Regélő, 1836. július-december (4. évfolyam, 53-104. szám)
1836-08-04 / 62. szám
azt felelé, hogy Parisban volna, ’s körül belül franczia országból elutazandó. Ezen szavak szivemet mint meg annyi tőrszurások érintek. Ez szerencsétlenség vala, mellyre még nem gondoltam. Folytonos jelen volta meggyőzött, hogy családom megegyezett, ’s így hogyan sejthettem volna hosszas megválást ? Szemem elsetétült, ’s az ájuláshoz közel voltam , anyám jelt oda ’s elvezetett. Miután anyai ápolása által visszatért öntudatom, szállni akart; de a’ könyek, mellyek akaratomon kül szemeimből kicsordultak, mutatok neki a’ keblembe zárt érzelem hatalmát. Elcsudálkozott rajta, megszánt,’s igy szóltá: „kedves leányom ! több mérsékletet reméltem érzelmeid módjában találni; némber dolga ugyan érzékenynek lenni, de érdeme mindig a’ szerénység marad , melly amannak jeleit elfátyolyozza. Töltild le kényeidet, ’s halld atyád akaratját. Hogy a’ gróf kezedet kérte, mindnyájunk előtt váratlan volt; mert azt hittük, hogy nénéd volna azon tárgy, melly őt házunkba oly gyakran csalja. Csak bátyádnak hozzád viselt szeretete bírhatta atyádat pillanatnyi meggondolásra; de megegyezéséhez feltételt kapcsolt, t. i. azt, hogy kiterjesitésed csak nénéid után történjék. Ez tanácsos is, mert hiúságod miatt férjhez meneteled e’ pillanatban nem igen tanácsos. Atyád szavát adta ugyan, de azt akarja, hogy titokban maradjon ; ezen rendelkezése tehát közöttünk titok. Érdemeld meg azon bizalmat, mellyet benned e’ pillanatban helyeztem. Három nap múlva elhagy minket a’ gróf; holnap búcsút veend, ’s ne feledd el, leányom! mert az hiedelem úgy hozza magával , magadat úgy viselni, mintha semmiről sem tudnál. Ne adj reá okot gyengeséged által, hogy e’ nyíltságomat megbánjam, mellyet atyád minden esetre kárhoztatni fogna, ’s én is csak akkor bocsáthatok meg magamnak, ha tudom, hogy leányom mindenkor kötelességét teendi.44 — Én megszámtam kényeimet, zokogásomat elnyomom, ’s anyám parancsára visszavonultam, miután neki mély érzelemmel kezet csókolok. Egész ésen által nem kérdezhetem eléggé magamat az évek felől, mellyek nénéim férjhez adhatásukra megkivántatnának; ’s midőn reá gondolok, milly nagy’s milly hosszas idő választ el minket, könyeim eláradtak. Tudtam, hogy ő valamelly követség mellé fog adatni, ’s ezen felül nyugtalanított a’ körülmény, hogy soha érzéseiről nekem egy szót sem szóllott, sőt hogy azokat még csak egyetlenegy jel által sem adta értésemre. Eddigelé a legkisebb változást sem óhajtom ; de e’ pillanatban, mellyben meg kelle egymástól válnunk, úgy látszott, mintha, mihelyt szerelméről meg volnék győződve, több bátorságom leendne. Végre még csak egy napom volt őt láthatni, ’s tettetnem kelle magamat.—Ezzel magamnak ősanyámnak tartoztam. Láttam őt ebéd felett, hol ellenemben ilt, ’s észre kellett vennem, hogy