Regélő, 1838. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)
1838-02-25 / 16. szám
Midőn hazaérkezett, a'két barátné, az erkélyre ültek ki. Theodora oda hozatá sokpolczát, ’s Júliának, ki gitárjához foga, szép, de búskomoly vonásait próbáló bűn utánozni a’ vásznon. A’ rég elkezdett arczképnek ma kelle elvégződni; de Theodora, miután nehány vonásokat festett, nem hajtván barátnéja kéréseire , letéve a’ pemetet. — „Ma igen fáradt vagyok — úgymond — később majd bevégzem.“ De egészen mást gondola. Ő csak akkor akará ezen arczképet bevégezni, midőn Julia már hidegen és mozdulatlanul feküdnék a’ halotti ágyon. Képzelő ereje egy terven dolgozott, mellyet szorgosan tuda eltitkolni. E’ pillanatban hangzók egy fenséges induló; — a’ franczia ezred vonult el, melly akkor Majlandban vala. ,Ez az ő ezrede — mondá reszketve Julia, ’s arczát égő vörösség boritá el; — Theodora látod őt, nem tekint föl ?, „Nem !“ ,Ő meghagy halni — szólít Julia fájdalmasan — a’ nélkül, hogy csak egy bucsúpillanatot adna. Arthur! Arthur! Így teljesíted esküidet? Edent álmodom magamnak, de poklot lesék. A’ te karjaidban , gondolám, fogok még csak igazán élhetni, ’s most nélküled kell meghalnom. És még is szeretlek, nem átkozlak; én megbocsátok !“ „De én nem bocsátok !“ — gondolá magában Theodora, ’s a’ félig ájult Júliát aggódó apjához vezeti. Egy hónap múlt el, ’s Julia meghalt. — Meghalt anélkül, hogy Arthur csak egy végpillanatot engedett, volna neki, melly halála óráját megédesítené. Az öreg Speratti azon ágy előtt ült karszékében, hol Júliája szunnyadott el. Hallgatva ült ott, néha néha könyek szorultak ki ősz pillái alól, ’s egy mély sóhaj szálla ki mellyéből. Julia a’ fájdalomnak egy leirhatlan kifejezését tartá meg halálában. A’ pap buzgón imádkozik a’ gyászpad előtt ; a' cselédség halkai járkált a’teremben , ’s az ékes falakat gyászposztóval boritgatá. Speratti mögött Theodora állott a’ fokpolcz mellett, ’s végzé a’ rég kezdett képet, szemet merően hol a’ szeretett vonásokon , — mellyeket nem sokára sírnak kelle betakarni, — hol pedig a’ vásznon — mellyre pemete a’ hasonlatosságnak egy remekét teremté — csüggének, 's természet-fölötti lelkesedéstől fény lettek, ajkai pedig a’ haragnak bizonyos kifejezésével sajtolódtak össze. A’ kéj bevégeztetett, 's most az erős Theodora lágy, és gyönge jön. Letérdelt Julia ágyához, megfogó kezeit a holt barátaénak.