Regélő, 1840. július-december (8. évfolyam, 53-104. szám)

1840-12-03 / 97. szám

datlan előjele a’ szerencsétlenségnek. Valamelly gyermek szépségé­ről ’s jóban gyarapodásáról szóllni a’ nélkül, hogy az­ „Isten ál­dása legyen rajta!“ hozzá toldassék, annyi, mint a’ gyermek­nek boldogtalanságát elhatározni: ezt hiszik a’korszak , és a’sziget népességének tizenegy tizenketted részénél még virágában van e’ babona. Az ég igazságos, ’s némelly elvetemü­ltt bűnösnek még is gyak­ran vannak boldog perczei. Lorenzót foglalatosságai gyakran elszál­­liták Livornóból Korszikába; honában csak kevés ember tudott há­zasságáról ; igy bizton remélhető , hogy annak hire Brandoig soha nem jutand. — De hátha a’5 szegény nő esetlegesen még is megtud­ná ? — kérdé magában gyakran Lorenzo — eh mit! haragjának el­ső förgetegét nyugton hagyom elvonulni, ’s azután majd találok esz­közt kárpótlásául. Arany , tömérdek arany bizonynyal elhallgatlatja ’s biztosítja jövőjét is. Megnyugtatva illy silány okoskodás által lé­­lekismeretét, a’hírtelen gálád férj egyik neje karaiból másikéba sie­tett. Faustina büszke volt, és szépsége erejében bizonyos; Theodo­ra ártatlanabb, hogy sem illy hallatlan elvetemü­lttséget sejthetett vol­na is. Ehhez járult még az is, hogy Lorenz­o új házassága által előbbi vidorságát ismét visszanyerte, és így Faustinát mi sem vezet­hette azon gyanúra, hogy Lorenzo többé nem szereti. Nem egészen igaz, hogy napfényre lő minden. Ha minden ki­nyilvánulna, olly borzasztó drámák lennének láthatók minden kör­ben, mellyekről ember útjának fejtménye sem volt. Hány pokol nyit­­nék­ meg az elrémültt szemeknek! Valóban, több bűnt takar­­ el a’ hallgatagság és sötétség fátyola, mint mennyit az igazság karja meg­fenyít. Három bűnös közül kettő mindig sírba viszi magával bűneit. Lorenzo is e’ büntetlenségre számolt, és számítását csalhatlannak hitte. Lorenzo szolgálatában egy korsz­ejű volt, a’ szigetnek leghe­gyesebb részéről való. Készakarva választott bárgyú ’s faragatlan ficzkót; mert nézete szerint ebben leginkább bizhaték. Szolgái kö­zül egyedül ezt vitte magával Brandóba, Faustinához, kit rokoná­nak mondott. De a’sem írni sem olvasni tudó’s majdnem érthetlen badar nyelvet beszélő liczkó buta külseje s majdnem félvadnak tetteihez közelitő magaviselete mellett is mind azon csalfaság, boszúvágy ’s ko­­noksággal birt, m­elly a hegyi lakosoknak sajátja.­­Mindjárt először állatta ő, midőn ura magával Brandóba vitte, hogy az ott valamit rejteget; roszra hajlandó ’s kiváncsi lévén , kémlelődni kezdett, ’s csak hamar kitanuld , miben áll urának Faustinávali rokonsága. Ura titkának birtokába jutván, még is elég erős volt a’ficzkó hallgatni; mert jól érzé, miképp’ titka egykor gazdagon kamatozhatik neki.

Next