Regélő, 1839. július-december (7. évfolyam, 53-104. szám)
1839-08-04 / 62. szám
491 nemtelenben pedig homályt bocsát magáról. — Jószágát nagyobb részint Mátétól kapta, azért hazája boldogságát feledve részére állott. ’S ez azon középsark , mellyen történetünk forog, ’s mellyért Dorgó egyetlen leányának, a’ szép és derék Gisellának , gyakorta kellemetlen körülményekkel kellett küzdenie szende napjaiban. Orsellát a’ kérlelhetlen sors korán elszakasztá az anyai meleg kebeltől, mellyből a’ tiszta, gyengéd női érzelmek, ártatlan élénkség , szóval a’ nőnemi természeti sajátságok átszivárognak az érzésre és rendeltetéséhez már-már felfedező lénybe, hogy a’ testileg nő szellemileg is azzá idomuljon. Öt éves volt Gisella, midőn a’ jó anya meghalt, ’s a’ jó anyának ezen egy élő képét a’ harczos apa férfias elvei szerint kezdé nevelni, de erényesen is. Azonban az iránt, kit egyszer a’ nagyszerű, az állhatatos természet nemének dicsőségére csudául felmutat az Ítélő világnak, a’ változtatni tudó körülmények némi hatással birnak ugyan , de a’ nemes eredetiség, melylyel azt a’ mindenhatóság kijegyzé, változhatlan marad, így Gisella, bár atyja akaratja szerint nemcsak női, hanem férfiúi munkák gyakorlatában is, u. m. lovaglásban , vadászatban , fegyverforgatásban növekedvén, komoly tárgyak szenvedélyes barátnéja lett, ’s eléggé megkeményité gyengéd érzékeit, még is ollykor, mint látandjuk, mint maga a’ vigasztalás, ollykor pedig mint maga a’ fájdalom, jelenik meg. Szép volt Gisella és nyájas, mintha azon bűvös csókból támadott volna, melly az összebarátkozó erény és szépség szellemajkán csattanik el; tökélyes idomú testalkata a’ mindenhatóság kezét magasztaló; magas homlokán a’ benső tökély és méltóságnak áttörtt sugarai fénylének; égszemei dicsőülten ragyogtak a’ sötét szemöldök éje alatt, mint erény az enyészet árnyékában ; hosszú hajának naparanyozta szálai csillogva töredeztek meg a’ szeplőtelen vállak tejhullámain, mint teli hold ezüst sugarai a’ völgy tiszta patakán; egyszerűen csinos öltönye , melly alatt lángszinű tafota sustorgott, fehér volt , mint az ártatlanság, mellyet egy nagy arany kapocscsal díszelgő reményzöld szalag övezett sugár derekához; ’s most, midőn őt a’ vártövi kertben először megpillantjuk, a’ hókebel fölött irigykedő selyemfodrok köztt egy színtelen virág hervadozott, mellyet az alatta forró első szerelem heve száritgatott. — Könnyű és nyomtalan léptekkel őgyelgett Gisella virágai között a’ föld bársonyán , mint az angyal, melly csak egy pillanatig késik a’ földön ; midőn a’ fenn említett atya őt megszóllitja. ,Gisellám ! én közelebb vagyok a’ sirhoz, mint az élethez. Az idő leszalad, mint a’ bérezi patak. A’ szerencse változó, mint a’ szin. Nem tudjuk, mit ad eldeletül a’ holnapi nap. Ölelnünk kell a’