsa, megtisztítsa, megvigasztalja és krisztusi szeretettel a másik emberhez küldje őt. Az Igével, így az élő Istennel találkozás örömöt okoz: vidámságot, él­vezetet, szívbéli örömöt. Jeremiás ezt az örömöt élte át. Boldog az a nap, amikor megtörténik a csoda, s meg­nyílik előttünk Isten Igéje, a benne rejlő üzenet, ezáltal megszabadulunk gyarló önmagunktól, és indulhatunk az evangéliummal mások felé, miközben az Ige nyúj­totta élvezettel és örömmel végezhetjük azt az apró, de hatalmas feladatot, amit aznapra bízott ránk az Úr. János 19,38-42 184. dicséret SZEPTEMBER 16. PÉNTEK (2) „Ne vegy senkit feleségül...” (Jer 16,1-13) Jeremiás prófétai szolgálata kiterjed a magánéletére is, mert az Úr azt is küldetésének szolgálatába állítja. Nem életre szóló nőtlenséget parancsol itt Isten, hanem az Úr utasítása, miszerint egy időre le kell mondania a családi életről, jel­adás az elkövetkezendő ítéletről. Az anyaméh gyümölcse áldás, ezért a reménységre utal (Zsolt 127,3), ennek el­lenkezője a reménytelenségre. A lelkipásztornak alig van magánélete, de bármelyikünknek lehet olyan életszaka­sza, amikor a magánéletünkkel sem rendelkezünk. Bi­zony az ember szeretné, ha a magánélete az övé lenne: az ember a magánéletét adja át legnehezebben az Úrnak! Pedig az élet nagy döntései, így a magánéletbeli döntések is csak hitben hozhatók meg. Isten beleszól választottai­­nak legszemélyesebb életébe is, akár emberi eszközökön, mustráló tekinteteken és rosszindulatú kíváncsiskodókon keresztül, de ezzel is javunkat szolgálja, hogy megóvjon a nagy nyomorúságtól, és megőrizzen a reménységre. Az Úr mindenünket lefoglaló igényével is megváltó kegyel­mét nyilvánítja ki. Aki pedig átad mindent az Úrnak, megsokszorozva, megáldva kapja azt vissza (Lk 17,33). János 20,1-10 185. dicséret SZEPTEMBER 17. SZOMBAT (15)*. ..visszaviszem őket földjükre...” Qer 16,14-21) A mai igeszakasz három elemből áll: egy kegyelemmel teli ígéretből, miszerint az Úr visszaviszi népét földjére, és visszavezeti őket magához (14-15), Isten ítéletének leírásából, amely elől nem lehet elmenekülni (16-18), és egy zsoltártöredékből, amelyet az a reménység hat át, hogy egykor minden néphez eljut az élő Isten ismerete (19-21). Isten az ítéletben is érleli népét, hogy betölt­hessék küldetésüket, és általuk áldást nyerjen a föld min­den nemzetsége (1 Móz 12,3). Valóban nincs nagyobb dolog, mint visszatérni arra a földre, amelyet az Úr jelölt ki nekünk az ő közelében. Gyönyörű ennek a szakasznak a szerkezete, itt a formában is megjelenik az üzenet, az egész evangélium, miszerint Isten ítéletét körülveszi Iz­rael népének és a minden népnek szóló ígéret! János 20,11-18 347. dicséret STEINBACH JÓZSEF Meddig mehet el Isten? » Olvasandó: Jer 15,10.17.19; 16,1-2.8 Meddig mehet el Isten? Mármint abban, hogy megszabja életlehetősé­­geimet. Gyakorlatilag ez a kérdés hú­zódik meg Teremiás próféta könyvé­nek fejezeteiben. A próféta panasz­kodik. Szabad neki? Már miért ne lenne szabad? Odasírhatja a világ elé: őt mindenki átkozza, mert az a dolga, hogy perlekedjen és vitázzon az egész országgal. Ráadásul Isten előírja neki a nőtlenséget, a gyer­­mektelenséget. Mi több, ha netán valaki mégis meghívná egy lakoda­lomba, még oda sem mehet el úgy­mond kikapcsolódni. És mindez miért ? Mert az ő életét példaként ál­lítja az Úr mindazok elé, akiknek üzenni kíván. Szabad nekünk perlekednünk úgy, mint egykor tette a próféta? Persze, hogy szabad! Hangosan vagy csak neki elsuttogva fel lehet tenni a kérdést: miért épp ő lett a feleségem vagy a férjem, miért nem olyanok a gyerekeim, ahogy elképzeltem őket? Vagy miért nem adtál nekem férjet, feleséget, gyereket, Uram? Miért va­gyok református ? Miért nem szület­tem svájcinak, amerikainak vagy ausztrálnak? Miért nem azzal kere­sem meg a kenyeremet, amivel sze­retném? A hívő keresztyén ember az­tán még azt is hozzáteszi: „Nem aka­rok én változtatni ezen, de arra azért kíváncsi vagyok, miért avatkozol be­le ennyire a tőled kapott életembe ?” Jeremiás kirohanására igen külö­nös, mégis indulatait, érzelmeit a he­lyükre pofozó választ ad Isten. „Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj. Ha értékes dolgo­kat beszélsz értéktelenek helyett, akkor szószólóm lehetsz!’ Vagyis azt mond­ja szolgájának az Úr: az a bajod, Je­remiás, azért mentél tönkre, mert el­tértél tőlem. Ha megtérsz, ha meg­találod a helyedet, akkor megint en­gem szolgálhatsz, és nem azokat a tőlem, tőled idegen erőket, amelyek most hatalmukba kerítettek! Ha ér­téktelen ostobaságok helyett megint úgy beszélsz, mint akinek kincsek vannak a birtokában, akkor újra az én nevemben szólhatsz! Ezen most élő perleinek ugyanezt a feleletet adja: azért élsz ott, ahol élsz, azért kényszerítelek arra, hogy lépj már végre, vagy éppen maradj ott, ahol vagy, azért ő a párod, vagy azért nincsen társad, mert vissza akarlak vezetni magamhoz. Ezen el­mehet idáig, bizony, azt teheti velem, veled, amit jónak lát. Mert nekem, neked, nekünk, a gyülekezetnek, a nemzetnek jobb így, jobb lesz így. KERESKÉNYI SÁNDOR Imim hph Imádkozzunk______ Krisztus kezébe Tovább egyedül hogyan is vonszolnám ? Kezedbe teszem le, Uram, a sorsom. Vedd a kezedbe, vidd a keresztre, fogadd magadhoz, kösd a kegyelembe! Látod, én vesztettem, harcold meg, kérlek, Te a harcom! Amen. HAJDÚ ZOLTÁN LEVENTE A heti bibliai részhez GYŐRI ISTVÁN IN­RI Jesus Nazarenus Rex Iudaeorum Temetői vagy útmenti kereszteken gyakran olvassuk ezt a négy betűből álló betűszót: INRI. Mit is jelent ez, és mire emlékeztet ? Mind a négy evangélista megem­lékezik arról, hogy amikor Jézus Krisztust keresztre feszítették, egy feliratot is tettek a keresztre. Abban az időben gyakori volt, hogy a halál­­büntetés indoklását röviden odaír­ták vagy kihirdették. Ennek a célja az elrettentés volt. Ha egy lázadó rabszolgát feszítet­tek keresztre, azt írták fölé: „lázadó rabszolga”. Ennek az volt az üzene­te: így jár minden rabszolga, aki ura ellen lázad. Az evangélisták szerint Jézus ke­resztjén az jelent meg vádként, hogy a „zsidók királya”. Ez volt az a vád, ami alapján a római hatóság őt elítél­hette. A felirat azt jelentette, hogy így jár mindenki, aki magát királynak mondja, és ezzel megkérdőjelezi a fennálló politikai rendet. Lehettek a Római Birodalmon belül helyi kirá­lyok, de ezek kinevezése a császár jogköre volt. Aki tehát magát tette királlyá, az a császár hatalmát kérdő­jelezte meg. János evangélista a Jézus kereszt­jén levő feliratról többet mond, mint a többiek.­­Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan ol­vasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva.” (Jn 19,19-20) A három nyelv nem véletlen: a hé­ber volt a zsidók nyelve, a latin a ró­maiak nyelve, a görög pedig a közna­pi beszélt nyelv a birodalom keleti felében. A három nyelv a teljes nyil­vánosságot szólította meg, hadd tudja meg mindenki, miért kell Jé­zusnak meghalnia. A zsidók szerették volna, ha Pilá­tus kijavítja a feliratot, és azt írja oda, Jézus magáról mondta, hogy ő a zsidók királya. Pilátus azonban hajthatatlan volt, nem változtatott rajta. Amikor a latin lett az egyház nyelve, akkor terjedt el az a szokás, hogy a keresztekre csak latinul írták fel a feliratot, illetve később csak a kezdőbetűkből képzett mozaikszót: Jesus Nazarenus Rex Iudaeorum, ennek kezdőbetűi: VNRI. Pilátus makacsságának így egy szép hitvallást köszönhetünk, hi­szen a Jézus név a Megváltót jelen­ti. A felirat értelme tehát: A Názá­reti Megváltó, a zsidók királya. ]

Next