Regélő Pesti Divatlap, 1842. január-június (1. évfolyam, 1-52. szám)
1842-04-10 / 29. szám
gyakori előadást, és bérszünetet tévén szükségessé, közönségünk kifárailott, különben pedig kit szárnyallott, mintha a’ jutalmazandó’ neve csak czégérül használtatnék, közönséget gyűjteni Fekete’ javára — pedig ez nagy csalódás vala. Seribe’ neve, ’s művei közönségünk’ nagy tömege előtt — terra incognita — ’s a’ hírlapokból sem ismeretes, mert köztünk kevesen vannak, kik olvasnának. — A’ mi már magát e’ művet illeti, vagy mi vagyunk minden kritikán aluli közönség, vagy a’ Láncz nem méltó azon nagy hírre, ’s magasztalásra, melly róla szétharangoztatott, mert minket teljességgel ki nem elégített, talán, mert fellengős remények között várók e’ napot, ’s a’ valóság ritkán felel meg a’ reménynek, talán nem életünkből , ’s nem szivünkhöz van írva , ’s kiemel bennünket kedves jellemünkből, salom síkos térre visz, ’s mondva készített események’tömkelegében téveszt el bennünket, ’s mi megunjuk, nem tűrhetjük a’ despotiát, mellyel az iró uralkodik felettünk, vagy végre talán színészeink esküvőnek össze unalom, ’s elégedetlenség’ lánczára fűzni minket. Ez mind meglehet, mert nekük e’ láncz három órai rabláncz volt.— D’Albret Imrét Török adá. Jól, mert ő nálunk mindent jól ad, ministert, hőst, bolti inast, zeneköltőt, ’s mindent, őt a’ közvélemény’ hatalmas keze már rég’ művészi trónra emelte. ’S mi az a’ közvélemény ? egy vak koldus, mellynek szeméről ha a’ hályogot le lejtőd , úrrá teszed , ’s zsarnoka leszen annak, kit előbb imádott. Törököt azonban kétségkívül becsülnünk kell, ’s óhajtanunk, vajha szép tehetségei a’ művészet’ pártatlan iskolájában fejlődnének ki, most hozzá csak egy pár javallatunk van — igyekezzék különös — talán fotósnak mondható — ’s néha igen hamisan accentuált szavát simábbá, életszerűbbé, ’s találóbbá tenni — ’s a’ gondolkodás’, ’s elhatározás’ jeleneteiben fejét ritkábban vakarni, ’s haját bontogatni. Ma ismét koszorúkkal, ’s igen rész gyárból került versekkel tisztelteték meg. Ő szebb versekre, ’s kevesebb tömjénre érdemes. A’ tömjénnek igen kábító füstje van, ’s a’ felesleget a’ művész is kerüli. — (Clérambeau) Pázmán volt. Koros szerepekben igen használható, ’s gyakori készületlenséggel vádolható. De St. Geránt Dézsi, a’ nemzeti színház’egykori tagja személyesítő. — Nem mondom, mi lehet oka, hogy a’ pesti színház’tagjai olly igen ügyesek elhagyogatni a’ nemzeti házat, ők, kik mindig hazát, nemzetiséget, áldozatot emlegetnek, mért gúnyolják ki olly gyakran e’ szent neveket, ’s önmagukat? vagy ha már megtagadok a’ nemzeti intézettől önmagokat, miért nem pirulnak magokat, mint Dézsi is tévé a’ minap — a’ nemzeti színház’ volt tagjainak nevezgetni? Érdem-e ez, vagy nem? talán igen, talán nem? — () ma kielégíthető a’ közönséget, kár, hogy kissé készületlen volt, 's szavalata, mozdulatai, kardforgatásai, nem a’ hajóvezért, hanem a’hajóvezér’ utánzóját láttatá velünk , pedig a’ színésznek színlelés (illusio) legyen fő feladata, ő ne legyen színész , hanem megtestesüljön benne az , a’ kit személyesít. — Ballandard Hector’ szerepét én e’ mű’ lelkének tartom, ha ezt a’ személyzet’ lánczolatából kihagyod, töröld ki e’ czímet: vígjáték, ’s ha e’ szerep ügyetlen kezébe jut, hiányzik a’ lélek — szomorú lesz a’ vig— ’s a’ láncz semmivé, vagy sárlánczczá aljasul, így jön ma. Szuper e’ szerepet megbuktató. Egy komédiássá, egy bohó selyemárust, ’s hetvenkedő inassá változtató ő, ’s ezt is igen roszul, az ügyvédet. Kezével örökké hadarazott, mintha orra elől ezer szúnyogot akarna szelfizni, mutatóujja, mindig mellére irányozva annak, kivel beszélt, szóval keze mobile perpetuum , szája szélkelep , lába tánczmesteri, szeme, ’s füle súgóval telt, ’s az egész ember nevezhetlen valami volt. — Alinét Feketéné jellemesen, Luizát Munkácsiné ki nem elégi-