Regélő, 1837. július-december (5. évfolyam, 53-104. szám)
1837-09-21 / 76. szám
dinéjének Opetniattya mmntdn) megtisztelésétől, úgy is mint a’Dékyháznak kegyencze, el nem maradhatott. Érkeztekor Kistelky már az egész társaságot együtt lelé, mellynél végezvén tisztelkedését, barátjától, a’ fiatal Dékytől, félreszállittatik. ,Barátom — megszóllamlik Déky komolyan — feddést érdemiénél , ha nem tudnám múltkori sürgeős elutaztodat, az a kis ábrándozó galamb egész mulatságunkat komolylyá tévé, ’s miért? — mert te ott nem valál.4 „Ah, barátom — vága közbe Kistelky — ’s te mondhatod, hogy ő miattam .. .Szót se —• félbe szakasztá Déky én mindent tudok. Már a’czéllövészetkor vevém észre magába vonultságát; uzsonakor mit sem vett magához, ’s a’ táncznál egész kedv ellenséggel elvonult; majd hozzám simulva karon fogott, és a’ szabadba sétára vont; aggódva kérdezett elmaradtod okáról. — „Ah, úgymond — ’s mély sóhaj emelkedők kebléből, — ő beteg! különben eljött volna...— Csak annak ígértével csillapithatám le némileg, hogy a’ mulatság után tüstént lakodba rándulok. Minő ártatlan örömmel szökdécselt, hallván beteg nem létedet; de mihelyest hozzá tevém elutaztodat, az örömjelekkel fölhagyót, — és ma reggel a’ kertből (hol mai mulatságunkra készületeket rendelők) hazatértemkor milly vigan szaladt előmbe azon örvendetes hírrel, hogy te megjövél, itt valál, ’s ma vendégünk vagy!”—„Barátom — rebegé kis szünet után Kistelky — hír kebledbe rejtem a’ titkot, melly még magamnak is mély,—sötét!4* Most az inas ajtót nyit, ’s indulást jelent. A’ hintók előjárattak, ’s a’ család és vendégei helyet fogtak Az elsőben a’ titoknokné, leányával ’sEmmivel, Kistelkyt mint kedves mulattató magához véve. Olly okosan, olly tanúságosan gyönyörködtetve vitte ő most is, mint mindenkor, tisztét, ’s ha e’ közben mellette a’ figyelmes kis angyalra röppent tekintete, ’s az andalgva rajta nyugvó nagy kék szemekbe ütközők, ott az égnek minden báját’s varázslatát egy kis körben látta ragyogni. Kistelky illyenkor mintegy electromos sziporkát érzett szétfutni tagjaiban , ’s a’ sziporka jobbot vetett , melly egész valóját lángba boritá, — majd észrevehető hévvel folytató beszédét, vékyné elmosolyodott. Régen sejdité ő már — mert nincs élesebb látó az asszonyi szemnél — a’ kedves gyermekeknek (mint szokta őket nevezni) bár még egymás előtt is rejtegetett hajlandóságukat, ’s jó lelke gyönyörködök ártatlan érzelmükben; __ ugyan is összeillőbb ’s egymásra érdemes, két szivet az övéikénél nem is képzelhető; — óhajtása ennél fogva az volt, hogy e’ szép pár boldoguljon, mert különös szép lelki tulajdonaikért szereté őket, mint