Regélő, 1833. július-szeptember (1. évfolyam, 27-52. szám)
1833-09-26 / 51. szám
a 411 óta, rám tudom miért, durczás képe egy kis búval vegyült előbbi nyájaságát véve magára. Szóllani akartam, de szivem el leven fogódva ajakim csak rebegtek, ’s kezemet szivemre tevén epedve tekinték fekete szemébe. Ő kezét nyujtá feleletül, ’s hogy annál fájdalmasabbá tegye az elválás pillantatát, hogy annál inkább érezzem veszteségemet, midőn irántam nem hideg voltát csak a’ végérában mutatja , két könycsepp gördüle ki szemeiből. „Ő ezt nem reménylettem!“ mondám elfojtott hangon, ‘s szivem hódolva szive bánatjának, térdre borultam előtte. De a’helyett, hogy ő előtte estem volna térdre, leestem a’ magos ágyról az alant fekvő házaspár mellé a’ dunyha szélére. Megijedt az azon oldalon fekvő strázsamesterné a’ zuhanásra, ’s felugrott. Én még mindig előbbi menyemben lévén, az előttem álló fehér alakot álmom tündérképének néztem, ’s előbbi helyzetemben előtte térdepelve, heves csókokkal bobitám el kezét a’ bámulónak. A’ halavány arcz a’ legszebben viritónak, a’ színüket elvesztett kék szemek legszebb fekete szemeknek , a’ testesült alkat legkarcsúbb termeinek, ’s az éji pongyola (negligé) legcsinosabb fehér öltözetnek tetszettek előttem, de boldogságom csak nehány perczig tartott. „Mas machen Sie Herr .... or?“ kérdé a’ strázsamesterné , ’s ugyan akkor kezdé felébredt férje is német káromlásait. Ekkor tűntel a’ bájalak elő.' o..., ekkor láttam mindent a’ maga valóságában , ’s hogy rövid boldogságom is csak álonyi volt. Engedelnet kérve kelle elbeszélni álmomat, hogy megnyugtassam v?haragos strázsamestert, ’s minden gyanútól megmentsem magamat. ,,Cse báj prentu domnye Zeó ? (mi baj az Istenért)“ kérdé a’ lármára felébredt oláhné a’ kuczkóból. „Nyicz, nyicz (semmi, semmi)“ mondám haragosan gyertyát kérve, hogy lássak felkapaszkodni ágyamra; ’s mig ő a’ mécset megtudta gyújtani, addig a’ strázsamester hitvesével együtt jó izún nevetett tévedésemen; de fekvő helyeiket azonnal elcserélték, hogy, ha még egyszer illyés valamit találnék álmodni, az asszony helyett a’ strázsamester kezét csókoljam, 's hogyha— úgymond—álmomban