Regélő, 1837. január-június (5. évfolyam, 1-52. szám)
1837-06-01 / 44. szám
tenni? Én az északi magányos sétányról , hol minden naplementekor meg szokott jelenni, őt elragadom , egyik elszökött rableányomnak vallom, — az öreg atya másnap előtted, a’ hatalmas biró előtt, megjelenvén engem vádol, ’s te a’ leányt természetesen nekem ítéled; azonban a’ villám eszít Clodius őt majd neked adja át, ’s Appius annak gyengéd karjaiban fogja mennyét élni. — Ezt nem akarod? vagy talán a’ lélekismeret, ’s becsületérzés iránt? — Hagyd el tehát, ’s nézd, miként zárja Camill a’ szép Virginiát forrón ölelő karjaiba; miként? — „Elég elég! győztél alávaló44 — vága közbe Appius, kinek nyugtalan arcza Clodiusnak ingerlő beszéde alatt szive belső harczait árulá el. — „Gonosz mesterséged bére legyen addig is ez, mig Virginiusnak kecses magzatát ölelem!44 — Itt egy erszényt nyujta neki Appius, ’s az utsza szegletén befordulva gyorsan eltávozott. Clodius szemei örömittasan nézék a’ teli erszényt, mellybe az akkori időben még ritka aranyok voltak rejtve, ’s pittyedt ajkait sziszegő mosolyra huzá. Végre nehány érthetlen szavakat mormoga , ’s az erszényt gondosan elrejtvén , a’ külvárosban egy roppant ház falépcsőjén emelte fel szikár termetét. Lecsillapodván Romában az alsó és felső rendűek köztti vitatkozások , a’ tanács elhatározá a’ kormányt tit választottnak, kik decem■sÍreknek neveztettek , kezökre bízni. Ezek között volt Appius is, a’ legelőkelőbb ’s gazdagabb polgároknak egyike, ki szerény viselete, igaz ítéletei, ’s méltóságos tekintete által hamar meg tudá nyerni a’ szüntelen háborgásokhoz szokott Romaiak szivét. A’ szegényebb sorsú áldást, mert jótevősége, mint a’ napnak éltető sugára, hatott reá; a’ gazdag patríciusok kedvelők őt, mert nyájas leereszkedése ’s társasági miveltsége mindenkihez vonzák. — Azonban a’ legszilárdabb ’s legjobb elvű emberre is hat a’ szerelem varázs-ereje. — Meglátván ő több társasági körökben Virginiát, ki már akkor Camillnak, egy gazdag patríciusnak , volt eljegyezve , szive az iránt leghevesebb lángra gerjede. Isméré az akkori romai népet; ismeré az ősz atyának szigorú elveit, ki elhatározásátul ’s adott szavától nehezen fogna elállani. — Elragadtatott képzete csak egy fényt látott, ’s ez Virginia volt. Sok ideig küszködött eszével szive; végre a’ szerelem lángjaitul vakított szív győzött, így tehát nem csuda , ha a’ mindenektől szeretett férjfiú olly alacsonyságra vetődött, mellyre őt Clodius, egy elszegényedett nemes, ingerlé, ki miként végzé alávaló tervét, látni fogjuk. II. Háromszor merültek a' nap heves sugarai Adria tengerébe, ’s ugyan annyiszor ragyogtak fel teres öblébül az említett éj után. —