Regélő, 1835. július-december (3. évfolyam, 53-104. szám)

1835-10-22 / 85. szám

Legyen bár, hogy Maria kellemei reá nézve nagyon hatalma­sok voltak, vagy csupán azon ártatlan jó akarat uralkodott közttek, melly legnagyobb tisztasággal állhat­ m­eg; elég látható vala, hogy egy határtalan készség vonza őt a’ herczegnéhez, mit a’ fejdelem­né csendes elismeréssel jutalmazott. Azonban ezen viszonyos megkülönböztetés olly tiszta, nemes természetű, és viseletűk egymása iránt olly világos és nyílt vala, hogy maga a’ legmérgesebb rágalom se merészkedék őket leheleté­vel zavarni. Maria semmi kedvezéssel nem volt iránta, sőt ellen­kezőleg, mennyire tán bellőképpen becsülte őt, annyira bizonyos keménységgel viszonzá legmérséklettebb kivánatjait is, így játék közben egykor Ruho sikeretlenül kéré őt, hogy a’ herczegné hoz­zá, valamint más szolgájihoz, a’ bizodalmasb „Te“ névvel szóltani méltóztatnék. Most háború veszélyei, mellyek a’ durva érzékűeknek ünnep­játékok valának, szálltták­ el Augsburg felé Lajos herczeget szerelme karjai közül, hol bátorsága sokszor messzebbre vitte, mint sem azt okosság és a’ maga megtartási kötelesség engedné. Maria, ki őt sikeretlenül tartoztatá vissza, előérzetekkel telve hallotta, hogy vitézsége vakmerőséghez hasonlít, és igyekezett levelek által őt meginteni,’s kérésekkel a’hazatérésre birni. Mit sem mulasztván­ el, mi tervéhez vezethetné, jelesül ezen ügyben Hahó­hoz is fordult, ki urát a’ táborba követte, írván neki, hogy kéré­sét támassza, ápolja, és ha azt véghez viszi, örömmel ígéri neki azon barátsági kérelmének teljesítését, melly után olly gyakran hasz­talanul esedezett. Egy szerencsétlen elcserélés által ezen levél Lajos kezébe ju­tott, ki elégtelen lévén ezen szók rejtvényét megfejteni, lelketlen féltékenységétől vakítva az ártatlan hírnökét keresztül döfte, és haragjától ihletve a’ vélt hűtelennek érdem szerinti büntetését eltö­­kélé. Hahót csak esetes eltávozta menté-meg irtóztató dü­hösségétől. Sejtve, mi közel leng már fiatal feje felett, a’ halál angyala, ült a’báj­­ó Maria Elizával, sógornéjával, IV-ik Konrád király özve­gyével , ki férjének elmentétől fogva lakó társnéja vala. Estve volt; gyermekeiket éppen ágyba fektették, és mély beszélgetésbe merül­tek; midőn ime lódobogást hallottak az udvaron, ’s az ablakhoz siető Maria a’ hold gyenge fényénél férjének fegyverzetét és lépteit is­­merte­ meg. „Még egyszer ezen életben—utójára—’ mondá örömében a’ legtisztább ’s ártatlanabb keblű, udvari dámáji, kik az oldal szobá­ban dolgoztak, ide siettek asszonyuk elragadtatásában részesülni.

Next