Regélő, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)
1839-10-10 / 81. szám
,Kegyelmed özvegy, David, ha jól tudom ?” — Walesban az ,,ur“ czimet elhagyják a’ megszólításnál és nevek mellől. „Ej, no, nem éppen; azonban egyre megy. Feleségem é!; hanem bátyjával nem legjobb egyességben éltem már házasságom előtt; azóta pedig még roszabban élek: ez czivódásokra, a’ roszat még inkább nevelőkre adott alkalmat, ’s igy — házi békesség kedvéért külön váltunk. Ekkor sokáig czivódtunk , mellyikünkhöz jusson Péterkém. Mindkettőnknél nem lehete, ’s én nem tudtam, nem akartam nélkülözni. Nekem egy vérrokonom sem él már: övéi közül még többen élnek; igy — gondolám — ő inkább nélkülözheti, mint én. Azóta a’ gyermeknek apja ’s anyja voltam egyszersmind; ölemben hordám , ágyamban aludt; a’ hegyekre velem jött a’ juhok után ; a’ hóban utánam mászott,44 .’S a’ gyermeket még folyvást kéri kegyelmed neje ?4 „Egészen bele van bőszülve ; néhányszor szentem már neki, hogy sajnálom; — azonban, mint hallom, egy ficzkóban , ki már összekelésünk előtt nyalakodott körültte, vigasztalót talált. Többször gondoltam ugyan, hogy a’ Kis Péter kedvéért jó lenne ismét összehuzódnunk, hogy azon esetre, ha meghalok, tulajdon anyjánál ne jusson idegenek közé; de mióta ezt meghallom, felhagytam szándékommal.44 Szobába léptemkor egy halvány, szelid, ’s okos tekintetű kedves gyermeket láttam elnyúlva az ágyon , melly betegsége , az idegláz veszélyes állapotjáról ítélve, könnyen halálos ágyává leendhető. Szörnyű és lesújtó csapásoknál igen hajlandó a’ lélek a’ valószínűséget lehetőleg távoztatni; de ha egyszer a’ bizonyosság e’ boldog hitetlenséget megsemmisité, a’ föltétlenes kétségbeesésre olly villámgyors, olly esztelen az átmenetei, mint az azt megelőzött, makacs reménylés volt; innen következett, hogy midőn David előtt fija betegségét veszélyesnek nyilvánitom, szemei kihólyagosodtak, ’s vonásain vad fájdalom jelei tűntek fel. Pillanatig meredten állott, mint kőszobor; másodszor kérdé, hogy csakugyan meg kell-e íijának halni, ’s feleletemet be nem várva : „Ó Isten! Isten! mit tegyek?44 szivrenditő kiáltással gyermekéhez rohant, mintha a’ még élőnek tekintetében csak már nehány pillanatig kéjelghetne; néma halálos gyötrelemmel fölé hajolt, ’s emésztő fájdalmait végre egy kánytengerben lehelé ki. Nem akarván hiú reménynyel kecsegtetni, azt mondom neki, hogy bizonynyal fogja tudni, miképp’ más emberekhez hasonlag lila is halandó ?