Regélő, 1837. július-december (5. évfolyam, 53-104. szám)

1837-09-21 / 76. szám

dinéjének Opetniattya mmntdn) megtisztelésétől, úgy is mint a’Déky­­háznak kegyencze, el nem maradhatott. Érkeztekor Kistelky már az egész társaságot együtt lelé, m­elly­­nél végezvén tisztelkedését, barátjától, a’ fiatal Dékytől, félreszál­­littatik. ,Barátom — megszóllamlik Déky komolyan — feddést érdem­iénél , ha nem tudnám múltkori sü­rgeős elutaztodat, az a­ kis ábrán­dozó galamb egész mulatságunkat komolylyá tévé, ’s miért? — mert te ott nem­ valál.4 „Ah, barátom — vága közbe Kistelky — ’s te mondhatod, hogy ő miattam .. .Szót se —• félbe szakasztá Déky­ én mindent tudok. Már a’czél­­lövészetkor vevém észre magába vonultságát; uzsonakor mit sem vett magához, ’s a’ táncznál egész kedv ellenséggel elvonult; majd hozzám simulva karon fogott, és a’ szabadba sétára vont; aggódva kérdezett elmaradtod okáról. — „Ah, úgymond — ’s mély sóhaj emelkedők kebléből, — ő beteg! különben eljött volna...— Csak annak ígér­tével csillapithatám le némileg, hogy a’ mulatság után tüstént lakod­ba rándulok. Minő ártatlan örömmel szökdécselt, hallván beteg­ nem létedet; de mihelyest hozzá tevém elutaztodat, az örömjelekkel fölha­gyó­­t, — és ma reggel a’ kertből (hol mai mulatságunkra készülete­ket rendelők) hazatértemkor milly vigan szaladt előm­be azon örven­detes hírrel, hogy te megjövél, itt valál, ’s ma vendégünk vagy!”—­„Barátom — rebegé kis szünet után Kistelky — hír kebledbe rej­tem a’ titkot, melly még magamnak is mély,—sötét!4* Most az inas ajtót nyit, ’s indulást jelent. A’ hintók előjárattak, ’s a’ család és vendégei helyet fogtak Az elsőben a’ titoknokné, leányával ’sEmmivel, Kistelkyt mint kedves mulattató­ magához véve. Olly okosan, olly tanúságosan gyönyörköd­tetve vitte ő most is, mint mindenkor, tisztét, ’s ha e’ közben mel­lette a’ figyelmes kis angyalra röppent tekintete, ’s az andalgva rajta nyugvó nagy kék szemekbe ütközők, ott az égnek minden báját’s va­rázslatát egy kis körben látta ragyogni. Kistelky illyenkor mintegy electromos sziporkát érzett szétfutni tagjaiban , ’s a’ sziporka jobbot vetett , melly egész valóját lángba bori­tá, — majd észrevehető hév­vel folytató beszédét, vékyné elmosolyodott. Régen sejdité ő már — mert nincs élesebb látó az asszonyi szemnél — a’ kedves gyerme­keknek (mint szokta őket nevezni) bár még egymás előtt is rejtege­tett hajlandóságukat, ’s jó lelke gyönyörködök ártatlan érzelmükben; __ ugyan is összeillőbb ’s egymásra érdemes, két szivet az övéikénél nem is képzelhető; — óhajtása ennél fogva az volt, hogy e’ szép pár boldoguljon, mert különös szép lelki tulajdonaikért szereté őket, mint

Next