Regélő, 1840. július-december (8. évfolyam, 53-104. szám)
1840-08-02 / 62. szám
a 501 vasti munkával szereztem , könnyelműen elpazaroljon, és őt, midőn már mindenéből kikoppasztotta , hideg vérrel egy — tán más gazdagabbnak föláldozza : „Milly undorító képet fest atyám ! Azt Amália nem tehetné.44 .Kedves fiam — kezdé még egyszer kezemet reszketve megfogván — jövendő földi boldogságodra, atyád nyugalmára kénszerűlek, hagyj föl azon leánynyal !4 ,,Tehetem-e azt csupa gyanúból?44 .Több mint gyanú, előttem bizonyos.4 „Arról magam akarok meggyőződni !44 — kiáltám , és kirántva kezemet az övéből, hirtelen eltűntem. Lerohantam a’ lépcsőkön , és — mint egy golyóval találtt őz a’ mezőn — szaladgáltam ide ’s tova a’ város utszáin a’ nélkül, hogy tudnám, hova. Végre megállapodtam, ’s kezdtem gondolkozni , hogy’ akadhatnék a’ dolog nyomára. Ekkor egy borzasztón visszaijesztő érzés támadt föl lelkemben: alávalóság — kiáltám — illy gyanúnak helyt adni azon lény iránt, kit szeretsz ! Nem tiszteleten , bizodalmon nyugszik-e a’ szerelem ? és ha egyiket megsérted, nem szenved-e akkor a’ másik is ? Nem Amália! én olly hűtelen veled nem bánhatok; nem — még csak barátomat sem fogom az iránt megkérdezni. De mégis, atyám intését sem vethetem meg. Hogy’ lehetne ezt kikerülni? — kérdem magamtól. — No tán igy — felelvén tulajdon kérdésemre — Amália te magad fedezd fel előttem az igazságot; ha szád megnyugtat, úgy szivembe többé semmi kétség sem férkőzhet. ’S azután — nem atyám az , kinek hitelt kell adni, hanem Gutdauer. Megvártam az órát, mellyben Amáliához szoktam menni, és jó is volt; mert az alatt nyugodtabb ’s megfontolóbb lettem, és igy gondoltam magamban: Amália szép, igen szép. Hány nőben támaszthatott szerelemféltést? és a’ szerelemféltés nem a’ rágalom , irigység forrása-e gyakran a’ kebelben ? E’ gondolat visszaadta nyugalmamat, sőt kedvemet. Elközelgett az esti óra; siettem hozzá. Az úton föltettem magamban, hogy e’ tárgyról nem is beszélek vele : miért szomoritnám meg illy boszút szülő rágalom emlegetésével ? — Ez estvén vidám társaságot találtam ; a’ báró nem volt ott; roszul léte hon tartóztatta; vidámabbak voltak, mint közönségesen ; Amália többször szorongatta kezemet; titkon szerelmes pillantásokat vete rám, ’s igy boszúm egészen elenyészett , ’s minden nyoma a’ gyanúnak. Folytattam azért látogatásaimat a’ háznál, mint az előtt. — Milly szerencsétlen még is az öregség — gondoltam magamban! É Jem azért, mivel a' természet sok örömtől megfosztja, mel