Regélő, 1840. július-december (8. évfolyam, 53-104. szám)
1840-09-17 / 75. szám
A’ napouleiak szeretnek a’ vencei vásárra rándulni. Vidor ott az élet, ’s ha lapul is az erszény, sokféle az áru. Irina Manon anyával vásáron vala; Colin is ott volt. Különféle csemegét vett össze barátnéji számára, — de Irmának a’ világért sem. ’S még is mindenütt sarkaiban volt. Colin nem szállitá meg, Irma sem. Kétségtelen , hogy az ifjú roszat kohol. Manon anya egy holtnál megállt, és szollá: „Ah Irma, nézd e’ szép korsót! királynő sem szégyelhetné magát őt ajkaival illetni. Csak nézd, párkányzata csillogó arany, ’s rajta a’ virágok, bajosabban nem nyílnak a’ kertben, ’s még is csak festvék. Középen az éden! Ő csak nézd , mint mosolygnak fákról az almák; majd nem étvágyomat ingerük. ’S Adóm nem szabadkozhaték, midőn Évája izem nyujtá. És csak nézd a’ virgoncz juhocskát, mint szökdel át enyelgve az agg tigrisen , ’s a’ hófehér galambka aranyzöld nyakával milly pajzánál pillantgat az ölyvre , mintha csókdosni akarná!“ Irma alig elégítheté ki látvágyi ingerét. .Lenne olly korsóm anyácska — mondá — sokkal szebb , mintsem belőle ihatnám; virágimat ültetném be, ’s az édenben csak be-bepillangatnék. Mi vencei vásáron vagyunk, de ha a’ festvényre nézek, úgy érzem, varázs éden virul körültem! Ezt mondda Irma, ’s minden barátnéját összehívó bámulni a’ korsót; a’ barátnőkhöz barátok is szövődtek , ’s végre ezekhez la IVapoule lakosainak, majd nem fele a’ csudaszép korsó előtt. De ez valóban csudaszép is volt, legköltségesb átvilágló porczellánból, aranyzott fogantyúval és égő festékkel. Félénken kérdeztetik az árus:hogy? — ’s a’ válasz: „száz livret megér barátok közit!“ — ’S mindannyian elhallgattak, és eloszoltak. Midőn la Napouleból már senki sem álla a’ korsónál, oda sompolyog Colin; az árusnak asztalára veti a’száz livret; hatulába téteti a’korsót pamut közé, ’s elvivé. Fonák terveit egy lélek sem ismeré. Hazajártában la Napoulehoz közel (szürkült már az idő) a’ mezőről haza tipegő vén Jacquessel találkozott, a’ biró agg szolgájával. Jacques szívből jó öreg volt, de szívből ostoba is. , Borravaló ütheti markodat, Jacques! — mond Colin— ha e’ katulát Manón lakába viszed , ’s ott hagyod. És ha észre vétetel, ’s kérdeztetel: kitől a’ katula? akkor mondd: idegen adá. De nevemet el ne áruld, mert soha haragomat nem kerülended el!4 És megigéré Jacques, véve a’ borravalót ’s katulát és a’ lak felé ballagott az olajfák ’s afrikai akászok közt. Azd tn y Hold. Mielőtt oda érne, urával találkozott. Hautmartin bíróval, ki kérdő , Jacques, mitis tesz?4