Regélő, 1839. január-június (7. évfolyam, 1-52. szám)

1839-02-14 / 13. szám

99 szemmel Irmára tekintvén — „,hova jön asszonyom! a’ kép, mel­­lyet gondod alá bíztam ? Mondd, tudod-e ?— vagy orozva van, vagy talán kiküszöböltetett, hogy a’ többinek diszét ne vegye ?444 .Alfonso! — széli Irma magát rendbe szedve —• te jó, de — mint gyakran mondám — gyanús vagy előttem; gyanús a’ kérdé­ses női arczkép , mellyet egy minapi utazó, kevés kérése ’s ezen szavai után ,,én jogosítva vagyok ehhez 44 — magán kívül ragadott­­le , ’s én jogot sérteni nem akarván, engedtem, mivel visszakozá­sát ígérte. Fejtsd­ meg Alfonso e’ talányt, ’s e’ gyanúból emel­kedj — ha tudsz! »„Ámítva vagy jó asszonyom; ha barátság szózata messze föld­re is tisztán hangzik, ebből tudom, hogy nem, az én kedves Bi­ankám , rég’ hamvad már messze földben, ’s bár én nagy vétket követék ellene, még is — Istenemre mondom — éltében egyedül én valék jogosa. Többet ne kérdezz. Lát’d, le vagyok verve, de ha a’ vándor visszajő, add tudtomra, kérlek, asszonyom! — Azontúl mindent meghallasz; nem leszek előtted többé gyanús.1,44 VIII. Az éj beállt, és ismét elmúlt; drága szekrénykében az óra járt, ’s Irma arczát kéri szin­bolttá. Rosszat jövendöltek a’ válto­zásból, ’s a’ vőlegénynek sem volt kedves a’ halasztás.­­• Forron­gott az udvar idegen nász-csoportokkal, de egyszersmind lelketlen keringéssel ti­nelgtek; mert Irma nem valt közttök látható. Hosszú asztalok görbedtek váró vendégek étkeitől, de azok ízetlenek való­nak , Ti­ert Irmának távul­léte fűszer hiánya volt. Magányba szige­telte ő magát, járó óra lévén mindene; — várt és remélt, de ma­ga sem tudta mit. Az udvar lassanként elcsendesedett, csak egy két cselédi ablak csillogott meg; senki sem tudja, hogy a’ kapuban felnyergett lovak várakoznak; senki sem vette észre, a’ kapuson kívül, hogy egy tisztes ősz lelkész jöt­t­ be árokkal beszélendő. A’ beszéd titkos, rövid; — az ősz lelkész kegyes szavakkal könyörög, de Lángli kétségeskedik. — ,Ósz fejemre szálljon mennyből átok — mond most az — ha azt tudva roszban töröm. Uram! kövess egy meghit­teddel; — a’ halálnál nincs irgalom!4 —• Elindultak. Ila titkon követjük a’ haladókat, hosszú pázsit-uton kell útó­nok mennünk; figyelmeznünk kell a’lovak tompa dobogásaira, hogy el ne téveledjünk; mert az út hova tovább tekervényes.

Next