Regélő, 1836. július-december (4. évfolyam, 53-104. szám)
1836-10-20 / 84. szám
667 czukrászságot tanult, a’ negyedik Valladolidban szakácskod^L A’ szabó hosszan eldicséré Parisát, — ,,és még is — veté utána^L* sehol sem találja fel az ember hazáját. Nekem csak még anyám és egy húgom van, de még is úgy vonz Ortához valami, mintha a’ föld minden kincse várna itt reám. A’ czukrászra feleség és gyermek várakozott; a’ kereskedő legényre menyasszony. Érzéssel beszélgetének a’ viszonlátás örömeiről. — „Mit asszony és gyermek! mit éghajlat és vidék! — mond végre a’ szakács — a’ szabadság az , melly ezen földszagolyt kedvessé teszi. Itt az ember a’ magos havasokon tanyáz, a’ völgyek mélyében, úgy a’ mint akar,“ — ,, „Úgy van — viszontá a’ kereskedő — a’ seniornak igaza van; a’ mi elrejtettségünk az, mit sem arany sem dicsőség meg nem fizet. Ez megőriz minket a’ világ rész befolyásától. Azért e’ vidéket minden idegen beelegyedéstül tisztán kell is tartanunk mindenkor, ’s halál annak fejére, ki ebben minket gátolni akarna!““ E’ beszélgetésnek, melly egyébiránt elég hangosan és gondatlanul vitetett, egy hangját sem veszté el Anselmo, ’s meggyőződött, hogy a’ társaság egyik részétül inkább segítséget várhat, mint ellenségeskedést. Kevesbbé megnyugtató vola a’ másik pad. Valamelly hosszú sovány alak ült az előbbi két gyanús ember közé, mintegy mutatva , hogy ezekkel egy értelemben van. Nyájason és nyugodtan forgató gólya nyakán egy háromszegű kalappal és meredt hajtekercscsel nyugvó fejét majd egyikhez, majd másikhoz, a’ mint t. i. azoknak egyike vagy másika súgott valamit neki. Terka átlátá a’ veszedelmet , mellyben a’ gróf forgott, ’s gondolhatni, mint rettent meg, midőn a’ szabó szokott enyelgő hangján egyszerre csak fölkiálta Anselmóhoz: „Micsoda szótlan ficzkót rejtett el kegyed, földi, amott? Talán álruhában utazó Angol, ’s kegyed magával viszi, hogy e’szép leány társaságában lépkórját elfeledje?“ Igen természetes, hogy a’ vidor embernek tréfája hangos kaczaj közti mindenkinek szemeit a’ grófra voná, kinek arcza éppen nem látszott mostani körülményeihez illeni. Ilijába törekvék Anselmo jól eltalált felelettel a’ közönséges figyelmet magára vonni; mindig kiváncsiabban néztek az alkalmatlan szemek azon helyre, hol a’gróf, mélázásából felriasztva, elpirulása által a’ nevetőket megkaczagtatá. „Ugyan hagyják békével a’ fiút — mond Terka fél hangosad, ’s a’ szabóhoz fordulva — ne háborgassák megint szegényt elméjében. Ő unokatestvérem , ki sokáig tartózkodott olasz országban, ’s ott egy leányt meg szeretett, ki sokkal nagyobb rangban állott nálánál. A’ leány rokonai ellentették; a’ leányt keserve megölé, ’s ezóta szegény mindig szomorú, sőt néha egészen merengő. Az én Anselmem őt haza hozta, ’s mi mindent elkövetünk, hogy vele szeren