Regélő, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)
1839-07-04 / 53. szám
41. Liza elhallgatott, ’s igy némán lépdeltek fel a’ szent állomásos járdán a’ hegytetőre, mellyen a’ váltságnak köztiszteletr szobra előtt kulcsoltt kezekkel omoltak térdre. Liza szemei többnyire csak az esedező Nina buzgó imáiba merült lelkét vizsgálták, — ’s valóban Nina annyira sülyedt szive fohásziba , hogy perczek múlva elragadtatva lelke elvontságiban, ajkai e' szavakat ömlesztők: isteni teáneghallgattad jós-álmomérti kérésemet! — Reszkető térdeiről a’ feszület felé emelte kezeit, — egyet vonaglott ’s — ihletednek hitte magát. Anyáinknak a számtalan többek között egyik megbocsáthatlan gyengéjek a’ nevelésben az , hogy legkevesebb gondot forditnak a’ közbeszédből gyermekeik által betanultt ’s — mondhatnám — öröklött vén asszonyi mese-hit lerontására. Pedig mi az, mi képes volna a’ szivet megrenditni , azt, bármilly külsőleg agyrémnek látszó tettre bírni, mint a’ vallás , a’ hit ’s ennek gyakran fonákul vett téteménye. A’ közép kornak eleme volt a’ vallás, ’s ezt úgy nézni, mint volt; — a’jelenkor homlok-egyenest ellenkező kivánata azt úgy venni, mint kell. — De hány anya van, ki ezt érteni, tudni szerencsés?! — ’S innen van, hogy amiira elhanyagolják a’ nevelést ezen oldalon , mi pedig legüdvösebb hatással birna az egész nemzedékre. Ninán , a’ szelíd leánykán, még azon kor hit nyomai látszottak, mellyben a’ lélek közvetlenül élt a’ vallással, ’s ő elfogult kebellel hitte a’ varázs-álmok teljesűlendését. Reggeli hosszú imáiban mind csak azért ostromolta az eget, hogy neki ezen éji álmában jövendőjét mutatná meg. Mert — mi a’ történet fő oka — táplált Nina keblében egy félszeg hitet, melly szerint t. i. az, mit nagypéntek estvéjén álmodik az ember, beteljesül. ’8 ő álmodott. O, 19-dik század geniusa! E" naptól fogva kizárt szivéből minden világi gyönyört, elvonulva az élet zajos örömeitől csak magányának áldozott, csak fohászainak élt, — ’s arc.a hervadó rózsáiért nem egyszer hallata konyákét. Liza őt gyakran meglátogató, de viszontlátogatást, bár mint kérte is erre Ninát, csak igen elvétve kapott. „Te megfoghatlan vagy nekem ! — szóllitá-meg egyszer Liza a’ mindig básongó Ninát — te epedsz , szerelem öli szivedet; szóllj ! ki rabolhatá-el nyugalmadat?“ Nina arczát konyák bobiták el, ’s nem titkolhatá tovább az iszonyú álmot, mellynek emlékezete dulá keblét. Lizának is , ki megindulással nézed a’ küzdőre, sajnálkodását nedves szemei jelenték. — E’ részvét biztositá Ninát, titkát Lizával közölhetni. ,Almodám — mondá — ’s álmom szörnyű vala. — Azon szomorú emléknapon, mellyen veled imádkozni valók, élet-pályám