Regélő, 1835. július-december (3. évfolyam, 53-104. szám)

1835-10-18 / 84. szám

czedik tollát egy beköszöntő iktatási versecskén; és ha nem egész, de még is hiven utánozni akaró mássát nézhetik a’ kótya oldalait kisérő tájkörnek. És még is szeretem én ezen szomorú magányt, felelevenült szi­vem érzéseinek első tanúját; szeretem elmúlt gyönyöreim kora-men­nyével körülövedzem­ a’ nagy puszta virányt, hova a’ természet nekem egy szép virágot ültetett, melly varázsihleténél örök életet ígért, de a’ hiven ápolgatott virág, fiatal keblem első szerelme, igen hamar lehullott, és egy nagy sir volt nekem a’ vidék, mellybe setét hámat eltemetni akartam. Sokáig hordoztam én ezen bút, sokáig ne­veltem szivem mélyében ; és azért szeretem e’ vidéket, azért kedve­sek nekem kiholt kellemei, mert itt dohogott hevesebben szivem , itt sírtam először édes-keserű konyáim’. Hova felhők olly sietve? ,,Láthatáron túl !“ Ti elmentek ; de napomra Setét vész borul. Hova madár szép daloddal ? „Hideg égen túl !“ Szerelmemnek rövid hangja Örök búla fúl. H­ova szellő rózsáimról ? „Puszta kerten túl!“ Mint a’ bimbók hervadoznak , Örömem lehull. Hova gallyak házam felett? „Kopár földön túl !“ Életfám is ki van döntve, Többé nem virul. Mind elmennek ők lakomnak Bús virányirul; Velek szökik árva szemem , ’S könyekbe borul: Nem mehetek ; mert ha mennyét Elveszté a’ szív , Csak a­ tájhoz, hol az letűnt, Marad holtig hiv. A’ gondolat ugyan nem uj, mert a’ thema igen közönséges, de bő és jutalmas. A’szerelem egy mindenektől befogadott kedves the­ma, mellynek változatait még a’ leggyengébb dilettáns is prima vista eljátsza. Berzsenyiné, mint a’ hozzá hivatott orvos beszéld, ma éjjel igen roszul érzé magát. Nem volna-e ezen veteranus költő halála ismét egy sokáig ki nem pótolható kár gyermekségéből már már kilépdelő litteraturánkra nézve ? Mért nem örök életet a’ lángész­nek? A’ derék letapodva a’ pulyaság dagályait, egeket kér, és elnyerheti-e, ha halandóságot hordoz tökélyre vivő keblében? Tet­tei kevéssel élnek utóbb elhunyténál, és sokszor nincs még eltö­rülve neve méhlepte sírkövén, midőn régen kimúlt már emléke a’ szivekben.

Next